elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne
sóhajtson vőfélye előtt:
– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a
melyik utólérje!
A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott
Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.
Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba
verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, a
hol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy
fehérruhás kis lány, a kit senki se ismert, fel s alá szaladgált a
templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett;
a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan
szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, a kinek a ruháján igen sok
volt az igazítani való, minduntalan a leányát kereste.
Balázs kezdte nagyon únni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul
érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczáknak
ebben a tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.
– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyáltalán
miért vagyok a világon?!
Ebben a pillanatban valósággal gyűlölte a két lányt, a kik ide csalták.
Miért akarnak mindenáron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk,
miért nem hagyják békében őt, a szomorú arczú embert?! A Göndöry Béla
jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s a hogy a zsebében
szégyenkező Vercingetorixra gondolt, útálta önmagát és az egész világot.
Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe
jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltűnés, botrány,
örök harag, s ki tudja, talán végleges szakítás azzal a körrel, melyet
annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…
A templom előtt egy kocsi állott meg.
– A tábornok!
Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán,
karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők
két sorfala között, s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az általános
hajlongást.
– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a
trombitára emlékeztetett.
Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy
a tábornok meg van elégedve, és hogy elégedettségének megnyilatkozása
mindenekelőtt a násznépet illeti. A násznép meghaladta a tábornok
várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, a kiknek a czipői szépen
ki vannak tisztítva!
A tábornok különben kötött marsruttal indult el hazulról. Megigérte a
méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz
elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül
hozzálátott a megelégedéshez.
A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért
felvilágosítást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátkapárt
kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:
– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?
A pap boszús pillantásokat vetett a csendháborítóra, s Göndöry Béla
hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot.
Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.
– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.
A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illőnek vélte kissé
ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s miután a fölötte
meghatott hölgyet hamarosan magához térítették, az uj pár meg a tanúk
átmentek a sekrestyébe.
A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A
sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma
báró ellenben elhűlt, mikor a tábornok őt is megkínálta a borravalóval.
– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt
már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.
A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már
volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.
– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb
szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, a ki éppen akkor
írta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel
nélkül. A mai kelettel.
Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:
– Vajjon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!
A mexikói hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.
– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.
Balázs megnevezte magát.
– Úgy?! Jól van; nagyon jól van.
Balázs sietett menekülni, s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.
– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család
feje.
– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.
– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.
Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.
– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy
nemsokára híres írók, nagy emberek leszünk.
Balázs vállat vont. Ma, úgy látszik, az egész világ meg van bolondulva.
A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga
gondjaira bízta hű Shamylját, s kocsiba ült, immáron élete párjával. A
második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a
nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másodrangu előkelőség,
s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s
megkezdődött a kivonulás a _Vidám Targonczás_hoz.
A _Vidám Targonczás_, a fővárosi epikúroknak ez a kedvelt nyári
helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a
természetet két hektikás, porlepte galagonyabokor képviselte. De az
udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a _Targonczás_
vendégei, ha egy kissé megerőtették a képzeletüket, úgy érezhették
magukat, mintha a szabad természetben volnának.
A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében terítettek
meg egy hosszú asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teríteni, mert
ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.
A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó
figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghívottak
terítékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak
tányérjára. A virágok rózsaszín pántlikáin, s a szivarszipkákra
rákarczolva, mindegyik emléken ott pompáztak az esküvő évét, hónapját és
napját megörökítő számok és betűk.
Balázs Czilla és egy fiatal úr közé került, a ki sietett magát
bemutatni.
– Pézsma – szólt egyszerűen.
Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a
szerencsének.
– Soha se örüljön – szólt nevetve a cziteraművész – a velem való
ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg
fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a
szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a
szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy
krajczárt se tudok kivasalni.
Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a
kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte
kérdezgetni, hogy vajon kit nevez az ifju báró »vén gazember«-nek.
De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.
– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a
czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha
megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy
a haja szála is égnek mered.
Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs úgy érezte, hogy immár a
tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést
kibírja, jöjjön, a minek jönnie kell, a többi már nem számít.
Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek
véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de
Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s ebben a pillanatban a
közös hadsereg különböző színü hajtókáin kívül nem érdeklődött semmi
iránt a világon.
– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész –
elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van
rugva.
A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára
nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával,
de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén
túlságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsaszínű volt,
hol meg lilaszínre vált.
A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már
másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szívrehatóan
kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a
hangverseny. A báró felpattant _Ephialtes_re, vascsikóinak
legkönnyebbikére, melyet művészi fortélyainak bemutatása alkalmával a
legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap
óta rettegtették az egész környéket. A kerékpár nagymesterének vakmerő
ügyeskedése óriási hatást keltett, iskola-lovaglása pedig általános
csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön
talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült
vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem
tudott, de a lovát megülte.
