nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen,
hogy:
– Honnan ismeri ez az asszony _Vercingetorix_nak a szerepeit?! A
tábornok beszélt volna neki Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok
aludt, mialatt Pompejáról volt szó!
Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifúrta
az oldalát.
– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok
ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz
rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, negyedrét alaku könyv… a
tábornok azt mondta, hogy öntől való.
A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a
tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltűnt a könyvtárából.
Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.
Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már
a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.
Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gall törzsfő iránt?! Balázs
nem volt találékony ember, s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot
már vejének tekintette…
– És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?
Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán
semmi se hiányzik belőle egy kis római tivornyán kivül.
Balázs mindent megigért. A római jelenetet, a melyben dőzsölnek, a
czímszerepet Durczás úrnak, mindent. Még Attilának is kiszorított volna
egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött
a színészi pályán.
– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog
ütközni, mint már annyiszor.
– Bízza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy
előadják.
És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal
szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. A mit ő ki akart járni, abba
előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasítás nem
létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer.
Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb
hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.
A színházigazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára
lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál
gondolatába, isten neki, bele nyugszik _Vercingetorix_ előadásába is.
Három hónap multán _Vercingetorix_ színre került, s nagy sikert aratott.
Durczás úgy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a
század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész
ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden
felvonás után, összesen tizenhétszer.
Másnap az ujságok fölfedezték a nagyérdemü költőt, kiadták az arczképét,
s ennek a sikernek a hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette
_Vercingetorix_ jeles szerzőjét aligazgatónak.
Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tűzoltó Szerek Gyára
Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi tehetséget megválasztotta
igazgatójává.
VI.
Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül
eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek
után az előtanulmányok után pedig elkábítják. Pálinkát tömnek belé,
megfújnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy
elszakíthatatlan, nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, a míg
beleszédül. Végül megmutatnak neki egy medvekisasszonyt, a mely már
szépen tánczol parancsszóra. A medve eleinte kínosan morog, s iparkodik
lánczát a kegyetlen kézből kiszabadítani, de a fütykös tánczol, a síp
ordítozik, a láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen
szól a duda! A medvekisasszony megadással lejti a csábító tánczot, az
ostor pattog, a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni
kezdi idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.
Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátíthassa, nem hiányzott az
előképzettsége. A sors eléggé megpuhította arra, hogy megadással viselje
mindazt, a mi következik. A mi pedig az elkábítás művét illeti, arról
gondoskodott Fodorné.
Szóval, a mi késik, nem múlik; Balázs megtanult taktusra lépni,
megfigyelte mások kellemes mozdulatait, s igyekezett a látottakból
okulni. Előbujt a barlangjából, s eljárt az emberek közé, először
kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást
talált a dologban.
A kerékpár-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden
tánczmulatságon, a hol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott
magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni,
egyszóval nem lehetett ráismerni.
Fodorék pedig nem húzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház
úrnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« –
mondotta koronkint a gnómnak, szemmelláthatóan azért, hogy mások
értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli
ruháikat, s Fodorné, a mikor hajnal tájban vetődtek haza, csak úgy
felkelt öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?!
Rendes számlájok volt a keztyütisztítónál, s fodrásznő járt a házhoz.
»Fel kell találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.
Azokról a kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép
megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, a
ki nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a
szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy
Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.
Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában
keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.
Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak
hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.
Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és Ella szótlanul
ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott
mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné
suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik
lányával.
– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Úgyis tudom, hogy Ellára
haragszol… Vagy mindig én legyek a bűnbak?!
Halkan szólt, de Ella megértette.
A bűnös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen
haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, a ki
szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét
hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta útját. Álmos volt, s
nem törődött semmivel a világon.
A míg haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán
elbúcsúztak egymástól.
– Jó éjt, Ella kisasszony.
– Jó éjt, Hódy úr.
Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak,
de nem talált semmi okosat.
– Úgy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szívességét.
De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú…
Fodorné dühös volt magamagára és az egész világra.
S a hogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik
lányára:
– Ostoba vagy, mint egy vadlúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a
kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.
A leány nem felelt.
Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről egy tányérral
fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint
előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.
Ella melléje ült, s azt mondta neki:
– Adj hát nekem is egy kicsit.
Míg a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott
türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak
megállapodott Czilla előtt:
– Nem ettél még eleget?
Czilla, a ki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a
milyen hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már
készen van. Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a
nagy jelenet következik, a mely már régen fenyegetett. Minthogy pedig a
drámai jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a
hálószobába.
Ella követni akarta, de nem illanhatott el.
– Te maradj itt – rivallt rá az anyja.
Ella megadta magát sorsának. Leült, s szembe nézett a veszedelemmel.
Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla,
hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.
– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémítő tekintetével nézve
a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer úgy viseled magad, mint
ma este, megfojtalak, érted?!
– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek,
hogy egy kicsit jókedvü voltam?!
– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha
nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt
csináltad, hogy szemtelen voltál!
– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó
tánczossal, a ki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod,
mama, hogy Béla nem is udvarol nekem!
– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a
kamaszról ne halljak többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?!
Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal,
tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan!
Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a
szemed!
Ella hallgatott.
– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény
embernek?! Ez egy finom lelkü ember, a kit te nem érdemelsz! Azért, hogy
nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap
rád se néz többet, s aztán mehetsz ugrándozni, orczátlan!…
– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy úrhoz?! Úgy
beszélsz róla, mintha legalább is a vőlegényem volna.
– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled,
legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet
csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a
tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit,
csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az
olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.
Ella elgondolkozott. Egy kis kézitükör volt előtte, sárgára mázolt
keretü, szegényes jószág, a minőt czifrálkodó cselédek használnak. A
tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a
Seherezáde-szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.
– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy úr engem el fog venni
feleségül?!
– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a
dolgot.
– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy
csak ma kezdett szeretni, akkor, a mikor megharagudott rám… De hát miért
nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, a miből azt
gondolhatná az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz
úgy rám, mint a többiek.
– Persze, majd úgy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok!
De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor
is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled,
miért kísér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd,
nincs szemed?
De igen, volt szeme. Csakhogy szerette mindezt hallani.
– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse,
hogy rád veti a szemét.
Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő
ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!
A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol
fel, s azt állítja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok
szerelmét. De a _tudomány_ nincsen közöttük.
S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gavallérnál kalandoztak, a
ki háromszor bukott meg minden alapvizsgálaton, s a kiről a sors
könyvébe azt írták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…
Másnap este Balázs azt cselekedte, a mit előtte való éjszaka Fodorné.
Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában,
keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.
Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá,
hogy fölverje álmából az egész háznépet.
Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit
zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?
Utóljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a
világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se
inge, se gallérja.
És mégis, végtelen keserűség fogta el. A mint leverten, mélyen
elszomorodva, majdnem minden gondolat nélkül kirévedezett az ablakon,
tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a mely
mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, az érzelgős lelkek és a
költők barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás
kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a
mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon
meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért
bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes bizalmasságoktól.
Be rég is volt az!
Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat
neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is
boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen,
czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak
egy fájdalma sem!…
– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is,
hogy nem tudtam meghalni!
S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni
különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, a ki hosszú idő
multán ujra megjelent neki.
– Csak téged szerettelek, s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs,
ne is legyen örömem a te emlékeden kívül… Hűséges maradok hozzád, a míg
csak élek!…
Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szívünkbe
lopózott.
Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó
állat, s bele törődik minden nyomorúságba. De van egy gondolat, a melyet
nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.
És mégis bele kell törődnie abba a vigasztalan gondolatba, hogy a
szerető csókja rá nézve már csak mitológia; le kell tennie, le fog tenni
róla, hogy valaha fészke lesz, a hol gyerekek lármáznak.
Brr, még a gondolattól is megfázik az ember.
És ugyan miért? Olyan öreg volna már, a kit nem lehet többé szeretni?!
Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha
gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is
szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, a ki megérezze,
hogy rosszul szabott kabátja alatt férfiszív dobog?!
De mért jár mindez a fejében? Mi ütött hozzá?
Azért van így elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott
egy hozzá való jókedvü fiatal úrral? De hát mit törődik azzal a kis
lánynyal?!
És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a
kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal úr, elviszi
ebből a házból, s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a
szép, okos beszédet.
Már hajnalodott, s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a
szobájában.
*
Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadul dörömböznek az
ajtaján. Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kíván
jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.
Ideges lények lázas szívdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz
lármától, de Göndöry Béla éppenséggel nem szenvedett ilyes betegségben.
– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a
suszter.
Azzal megfordult a másik oldalára, s tovább aludt.
De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kíséretében egy ismeretlen
hang szólalt meg:
– Nagyságos úr! Nagyságos úr!
– Nem hagy aludni a gazember – bosszankodott Justinianus kitartó
tanítványa, s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk,
melyikünk győzi tovább türelemmel.
Elővette a tegnapi estilapot, s olvasni kezdett.
– Levelet hoztam, nagyságos úr – erőködött odakünn az ostromló.
– Tudom – gondolta odabenn a jogász.
– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a
Nagymező-utczából.
– Ezt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, a ki
jól ismerte a hitelezők minden furfangját.
S nyugodtan eregette a füstöt czigarettájából.
Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy
két percz multán Göndöry Béla észrevette, hogy a küszöbről, az ajtó
hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.
A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s
nem ama szalmaborítéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem
messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.
A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen
elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.
Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kívülről lehetetlen
ellenőrízni, mi történik odabenn, felkelt, óvatosan oda lépkedett a
czédulához, s fölvette.
