kölyök!
Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért
szenvedett vértanúsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s
alkalmazkodó természetű volt, mint az apja.
Ha mindez azt a gyanút kelti fel, hogy Fodornénak messze nyúló, s
beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek
ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát erre itt csak
annyit felelhetünk, hogy: a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a
szellő.
Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s
ha igen, mi volt róluk a véleménye? – nem tudjuk megmondani. Ki látna be
egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak,
akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a
regényírókat is.
Annak idején majd itéljünk a tényekből.
Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok
barátságot tanúsított a szegény Vercingetorix iránt, s ha előbb
pártfogójának mondtuk, ez nem volt túlzás, mert, bár tudtán és akaratán
kívül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gall testvérének.
Ennek a szolgálatnak a történetét akarjuk a következőkben elmondani.
V.
Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett
zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját,
belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:
– Hódy bácsi!
– Maga az, Czilla?!
– Csitt, csendesen! Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj
lesz nekem is, Ellának is.
– Olyan veszedelmes a dolog?
– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella
szeretné valamire kérni, de nem meri.
– Ah!
Balázs, a kit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten
fordította székét a kis leány felé.
Ella senkit se szokott kérni semmire.
Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A
világért se adta volna elő a dolgot, csak úgy, bevezetés nélkül.
– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?
– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.
Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?
– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.
– De frakkja csak van legalább?
Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.
– Nem tesz semmit. Van a papának.
Balázs azt hitte, hogy valami pajkosság fog kisülni a dologból, s
gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer
nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz
pillanatot szerzett érzékeny lelkének.
Czilla kisasszony volt tudniillik az egyetlen egy lény a Fodor-házban, a
ki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusított kellő tiszteletet. Ha az
anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg
magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomorú hányattatásait
olykor minden alkalom nélkül, gyerekesen léha megjegyzések közepett
emlegette.
Mindezt, tekintettel a tettes féktelen természetére és szembeszökő
kiskoruságára, eddig nem tartottuk érdemesnek megemlíteni, de e helyütt
nem hallgathatjuk el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat
a Czilla tiszteletlenül illetlen megjegyzései.
Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő
egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos,
s a mi bennünket illet, kívül is hagytuk volna őt minden legcsekélyebb
figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetünkbe.
De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt
ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakodalom, utczai
tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tűzoltó-ünnep, jégpálya-megnyitás –
ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha a
szives olvasó, jelentékenyebb hazafias tüntetések alkalmával, meglepetve
látta, hogy egy fiatal hölgy (banderillero-kalapban és vörös
napernyővel) nagyon élénken abczúgolja a miniszterelnököt, avagy
rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell
jelentenünk, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.
Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb
háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy
csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal
hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla
soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett annak a
tudós asszonynak, a ki nyelvét az élet harczaira kikészítette.
Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal
szemben, a kiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet se
tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem tisztelt és
becsült meg semmit, a mi becsülésre és tiszteletreméltó. Szóval Czilla
olyan díszpéldány utczagyerek volt, a minőt csak ritkán találni a
tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle, s Balázs
is örült, ha nem kellett találkoznia ezzel a veszedelmes hölgygyel. A
Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották
egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégse volt vele szemben oly
fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.
Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és
törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető
pontja, a melyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.
Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy
gondolattal volt nagyobb a legcsinosabb női orrnál, de nagyobb volt.
Czilla tudta ezt, s ez a tudat sok keserűséget okozott neki. Mit nem
adott volna érte, ha híjjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem
tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes
fölöslegnek! Meglehet, Czilla alapjában véve voltaképpen szomorú lélek
volt, a ki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok
boszúságot; meglehet, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a
világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész
világgal s kikötni a piszék boldog seregével…
S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát;
akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly
könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…
A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép
kis fej tolakodott előre mindenüvé, a hol egy garas ára vigasságot
lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg
a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi
szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!
Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki
visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden
kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az
orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett
magáról, s Rettenetes Iván meg volt szelidítve. Meg kell vallani, hogy
Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak
szólította, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem
lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szíve magzatja volt,
kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen
rákiáltott:
– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…
És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, a hol nagy
könnyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Púposka vagy
egyéb szerencsétlen regényhősnők lehangoló társaságában.
