– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem
a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem
kapálóztam, nem kiabáltam segítségért, hanem úgy mentem utána a paphoz,
mint a birka a vágóhidra. S mi történt velem, tisztán csak azért, mert
olyan meggondolatlan voltam, hogy elkövettem ezt az egyetlenegy, de
menthetetlen tévedést? Mi történt velem, egyedül a házasságom
következtében? Csődbe jutottam! Az asszony rábeszélt, hogy húzzuk össze
magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában, s ne
költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik
században! Így persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely
másnak milliókat hozott volna, elúszott négyezer forintunk. Csak az
vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.
Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel
egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.
– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a
Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg,
mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim így kezdtek beszélni:
»Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A
lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, az érlökést megméri az
orvos, s ha az ember didereg, a Fodor-féle óra nélkül is tudja, hogy
hideg van.« Természetesen, az asszony mindjárt elhitte ezeket a
szamárságokat, s hiába volt minden érvelés, fel kellett hagynom a
művészetemmel.
– És azóta?
– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy úszó-készüléket.
Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt a teljes
fölszerelésével és lovastul fenn tartson a vizen. A találmányomat be is
mutattam a főhadparancsnokság embereinek, s próbaúszásom megtekintésére
igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, minthogy az asszony nem
bízott a felfedezésemben, a készülék előállításához szükséges pénzösszeg
nem állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett
a legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése,
hogy majdnem bele fultam a Dunába; úgy fogtak ki, a csavargőzössel. Ezek
után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen
lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány
rongyos dollár híjján, s egy pofon miatt, a melyben, vesztére, egykor
örömet talált.
Hősünk illőnek vélte tiltakozni.
– Nem hihetem, hogy uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a
balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra
sejtettem, hogy uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém
üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. _Sub
pondere crescit palma_ – ha szabad ezt a klasszikus idézetet uraságodra
alkalmaznom.
– Ó, még nem mondtam le mindenről, s a rosszakarat meg a gúny el fognak
némulni, mihelyt fölépítem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a
nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön
ma Brindisibe akar menni, az állomások egész rengetegén kell keresztül
vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog
megállapodni, s így ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges
vasút utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek.
Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?
Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a
felfedezésnek. És szerencsekivánatának a kifejezése után éppen a
legélénkebb barátkozásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött
megszólalt a Fodorné éles hangja:
– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az úr is okosabban
tenné, ha a dolga után látna, s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.
Mikor _Borgia Lukrécziá_ban, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre
csak szétválik a háttér függönye, s a bordalt éneklő, ittas vendégek
megpillantják az álarczos barátokat, a kik a nekik szánt koporsókat
hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat
alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el
a két férfiú arcza.
Fodor megkisérlette mentegetőzni:
– Angyalom, ez az úr…
De Fodorné a szavába vágott:
– Ez az úr vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha
nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint
holmi léhütőnek. A férfiak úgyis csak azért bérelnek szobát, hogy
összerongálják a bútorokat. Ne is gondolja ez az úr, hogy valami nagyon
kínálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi
gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a
legnagyobb gazember valamennyi között.
Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs
olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb
gazficzkóknak, s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta
merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát, s nem
igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.
A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette
a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott
libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően
üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált,
mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.
– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem
tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép
be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar
valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És
kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; a kinek ez nem tetszik: fel
is út, le is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a
szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a
gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. A ki pedig csak
tivornyázni akar, s azért vesz lakást, hogy összerongálja a bútorokat,
az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha
nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.
Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna
mondani:
– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.
De Fodorné hirtelen arra fordult, s a gnóm egyszerre olyan komoly lett,
mint egy temetés-rendező.
– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje.
Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.
Fodor szégyenkezve sonfordált vissza a másik szobába. Leült a földgömb
mellé, és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, a hogy egy
köszvényes, nyugalmazott vén admirális nézi az óczeánt…
Balázs igérte jóakaratját, s fogadkozott, hogy a ténsasszony
kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlítette, hogy a
tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani, s hogy
magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.
Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak
látta Balázst kissé helyre vigasztalni.
– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti?
Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.
Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a
kredenczben az összes tányérok megremegtek, s Balázs csontjaiban
megfagyott a velő.
Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött
a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett
kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.
A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A
társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője egész nap oly izgalommal
várta Balázst, mint a milyennel június elején a fürdőhelyek Robinsonjai
lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó
a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem
lecsapott prédájára.
– Kedves uram, minthogy én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja
engedni…
A társadalom-tudomány nagy bölcselője apró, hunyorgó szemü, módfelett
nyájas, tömzsi emberke volt, a ki selypesen beszélt, mint a kövér
nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint a kik szeretik magukat hallani.
– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.
Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a kiváló bölcselőnek három eleven
felesége szaladgál a világban, a mi persze csak úgy történhetett, hogy a
szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált
tőle, míg a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik
hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, úgy látszik, nem nagyon
bántotta az európai hírü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.
Különben sokkal inkább el volt foglalva az elméletével, semhogy ez a
kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensúly
törvénye annyira izgatta, hogy utóljára kiszorított a fejéből minden
más, vidám vagy nem vidám gondolatot.
– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a _természeti_
egyensúly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!…
Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó
ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világegyetem. A jó és a
rossz váltakozása, az erkölcsi erők és az állati ösztönök örök küzdelme
pedig: az _erkölcsi_ egyensúly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa
angyalból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz
angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No,
ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensúlylyal tehát tisztában
volnánk. Kössük össze, elegyítsük e kettőt: s megkapjuk a _társadalmi_
egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek
folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; a meddig ez a
küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen
váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő
uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a
whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az
idealizmus megindítja s győzelemre juttatja az ellen áramlatot; s ha az
ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a
realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson
végig a világtörténelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a
tömeg-uralom s a kevesek uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a
holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, a mi a multkor nem volt; a jövő:
az, a mi ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt
hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…
A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője mindent megfejtett,
mindent kimagyarázott kedves elméletével. Olyan volt ez az elmélet mint
az a furfangos amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő,
kés és szivarvágó.
– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…
Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, a ki jobban
visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensúly
törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott
egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó
közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a
társadalmi egyensúly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.
Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő
kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.
És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi úr is, ujra beállítottak
hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a bölcselő vitatkozását.
E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut
tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy
megcsinálja egy uj léghajónak a gépezetét, a mely léghajó, úgy
alakjában, mint szerkezetében, a madár alkotásának lesz hűséges mása.
Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a
legsúlyosabb eszmékkel, hogy nem nézhetett rájok elismeréssel teljes
tisztelet nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró
ellenmondásokon túltették magukat, s az a biztonság, melylyel az
egyetemes történelmet s az egész világürt kezelték, kivételesen
nagyszerűnek tűnt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy
Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi úr mindig fölért egy világtörténeti
kézikönyvvel s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.
Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket
vezetett útjába.
Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs
tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket
sonkával és párisival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben
érthető versét, azt a verset, mely a _Spleen_ egyik gyöngye, s melynek
hangulatos, rejtelmességgel teli czíme: _Ululu Laia_.
Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog
élni és meghalni.
III.
Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az
ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen
kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a bútorokkal, a
székre rakott ruhadarabokkal és a faliórával egyetemben, mely szomoruan
tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek
váltakoznak az ember előtt: ismeretlen biborosok, a kik velünk együtt
forognak, dühösen kiabálnak ránk s mi nem értjük a beszédjöket, vasúti
gőzösök vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha
ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és
mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek űzőbe s
torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s
nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy úr
ágyúgolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten
vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette
egy dinnyenagyságú léggömb ül a nyakunkon…
Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni ezt a siralomvölgyet, Balázs
bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert
képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem
látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a
szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.
Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok
között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül
szomorú volt.
Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku
kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva
volt; bement.
A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem
ismert rá a temetőre. Most már nem szomorú volt a táj, hanem félelmetes.
Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem
nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s
rémületében nem mert megmozdulni.
S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott.
Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.
A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.
Ebben a pillanatban megnyílt a kályha ajtaja, s hogy, hogy nem, egy
fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg
volt, s barátságosan nézett Balázsra.
A szájához tette az ujját, s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen.
Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is, s rámutatott a sötét
sarokra.
Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.
Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltűnt, s a kriptán
vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant, s
rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár
testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.
A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most
már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány
elrejtette.
És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.
A kis lány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt
mondta volna:
– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!
Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyílt magától,
s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltűnt. A messzeségből egy tó
ezüstje csillámlott elő, majd úgy tetszett neki, hogy a tavon paloták
ringanak Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi
dübörgése. Fölébredt.
Az álomképek eltűntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.
Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s
fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.
– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.
A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta,
hogy még csak félig van magánál.
A kis lány nem értette, miféle rémekről beszél.
Fölugrott a székéről – a hol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis
gyerekek az iskolában – közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan
kérdezősködött:
– Behívjam a mamát?
De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával
ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő
kaoszba.
A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, a mely
villámokat tüsszögött; veszett farkasok, a melyek folyvást a sarkában
voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, a melyeket
nem tudott lerugdalni magáról.
Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szíve a rémülettől
vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s
átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs
áram csapta meg az arczát; egy sírdombon feküdt, felette égi békében
fénylett a hold, s a fehér márvány sírkövek arany-szemeikkel
szemrehányóan meredtek rá.
Megismerte a szomorú temetőt, a melyet előbb látott.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami
névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt
volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szíve összefacsarodott;
szeretett volna sírni, de nem tudott.
Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimította volna forró homlokát. A kis
leány volt, a ki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.
De a sírdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét, s a kínosan
fölemelt kar visszahanyatlott.
Még egy utolsó erőfeszítést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De
nem halt meg, hanem ujra fölébredt.
És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az
ágya mellett.
– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, a mint megpillantotta. –
Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…
A kis leány úgy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét
esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.
De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya
mellől.
A beteg makacskodott.
– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok
visszamenni a temetőbe.
– Behívjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.
Még nem volt egyéb mondanivalója.
De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg
ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a
homloka körül.
Kétségtelen, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem,
ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy a
mikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s
ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje úgy
össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az
ember a koponyáját összetákoló kötelékektől nem sokkal lát többet a
világból, mint egy két napos borz, bizonyára számot tarthat némi
elnézésre.
Különben, tévedés volna azt hinni, hogy mindez csak egy jámbor
versfaragóval eshetett meg, s hogy helyében az angol testőrség egy
fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke
egyenruhájában. A vasemberekről szóló mondák csak mesék; a legvidámabb
kötekedőknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, –
bizonyosak lehetünk benne – maga is megilletődött egy pillanatra, a
mikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.
A mi Balázst illeti, a kit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanunk,
Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznünk, hogy a köznapi életben nem
árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu úr volt,
a ki már csak a hivatása iránti tiszteletből se szaladt volna meg
semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint
hatottak is, s ha itt eláruljuk, hogy inkább csak elvből, mint
természettől volt bátor – a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak
s nem fognak tudni róla.
Csakhogy azok a tökéletes úriemberek, a kiknek a lelke is oly keményre
van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok a kifogástalan
regényhősök, a kik mindig, minden körülmények között megőrzik
illatszerrel beitatott hidegvéröket, s hidegen nyujtják át
látogató-jegyeiket a kisérteteknek, avagy órákig várakoztatják a
kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges előkelőséggel kináljanak neki
helyet a pamlagon; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a
regényekből gondolná az ember, s legpompásabb példányaikban sem
emelkednek felül minden birálaton.
Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember
lesz belőle, ember, a kiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek.
Ez az előítélet épp oly hamis, mint a többi. A gyermek nem vész el az
emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a
védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre
körül, a mint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy
szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az
éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi
állattal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig
fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, a ki volt, a ki azonban
megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban
van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, a kinek
szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg
módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.
Ha tehát úgy találjuk, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt, ne
felejtsük el, hogy: megtörténik ez néha a legjobb családokban is.
A kis lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis
térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly
megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei
fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.
Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon
keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly
hívogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra
gondolt, a hol kis czimborái alighanem vígan keringenek a gyapjuzsákok
mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:
Lieber Herr von Kohn,
Lieber Herr von Kohn,
Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…
De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon abba a
társaságba, mely azon vigad, hogy Ko-o-o-ohn úr a franczia négyesben
minden kolónt elront. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit
egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle
más hatósághoz.
Koronkint, a mikor a beteg fészkelődött, nyugtalanság fogta el a kis
lányt. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S
már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, a
mikor egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesítette pihegő kis
szivét.
És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos
homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott,
mint a madarak a viharban. A halál nagy rejtelme csapott feléje a
gyűrött párnák közül.