A czédulán ez állott:
Kérem szépen, nagyságos úr, én vagyok, a 117-es hordár. Ezt a levelet
hoztam, de válasz kell rá. Tudom, hogy a nagyságos úr itthon van, kezét
csókolom. A 117-es.
– Az már más – szólt a jogász, és kinyitotta az ajtót.
S mialatt felbontotta a levelet, kioktatta a köz buzgó szolgáját.
– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos úr, nagyságos
úr, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem
lát semmiféle gyanús embert, kiáltson határozott hangon: »Le a
szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«
– Igenis, kezét csókolom.
A levél Czillától volt, s így hangzott:
Barátom!
Nagy baj van, roppant baj. Mindennek vége. Ó jaj nekem! Beszélnem kell
magával, ha kompromittálom is magamat. Legyen öt órakor az
Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen. Véletlenül találkozunk, szóba
állunk, és csatlakozik.
Legyen erős. Legyen mindenre elkészülve. Ó, jaj nekem! De jaj magának
is, szegény barátom!
Oly borzasztó ez, mint egy színdarab.
Üzenje meg, hogy ott lesz-e?
Azért nyugalom. Maga legyen férfi.
Pá, édes.
_Czilla_.
U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.
Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet
se volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s úgy evett, mint egy
czápa.
Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán
megindult az Erzsébet-tér felé.
Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis
leány színésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a
sétatérnek nevezett porfészket.
– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló
komolysággal, mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a
beszélgetésöket.
Göndöry Béla, szükség esetén, úgy hazudott, mint egy tolvaj lakáj.
– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet
gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem a hogy a
levelében írta.
Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott,
mikor a tanúságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren
kellett megjelennie.
– Tessék, csakugyan én vagyok, a ki tévedett!… De, istenem, olyan zavart
is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…
– Ugy-e, micsoda szerencsétlenség?!
– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden
rosszra el vagyok készülve.
– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, a ki boldog volt, ha
a francziából fordított színdarabok nyelvén társaloghatott. – Hódy
megkérte Ellát.
– Ah!
– S magának erre nincs egyéb mondanivalója, mint ez a rövid »ah«?!
– Azt akartam mondani vele, hogy: csak úgy egyszerre?
– Csak úgy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma
elárulta nekem, hogy, amúgy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt
nyilatkozott előtte.
– És Ella?… Mit felelt neki?
– Semmit. Nagyon meg volt lepetve. Zavarban volt. Félt.
– No lám, erről egy szót se szólt nekem.
– Úgy, úgy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen
férfias az, ha egy férfi haragszik!… Törjön, zúzzon össze mindent, a mit
útjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!
– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az
elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak
nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számíthatok-e rá, hogy Ella
mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha
Ella nem biztatja.
– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy
biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen
szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni.
Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félreértette, úgy ez nem az Ella
hibája.
– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem
szereti, hogy mást szeret.
– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni,
ha ellenkeznek vele.
– S Hódy a mama választottja?
– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell
történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt! Ella sírt, én is sírtam, a papa
is sírt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…
Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s
ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt,
idején valónak találta előterjeszteni, miként ítéli meg a helyzetet, ő,
az első érdekelt.
– Hát biz ez igen nagy szerencsétlenség – szólt nyomatékosan.
Bár a csüggeteg lemondásnak ez a megnyilatkozása végtelenül szomoruan
hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, a mi őt illeti, ő
nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben
nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszített
vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.
Czilla megbotránkozott.
– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?!
Fuj, szégyelje magát! Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona
mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy úr, a ki abban
a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik úgy, a hogy csak
regényekben és színdarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra.
Azt hittük volna róla, hogy ő a ródusi koloszszus. És ennek az úrnak,
mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy:
»Baj, baj.« De nem úgy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az
élet küzdelem.
Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni.
Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a
kávéházban lenni.
– De hát mit csináljunk?
– Tőlem kérdi?
– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb
kondiczióban van, s én még nem vagyok _fit_. Előre tudtam, hogy
canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első,
én pedig letörtem. Ez szomorú, kétségbeejtő, de így van. Maga azt
mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez
egyáltalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem
galoppozni. Hiába, nem vagyok _tip-top_ kondiczióban.
– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, a ki értette ezt a
lóverseny-nyelvet.
– Nem, hanem azt kérdem, hogy: mit csináljak?
– Tanácsot kér tőlem?
– Igen.
– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses
házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle
megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt
az első. A legjobb, de egyúttal a legnehezebb. A szökés.
– Az nem lehet – szólt Göndöry Béla, nála szokatlan határozottsággal.
Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s
oda is csak hajón.
– Miért nem?
– Maga gyerek, Czilla, magának ezt még nem magyarázhatom meg.
Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet
az ember Gretna-Green-be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig
lefegyverezte, ha valaki arra hivatkozott, hogy neki bizonyos dolgokról
még nem szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az
apró emberi nyomorúságokat, mint maga a biboros konczilium.