E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:
– A tábornok kéreti.
Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s
megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz
bolond, mint az a rettenetes másik.
A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.
– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a
költészetet. Ez helyes, igen helyes.
– Tábornok úr…
– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes
költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és
szabályszerü költészetet.
A tábornok oly vígan pislogott, a két apró kék szem, mely egykor, Mexikó
térein, annyiszor nézett szembe a halállal, oly barátságosan, annyi
jóakarattal tekintett a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni
meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg
érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a
tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember,
hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, a mint
karddal oldalán s halálmegvetéssel szivében, a tábori őrtűz világa
mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét azoknak a csöndes, édes
szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…
– Tábornok úr… igazán… nem tudom…
– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az
előírást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig
helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen
öreg fiú vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már
csak a költészet ad megnyugvást.
Ez nem volt üres szólam, a mint később kitudódott.
– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a
költészetet. A verses költészetet űzi ön?
– Igen, tábornok úr.
– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, a kinek nem tudom a nevét,
jelentést tett nekem, hogy ön mutatványokat fog előadni, mint költész.
Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és
zenészek szándékoznak előadásokat tartani. Ez helytelen. A lármázás nem
jól van; a lármázást le kell fujni.
A tábornok kívánsága az volt, hogy a műsor többi pontját ejtsék el,
Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a
rendeletet, hogy a felolvasó részére kerítsenek egy kényelmesebb széket,
s hogy még inkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy
második szivarszipkával, mely egyébként úgy hasonlított az elsőhöz, mint
egyik tojás a másikhoz.
Nem lehet elhallgatni, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a
készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem
mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki
ennyire áhítozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S
végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, aki
szenvedélyes barátja a költészetnek, s a kinek csak egy szót kell
szólnia, hogy a színházak rendre nyíljanak meg a szegény Vercingetorix
előtt!…
Egy kicsit kalapált is a szíve, mialatt ügyetlen keze előhalászta a
feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s
az ötödik felvonás nagy csatajelenetét. Úgy rémlett neki, mintha Göndöry
Béla vésztjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember
éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes
zokogás! De a bátraké a szerencse.
Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást
vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni,
szeliden, bíztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély
hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem
nézett fel többet a kéziratból.
A tábornok hátradőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte
a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se
testi-, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben
élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a
jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen
elcsendesedett. Úgy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak,
melyet a nemes felhevülés hangja gyakorol a fogékony lélekre.
Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen
aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.
Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen
szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy
ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez
a hatás, a melyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb
sikere volt.
A tábornok tudniillik, a mexikói hadjárat óta súlyos álmatlanságban
szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát
bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő legyőzhetetlen
idegenkedéssel voltak egymás iránt; a tábornok gyűlölte a szépen
megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszút ezért a gyűlöletért,
hogy nem tűrte meg magában a szegény mexikói hőst. Csak a színházban
tudott egy egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek
némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb szomorújátékok mindig
megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.
Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt
év óta.
A tábornok nem volt hálátlan ember, s a hogy a nagy csöndességre
felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de
annál szívesebben ismerte el annak érdemeit, a kinek rövid bár, de
rendkívüli élvezetet köszönhetett.
– Ez már aztán jó színdarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán
nevezem jó színdarabnak!
Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb
szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magánviszonyai és
irodalmi működése felől.
Mikor meghallotta, hogy a színházak makacsul vonakodnak előadni
_Vercingetorix_ot, felháborodott.
– Nem adni elő ilyen színdarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez
őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a színdarab
szabályszerü, és én elő fogom adatni.
S többé nem ment ki a fejéből ez a derék szomorújáték, melynek huszonöt
év óta az első igazi, édes, zavartalan álmot köszönhette.
Hazamenőben se szűnt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra
dicsérgette a tábornoknénak.
– Ezen színdarab jó színdarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg
fogom hagyni, hogy ezen jó színdarabot előadják.
Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a
szomorujátékok előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy
egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden
nemes becsvágy.
Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek:
egy hölgy meg egy kis fiú. Először Fodorné látta meg őket a Balázs
ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem
kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:
– Durczás Panna van itt!
Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel
értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs
ajtaja felé, a hol a vendégek eltűntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s
maga Udvarhelyi úr is, a kit pedig semmi se lepett meg, a mi az ó- és uj
világban történt, kerekre nyitotta a szemét.
– Teringettét, Durczás Panna!
Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.
Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s
mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke színésznőnek egész élete a
nyilvánosság előtt folyt le; este a színpadon, nappal, a hol a legtöbb
ember járt. Lehetetlen, lángoló színü ruháit már kora reggel ott
lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó
gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se
szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly
érdekes ellentétet alkotott, meghódította az egész világot, s az idősb
Durczás úr a maga körében az irígyelt emberek közé tartozott. Mert Panna
jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.
Hogy erénye annyira áhítozta a reklámot, ne ítéljük meg érte. Mindez
Durczás Attiláért történt.
A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte.
Biztosítani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan
_Vercingetorix_ nem lesz a másik színház zsákmánya.
Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak
érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!
A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy
igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna
lehetséges, szúrna bele a darabba a tisztelt szerző úr egy kis római
tivornyát, egy rövid jelenetet, a melyben dőzsölnek, mert a közönség,
fájdalom, él-hal a fátyoljelmezekért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a
világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az
anyai szív!
A második kívánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges,
tisztelné meg a szerző úr Vercingetorix szerepével az idősb Durczás
urat. Ez az idősb Durczás úr egy kellemetlen fenevad volt, a kit
vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s a ki, ha a színpadra szabadult,
túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a
sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, mindig a könyveket
bujta, áttanulmányozta mindazokat a munkákat, a melyek a színjátszás
mesterségét magyarázzák, tanítják, s általában igen kötelességtudó
férfiu volt, a kinek rendkívüli gonddal borotvált, húsos lárva-arczát
mindig ott lehetett látni a színházi kávéház környékén, a mint
utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsúcs végtelen borongásával
nézte a bömbölés dolgában hátramaradott emberiséget.
Hazudnék, a ki azt erősítgetné, hogy a közönség rajongott a Durczás úr
ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás úr művészetét mégis csak
le kellett nyelni. Mert Durczás úr akkora volt, mint egy bölény, s Panna
imádta őt. A borongó kedélyü művész értett hozzá, hogy ezt a
szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy
viszonya a némaszerepeket játszó hölgyek egyikével vagy másikával, a
kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás úr
tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak úgy
szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is szerződtették a
hősi szerepekre.
Azok között, a kik Durczás művészetét teljességel nem birták
méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is
idegenkedés, elfogultság vagy rosszindulat volt, a mit a tábornok ebben
a pontban tanúsított, hanem vad gyűlölség, bősz ellenségeskedés. A
hányszor Durczás megjelent a színpadon, a tábornok hangosan morgott
páholyában s tüntetően fordított hátat a színpadnak. Olyankor pedig,
mikor a művész, az alkotás ihletétől megszállva, nekieresztette a
hangját, egy kissé megerőtette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem
gondolkozva, csak domborított, domborított, és annyi bensőséggel, oly
részvétreméltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomru Behemóth: a
tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a színpadra:
– Mars, takarodjál!
A tábornoktól különben az egész színház rettegett, s a mexikói hős éppen
a félelmetességének és fesztelenül nyilvánított birálatainak köszönhette
a Panna barátságát.
Panna, ha hódításról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot;
tábornok és tűzoltó, gróf és színlaposztó, nagykövet és lóvasuti kalauz
mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti
el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s
nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska
egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született
darab első előadására behozzák véleményt nyilvánítani. Panna
mindenekelőtt a reklámot szomjazta s csak a szerint becsülte az
embereket, a mint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből
tisztelte azokat, a kik koronkint áskálódtak a Durczás-család ellen, de
legkivált tisztelte a tábornokot, a ki ellenségnek oly engesztelhetetlen
volt, mint egy indiánus.
Panna hű volt, mint maga Penelope, de mikor a Durczás-család érdekei úgy
kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha
megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy
síránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott,
fáradt, míg elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült
behálóznia. A mexikói hőst Durczással már csak a halál békíthette ki.
– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.
Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a
nagyhangú színművészt olyan tüntetően, mint annak előtte, s ez a
félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy ez a két férfiu egykor
még megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a
tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos,
andalító szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a
szőke tündérnek köszönhetett.
Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdoníthatta Balázs, hogy sokat
hányatott szomorújátékát végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt
folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, a kit közönségesen
csak a nagylábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén,
kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a
nagylábu lassankint teljesen elhódítja tőle a népszerüséget. Ezt a
veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.
– Istenem – magyarázta Balázsnak megindító nyíltsággal – egy
tisztességes asszonynak olyan nehéz sora van a szinpadon! Ha nem
pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben
elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?
Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette
a majdnem megoldhatatlannak látszó és kissé kényes kérdést.
– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?! Mondd,
Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…
Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s
kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani,
szüntelenül, pihenés nélkül játszani.
Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen
javában húzgálta ki az ócska bútorból a lószőr-tölteléket, mikor Panna
hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép
mozdulatával mutatva rá, így kiáltott fel:
– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam
beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne
tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!