Minthogy ezen a ponton könnyen meg lehetett sebezni Czillának az
érzékenységét, s a nemtelen fegyver használatának mindig igen üdvös
eredményei voltak: azok, a kiknek Czillával szemben védekezniök kellett,
ugyancsak visszaéltek a kipróbált védőeszközzel. Balázs is sokszor
folyamodott ehhez, és most, a megtámadtatástól tartva, éppen valami
súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, mikor, nagy meglepetésére s
kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.
– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni
egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla,
Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első
éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem
hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy,
fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi utczán! Ahogy a
kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a
czivilek csak úgy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre
köszönnek neki.
Balázs elbámult.
– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk
egész nap itthon vannak!
– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinékról. Tudja, hogy
a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinékra, meg a
Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz
semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a
Petőfi-Társaságba is. És ha hosszú verseket olvasnak fel, akkor
kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.
– Ki az a Göndöry Béla?
– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint
más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert
hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, a mint
tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!
– Akkor nem is érdemli magát.
– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, úgy iszik az az
ember, mint a homok. És ha be van csípve, akkor még kedvesebb. Nem
kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott úgy tud
kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom,
valami gazdag zsidólányt fog elvenni.
Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, a kit pedig ez a
sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.
– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?
– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi
nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e?
Mert ez Hódy bácsitól függ.
– Tőlem?
– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy
szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt
feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba,
mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy
hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be
helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?
– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok
foganatja…
– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a
szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker
bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.
– Ugyan?
– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi így szól: »El kell mennem vőfélynek egy
barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« –
ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd húzódozni
fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan édes mama, minek az a sok
költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre
elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal,
s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni.
– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?
– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.
– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.
– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.
– Hogy hívják?
– Pézsma Rajnáld báró.
– És kicsoda ez az úr?
– Biczikli tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik
minisztériumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A
tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa bajnoka, s tulajdonosa
több arany-éremnek.
– És ez az úr azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?
– Különös szerencséjének fogja tartani.
– De hisz ez az úr nem ismer engem, a mint én sem ismerem őt…
– Ó, a mi a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy
tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is írt
egy könyvet; az volt a czíme, hogy: _A kerékpár jövője_. Hogy Hódy bácsi
nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró
különben csak egy pár bátorító szót vár, s aztán személyesen is fel
fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.
– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?
– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még
én se beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most
vagy két éve gyakran láthatta nálunk…
– El nem tudom képzelni…
– Az özvegy Kleinné.
– Az özvegy Kleinné!
– Igen, az a svájczi hölgy, a ki Ellának harmadéve zongora-leczkéket
adott.
– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy
nagyocska lánya.
– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz
fia. Eleinte úgy volt, hogy a nagyobbik fiú elveszi a Fánit. De aztán
összement a dolog. Úgy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.
– S az öreg? Az öreg beugrik?
– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztosítani
ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A
bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné
keresztleánya Seress tábornoknénak, a miniszter anyjának.
– Keresztleánya – a tábornoknénak?!
– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog úgy keletkezett, hogy az öreg
tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét
ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanított; a svájczi Kleinok
mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak,
egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné
kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig
két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni!
Mit volt mit tenni? A hibát csak úgy lehetett helyrehozni, ha az özvegy
Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította
őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a
pártfogását.
– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Seress minisztériumában dolgozik, s
némi előléptetést remél ezen a réven.
– Azt gondolom, hogy nem is számít rosszul. Annyi bizonyos, hogy az
esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.
– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?
– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a
_Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona
a bárónak, s így kevesebb lesz a költség.
– Maga a mulatság nem csábít éppen, kedves Czilla, de…
– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…
Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az
összeesküvők szétrebbentek.
Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy
Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a
frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek,
mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszeműségében még azt is
megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.
Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete
szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán
határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állítólagos jóbarát
felől. Balázs megszeppent.
– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk
az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy
keressen más vőfélyt.
– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.
Erre a váratlan engedékenységre Balázs ész nélkül igyekezett
visszavonulni, de már elkésett vele.
– A mi azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel
mondtam igent, ha a ténsasszony meg a lányok is eljönnek.
– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.
Balázs tudta, hogy a mit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan
bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló
számítja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli egy óra
20 perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt.
Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_
nevü üstökös útközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti
szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem
lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához, s a
hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas
tusakodás után tudta megállapítani, de viszont nem volt halandó, a ki a
cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő.
Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földindulás, árvíz, de
Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám
Targonczás_nál.
Balázs tehát mély szomorúságba esett, s nem győzte átkozni magát a
könnyelmüségéért.
Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a
vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!
De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.
Egy délután, a hogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva
nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek
jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a
tengerfenék élete: egyszerre észrevette, hogy a kaszárnyaszerü bérház
előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le
vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét«, majd eltűnik a kapualjban.
Ez _ő!_
Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna
dressz-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz
fiú nyitott be a szobába.
– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.
– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.
– Ó, kérem, látásból, hírből, névről már régen van szerencsém. Magam is
ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben.
Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az
irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy
tiszteletpéldányt _A kerékpár jövője_ czímű művecskémből.
Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s
illendőségtudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.
– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki), Shamyl a folyosón van. Tekintve
az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón
hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem
afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa,
ha szabad így mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.
Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat
kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.
– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk
hírneves bajvívója, nem utasítja vissza mély tiszteletből fakadó
kérésemet…
Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd
erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak,
hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha
szélesebb körü ismeretség híjján, valamelyik fiatal tisztviselőtársát
kellett volna vőfélyül felkérnie.
– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidíjas barátom
szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz
megismerkedni irodalmunk jeles bajvívójával…
Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a
tábornokot készült volna feleségül venni.
– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni,
hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…
S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy
félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki,
a ki ért hozzá, egy-két verssorban megemlékeznék a lakomán jelen levő
mexikói hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! A mi a költészetet
illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá
várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől,
mert ő nem szokott üdvözlő verseket írni, csak dalokat és költői
elbeszéléseket.
A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni
ötven százalékra.
– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen
vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis
hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se
tud a gazember), a menyasszonyom zongoraművésznő: ez már magában véve is
kitesz egy fél-műsort. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni
fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy
hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak
találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat,
ha kegyes volna becses költészetéből némi ízelítővel kedveskedni nekünk.
Talán valamely époszból, mely esetleg hadviselésről szólna… Nagyon
szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.
Nem ítéljük el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, a mikor szerelemről
álmodik; ne ítéljük el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő
Vercingetorixra gondolt.
Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kívánkozott szegény Vercingetorix
a nyilvánosság elé! Vajjon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az
első kínálkozó alkalmat?!
Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kívánkozott
oly hosszú időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám
Targonczás_ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a
Tartarusban egy sziklához lánczoltan.
Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek
járni a hadviselést tárgyaló szomorújátékokra, s nem védekezett kellő
erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.
Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is
haragudott, de egy negyedóra multán mindent megígért. S mikor Pézsma
báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid
megadással sugta meg Czillának a nagy ujságot:
– Itt volt.
A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi úr támogatása mellett
megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a Fodor-család
hölgytagjaival egy négyüléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné
jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve;
Vercingetorix, elrejtve hátul a frakkzsebben, megindult a halhatatlanság
felé.
Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál.
Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól
érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen
kihagyni a játékból.
Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben-gyűrűben várta
őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a
hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.
Végre megjelent, s szemérmes sírással vetette magát a Fodorné keblére.
Gyászoló anyák sírnak így a temetés előtt, mintha azt mondanák:
– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!
Balázst nem ragadták el a menyasszony szívós bájai, s maga se tudta
mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor
kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Mintha hallotta
volna a tábornoknét, a mint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog
állani az ördögnek s minden csábításainak, s arra gondolt, hogy a
keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, a
mely a tábornokné ajkairól hangzott el.
Úgy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak
megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.
A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen
engedékeny volt, de ettől a feltételtől nem tágított. Egy Derby-győztes
bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben
a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.
Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant
Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A
sarokról azonban visszanézett, s búcsút intett a társaságnak a
viszontlátásig.