nélkül.
… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.
A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.
Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.
Isten áldja meg érte.
_Hódy Balázs_.
Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek
meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk, se a madrigálok, se a
balladák, se a vegyesek.
A GYANU.
I.
– Hölgyeim, uraim! Engedjék meg, hogy édesanyám helyett, a kinek ebben a
pillanatban nincsenek szavai, csak örömkönnyei, én köszönjem meg szíves
jókivánataikat. A mai emlékezetes napon, most, hogy az én kis húgom
elsuttogta a »holtomiglan«-t – mert a pap szerint csakugyan elsuttogta;
én, megvallom, nem hallottam – a Szerencse hosszu idő óta először
mosolyog be ezek közé a falak közé, melyek annyi gyászt és szomorúságot
láttak; és mi mindnyájan megilletődötten, szinte meglepetten tekintünk
erre a rég látott vendégre. Nagy a mi meghatottságunk, s nagy a mi
boldogságunk, mert hisz a mi beczézett gyermekünk ahhoz megy férjhez, a
kit választott, ahhoz a derék emberhez, a kit mi is régen szeretünk.
Azért ne csodálják, hogy megindulásomban alig tudom ezt a pár szót
eldadogni; hogy képtelen vagyok egyebet mondani, mint hogy: köszönjük,
nagyon köszönjük az önök barátságát. Ez a nap elfelejtet mindent: rossz
éveket, tengernyi megpróbáltatást, csak azt nem felejteti el, hogy az
önök barátsága volt az egyetlen jó, mely soha se hagyott el bennünket.
Házunk legrégibb barátjára emelem poharamat, s kivánom, hogy az én
kedves Móricz bátyámat, atyai barátomat az Uristen sokáig éltesse!
A felköszöntő jó hatást tett. Nagyon kedvesnek találták, hogy a híres
védőügyvéd otthon úgy beszél, mint egy félénk diák. Móricz bácsi
végképpen el volt érzékenyedve, s fiatal barátja kezét semmi áron nem
akarta elereszteni. Károly megelégedetten ült vissza a helyére, s a mint
a beszélgetés ismét megeredt körülötte, egy pillanatig a semmibe bámult.
Úgy tetszett neki, mintha az apját ott látná Móricz bácsi mellett, a
hogy régen, a jó napokban látta, s mintha az az elfelejthetetlen szelid
kék szempár ezt mondaná neki:
– Elég jó fiu vagy. Megtetted a húgodért és az édesanyádért, a mit tőled
vártam; hosszú életü lészsz e földön, legalább a jobb cselekedeteidben
hosszú életü.
Egyszerre megérintették a vállát, s valaki oda hajolt a füléhez.
– Tekintetes úr, kérem, tessék kijönni egy kicsit…
Az öreg Gyuri tudta, hogy ki fog kapni; meglátszott az arczán.
Károly bosszankodva kelt fel, s a türelmetlenség egy mozdulatával hívta
félre a vén cselédet.
– Mi az már megint? Nem megmondtam, hogy ma senkinek se vagyok itthon?
Gyuri lenyelte a szemrehányást, s rátért a dologra.
– Tekintetes úr, az az asszony van itt.
– Miféle asszony?
– A fekete ruhás, a ki már vagy négy napja itt volt mindennap.
– És ti nem tudtátok megmondani neki, hogy ma micsoda napom van? Mikor a
szájatokba rágtam, hogy ma a szenttel sem értekezem…
– Megmondtuk mi, kérem alásan, de az asszony nem tágít. Azt mondta, hogy
vár ő reggelig is. Várt is legalább egy órát.
– No, és? Tovább már nem akar várni?
– Hát, kérem, a Levetinczy úr elszólta magát, hogy estére el tetszik
utazni. Mikor ezt megtudta, elkezdett könyörögni, előbb neki, aztán
nekem…
– És te elég szamár voltál mindjárt berontani hozzám.
– Úgy mondta, hogy ha ma nem beszélhet a tekintetes úrral, a lányát
elítélik, talán ki is végzik. Megesik rajta az ember szíve, tekintetes
úr. Úgy sír szegény, mint a zálogos tehén.
– Jól van hát, megyek.
Egy pár percz mulva csakugyan követte Gyurit s átment az irodájába. A
mint a kis szobán végighaladt, gyilkos pillantást vetett a szorgalmasan
körmölő Levetinczy úrra, de Levetinczy úr okos ember volt s
eltemetkezett az írásaiba.
A feketeruhás asszony ott ült az elfogadó-teremben, s nézte, hogyan
játszik a napsugár a szőnyeg apró koboldjaival.
Károly kedvetlenül állt meg előtte. Az asszony megrezzent.
– Édes nagysád, én nagyon értem az ön fájdalmát, s higyje el, mélységes
részvéttel vagyok a szerencsétlensége iránt. De, a mint mondtam már,
igazán fölösleges, hogy hozzám fáradjon. Én a legnagyobb gonddal
tanulmányoztam át az ügyet, s legyen meggyőződve, hogy lelkiismeretesen
fogom teljesíteni a kötelességemet. Nem fogok elfelejteni semmi
csekélységet, a mi mellettünk szól, s mindent el fogok követni a
kisasszony érdekében…
Az asszony könnyben úszó szemmel nézett rá, s egyszerre csak oda borult
a lába elé. Károlynak úgy kellett fölemelnie.
– Ó, ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, hogy háborgatom! De nem tudok hova
lenni a nyugtalanságtól, s mióta megtudtam, hogy ön ma este elutazik,
halálra vagyok rémülve. Nekem már csak önben van reményem, és
szerencsétlenségünkre, ön maga se hiszi, hogy a lányom ártatlan. Pedig
csak még egyszer kellene beszélnie vele, s meggyőződnék róla, hogy az.
Ha csak egyszer, egyetlen egyszer a szemébe nézne látná… Egy ilyen
kedves, édes kis gyermek, s az a sötét, irtóztató gonoszság, a mivel
vádolják!… Ó, hogy is tudja elképzelni?!… Nem, ügyvéd úr, ön nem fogja
megtagadni egy kétségbeesett anya utolsó könyörgését! Beszéljen vele még
ma, legkésőbb holnap! Hisz a végtárgyalástól már csak három nap választ
el! Ha ön elutazik, ha csak a tárgyalásra jön haza, ha addig nem beszél
vele még egyszer, akkor végünk van, végünk van!
– De kérem, nagysád, higyje el, ez az ujabb találkozás édes-keveset
lendítene a dolgunkon. Ismétlem, módomban volt beszélni a kisasszonynyal
egy teljes óráig. Fájdalom, olyan felvilágosítást, mely a vádat akár
csak részleteiben is meggyengíthetné, nem csikarhattam ki tőle. A
kisasszonytól se szerezhettem több felvilágosítást, mint nagysádtól.
Nagysád ennyire szorítkozik: »Én nem tudtam semmiről semmit. A
végrendelet bennünket lepett meg a legjobban. Sejtelmem se volt róla,
hogy az öreg úr nem természetes halállal mult ki. Most se tudok semmiről
semmit, csak azt tudom, hogy a lányomat végrendelet-hamisítással és
gyilkossággal vádolják, pedig az én lányom olyan ártatlan ezekben az
iszonyatosságokban, mint a ma született bárány.« A kisasszony se
tájékoztat jobban ennek a – mondjuk – homályos ügynek a részleteiről. A
vállát vonja, s kér, hogy hagyjak neki békét. »Tudom – szólt hozzám –
hogy a látszat ellenem szól. Azt is tudom, hogy el fognak ítélni, s
azért nem is védekezem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy ártatlan
vagyok.«
– És ön ezt nem hiszi.
– Én fölteszem a legjobbat, de sajnos, ha még úgy meg volnék is győződve
a kisasszony ártatlanságáról, ez nem sokat változtatna a dolgon.
Elképzelheti nagysád, hogy tudni fogom a kötelességemet, s a törvényszék
előtt nem a kételyeimmel hozakodom elő. Ellenkezőleg, minden módon
igyekszem bizonyítani, hogy a védenczem ártatlan. De
szerencsétlenségünkre, mert ez a szerencsétlenségünk, édes nagysád,
bármily ékes beszéddel állanék is elő, s bármily lelkes meggyőződés fog
is kisugározni a védőbeszédemből, mindez szörnyen keveset használ, mert
a tények, fájdalom, ellenünk beszélnek.
– A tények? Micsoda tények? Csak nem tartja »tény«-nek ügyvéd úr azt az
undok mesét, melyre ez a szörnyü fúria a vádját alapítja?
– Kérem, én nem a Barcsiné előadására czéloztam. A vádlevélben csakugyan
sok a vastag valószinütlenség, s hiszem, hogy ennek az iratnak a
megszerkesztésében a gyűlöletnek is volt szerepe. Csakhogy nem erről van
szó, hanem másról. Nézze, kérem, ebben az írásban, melyet a kezemben
tartok, nincs egyéb, csak a száraz tényállás; az ügyész nem szenvedélyes
ember és nem gyűlölködik. S ő a következőképpen foglalja össze a
tényeket… Azaz, bocsánat, akarja, hogy felolvassam a főbb pontokat?
Az asszony, felelet helyett, ismét sirdogálni kezdett. Károly, a ki a
könnyekkel szemben nem igen tudott érvelni, úgy vélte, hogy legokosabb
lesz megcselekedni, a mit felajánlott. Vannak felek, a kik mintha
teljesen ki akarnák élvezni a szerencsétlenségüket, csak a
percsomójukkal tudnak mulatni; talán ez is azok közül való.
És olvasta, a mint következett:
»1882. novemberében Werner Frigyes budapesti lakos, nőtlen magánzó
(régebben építő-vállalkozó), összezördülvén testvérével, özvegy Reinhold
Ferencznével, háztartása vezetését özvegy Bojti Pálnéra bízza, a kivel
kishirdetések útján ismerkedett meg«…
A feketeruhás asszony fölemelte a fejét, s csodálkozva nézett Károlyra.
– Nem értem – szakította félbe – miért neheztelik olyan nagyon ezeket a
szerencsétlen kishirdetéseket? Istenem, hát nem természetes, hogy kaptam
az alkalmon, mikor olvastam, hogy egy gazdag ember gazdasszonyt keres?!…
Mit tehettem volna egyebet, mint hogy elmenjek cselédnek?! Hirtelen
özvegységre jutva, fedél és kenyér nélkül, egy felnőtt szép leánynyal a
nyakamon?!…
– A kishirdetésekből csak azt állapítják meg, hogy Werner és nagysád
közt nem volt semmi régibb ismeretség, a mely azt a bizonyos
végrendeletet kellőképpen megmagyarázhatná. De ha úgy tetszik, menjünk
tovább:
»A nevezett Werner Frigyes régibb idő óta súlyos idegbetegségben és
szervi szívbajban szenved, s 1884. ápril 28-án már ágyban fekvő beteg.
Kezelő orvosa: Palay Emil doktor a baj uj tüneteinek semmi jelentőséget
nem tulajdonit. A beteg azonban május 6-áról 7-ére virradó éjjel meghal,
s a kezelő orvos – a ki a tanuvallomások szerint »sokat forgolódott a
kisasszony körül« – megállapítja, hogy a halál közvetetlen oka
szívszélhüdés, melyet a szívbillentyűk működésében beállott zavar
idézett elő. A halál okának ezt a magyarázatát a halottkém is magáévá
teszi (a ki, mint az egyik cseléd vallja, a halottra rá se tekintett).
Az elüljáróság átveszi a hagyatékot, s az elhunyt iratai közt egy
végrendeletet talál, mely 1883. deczember 17-én kelt, s mely Reinholdné
tökéletes kitagadásával, általános örökössé Bojti Irén kisasszonyt
teszi. A végrendeletet átteszik a bírósághoz, a mely ezt forma szerint
ki is hirdeti; ekkor azonban előáll Reinholdné, s bűnvádi feljelentést
tesz Bojti Irén ellen, a kit nem kevesebbel vádol, mint
végrendelethamisítással és gyilkossággal.«
Én hiszem, édes nagysád, hogy mi csak szerencsétlenek vagyunk, de minő
lánczolata a szerencsétlenségnek! A végrendeleten mint tanúk Csányi
ügyvéd és Fritze borkereskedő szerepelnek, az elhunyt két barátja. És
íme, mikor arra kerül a sor, hogy helytálljanak az aláírásaikért, egyik
sincsen többé.
Csányi még 1884 februárjában meghal, Fritze pedig ugyanakkor, mikor
Werner kiterítve fekszik, eltűnik Budapestről, s kijátszsza a törvényt,
mely őt hamis bukás miatt üldözi.
