égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.
Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét, s megszólalt:
– Kicsoda maga?
– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.
– És kicsoda a mama? Hol van a mama?
– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sír.
A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.
– És maga, maga mit csinál itt?
– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha víz kell, adjak vizet.
– Mást nem mondott a mama?
– Azt mondta, hivjam be, ha kell.
– Hát hogy hívják magát?
– Ella. Fodor Ella.
– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.
A gyermek nem mert felelni.
A beteg csodálkozva nézte, s erőltetni kezdte az emlékezetét:
– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…
– Igen, igen – erősítette a kis lány.
Végre, nagynehezen, Balázs észbe kapott.
– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a
Fodor-féle óra.
Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját, s
tovább kérdezősködött:
– Régen fekszem már itten?
– Régen.
– Van már egy napja?
– Van már talán egy hónapja is.
– És mért? Beteg vagyok?
– Igen.
– Mért vagyok beteg?
– Mert nagyon fáj a feje.
Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a
csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.
S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?
Majd ujra megszólalt:
– Mi van az ölében?
– Egy könyv.
– Milyen könyv? Mesés könyv?
– Igen. A _Csizmás kandur_.
– Szép a _Csizmás kandur_?
– Ó, nagyon szép.
– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.
A kis lány engedelmeskedett. Úgy szoktatták, hogy ne legyen más
gondolata, mint: szót fogadni.
És ijedten, az első lámpaláz mondhatatlan szorongásai közepett, kezdett
hozzá:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia,
és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt
mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a
kandúrt.«
Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az _és_nek,
ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből.
Lehetetlen meg nem vallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen
ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényünk hősnőjének ez első
föllépése és első megnyilatkozása alkalmával.
Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas képzeletének.
Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, a kinek a lencse-szemektől külön
kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszítéseket tett, hogy a
temérdek _és_ből kiböngészsze magát a mesét.
De ez a feladat túlságosan nagy munka volt az ő szegény fejének.
Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett
mondatok rengetegében.
Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, a kit
örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét,
jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De
a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr
nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett;
megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a
csizma?!
A kandúrnak bizonyára pusztán hiúságból kellett a csizma; a legeszesebb,
a leginkább találékony fejű, a legfurfangosabb lények se tökéletesek. De
a Balázs elméje fáradt volt, s ettől fogva már nem igen tudott a
kandúrral lépést tartani.
A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp úgy hatni szokott, mint
megfordítva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben
másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki
bátorodott. Lassankint beleélte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel
teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház
sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tűnt fel előtte.
Mindenki ismeri a _Csizmás kandúr_ mód nélkül erkölcstelen meséjét. A
csizmás kandúr a szédelgők ősapja; a Panama egy özönvizelőtti hőse, a ki
mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s
megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg előretörtetésből, a legcsunyább
kapaszkodásból, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, a
ki, úgy látszik, csak nagy ritkán jutott nyúlpecsenyéhez; majd
hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja
a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a
király előtt; végül furfangosan kieszelt, rablógyilkossággal hatalmába
kerítvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a
királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál
Karabás gróf, elveszi a királykisasszonyt, ő maga pedig miniszterré
lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának
bizonyára szép karriér.
Nem, azt nem lehet tagadni, hogy ez a történet mód nélkül erkölcstelen.
De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle,
hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha
jó partit csinált.
A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látnivaló volt, hogy
a kandúr feltalálása és lélekjelenléte nagyon tetszenek neki. A
győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős
korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a
legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget,
a mely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt
minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált
isten földi hüvelyében nem férfiszív dobog.
Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint
becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza
koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta,
elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat
talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel
szemét.
A kis leány ott tartott, a hol a király kifejezi a kandúr előtt, mily
kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.
– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.
Ezt a pár szót a kis lány olyan bájos hamiskodással mondta, a szemében
annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen
visszafojtott vídámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.
És most nézte meg először.
Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, a kinek arczszine három
nemzedék szomorú történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy
fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, a hol minden
oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.
Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek
kíváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének
első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás
kandúr története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az
óriás dolgozószobájában.
– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.
– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.
– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.
– Majd megkeresem a könyvben, a hol elhagytuk.
– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.
A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A
nagy betűk helyenkint kínos zavarokat idéztek elő, s a kandúr, mikor a
legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős
közepében.
Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság
minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s
mialatt kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a felolvasót
követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.
A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első hatásaiban főképpen
arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes
összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános
törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a
kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a
legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet
rejtelmességeit, legalább egy egy pillanatra.
S Balázsnak úgy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél
öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása,
madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden
nyomorúságával egyetemben.
– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a »karakán ideák« –
tűrni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat
az apró megaláztatásokat, a melyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak
sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért,
hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a
számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szűkölködjünk
lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A
szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik
esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan
szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem
kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az
arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!
Aztán nem gondolt többé semmire; elaludt.
Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár
perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen
lankadtságot érezte, mely a nagy tivornyák után fogja el az embert.
De kábultságában néhányszor úgy tetszett neki, mintha ujra hallaná:
– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.
S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.
… Mikor pedig vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a
fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, a ki heteken
keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a
mesevilág örömeivel.
Valami nagyon szép emlékre gondolt, s hosszas tünődések után abban
állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész
utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az _Ululu
Laia_-t.
De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, a ki a kis lányának
karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem
telhetett tőle. Mire az ajándék, a melynek a kitüntetett nem veheti
hasznát?!
Elszégyelte magát, s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele
nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog
maradni.
De nem úgy történt.
IV.
Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos
Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő
szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma
Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban
próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait.
Vercingetorixnak sokba került ez a világtörténelmi nevezetesség; néhány
csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állították a fogoly-seregnek,
mely a győztes diadal-szekerét követte, s aztán kivégezték.
Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a
Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben,
nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát
szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.
Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gall
törzsfőknek ezt a legjelesebbikét először is: bele szorítsa öt
felvonásba, azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez
pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghódításánál.
A nagy munka, mint említettük, három évig tartott. Hogy miért ilyen
sokáig, megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást
kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra írni az egészet.
Vercingetorix irodalmi emléke tehát körülbelül negyven felvonás
sírhalmán emelkedett.
A három átdolgozást három különböző színház mintegy
nyolczszor-kilenczszer utasította vissza; négyszer elfogadták a darabot,
oly feltétellel, hogy a szerző írja át egyik vagy másik felvonást. Hol a
végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer
ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. Ezekhez a
kívánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak
átélnie adatott. Visszautasította Caesar nejének, Pompejának szerelmét,
s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszúálló Pompeja karja érte utól;
majd elcsábította Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott
menyasszonya, veszítette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a
szomorújáték végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra.
Meghalt a kínpadon, elpusztult méreg által, szívét keresztüljárták a
római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent
megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a színpadra, ah, a színpadra,
nem juthatott el soha!
A jövő irodalomtörténet-irói joggal kérdezhetik: mi köze volt Hódy
Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletreméltó gall
törzsfőhöz, hogy ily javíthatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A
színházaknál egyelőre csak azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az
emberhez, hogy nem hagy békét a francziák elődeinek?! Mit vétettek neki
a gallok, a kik mai napság már oly csöndesen vannak, s nem vétnek a
légynek se?!«
Sajnos, ezekre a kérdésekre lehetetlen megfelelni. Hogy mi vonzotta
hősünket a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez
azok közé a titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz
a sírba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak
nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy
Balázs, a kit nagy lelkierejének s méltó büszkeségének pompás
teljességében mi nem láthattunk soha, de a kit ő felfedezett
szíverejtekén. A szomorujáték hatalmas legénye, ez a telivér ifju
barbár, a ki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényűzésében
dúskálkodók tétlen, csak az élvezetnek szentelt, kicsapongó életét, hogy
aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse
népének szabadságát, így, messziről nézve, nem igen hasonlított ugyan
ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény
alakhoz, a ki a Rózsa utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes –
de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak
néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, tétova járásu emberek, a kik
mintha csak a lemondásnak élnének, s a kiket az utczán oldalba lökdös az
egész világ?!
Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta
Vercingetorix, a kit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső
világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama
bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint
ez a Vercingetorix.
Ezt a példátlan makacsságot ne itéljük meg túlontúl szigorúan; vannak
bűnök, a melyek önmagukban hordják büntetésüket.
A halottaikból felidézett gallok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem
temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor
egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a
»tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd
zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-színű tintával kaligrafálván
le az egész darabot gyönyörű szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:
_Vercingetorix_, eredeti szomorújáték öt felvonásban, írta: Hódy Balázs.
Személyek…
egészen a 476-ik oldalig, a melynek alján ez a nyugodt önérzetes szó
ékeskedett:
_Vége_.
Vége!… Dehogy volt vége! Hányszor írta le nagybetűkkel a nyugodt
önérzetnek ezt az oly sokatmondó szavát!… S minden elmult… viharzó
érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tűnt, tűnt az
ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a
gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város
épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, a hol sokáig
temető volt; de _Vercingetorix_nak csak nem akart vége szakadni.
Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a
másik felvonást; s az igazgatókból, drámabirálókból álló külső világ is
oly túlságosan tökéletesnek kívánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!…
Ilyenkor néhány délután elzárkozott s hangosan beszélgetett magában.
