Ambrus Zoltán Munkái
VIII. KÖTET.
ŐSZI NAPSUGÁR
A GYANU
Ambrus Zoltán Munkái
VIII.
ŐSZI NAPSUGÁR
A GYANU
BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán
ŐSZI NAPSUGÁR
A GYANU
BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
ŐSZI NAPSUGÁR.
I.
– Keresd az asszonyt!…
Mikor két úr – két ragyogó czilinder (ugyanattól a kalapostól), két
gyönyörü ing-pánczél (ugyanattól a divatárustól), s két andalítóan
szabott kabát (ugyanattól az uzsorástól) – Budakeszen vagy Rákospalotán
három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér
ingen egyszerre csak kivirul az úri becsületérzés piros rózsája: a négy
kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, a ki az imént oly kápráztató
hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás,
fekete szakállu, orvosnak nevezett komédiás, a ki ugyanattól a tanártól
ellesett nyugalommal nézte végig az úri viaskodást, körülveszi a
sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy a helyzethez illő
tartózkodással szerencsétlenkedik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat
a Körbe, s ha csak ujságiróval nem találkozik, a kinek természetesen
semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre
rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:
– Keresd az asszonyt.
És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma
például egy szende, álmos asszonyka személyében, a ki az ő magas
homloku, nyilt arczu, szépen szónokló urát templomi csöndben ott csalja
meg, a hol éri, s a ki mindegyik udvarlóját úgy hívja, hogy: »Egyetlen
kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetű tündér alakjában, a ki a
hányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, a ki az egész
országban a legtöbb tűzzel tánczolja a csárdást, s a ki, végezetül,
hivatásszerüen űzi azoknak a férfiaknak az elbolondítását, a kiknek
nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.
Második példa:
Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő
bankár, a ki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a
ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s a ki
a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy
hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolítása révén pénzügyi
kiválósággá nőtte ki magát, a helyett, hogy elkisérné ő nagyságát a
Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános
helyen eldurrantja a tova tünt letétek és a tőzsdei különbözetek
egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán
vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, a kik bottal
ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, – noha
előbb kizártnak tartották, hogy a hol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is
lehessen veszíteni, – ugyancsak ezzel a szálló igével dühítik egymást:
– Keresd az asszonyt!
És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar
Királyi Operaház valamelyik szilfidje, a ki a Világürt, esetleg a
Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok
szemrehányó köhögéstől elhízott, márcziustól novemberig fürdőző
nagyságos asszony, a ki soha se tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy
a másik szobába csak gyalog lehet menni, s a ki soha se bocsáthatja meg
az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, a ki minden évben ötven
vadászt küld Ausztráliába, azokért a páratlan, mesés kalap-tollakért, a
melyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyesegyedül Mackay
bárónénak.
Harmadik eset:
Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló módszerű betörés után
felocsúdik két-három évig tartó meglepetéséből, s a gonosztevők
csúfolódó levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a
szövetkezet hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen
ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bűnügyi regényeit, azzal a bizonyos,
változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával
kedvelnek, egy szekéroldal papircsomón kivül többnyire ezt a nagybecsü
tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:
– Keresd az asszonyt.
A szegény ördög aztán keresi. S az ügyiratok szarkalábjai között megüti
a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fényképek között felkelti
a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi
váll, vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a
megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos nyelven
fogalmazott románcz: »kor: 19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes,
száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és
orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver nyoma; a
szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy
asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében,
ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekerítik az
egész betörő társaságot, ujabb dicsőségére a szálló igének.
És mindannyiszor, a hányszor az emberek úgy találják, hogy egyik-másik
férfinak a viselete érthetetlen, hogy a legutolsó érdekes eset kissé
homályos, hogy abban, a mi történik, a logika nem talál kielégülést,
hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar
előkerülni: mindenki az asszonyt keresi, az örök asszonyt, a ki mindig
ott rejtőzködik a színfalak mögött, mialatt a színen, frakkban, vagy
zubbonyban, férfi alaku bábuk hajlonganak és ugrándoznak, vagy
tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a
közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.
Csak egyetlen egy eset van, a mikor senki se keresi az asszonyt. Ez az
eset a szegény lirai költőé.