A törvényszék elrendeli a vizsgálatot, s a vizsgálat során az
írás-szakértők megdöbbentő véleményeket terjesztenek elő. Az egyik nem
tartja lehetetlennek, hogy a végrendelkező írása s az aláírások
valódiak, a másik még határozottabban szól, s úgy véli, hogy egyes
jelekből a hamisítás tényét meg lehet állapitani. S a kisasszony ezekkel
a sujtó véleményekkel szemben nem tagadhatja, hogy valóságos művésze a
kalligrafiának…
De ez még nem minden. A vizsgálat kiterjeszkedik a haláleset
körülményeire; a sírt felnyittatják. És ime, az autopszia megállapitja,
hogy Werner opiummérgezés következtében múlt ki; nem a szív billentyűi
mondták fel a szolgálatot, hanem meggyilkolták.
– És ha megmérgezték, meggyilkolták, más nem mérgezhette, nem
gyilkolhatta meg, csak az én tizennyolcz éves leányom, a ki most két
esztendeje jött ki a zárdából, a ki…
– Ó, kérem, hisz ebben a glóriában van az összes erősségünk. De,
fájdalom, ez kevés. Láttunk gonosztevőket madonna-arczczal, és
czukorbaba-szerü szépeket, a kik csak úgy gázoltak a vérben.
– Elhiszem, s úgy látszik, azóta minden madonna-arcz gyanús. De ez
magában véve, talán még sem elég a vádra. S akkor hát miért vádolják
éppen őt? Miért nem vádolnak engem s miért nem gyanusítanak valaki mást?
– De hát kit? Ki az, a kit csak a legtávolabbról is gyanusíthatnánk?
Mióta a törvényszék a kisasszony védőjévé rendelt ki, folyton ezt
kérdezem nagysádtól is, a kisasszonytól is. Nagysád a kezét tördelte, s
azt mondta, fogalma sincs róla. A kisasszony meg azzal fizetett ki,
hogy: »Mit tudom én?! Hagyjon nekem békét. El fognak ítélni, s azzal
vége.« Pedig hát a dolog csakugyan nem tréfa. A végzetes nap története
óráról-órára meg van állapítva, s mondhatom, édes nagysád, a
tényállásnak ez a része sokkal terhelőbb ránk nézve, mint gondolja.
– Nem tudom elképzelni, mi volt a lányom viseletében, akár ezen a napon,
akár máskor, a min fenn lehet akadni?
– Mindenekelőtt meglepő az a rendkivüli önfeláldozás, a melylyel a
beteget ápolja. Hisz ez a beteg nem volt se apja, se férje, még csak
rokona se…
– Meglepő az, hogy felváltott, mikor én már tökéletesen ki voltam
merülve?…
– Nagyobb jelentőséget csakugyan nem tulajdonít senki a dolognak. De
végre is ezen az emlékezetes napon folyvást ő van a beteg körül. Reggel
tíz óra felé megérkezik az orvos. Nem talál semmi nevezetesebb
változást, s azt rendeli, hogy a beteg szedje tovább az ismert
orvosságot.
Ráírja a reczeptre, hogy megismétlendő, aztán eltávozik. Délután négykor
Barcsiné vagyis igazi nevén: özvegy Reinholdné látogatja meg a beteget,
a haragvó testvérek kibékülnek, s a későbbi vádló még hat óra előtt
elhagyja a házat. Ettől fogva másnap reggelig senki se lép a házba;
senki, még csak egy koldus se. Az ujra megcsináltatott orvosságból öt
órakor adják be az első kanálnyit, hétkor a másodikat; a kisasszony maga
ápolja a beteget. Fél kilencz tájban a beteg elszunnyad, nemsokára
azonban fölébred, fájdalmakról panaszkodik, s a kisasszony beadja neki a
harmadik kanál orvosságot is. Ekkor már csak a kisasszony meg az ápolónő
vannak körülötte; nagysád a saját lakosztályában pihen, a cselédek
rendes dolgaikat végzik. A betegszobába reggelig nem lép be senki.
Tizenegy felé az egész ház alszik a kisasszonyon kivül. Elalszik az
ápolónő is, később ugyan többször fölébred, de mindig csak perczekre,
legfeljebb negyedórákra. Az ápolónőnek úgy rémlik, hogy a kisasszony
éjféltájban ismét beadott a betegnek; a kisasszony azt vallja, hogy az
ápolónő rosszul emlékszik.
– De kérem, ügyvéd úr, az orvosságos üveg megkerült és…
– Igen, megállapították, hogy az orvosságból nem hiányzik több, mint
három-négy kanálnyi. Fájdalom, ez ránk nézve közönbös, mert a kisasszony
nagyon könnyen hozzáférhetett boldogult atyja kézigyógyszertárához: és
különös, ebben a kézigyógyszertárban minden megvan, s minden érintetlen,
csak éppen a mi szerünk hiányzik.
– Bocsánat, ügyvéd úr, de hisz még azt se tudhatni bizonyosan: volt-e
egyáltalán a kézi gyógyszertárban ilyen szer…
– Morfium-szolúczió?! Ugyan kérem! Az ön boldogult férje, a ki, kevéssel
a halála előtt vállalkozott rá, hogy elmegy orvosnak nem tudom melyik
fürdőhelyre, egy rendes kézi gyógyszertárt vásárolt be, s tessék
elhinni, az ilyen kézigyógyszertárakat egészen egyformán szokták
berendezni. Olyan az, mint egy kelengye: ennek sem, annak sem szabad
belőle hiányozni. Mondhatom, édes nagysád, menthetetlen könnyelműség
volt, hogy ezt a veszedelmes készletet megtartotta.
– Mit csináltam volna vele? Házalni nem vihettem el. Bár túladhattam
volna rajta! De ha nem sikerült?!
– Elég az hozzá, ilyen körülmények közt az orvosságos üveg nem ment meg
bennünket. S ebben a nagy szükségben nem találjuk meg a bűntett
magyarázatát. Nem találunk még csak egy elfogadható föltevést se. Annyi
kétségtelen, hogy Wernert tizenegy és három óra között mérgezték meg. S
ebben az időpontban senki, egy lélek sincs a házban, a kibe a gyanunk
belé kapaszkodhatnék. Nem is rejtőzhetik ott senki, mert később, a
reggeli órákban se hagyja el a házat senki, semmiféle gyanus alak. A
betegszobában a halálra ítélten kívül nincs senki, csak a kisasszony és
az ápolónő. Ha véletlenül egy gonosz cseléd, vagy egy elrejtőzött
bérgyilkos, gonosz cselédek czimborája, lopóznék be a beteg szobájába, a
zárak és kilincsek egész seregével kellene elbánnia. Odabenn az ápolónő
alszik, mint a bunda; csak akkor él, ha fölkeltik. Nincs senki ébren,
csak a kisasszony, a ki a vizsgálóbíró előtt azt vallja, hogy legfeljebb
perczekre aludhatott el. Ezek után kit gyanusítsunk? Az ápolónőt, ezt a
magával is jótehetetlen öreg teremtést, a kit az ápolónők közül már ki
kellene mustrálni, s a kinek a bűntettből semmi haszna, vagy…
– Engedelmet kérek, ügyvéd úr, hogy félbeszakitom, de ma reggel
megtudtam valamit, a mi ellentmond ennek a képzelt tényállásnak. Úgy
tetszett mondani, hogy később, a reggeli órákban se hagyta el a házat
senki, semmiféle gyanus alak. Azt hiszem, ezt soha se tudhattuk volna
meg teljes bizonyossággal, mert hisz egy nagy házból, melynek két
utczára két kapuja van, különösen felfordulás idején, mikor házmester,
cselédek, mind elvesztették a fejüket, s jobbra-balra futkároznak,
észrevétlenül kisurranni nem is olyan nehéz dolog. De most már éppen
bizonyosan tudom, hogy reggel hat óra tájban olyan valaki ment ki a
malom-utczai kapun, a ki nem tartozik a házhoz. Csakhogy attól tartok,
hogy az ügyvéd úr semmit sem ad a házmester- és vénasszony-beszédekre.
– Ki látta azt az idegen alakot?
– Egy cseléd a szomszédból.
– Vajon mindez nem csak szó-fia beszéd?!… Kész az illető ezt a bíróság
előtt is erősíteni?
– Azt mondja, megesküszik rá, ha kell.
– S nagysád ezt most mondja? Egy jó félórai kölcsönös kesergés után?…
– Nem tudtam, hogy az ügyvéd úr ekkora jelentőséget tulajdonít majd a
dolognak…
– Hogy az ördögbe ne!… Hisz eddig a pillanatig… De a dologra. Mit állít
a cseléd: ez az idegen, nő volt vagy férfi?
– Nő. A cseléd hozzáteszi, hogy úriasan öltözött nő.
– Látta az arczát?
– Látta.
– De nem tudja, hogy kicsoda?
– Nem.
– Megismerné?
– Azt mondja: meg, ezer közül is.
– Tud róla valamelyes leírást is adni?
– Ó, elég részleteset. Fekete szem, haj; egy kis sebhely a jobb arczon,
közvetetlenül a szem alatt. Éppen szembe találkozott vele. Az asszony
elfordult, de már későn.
– Nagysád talán gondol valakire, a kire ez a leírás illik?
– Hogyne! Az idegen csak Barcsiné lehetett. S én esküszöm, ügyvéd úr,
hogy ő volt a gyilkos!
– Kérem, mondjon nekem egyet-mást erről az asszonyról. Először is, hány
éve annak, hogy Reinhold meghalt?
– Nyolcz-tíz éve lehet.
– S az asszony attól fogva, hogy özvegy lett, mindig a testvérénél
lakott, egészen addig…
– A mig a háboru ki nem tört, s én el nem foglaltam a helyét.
– A Barcsival való viszony már régibb, vagy csak az ujabb időből való?
– Úgy mondják, hogy a férje még élt, mikor ez a viszony kezdődött.
Werner már akkor is tudott a dologról, de mig Reinhold élt, addig
hallgatott. Később azonban örökös csatáik voltak egymással Barcsi miatt.
Barcsit egyszer ki is kergette a házból a szegény öreg.
– A háboru is Barcsi miatt tört ki?
– Igen, s mikor végképpen összevesztek, az asszony mindjárt Barcsihoz
ment lakni.
– Werner hogy fogadta ezt az ujságot?
– Egy beteg ember szertelen dühével. Eleinte hallani sem akart az
asszonyról. Egyszer, mikor megtudta, hogy a testvére Barcsinénak
nevezteti magát, olyan rohama volt, hogy azt hittem, mindjárt megüti a
guta. Hanem utóbb, mikor hallotta, hogy rosszul élnek, mégis csak
megenyhült a testvére iránt.
– Hogyan? Barcsiné rosszul élt a választottjával?
– Úgy éltek, mint a kutya meg a macska. Azt beszélték, hogy Barcsi
akárhányszor félholtra verte az asszonyt. Hanem egyszer ő húzta a
kurtábbat. Az asszony egy féltékenységi rohamában leöntötte vitriollal.
Barcsi még idején észrevette a veszedelmet, s hirtelen eltakarta az
arczát a két kezével. A szeme világát tehát nem veszítette el, hanem a
vitriol levitte az egész fejebőrét.
– És ezután szétváltak?
– Dehogy váltak szét! Ellenkezőleg, kibékültek, s megint imádták egymást
egy darabig. Mindig úgy voltak. Össze-összevesztek, késsel, méreggel
fenyegették egymást, de a vége mindig az lett, hogy megint csak
összekerültek. Én azt hiszem, hogy szerették egymást. Furcsa szerelem
volt az igaz, de úgy látszik mégis csak szerelem.
– Vannak emberek, a kik csak veszekedve tudnak szeretni.
– Ezek olyanok voltak. Néha hetekre is el-elhagyták egymást, de aztán
mégse tudtak meglenni egymás nélkül.
– S az ilyen harczok alkalmával az asszony sohase kisérlette meg
kibékülni a testvérével?
– De igen, csakhogy nehezen ment a dolog. Az öreg ugyan gyönge ember
volt, a ki könnyen hajlott a szóra, hanem ebben az egy dologban
megbicsakolta magát, mert Barcsit nem állhatta. Csak akkor kezdtek ismét
közeledni egymáshoz, mikor Barcsi elhagyta az asszonyt. Még nem is akkor
mindjárt. Egy szép nap Barcsi eltűnt; nyilván megunta az idillt. Hanem
az asszony egy cseppet se nyugtalankodott; hozzá volt szokva az efféle
kirándulásokhoz, s bizonyosra vette, hogy Barcsi vissza fog jönni. Csak
akkor vette észre, hogy igazán elhagyták, mikor már hat hét is elmult, s
Barcsi csak nem akart visszatérni. Ettől fogva aztán megint közeledni
kezdett a testvéréhez, de végképp csak azon a napon békültek ki, a
melyet bár ne értem volna meg.