Néha egy hétig is eltartott, míg egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán
elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek.
Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy
félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette
hallani a verseit…
Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb
változtatásokkal, s néha talán kissé nagyon is dicsérték az uj
részleteket a régiek, a kihagyottak rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi
úr, a ki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha
nem értett vele egyet. Udvarhelyi úr nevezetesen úgy találta, hogy
Vercingetorixnak nem volt igaza, mikor Caesarral szembeszállott.
Caesarnak győznie kellett, így kivánta ezt a történelem logikája. S ha
Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensúly törvényét, bizonyára
lemond a meddő küzdelemről.
Fodor ellenben azon a nézeten volt, hogy Vercingetorixból csak a
gyakorlati érzék hiányzott, s ha áldozatul kellett esnie, tisztára ennek
a fogyatkozásának tulajdonítható. Meglehet, titokban egyéb kifogásai is
voltak a gall törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste
útját a színpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel, s
ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha
kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is
némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az
idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, a kivel nem volt
tanácsos vitatkozni.
Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései
ugyan kissé sajátságosaknak tűnhetnek fel, de azért ezek a nagyon egyéni
esztetikai meggyőződések fölötte hatottak Fodorra a határozottságukkal.
Fodorné tudniillik úgy vélekedett, hogy az a szomorújáték, melynek a
szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s
nem csinál adósságokat: a legjobb szomorújáték a világon. S
_Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul állott a világirodalomban.
Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen
becsületes férfiúnak ezen a kerek világon, következésképpen, ha a
darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, a mi különben
természetes, mert hisz a színdarabok előadása tekintetében, igen
oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ,
az erkölcstelen bohózatok és operettek bizonyára már régóta kipusztultak
volna a világból, s helyettök ma is _Vercingetorix_ot adnák, okulására
az ifjaknak s gyönyörűségére az idősebbeknek.
Ezen a hatalmas gyámolon kívül Vercingetorixnak még egy pártfogója volt:
Ella kisasszony.
Azok a kik ismerik a tizenhét éves lányok szívét, aligha hisznek ennek a
pártfogásnak az őszinteségében – és a hitetleneknek igazuk van. De a mi
Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világtörténelmet, ismerte a dramaturgia
szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját,
ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a
kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szívét nem
ismerte.
Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna a két
nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón
világított feléje, a hogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái
világítanak éjjel, a tengeren…?!
Ez a két nagy, fekete szem ott világított mellette, mialatt ő egy-egy
hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák,
melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett
szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« – s Ella
kisasszony helyet foglalt vele szemben a hintaszékben, készen rá, hogy
ismét rövidítsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.
Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát
kérdezné:
– Jól lesz így, Ella kisasszony?
Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve a megváltoztatott
részlet legujabb alakjával. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot,
szétbontatott néhány körmondatot, s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét.
Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:
– Most már ez a jelenet tökéletes.
Balázs úgy találta, hogy ezekkel a nyomatékos itéletekkel szemben
nincsen feljebbezés, s _Vercingetorix_ot illetőleg az
irodalomtörténetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerűen
helybenhagyja az Ella kisasszony birálatát. Végre is, a drámairó számára
nincs magasabb itélőszék, mint a női szív. Azért ír, hogy
varázsvesszejével még a kősziklából is kifakaszsza a megindulás
forrását, s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női
szívben?!
Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, a minő ez
a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék
álmatag járású, fehér bőrű keleti királykisasszonyaira emlékeztetett, a
kiknek az arczszíne nem különbözik a fejöket boritó fehér fátyol
szinétől, a kik egy-egy rizskása-szemből élnek, s a kiknek a
tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok
Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy
szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra
termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők
szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álomországból származott s
álomvilágban élt.
Az igazat megvallva, Balázs tévedett, s Ella kisasszony éppenséggel nem
volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett
Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, a ki annyi felvonáson
át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a
szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Úgy
tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie
Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van
benne, felpofoz egy pár színházigazgatót, végigvonul hadseregével Európa
összes színpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat, s
ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…
Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, mert abban a korban
volt, mikor a leányok semmit se mondanak el abból, a mit gondolnak. Nem
volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a
válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg
éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal
szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon
egyszerü magyarázata.
Egy szép napon ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy estefelé legyen
kegyes meghallgatni a szomorújáték visszavonhatatlanul utolsó
felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem
hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla
hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amúgy is szüntelen
forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevítette, s az anyai
kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyúlni Seherezádéhoz,
hogy a fehér arczon két bazsarózsa virult ki, mint a hogy a Szent Ágnes
érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen
hasonlított Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a
kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot
megjegyezte magának.
Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is
fűzött ehhez a minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos,
ennek a bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a záró szavait
idézhetjük. Fodorné utolsó mondata így hangzott: