ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte, s látomások fogták
el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult, s hogy
vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte
idegenek voltak neki, s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna
ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett, s tisztán látta ujra a
megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő
asztalánál a kis zuávokkal, s látta őt. A világoskék batiszt ruhája volt
rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta
helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján.
Szeretett volna sírni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell
kelnie; de nem birt.
Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével
együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálhatott
a szabadba.
Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes
utczákon, s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti
úton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami
homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a néphullám vitte
előre.
A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S
elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek útnak.
A milyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszerítette most
nyomorult, elgyengült lábát. A magasból nézve, azt gondolhatta volna
valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén, távol
az emberek szemétől.
A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen, ez az a villa. Megismerte
a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott
lugast, a zugliget egész útszéli díszét. Igen, ez az a villa. Itt volt
olyan boldog, a milyen nem lesz többé soha.
Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint
maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:
– Eljön velünk a Normafáig? De csak így megyek, hajadon fővel…
S a karjába kapaszkodott, a míg oda értek. Ez volt az egész regény. De
mikor ez a semmi neki mindene volt!…
Benézett a lécz-kerítésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa,
virágágyak, a hitvány üveggolyók a nagyon közönséges rózsák mellett:
mind ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a
rongy világról!
S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet
könyvével, melynek czime: _Voltaire élete!_…
Végre megértett mindent. Isten veled, ifjúság! Isten veled, szerelem!
Isten veled, te drága, a ki soha vissza nem térsz!
Nem látta senki: sírhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, a hogy
a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.
A boldogság!… Az oly rég volt! És úgy fájt minden! Nem akart többé
semmit.
Ezek után a válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s
virágokat fakaszt a sírokon.
A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a síri
virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más,
csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad, s melyen egyre erősebben
érezni a hervadás illatát, akár magukon a sírról tépett virágokon.
Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!
A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép
immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt
hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és
szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.
Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az
álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta
el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt,
mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.
Ettől fogva megint a csengő rímeknek élt, s mint a pinczér, a ki időtlen
idők multán is emlékszik azokra a herczegi lakomákra, a melyekből nem
evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.
Rövid foglalatban, ime, ez a története annak a szerelemnek, a melyet
Hódy Balázs számtalanszor énekelt meg: dalban és költői elbeszélésben,
szonettben és madrigálban, rondeaukban és vegyesekben.
Erről a szerelemről a jövő irodalomtörténet-irása bizonyára részletesen
fog megemlékezni, s mi e helyütt éppen csak az adatgyüjtés érdekében
akartunk némi magyarázatot szolgáltatni a Ginevra-cziklus, a _Spleen_ és
a _De Profundis_ egyes darabjaihoz.
De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s majdnem
bizonyos, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az
irodalomtörténetirásnak egyetlen szava sem.
Mert Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve. S
arról a szerelemről, melyet a költő Fodor Ella kisasszony iránt érzett,
a dalok és a költői elbeszélések, a szonettek és madrigálok, a rondeauk
és a vegyesek mélységesen hallgatnak.
Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét
óhajtjuk ezen a helyen elbeszélni.
II.
Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor
Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.
Egy kis teknőben feküdt és erősen acsarkodott.
Látnivaló volt rajta, hogy éppenséggel semmi hajlandóságot nem érez a
tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes
szabadságának nyilvánvaló megsértése ellen, a hogy négy esztendős kis
torkától csak kitelhetett.
Fodorné azonban nem volt az az asszony, a ki valami sokba vette volna a
személyes szabadság jogát, s minden rugódozás és acsarkodás ellenére,
tovább szapulta.
Balázs meghökkenve állt meg a küszöbön e családi jelenet láttára.
– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre
a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?
– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs, és sietett a
konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné
utasított ide.
– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – szólt Fodorné, valamivel
békülékenyebb hangon.
– Igenis, kérem.
– Akkor hát várjon egy kicsit. Hé, Fodor!
A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné.
Tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy: négyen, mert elbeszélésünk
főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő
szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szorítkozott, hogy
bemutatását bátran el lehet halasztani a következő fejezetekre.
Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a
mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi
barátságtalan felhívás tehát olyan valakinek szólhatott, a ki nem volt
jelen, s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.
S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szobaajtóra, mely nem
sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem
jelentkezett.
– Hé, Fodor!… Adta kölyke!… No még ilyen mamlaszt!…
Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával
kövezett, visszhangos nagy konyhán, s minthogy valaki, hősünk iránt való
jóindulatból, netalán úgy vélekedhetik, hogy ezek a felkiáltások
mindannyian az ismeretlen Fodornak szóltak, meg kell jegyeznünk, hogy:
nem, mindez nem csak Fodornak szólt.
Balázs kivette a tömeges megrovásból rá eső részt, s elkezdett
mentegetőzni.
– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor
jövök…
Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni.
Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.
– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a
gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben
mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok;
nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé,
Fodor!
Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s
türelmesen várta a mentő-angyalt, a ki ezúttal Fodor névre fog
hallgatni.
De Fodor füle botját se mozdította.
– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még
tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös
majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt
parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy
földgömb lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a földgömböt meg
dobja ki az ablakon. Értette?
Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett
volna menekülni, de a visszavonulás útja egyelőre el volt zárva előle.
Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen
elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes
megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.
– Szabad! – szólt belülről egy nyugodt hang.
Benyitott, s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről
hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy
nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest,
valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak
ügygyel-bajjal lehetett benne, mert bútorzatának pazar csoportosításával
ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és
egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken,
névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák
bútoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy
aranyozott kalitkába zárt szomorú kanárinak, s úgy a hogy, a női
munkaasztalt is helyettesítette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt
berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani
iróasztalon, melyet a haladó idő közönséges állványnyá fokozott le,
olcsó csecsebecsék díszlettek; s a két utczai ablak közt egy
szinehagyott kerevet vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló
s fali óra terhétől roskadozott. A közfelfogás szerint az ember nem
lehet három vagy négy helyen egyszerre. Vannak kivételes esetek. Balázs
egyszerre volt jelen: a Fodor család társalgójában, műtermében,
ebédlőjében és hálószobájában.
Ezt a kaoszt természetesen nem lehetett csak úgy hamarjában
átpillantani; a különös helyiségben kiigazodni és utat találni, a
nehezebb feladatok közé tartozott. És Balázs eleinte nem látta a sok
fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit se látott egy nagy zsibvásáron
kívül, s nem tudta elhatározni, hogy a homályosságban előbbre
botorkáljon-e? Végre fölfedezte a földgömböt, s kis híjja volt, hogy
»Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei szokták
cselekedni válságos pillanatok után.
A földgömb ott állott a jobboldali ablak mellett, egy kis tükrös
asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?
Előkerült az is. Az előbb hallott nyugodt hang ismét megszólalt, s
Balázsnak úgy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:
– Mindjárt.
A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy térképbe volt
elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a különböző bútor-torlaszoktól, nem
lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.
– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy
Balázsnak hívnak, s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony, a
kivel az imént volt szerencsém beszélni, kilátásba helyezte, hogy, a
mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.
– Mindjárt, kérem, csak Brindisit keresem meg.
Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi
kissé messze van Budapesttől, s így nem volt csoda, hogy időbe telt a
felkutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs
azonban győzte türelemmel.
– Egyszer már megvan! – biztatta a vendéget a rejtelmes kis majom.
De meg kellett keresni a földgömbön is. A vörhenyeges szakál
kiemelkedett a torlaszok közül, s hősünk végre megszemlélhette azt a
férfiut, a kivel a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló
barátságot kellett kötnie.
Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, ennek a
nyugodt arczkifejezésnek, s a mellig érő hullámos szakál pazar
szépségének láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a
hadverő Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a
földön ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal ékesen; s ha
nincsenek a bayreuthi előadások, ennek a tiszteletreméltó, hatalmas
szakálnak a mását ma már csak rámában láthatná az ember.
Csakhogy a tekintélyes fej nevetségesen piczi törzsön pihent, s a mint a
különös kis ember a földgömb körül bujkált, Balázst az a kellemetlen
érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára fogja el az
álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király!
A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit, s leszegezte egy
gombostűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének, s
melegen megrázta mind a két kezét.
Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Úgy tekintette, mint
szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas
volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves felesége ő
nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt
jelentette, hogy:
– Ön nem ő, s ez nekem elég. Szeretem önt.
A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király
szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.
– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom.
Megvallom, a földrajzban csak most kezdek némi járatosságot szerezni.
Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt, s ez rám nézve igen nagy
szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben
rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak,
mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!
Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is
lehetne hát Fodor úr a jelen pillanatban? Úgy tetszett neki: aligha
ebben a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről,
mert Fodor úr folytatta:
– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik
főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok
építeni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem
igaz?
Az igazat megvallva, Balázs épp oly keveset törődött a közlekedésügy
nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, a ki hónapokig ki nem mozdul a
havasok közül. A ki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja,
hogy embertársai postakocsin döczögnek-e, avagy villamos vonaton
száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek,
a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.
Mindamellett a barátságos fogadtatás után, a melylyel kitüntették,
kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.
– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.
– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre –
jelezte Fodor úr a terv nagy nehézségét.
Balázs úgy vélte, hogy mivel ennek a nehézségnek az eltűnése a közel
jövőben úgy se várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat
attól, hogy megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak
találta Fodor urat emlékeztetni, hogy jövetelének czélja nem annyira
Brindisivel, mint inkább a kérdéses szobával függ össze.
– Tehát ön csakugyan ki akarja bérelni a szobát? – kérdezte Fodor úr,
mintha nem akarna hinni a fülének.
Ez a kérdés kissé furcsának tűnt fel Balázs előtt, s megvallotta
őszintén:
– Szeretnék itt lakni, ebben a házban.
– Csodálatos! – szólt a gnóm-király, mélyen eltünődve.
De azért csak átvezérelte Balázst a szomszéd helyiségbe.
– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet,
mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.«
Balázsnak szeget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon micsoda
rejtett hibája lehet annak a szobának, a melybe úgy vezetik be az
embereket, mint a hajdani regényhősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett
észre rajta semmi különöset.
Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, a minőket ma már csak a
régi házakban látni. A bútorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani,
de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban
rejtőzködő, nagy, függönyös és mennyezetes ágy valósággal meghóditotta.
Az első pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön
kijárása, de Fodor felvilágosította, hogy a szemközt látható
dominó-koczka egyenest a lépcsőházba nyílik. Balázs meg volt elégedve.
Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy a mit lát,
messze meghaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal
dicsekedett, de ez a régies alakú, hatalmas ablak erkély módjára
kiszögellett az utczára, úgy, hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért
egy kisebb iróasztal. És az ablak a Sugárútra nézett; Balázs, a hogy
közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.
(Ideje beszámolnunk vele, hogy mindez 1880-ban történt, három
esztendővel azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe
durrantotta magát.)
Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni
semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az
ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van
ahhoz, a kit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak
annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb verssorok ilyenkor teremnek.
– És mennyi volna a szoba ára? – kérdezte félénken.
– Huszonöt forint – felelt fagyosan a gnóm-király.
Balázs nem volt gazdag ember; ámbár ezt nem túlságos gyakran lehetett
rajta észrevenni. Azonkívül rendes ember is volt; és, bizony, számítónak
kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne szúrjon. De valahol csak
kellett laknia, s istenem, ha az ember huszonkilencz éves!…
Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem így
határozott. Tudtára adta Fodor úrnak, hogy a föltételt elfogadja, s
engedelmével holnap beköltözködik.
– Micsoda, ön kibérli a szobát?! – kiáltott fel álmélkodva a gnóm.
– Ha ugyan nincs kifogása a személyem ellen.
– Dehogy van kifogásom!… Ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a
szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint.
– Az igazat megvallva, nem értem…
– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön
nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém
ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen megnyerőnek találom önt, s
szeretném, ha nem találkoznánk többé soha. Ezért mondtam huszonöt
forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához,
az más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint. Csakhogy, gondolja
meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó
tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad így
neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva:
meneküljön, és még csak vissza se tekintsen!
Most rám Balázson volt az álmélkodás sora.
– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha
beköltözködik ebbe a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az
asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a
jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el
van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal
ember lakott ebben a szobában. Azt úgy elkínozta, hogy a szegény fiú
búskomorságba esett, és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt;
kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét, és megházasodott. Vagy
mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hírü
ember lakik. Tanár, tudós, nagyeszű férfiu. A társadalmi egyensúly
törvényének a fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide
költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy
leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak
azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.
Így figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón
vánszorgó, húsz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a
Borgiák rettenetes mérge.
Balázs elmosolyodott.
– A ténsasszony, úgy látszik, rendes életre szoktatja a lakókat.
– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki úgy
tánczol, a hogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme
nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. A mi engem illet, férfias
nyíltsággal vallom meg önnek, hogy még tüsszenteni se szeretek, ha az
asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet
mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem el a
hidegvéremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos
eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom:
Szirakúza ostroma alatt.
Balázs örült, hogy más tárgyra terelheti a beszélgetést.
– Uraságod, úgy látszik, csak a tudománynak él?
– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve
léptem a tudományos pályára, s első ifjuságomban sokat mulasztottam;
másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem
hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem
vagyok félbolond; hanem, ha már rám akarják fogni, akkor inkább egész
bolond, mert bennem lángelme lakozik, s a lángelme, mint tetszik tudni,
tisztára őrültség. De mit a lángelme, ennek a műveletlen asszonynak!
Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha egy körzőt kell
vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az asszony, ez a szabad
embernek a két legnagyobb ellensége. Ha ezzel a kettővel nem kell
küzdenem, ma ott volnék, a hol Edison. És tudja-e, mért vettem el ezt az
asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg akartam
csókolni. Ez is mutatja, hogy egészen bolond vagyok.
Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyítás nélkül is
hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta
szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit
gondoljon. Mi ebben a tréfa, vagy az a keserűség, a melylyel az ember
magamagát gúnyolja? És mi az, a mi már nem csak keserű tréfa, hanem a
Fodor ur tudtán kívül szomorú valóság? A míg ezen tanakodott, Fodor ur,
mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna megfelelni, így
folytatta:
– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az
emberek megházasodnak. Fiatal barátom, egy egész életre való tanácsot
adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg
soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, a ki
csókolgatja, se azt, a ki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik,
de mind egyformán végzik.
Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a
kis embert nem nyugtatta meg.
– Óvakodjék az asszonytól, akár kicsi, akár nagy, akár öreg, akár
fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a fejében: a házasság. Ha
fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar férjhez menni; ha öreg, meg
akarja házasítani a fiatalokat. Még a gyerektől is óvakodjék, hogyha
lány. Telepedjék le egy sereg kis lány közé: s házasságot fognak önnel
játszani. Pedig a házasság a férfinak a halála. Ó, hogyha én nem
házasodtam volna meg!…
Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket a vallásos rajongás
szent elragadtatása fogott el, boldog tekintettel bámult bele a
semmiségbe. Vajon micsoda tündéri képek jelentek meg előtte, ott, a
mennyezet tájékán?!
– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám, s itt marad ebben a pokolban,
egyszer majd elbeszélem önnek az életem történetét. Nagyon tanulságos
történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta, s negyven napig
nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony
mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a
fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell
dolgoznom a vasut tervezetén.
– A világért se szeretném feltartóztatni…
– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal
beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár
perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, a mi érdekelni fogja. Végre
is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik.
Balázs már únni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód
a szökésre.
– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, a kinek a dolga aranyat ért.
Hogy többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a
Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt,
jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését, s ha két
perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen
kivül megvan az a hasonlíthatatlan előnye, hogy ön egy félóráig
csapkodhatja a földhöz, még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a
Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi,
meggazdagodtam belőle?