megfelelő szavakat. Gondolataimat művészi hatással idomitani épen nem
tudtam. Irataimban s nyilvános beszédeimben meglehetős adag vidámságot
használok, a mit humornak szoktak nevezni s a magyar nyelv kezelésében
különös sajátságom, hogy irataimban s gyakran beszédeimben is, a hol a
tárgy megengedi, csaknem a verses költészet magasságáig emelkedik a
gondolatok és szavak összecsendülése, az ugynevezett rithmus. Most pedig
teljesen képtelen voltam arra, hogy szabatosan vagy vidáman vagy
rithmussal beszéljek.
Rögtön félbenhagytam a beszédet. A baloldalomon ülő védőtársamat,
Heumannt figyelmeztettem halkan, hogy ő is, Friedmann is legyenek készen
rögtön felszólalni, mert én beszélni nem tudok.
Agyam bizony ki volt fáradva.
A fáradtság két-három napon át tartott s lassanként szünt meg.
Gondolkozásom üdesége, mélysége s vidámsága, igen jól emlékszem, még
augusztus 3-án se tért vissza tökéletesen. A törvényszék elnökéhez
tartottam e napon kis szónoklatot s ez is akadozva folyt le. Pedig
naponként jól étkeztem, jól aludtam s jó kedvem volt.
Rögtönzés volt a hét órás beszéd. Hét órán át erős feszültséggel
dolgozott az agy. A hosszu beszéd jelentős része orvostani tárgygyal
foglalkozott, melyet az én agyam nem szokott meg. Tehát a rögtönzés, a
szokatlan tárgy s a hét óráig tartó erős gondolkodás: im ezek okozták az
elfáradást. Pedig nem volt hosszu a beszéd. E könyvnek, melyet most
nyájas olvasóm lapozgat, alig töltötte volna meg száztiz vagy százhusz
lapját. Előre való megirása 45 vagy legföljebb 50 órai fogalmazó munkát
emésztett volna föl. Az nem fárasztotta volna ki az agyat.
VII.
(A biróság itélete. – A vádlottak megszabadulnak. – Sarf Móricz is
szabad lett. – A munka jutalmat érdemel. – A per költségei. – A védő
ügyvédek tiszteletdija.)
Az itélet meghozására s megszövegezésére két napot forditott a biróság.
Ki volt az előadó biró, a ki a javaslatot készitette: nem tudom. A birói
tanácskozások titkosak s én bizony sohase kérdezősködtem a titkok iránt.
Kétségtelen, hogy mind a két szavazó biró a fölmentést javasolta s igy
arra, hogy az elnök is szavazzon, nem volt lehetőség.
Kimondta az első birósági itélet, hogy egyáltalán nincs bebizonyitva,
hogy Solymosi Esztert akár a vizsgálat folyamán hangoztatott módon, akár
egyébként a zsidók ölték meg. És kimondta, hogy nem bizonyos, hogy a
csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszteré, de az se bizonyos, hogy nem
Solymosi Eszteré. A másod- és harmadfoku biróság itéletének végeredménye
ugyanaz, a mi az első biróságé.
Az itéletek végeredményükben jók, indokolásuk azonban engem sohase
elégitett ki. A mi terhelte a vádlottakat, azt minden itélet bőven,
kimeritőn adja elő. A mi mentségük volt, a mi a vád és gyanu
képtelenségét bizonyitja: mindaz röviden van előadva. Tiszta elme s erős
itélőképesség előtt föltétlenül bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest
más, mint Solymosi Eszter, nem lehet. Ez a szomoru történet sarkpontja.
E körül fordul meg minden. Ez az igazság, mely mindent megvilágit s mely
az ezerfélekép összezavart s ellentétbe hajszolt tünetek, jelenségek s
tárgyi és tanuságbeli körülmények között az összhangzást és
kiegyenlitést megteremti. E nélkül nem lehet megnyugvás.
Kinzásokról hallgatnak az itéletek.
Mikor mindent elvégeztünk s az itélőbirósággal már nem volt többé
dolgunk: magam mellé vettem védőtársaimat s mintegy testületileg
fölkerestem az elnököt s köszönetünket és elismerésünket tolmácsoltam
előtte az ügyvédi kar nevében. Kimondtam, hogy a biróság pártatlansága s
Magyarország igazságszolgáltatásának becsülete az, a mit a kihirdetett
itélet megmentett.
Tuloztam, mikor az elnök érdemeit megvilágitottam. Hiszen ő mindvégig
elfogult volt. De a teljes kiengesztelődést akartam. Ez a czél állott
előttem.
A vádlottak hát visszanyerték szabadságukat. Közel tizenöt hónapon át
sinylődtek rabságban. Óriási közönség várta őket a köztéren, a mikor
mint szabad emberek elhagyták a fogházat. Könyeiket nem tarthatták
vissza, de a közönség, valláskülönbség nélkül, részvéttel, vigasztaló
szavakkal s a szabadulásuk fölött érzett igaz örömmel fogadta őket.
Hazatértek falujokba. Otthon az elmult esztendő alatt pusztává lett
lakásuk, koldussá feleségeik, gyerekeik. Szegények voltak egyébként is s
több mint egy éven át nem volt otthon kenyérkeresőjük. De az eszlári jó
magyar nép nyomban felocsudott a gyülölködés mámorából s jó szóval és
tisztes adományokkal halmozta el őket, hogy ne éhezzenek, hanem
vigasztalódjanak.
Mi lett további sorsuk: nem tudom.
Hát Móriczból, a veszedelmes tanuból mi lett?
Védő társaim már eltávoztak, de én még Nyiregyházán maradtam.
Feladatomnak tekintettem még a gyereket a vármegye kezéből kivenni s
apjának, szüleinek visszaadni.
Nagy okom volt erre. Egyszerü szavamra az alispán nem akarta kiadni. El
sem tudtam gondolni, miért. Azonban csakhamar hire terjedt, hogy uj és
fontos tanukra akadtak, a kik a vérvádat teljesen bizonyitják, a kik
Sarf Móriczczal egyezőleg nyilatkoznak, de a kik mellett mégis szükség
lesz Móricz tanuságára. A titkos tanács terve az, hogy nyomban megujitja
a vérvád pörét s erre ujabb följelentőnek a szegény Solymosi Jánosnét
használja föl megint.
A hir hozzám is eljutott.
A titkos tanács jól tudta, hogy Móricz, ha csak egy óráig is lesz
szabadon szülei és hitsorsosai társaságában, rögtön eláll hamis
vallomásától s nyomban kideriti a rettenetes visszaélést, melyre őt
felhasználták. S ekkor pert se lehet ujitani s ha megujitanák, se érne
az semmit. Ezért nem akarták a gyereket nekem kiadni.
Táviratban fordultam a kormány elnökéhez, Tisza Kálmán urhoz, a ki
egyuttal a belügyek minisztere is volt s a vármegyék főkormányzója.
Felhivtam figyelmét a Mortara esetre, melynek Magyarországon sokkal
rosszabb s igazán utálatos czélból megismétlődni nem lehet. A nagy
pernek vége, a szülői jogot tisztelni kell, a gyermeket vissza kell adni
családjának.
A kormány elnöke táviratban intézkedett s a gyerek kiadatását
megparancsolta. Augusztus 4-én délután öt órakor a gyerek ott volt már
lakásomon. Ott várta apja is. Hat óra tájban indult a vasuti vonat
Budapest felé. Oda rendeltem már a bérkocsit s a gyereket rögtön küldtem
az indóházhoz.
Nehogy a vármegyének eszébe jusson, hogy elvegye tőlem.
Az ügyről nem beszéltem a gyerekkel soha. Sem akkor, sem azóta. Jobban
tudtam én az ő tanuskodásának titkos történetét nála nélkül. Az ő
előadásában képzelgésnek és hiuságnak is lett volna szerepe s ez csak
zavarhatta volna felfogásomat. Csupán a birósági eljárás alatt fölmerült
tünetekből akartam megirni az ő történetét.
Budapesten csak néhány napig volt a gyerek. Kik és kik nem, ugy
gondolom, a központi zsidó-iroda emberei, külföldre segitették.
Hollandiába került, ugy tudom, Amsterdamba. Ott gyémántköszörüs
mesterségre adta fejét. Minő sikerrel, nem tudom. Apjával föntartja
levélben az érintkezést. Nagy ritkán haza is jön. Egyszer vagy kétszer
engem is fölkeresett, de nem találhatott otthon.
Buzgó zsidó. Gyakran eszébe jut egykori szerepe s mindig busul azon,
hogy őt oly ostoba eszközként fel tudták használni. Mi lesz jövendője?
Bizonyára nem más, mint elmerülés a homályban. Nevét egykor a zsidóknak
sok átka szálldosta körül. Kevés igazság volt az átokban. Nem ő ártott,
hanem azok, a kiknek kezébe került. Nem a tölgyfa felelős azért, hogy
belőle bitófát faragnak.
A költségekről, munkadijakról, az ügyvédek tiszteletdijáról is szólnom
kell valamit. Legyen egész a nagy per története.
Érintettem már más helyütt, hogy a művelt emberiség egyetemes felfogása
ma már az, hogy a munkát meg kell becsülni s megfelelő dijjal annak
értékét meg kell tériteni. Iparos, gyáros, mezőgazda, bankár, ügynök,
üzenethordó, öröklött urodalmak s öröklött nagy nevek tulajdonosa
egyaránt elfogadja s egyaránt megköveteli munkájának s munkája
eredményének viszontértékét. Birák, ország kormányzói, törvényhozók,
tanitók, irók, művészek, hóditó szépség és hóditó alak és hang
tulajdonosai, föltalálók és bölcsészek kivétel nélkül számot tartanak
arra, hogy dicsőségben és aranyban meg legyen méltó jutalmuk.
Dicsőségben is, de aranyban mindenesetre. A gyóntató papok, a kik az
emberek üdvösségét őrzik; az orvosok, a kik az emberek egészségét őrzik;
a csatornatisztitók és a diadalmas hadvezérek mind megkövetelik agyuk,
kezük és szerencséjük érték szerint való dijazását.