– Jól van, köszönöm. Még csak egy kérdésem van. Mikor küldheti el hozzám
azt a cselédet?
– A mikor parancsolja.
– Úgy küldje még ma, legkésőbb holnap reggelig. De bizonyosan, mert ha
holnap reggelig nem jöhetne, inkább magam megyek oda.
– Igen, de ha ma este el méltóztatik utazni…
– Nem utazom el. Megváltoztattam az elhatározásomat.
– Ó, ügyvéd úr, ujra kezdek lélekzeni…
– Ne áltassuk magunkat, édes nagysád. Ez csak egy szalmaszál, de ebbe is
belekapaszkodunk.
Kikisérte a hálálkodó asszonyt, s elmenőben odaszólt Levetinczy úrnak:
– Sürgönyözzön Kelemennek, hogy jelenjék meg helyettem a Winter-féle
pörben és értesítsen azonnal: számíthatok-e rá? A folyó ügyeket, kérem,
intézze el ön. Három napunk van a végtárgyalásig: ezen a három napon én
csak detektiv leszek.
Azután átment a mulatók közé. Azok már a vad felköszöntőknél tartottak,
s Károly úgy találta, hogy Guszti, az öcscse, a családi ünnephez
semmiképp se méltó, tulipiros hangulatban van. A többiek is láthatóan
szabad pórázra engedték a kedvüket. Móricz bácsi azzal áltatta magát,
hogy énekel, s a hangja egyet-egyet nyekkent, mint egy húsz év óta nem
hangolt zongora, melynek a billentyüit Liszt-kézzel verik. Az ó-divatu
enyelgéseket harsogó derültségek kisérték; a tánczkedv mind sűrűbben s
hangosabban kért eget, s az egyik nyoszolyóleánynak végre is le kellett
ülnie a zongorához.
Károly nem tudta utólérni ezt a jókedvet. Hiába erőködött, sehogy se
találta bele magát abba a hangulatba, a melyből kiverték, s józansága
idegennek érezte magát a vidám környezetben. Ha szóltak hozzá, derült
arczczal válaszolgatott, mint az előbb; de már nem volt jelen.
Úgy tetszett neki, mintha egy árnyék vonult volna el az ablak előtt, a
melyen kitekintett. Egy szőke lány árnyéka, azé a lányé, a kivel csak
egyszer beszélt, s a kit meg se nézett jól a biró szobájában.
Hogy eddig mért nem törődött vele, s hogy most egyszerre mért jár
folyton a fejében, maga se tudta volna megmondani. Talán mert hirtelen
titokzatos alakká változott át és izgató talánynyá lett előtte?
De minduntalan rajta kapta magát, hogy keresztül nézett a körülötte
mozgó kiveresedett fejek közt, s a tekintete ott maradt, a hol mintha a
méregkeverőnőt látná. Csak egy mozdulatára emlékezett, de ez az egy
mozdulat kisérteni kezdte, s ujra meg ujra maga előtt találta, a mint a
biróra pillantva, hátraszegte szép szőke fejét és így szólt: »Ne
faggassanak engem. Tudom, hogy elitélnek. Jó; nem bánom. De hagyjanak
békében.«
Károly lehajtott egy pohár pezsgőt, és ezt az észrevételt tette magában:
– Hát nem bolond az ember?!…
Izgatott volt. Valami furcsa nyugtalanságot érzett. A napja el volt
rontva.
Egy gyönyörü májusi reggel kint járunk a szabadban… A természet temploma
tele van áhitattal; a levegő csupa fény, s a madársereg ezeregyéji
dallamokat zeng tiszteletünkre. Áthat bennünket az a névtelen, boldog
érzés, a melynek nem tudunk nevet adni. Egyszerre azonban elszomorodunk,
s nem tudjuk, miért. Csak később veszszük észre, hogy egy felleg jelent
meg a fejünk felett.
II.