Pedig, ha jól meggondoljuk a dolgot, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött
lirai költőnek az élete mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy
egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, a kinek két karja
és két lába van, mint másnak, a helyett, hogy boldogulni igyekeznék,
mint az egész világ; akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig
szabadakaratból s kényszerítő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, a
mit más ember becsben tart, a miért az egész világ töri magát, lemondjon
a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető
jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a
fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet
gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében – ha nem is éppen
példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz
versek költőjéről van szó: az eset mindig egyformán eredeti. Egy vén
fiu, a kinek az öröme nekünk gyermekjáték, s a ki viszont a mi
örömeinket léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, a kit az
élet, a rossz emberek s a véletlen a világ szemében mindig megaláznak;
egy élhetetlen fráter, a ki a számüzött királyok gőgjét hordozza
magában, s a ki olyan ünnepies arczokat vágva bibelődik ártatlan és
haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond,
a ki ravasz, egy öntudatlan komédiás, a ki érzéseit siet szétfaragni
rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy holdkóros, a ki csodálatos
biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén
szólítják; egy nem e világból való ember, a ki a jövőbe lát, de nem tud
járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, a
hol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és
szörnyű lábbal; egy elkésett szfinksz, a ki megilletődötten hallgatja a
tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, a melyeket senki se fejt
meg: vajjon nem ezekre a képekre gondol-e mindenki, hogy ha lirai
költőkről hall?!
Mindegyik egy-egy talány az egész világ előtt, és soha se jut eszébe
senkinek, hogy ennek a talánynak a megfejtését keresse. Soha, senki se
kutatja a női alakot, a ki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször
fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.
Mindez, alighanem onnan van, hogy az igazat meg vallva, senki sem
érdeklődik sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a talány
tehát hidegen hagy mindenkit, s a Beatrice, a kinek emléke ezt a sok
vörös, sárga és kék borítéku, egy forintos füzetet besugározza, az egész
világnak Hekuba.
Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, a melyeket Hódy Balázs
1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott
nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha arra a női lényre, a kinek egy-egy
lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a
Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat úgy
felkorbácsolta, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet,
nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, a mely
fölött csakis két csillag világít?!
Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, a minő a Hódy Balázsé
volt, kiegyenlíthetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, –
hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő véralkat, a milyennek hősünk
kora ifjuságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el
magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt
és törvényt tiszteletben tartó ember, a milyennek a mi barátunkat az
egész Rózsa-utcza ismerte, szakítson a világrenddel, s lenézve a föld
összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy
jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan csupa
lemondáshoz szokott szív, mint a minőnek _Icarust_ a verseiből ismerjük,
jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, a mig csak
lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit,
folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, a melynek
segítségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, –
hogy végre egy temetés-rendező vállalat segédtitkárja előtt ne legyen
szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt
elég az első selyemviganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.
Ezt a Beatricét eddig még senki se kereste, de meglehet, hogy a jövő
század irodalomtörténet-írói kutatni fogják. Hogy a jövőnek ezek a
munkásai majdan ne legyenek zavarban és hogy a Hódy Balázs végtelen
tisztesség-érzeténél és kifogástalan titoktartásánál fogva egy
irodalomtörténeti adalék örökre el ne veszszen: ezennel elárulom, hogy
Hódy Balázsnak a Beatricéje a szép Sárváryné volt.
Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné – Sárváry Béla, az
ismert rajzoló felesége – sugalmazta _Hódy Balázs összes költeményei_t
(három testes kötetben s hat kisebb füzetben), 1872-től 1893-ig. Ő volt
a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak, és ismét csak ő volt, a kit Hódy
Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában,
bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, a kiért a
Ginevra-cziklus epedett, a _Spleen_ czímü kötet borongott, s akit a _De
Profundis_ megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rímek, az anapesztusok,
a népies balladák, sőt az a némajáték is, a melyet az Életnek és a
Halálnak kellett volna a Népszinházban eltánczolniok.
Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemrevaló teremtés, hanem
istenigazában szép asszony volt, hogy úgy mondjam: tartalmas szépség, a
legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között.
Ismeretes, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak
névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy
szabó-kéztől frissen kikészítve az esti világításnál, de délelőttönként
egyszerüen nem léteznek, s akárhányszor, ma estéről holnap estére végkép
oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban
volt.
A napok szerint változó szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy
deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának
pompás tökéletessége felett. Este tündöklött, s azt hitte volna az
ember, hogy báli öltözetben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert
a ki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit.
Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők
leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany
billikom.
A miből ne méltóztassanak azt következtetni, hogy valami érett
szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről azoknak a végiglen
kivirágzott alakoknak, a melyeket _Nyár_ czíme alatt látni festők és
kártyagyárosok munkáin. A _Spleen_ czímü kötet megjelenése idején a szép
Sárváryné húsz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a _Spleen_ czímü
kötet után még egy _De profundis_ is következett… de ne siessünk. Ugyis
hamarább érkezünk ennek a románcznak a végéhez, mint a már elmondottak
sejtetik.
Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, mikor a szép Sárvárynét, egy nem
éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának
nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül,
helyet foglalt a magyar irodalomtörténetben. A mi pedig Hódy Balázst
illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát,
mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.
A dolog úgy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse,
a ki sehogy se akart megbarátkozni a hellén műveltséggel, s valamely
rejtelmes lelki idegenkedésnél fogva, a melynek éppen csak a gyakorisága
ad némelyes magyarázatot: gyülölte a görög nyelvet általában s a _mi_
végzetü igéket különösen. A _mi_ végzetü igék szivük mélyéből
viszonozták ezeket az érzelmeket, s hogy ez a sajnos ellentét, legalább
a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlíthető legyen: Hódy Balázs, egy
régi tanárának ajánlatára, meghívást kapott az aggódó apától, hogy
havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen
ecsetelni, mily igazságtalan az a rossz indulat, melylyel Bandi urfi a
görög nyelv és különösen az összes _mi_ végzetü igék irányában
viseltetik.
Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a
szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. De ez csak afféle szinpadi
véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt,
a ki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is, innen is
elkésett. Ezt bizony rosszul cselekedte, mert Borcsa kisasszony már
éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért,
hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, a kivel egy
pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudni: miért?
Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu úrról, a kit
később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s
nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének,
a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan
szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész
előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is
föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került
elő.
Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van,
vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a
szeme s a helyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte
végzetét, mint a megbabonázott gyermekek a varázs-sípot fúvó bűbájost.
A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi
urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s
elrejtőzött a tanitó úr elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de
sehol se találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai
hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó úrnak
helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő
nevelési elveivel s a jóakaratába ajánlott különös jellemmel. Az óra
azért számítani fog.
A rózsabimbó – ó, mily hatalmas volt bimbónak is! – benn maradt a
szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, a ki vállalkozott
rá, hogy Bandi urat meg fogja szelidíteni. Merésznek és furcsának
találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle
nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta
volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a
tanitó úrra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete,
mikor komolyan nézett valakire!
Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni
különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos úri ember
orrának a hajlását, s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő
most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem
tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen
fölöslegesnek találta ezt a két kezet, s a legjobban szerette volna, ha
egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog
is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes,
légies finomságu gondolatokkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront
mindent a világon!
A barátságos értekezésnek vége volt. Nem lehet letagadni, hogy nevelési
elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint
az aggódó apa nevelési elvei. Hódy Balázs úgy volt ezzel a nevelési
értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta,
de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül
kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbúcsúzni a nyugodt
tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen.
Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját, s oly görcsösen kezdte
szorongatni ezt a kiváló irót, mintha kész volna meghalni inkább,
mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a
kalapja, s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha
háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa
kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a
kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely
az embernek csak két kezet adott!
Maga se tudta, hogyan esett túl ezen a búcsúzáson. Csak akkor lélekzett
fel, mikor már künn volt a lépcsőházban, s alig hogy fellélekzett,
szerette volna felpofozni magát.
Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az
egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament,
tökéletesen megbékült önfelével, s nem érzett egyebet, csak valami kéjes
bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott, s mikor
elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:
– Ő az, a ki álmaimban élt.
Ha beszámoltunk azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a
szép Sárvárynét, nem hallgathatjuk el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó,
mikor először találkozott regényünk hősével.
A rózsabimbó azt gondolta, hogy:
– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü
ember, a kit valaha láttam.
Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor
egyszer Sárváry valami csúfolódó megjegyzést tett Hódy Balázs egyik
verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes
kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:
– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék
emberek a világon.
Sárváry röhögött.
Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még
több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép
Sárvárynéról.
Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely így kezdődik:
_Imádom őt, a szivtelen kaczért_…
Meg kell vallani, hogy a _Spleen_-nek ebben a sorában Hódy Balázs
igen-igen igazságtalan volt. Azt lehetne mondani, hogy a világtörténelem
csak kevés olyan égbekiáltó igazságtalanságot említ, mint a minő a
_Spleen_ czímü kötetnek ebben a gyöngyében foglaltatik. Mert ha
egyáltalán létezett valaha asszony, a ki a kaczérság eredendő bűne
nélkül született, úgy ez az egyetlenegy asszony a szép Sárváryné volt;
és ha vannak uj nemzedékek, a melyeknek a világra jövetele az anya
ártatlan lelkületénél fogva szinte a szeplőtelen fogantatásra
emlékeztet, úgy ilyen uj nemzedék volt a Sárváryné hat fia is: Béla,
Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem
lakozott a hódítás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem
volt hiú s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában
s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak
azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s azok számára, a
kik a lélek-magyarázatnak csakis abban az egy esetben adnak hitelt, ha
összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bűnökből és az
állati ösztönökből vonja le, hozzá lehet tenni, hogy: valami mennyei
lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, a
miért valamit tenni kellett, a minek valami ára volt, hacsak egy lépés
vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, a mi egy asszonyi életnek a
föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és
szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan,
mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna törvénynyé tenni a tiz
parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz
hasonlított; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a
szarvas kivánkozik?!
Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon
birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a
szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki
Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről
(a mi, bizony, csak álczázott semmittevés), olyankor, a mikor Balázs
nagyon belebonyolódott valami rendhagyó multrészesülőbe. Egy rendhagyó
multrészesülő igen kényes palánta, s a Bandi feje nem volt termőföld,
hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással
nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se
tudta megérteni, hogy vannak emberek, a kiknek nincs egy jó kabátjuk, s
a kik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt
irás-molyok abrakadabráira.
Hódy Balázs félreértette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle
minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy
ezek a barátságos pillantások azt a hódolatot fejezik ki, melyet ő a
Xenofon lángelméjével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a
világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt
mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, a
ki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a
cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, a kinek a tekintete
csupa lélek, istenem, mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára
többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, a kinek ez a magyarázat
szólt volna; s Balázs koronkint tűzbe jött, ékesen szólóvá lett,
tekintettel (ó, csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az
igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni
a szépre azt, a ki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér
azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, a kinek a czipője
hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!
S észre se vette, már elfogta a hiúság – melyet legjobban az alázatos
lelkek ismernek. Az a hiúság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá
férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több
kulcsa is, s nemcsak az az egy, a melyet nem lehet elajándékozni és nem
lehet megkeríteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi
az előtt a szép lélek előtt egy uj látókört tárnak fel: az ó-kor szép
világát, s ez a gondolat boldoggá tette.
Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba
veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu
úrra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győződve
róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a
Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát
ünnepli.
A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte,
férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy
ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu úr, a
kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak
éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez az időpont elérkezett,
megtörtént az eljegyzés.
Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben
gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes
rokonokkal, a kik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat
hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen,
nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepett,
zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt, s
a fiatal pár elutazott Olaszországba.
És Hódy Balázs? Sírt benne a lélek, mint Petur bánban.
Szíve a sírban, s Xenofon, Xenofon elárulva!
Ó, fájt neki, hogy nem volt, a ki kitalálja a szívében élő mélységes,
odaadó, örök szerelmet, s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly
nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer,
csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra
leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha,
csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem,
hogy imádj…« De nem, semmi. Úgy vált el tőle, mint a többi idegentől. És
idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sírban is, az utolsó ítélet
napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbúcsú, s vannak csapások, a
melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk
kell, ha nem is tudjuk meg, hogy miért.
S a fájdalmát csak elviselte volna. Szíve hozzá szokott a lemondáshoz,
vagy meglehet: szíve már lemondónak született. Hanem Xenofon
elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt
megbocsátani!
Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a
keserüségeket:
– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És
ehhez az emberhez! A ki tele füstölte menyasszony-szobáját, a ki
vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem
kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen
valamennyi, ilyen.
És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.
A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges
fiú-gyermeket hozott a világra, a ki akkora volt, mint egy pápai zuáv.
Ez a pápai zuáv és a _Spleen_ első darabjai egy időből valók. Kevéssel
utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje
megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szívét. Talán egy
csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbűnhődött érte.
Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló _Spleen_
második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint a milyen hamar
megérkezett a második pápai zuáv is.
A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje
volt, mint egy-egy görögdinnye.
Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megírta a
komor hangu _Végtelenség_-et és a száztíz oldalra terjedő _Rejtelmek_-et
– azokat a verseit, a melyekből a jövő irodalomtörténet-irói majdan meg
fogják állapítani, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték
egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak, – sokat járt ki a
zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz, s ha az utczán ismerős jött vele
szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha
szürke barátot látott.
Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott az
angyali teremtésről; végre elveszítette szeme elől egészen. Bandi, az
alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb
tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat,
melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor
javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az
aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni, s az
édes kép mindinkább eltűnt a messzeség ködében.
Már tartott tőle, hogy: el fog tűnni egészen. S ez a gondolat
keservesebb volt mindennél a világon.
Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt
lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a
szépet, a mit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S
félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a
költő és a költői bú.
Mily kietlenné válnék a világ, ha kiapadna a dalok forrása!
De nem apadt ki.
Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, a mint benyitott a szobájába,
levelet talált az íróasztalán. A lába megcsuklott, a hogy az írásra
ráismert. Levél ő tőle! Szive úgy zakatolt, mint egy megbolondult
lokomotiv, s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló
rózsasziromhoz nyulna, melyet megirígyelt a szellő.
A levélben ez volt:
Kedves Hódy úr!
Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy
már nem tanít se kis, se nagy fiúkat. És mégis írok. Lássa, én tudom,
hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön
is.
Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanítani
a legnagyobbik kis fiamat írni és olvasni. Nem kellene szegénykének
iskolába járnia s nem kellene idegenre bíznom. Tudja, hogy borzadok az
iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy
a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a
világba. És úgy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!
Ugy-e, nem mond nemet?
Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek
a jóságával.
A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze
nekünk ezt az örömet.
Várja önt, inkább ma, mint holnap, a ki önre mindig hálásan emlékszik:
_Sárváryné_.
Ha a türelmes olvasó ismerné a _Spleen_-t, a _Végtelenség_ prométheüszi
gőgjét, a _Rejtelmek_ fásultságát és magas röptét, szóval, ha ismerné
_Icarus_-t – alkalmasint ilyenformán okoskodnék:
Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot
s megírta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon
kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert
Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:
– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint
nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig,
hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.
Szerencsére a türelmes olvasó nem ismeri _Icarus_ költeményeit, s ez
nagyon megkönnyíti a feladatunkat.
Mert így nem kell hosszasabban magyarázgatnunk, hogy ámbátor Balázsnak
mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután
fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre
mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.
Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a
megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de
önérzetes, tisztelettel teli, de hajlíthatatlan. És alig volt ott egy
negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.
Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép
asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a
négy tűrhetetlen hónapban, a mikor Sárváryné, gyerekseregével, faluzni
ment.
De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután
négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig,
amíg csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai
zuávokkal, s így, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el
attól, a kit alattomban élete napvilágának szokott nevezni. Lassankint
tudniillik, valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett,
hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt
ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvalljuk, nem könnyű erről a
feladatról szólni. Végre is a türelmes olvasó regényhősök dolgában
meglehetősen el van kényeztetve. Hozzá szokott a kabylok ellen küzdő
oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez, s a titokzatos
Orlandó gróf már mindenkit hidegen hagy. És szégyenkezve bár, de meg
kell vallanunk, hogy Hódy Balázs távolról se volt oroszlán, s a mi a
Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat
tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.
Sokan úgy képzelhetik, hogy ez nem lehetett valami irígyelni való
állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Úgy találta, hogy ha az ember
egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábító közelségében
lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon
figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás
pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá,
hogy megváltoztassa a véleményét.
A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott
minden társasága. Sárváry a legjobb fiú volt a világon, s nem hiányoztak
belőle a férfiúi erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal:
nem igen szeretett otthon ülni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát,
s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak
nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával
növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha
nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomorító.
Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a
napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, a melyeket mintha a
természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő
haláluk, még a déli égalj tulságos heve se kell nekik, életföltételük: a
mindig egyforma kellemes meleg.
Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog;
de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.
Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne.
Végre is, úgy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy
örökkön a kávéházban üljön s egész nap a Vörös Ász festett bájaiban
gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés
lassankint megtette a maga kellő hatását. Az asszonynak át kellett
látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Vörös Ász lett a győztes,
s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A
Grizeldiszek közé tartozott, a kik elfogadnak minden megaláztatást.
Mindamellett, a zuávok siketítő lármája közepett, koronkint elmélázott,
s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, a ki égi
türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe,
hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött
a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak,
s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szigorúan rendes
életmód a kávéháziassággal ellentétes háziasság, az egyhelyben ülés s a
gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes
példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szigoruan rendes életmód
egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, úgy ez nem a rózsa, hanem a
liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga
volt a szerénység és a béketűrés, a tartózkodás és az igénytelenség: az
összehasonlítás nem válhatott előnyére.
A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se
vette az erkölcsi szépet.
De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával.
Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli
és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy
kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya-tekintetet,
mely egyesegyedül a lemondó érzelmeké. A féregként lenézett embernek a
szerelme is hizelgő, hogyha ennyire odaadó, s ily mindenről lemondó.
Bizonyára csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába
hívta. Meglátta az ablakából, a mint ugyanabban a ruhában, a melyben
egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan, szürkén bandukolt végig a
napsugaras, sárgára festett, könnyű kocsiktól, élénk szinű női
öltözetektől, és huszár-tiszti egyenruháktól tarka, eleven körúton. De
ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől
áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó
asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé
becsüli meg a _mi_ végzetü igéken való föltétlen uralkodást.
Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét
országon. Látni való, hogy hősünk szerelme végkép reménytelen és
teljesen vigasztalan volt.
Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi úgy az
asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó
huszárönkéntesek, a kik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek
használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a
külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni czifra ruhával
vagy más efféle ostobasággal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a
pongyolában mutatkozott, a melyben Balázson kivül csak a gyermekei és a
cselédek láthatták.
A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból erednek, s alighanem ez
az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi a meghittjévé. A szép
Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több
bizalmasságot tanusított. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, a ki
ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Így, egy késő esti órában,
mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy
asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevű csúnya
kis fekete asszonykával gyanusítja, a ki barátnőjének hazudja magát, s a
kit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb
személyének nevezni.
Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.
Nem mintha elkapatta volna az a kitüntetés, a melyben bizonyára csakis ő
részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, a ki
volt; mindig ugyanaz a félénk, titoktartó imádó. Az a lázas aggodalom,
mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se
hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását
hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlított, a
melyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy
bálteremben, s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál
pillantani.
Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s
árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De míg azelőtt úgy gondolt a szép
Borcsára, mint édes szerenádok királynőjére a troubadour, a ki mindig
eltűnik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad: egyszerre úgy tetszett
neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét lovag-regény
szerencsétlen hősnője, a kit a troubadournak erkölcsi kötelessége
kiszabadítani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy
gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli vértanúja; s úgy
kezdte gyűlölni Sárváryt, a hogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak
gyűlölni.
Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás
nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony
képzeletét regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték
foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy túlvilági, névtelen
reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi
reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.
Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.
Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges
fiú-gyermeknek adott életet, a ki a keresztségben Tihamér nevet kapott.
Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé
szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt,
mint a bölönbikának.
Ezen a nyáron Balázs nem írt egy verset sem.
Később átlátta, hogy a Grizeldiszek vértanúságát éppen a gyermekek
teszik teljessé, s másfél év mulva, mikor László is megszületett,
felhagyott minden reménységgel.
Erről az eseményről Hódy Balázs életirója nem emlékezhetik meg mély
megindulás nélkül. S megindultságának oka ugyanaz, a mi Hódy Balázst a
végső lemondás útjára terelte, nevezetesen László születése. Minden
tisztelet mellett, mely ezt a kitünő ifjút bizonyára megilleti, bajos
megérteni, hogy mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a
veszedelme úgyis a túlnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is
kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes
esetek nem vetik fel ezt a kérdést. Ellenben kétségtelen, hogy az az ár,
melybe a László születése került, tulságosan nagy, a rendesnél sokkal
nagyobb volt. Végre is, bár az ország védő erejének fejlesztése
érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy
fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt az is bizonyos, hogy
Sárváry Borcsa, az Úr végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is
kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki
odafenn:
– Jó sáfár voltál.
László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő
nyáron Franzensbadba ment, s mikor onnan visszatért, nem lehetett
ráismerni: hiú volt és szeszélyes. Egy csúnya téli este, a hófuvások
idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba,
s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét
multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön
vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy
édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s világos, könnyű tavaszi
ruhák tették szinessé az utczát – megjött a hír, hogy Sárváry Borcsa
életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s
a haldoklók szentségének áhítatos felvétele után, a délvidéken meghalt.
Az élet lemondásokból áll. Vannak, a kik egyforma könnyüséggel tudnak
lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal
állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások
képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a
szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem
életrevalók, a kiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy a mi
ezeknél is rosszabb, az apró nyomorúságokkal való mindennapos harcz,
vesződség és nyüglődés. E között a két véglet között, szerencsés vagy
szerencsétlen középúton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán
sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen
jövőnek, és palotákat, melyek ívelt ablakainak sötét, bemélyedéséből
holdfényes éjszakákon olyan titokzatossággal teli, érthetetlen
hangulatok gőzölögnek elő.
De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és
szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég
erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.
Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a
lemondás művészetének vannak betegei, eszelősei, őrültjei.
Vannak, a kiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a
szenvedésből, hogy utóljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a
szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a
lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a
szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, a kik önként
jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának ezek a rajongói elébe
mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden
vesszőcsapás előtt, s vértanúságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.
Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanúknak, a kik többen
vannak, mint a látszat mutatja – egyik legszebben kifejlett, gyönyörü
példánya volt.
S önkéntes vértanúságát különösen lelkessé, mondhatni: páratlanul
makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái
megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.
Ehhez képest egész élete valami szörnyü fonákságnak tünhetik fel az
előtt, a ki ennek az életrajznak némi figyelmet szentel, s nem lehet
elhallgatni, hogy Hódy Balázs költészete csakugyan hijjával volt annak a
természetességnek, mely a nagy költői alkotásoknak alapföltétele.
Mindegyik olvasójának feltünhetik a verseiből ködként gomolygó
rosszkedv, és sokan talán rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok
borongást, mert látnivaló, hogy a szerző úgy szereti a Sors-haragot,
mint édestestvérét.
És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy
természetes indulata. De meglehet, hogy sokan ezt is
természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.
Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a
végzettel, a mely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az
öngyilkosságot.
A pisztoly, a melylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány
szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, a mely valaha
pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó
félre csúszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett,
hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fejsebétől azután is kótyagos
maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt
világéletében.
Ha az ember egy előkelő vendéglő pompás nagytermében, ebéd után, finom
italok mellett bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná
természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után
szükségképpen következik egy második, vagy szükség esetén harmadik
kisérlet, a míg csak a dolog nincs egészen rendben. A ki egyszer
komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a félúton? A
tapasztalás azonban szürke elméletnek bélyegzi ezt az okoskodást, s azt
bizonyítja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik
második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a
félútról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván,
egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Úgy lehet ez is,
mint egyéb válságoknál. A ki kisírta, kidühöngte, vagy kivigadta magát,
valami megkönnyebbülést érez, s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit
az imént megfeszítették, egyelőre nem ingerlik többé.
Az, a mit Hódy Balázs később a második életének nevezett, hosszu
zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a
félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart
semmit. Úgy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt,
hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó
csodálkozással nézte, hogy milyen sokat foglalkoznak vele, olyanformán,
a hogyan egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus
laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle
preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember
felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli.
Mi az ördögöt akarhatnak vele?