Megkövetelik az ügyvédek, jogászok, védők, jogtanácsosok is. A munkájuk
megfelelő értékét ép ugy megérdemlik, mint a hogy megérdemlik a pápák,
királyok, császárok, czárok, szultánok s mindenféle fejedelmek. Kevés
ember lenne jogász, ha munkáját arányos dijjal meg nem tisztelnék, de ép
oly kevés ember lenne e nélkül főpap, császár és fejedelem is. A mívelt
emberiség előtt az erkölcsnek, a tisztességnek s az életrevalóságnak
magasabb fogalmai közé tartozik ez a felfogás.
Alig van dij, melyet több gúny és több megrovás kisérne, mint az ügyvéd
tiszteletdija. Igaz, hogy sok ügyvéd rászolgál a gúnyra és a megrovásra.
De nem több a számarányhoz képest, mint a mennyi fejedelem, kormányzó és
főpap. De azért az ügyvédi dijjal évődni feljogositva érzi magát
mindenki.
Különösen a vagyonilag szegényebb társadalomban. S különösen oly
izgatottság idején, a minő a nagy pert kisérte. S bizony a napi sajtóban
is, magán társalgásokban is szerte hangzott az a gyanusitás, hogy én is,
védő társaim is azért védjük a vádlottakat s azért hirdetjük a vádlottak
ártatlanságát, mert a zsidók sok pénzt fizetnek érte.
Okos és méltán önérzetes ember semmit se hajt ily ostobaságra. De azzal,
hogy a zsidók vesztegetnek, tele volt a levegő. Rövid elmék és sötét
lelkek szanaszét beszélték, hogy megvesztegették a tanukat, a
szakértőket, a hirlapokat s még a birákat is. Százezrekről, milliókról,
más országi zsidók adományairól beszélt a gyanusitás.
A védelemnek, hogy szokott szójárással éljek, alig volt néhány tanuja.
Volt két pandurunk a tisza-löki titkos és gyötrő vallatásokról s volt
egy tanunk, Mozga Péter nevü, Sarf Móricznak Nagyfaluban történt éjjeli
vallatásáról. Mind a három maga jelentkezett. Mind a hármat titkon
tartottuk és élelmeztük, hogy a vármegyei titkos tanács tőlünk el ne
hódithassa. Napi költségükre fejenkint 20 krt adtunk, minthogy mindegyik
vidéki volt s egyik se nyiregyházi. Mozga Péter elszökött tőlünk, azután
a vármegye tartotta s kihallgatáskor a vádnak lett tanuja.
Ily tanunk lett volna Hatalovszki András. A hogy a többinek nem: ugy
neki se igértünk semmit, de neki még élelmezést és 20 krajczárt se
adtunk. Igen fontosnak tartottam vallomását, mint már föntebb leirtam s
a miatt nem akartam neki egy fillért se juttatni, nehogy ezen a vád
emberei és ügynökei fennakadjanak.
Hires nyomozó csendbiztosa volt Debreczen városának. Neve Barcza Dani.
Alakjánál, multjánál s helyi ismereteinél fogva s ama nagy eredmények
után, melyek a bűnügyi nyomozás terén nevéhez kapcsolódtak, meg kellett
kisértenem, vajjon ő neki nem sikerülne-e valami nyomra vezetni. Nem oly
nyomokat kerestem, a melyek a vádbeli tényekre utalnának, hanem
olyanokat, melyek Solymosi Eszter eltünésének történetére vetnének
világot. Fölhivtam magamhoz Budapestre, közöltem tervemet Kozma Sándor
királyi főügyészszel is, ő is beszélt a hires csendbiztossal s talán ő
is adott neki némi megbizást. Én a jelzett irányban kértem
közreműködését s utazási költségül adtam neki 200 forintot. Nyomozásának
nagyon csekély eredményéről másutt szóltam.
Hasonló természetü nyomozásokért nagyon szerény összegeket adtam
egyszer-másszor Goldstein János szabónak s egy hirlaptudósitónak. Egyik
tanu se jutott a törvényszék elé.
Kovács József nagyhirü egyetemi tanárnak, mint már érintettem, magán
természetü tanácskozásért ezer forintot fizettem. Ő se szerepelt a nagy
perben hivatalosan.
Az egyetemi tanárok magas jellemü férfiak, a tudomány komoly buvárai,
igaz hősei. Természetesen eszembe se juthatott, az én erkölcsi
érzékemmel se fért volna össze őket dijjal megkinálni vagy igérettel
kecsegtetni. Mikor a holttest kiásása után Tisza-Eszlárról haza
indultunk, a kocsi utak járhatatlanok voltak és kegyetlen rossz, havas
és esős, szeles, hideg deczemberi nap. Dereglyét fogadtam Eszláron 25
forintért, a mely engem Tokajba a vasuti állomáshoz szállitson.
Megkináltam őket azzal a rossz és kényelmetlen, de a szárazföldinél
mégis türhetőbb utazással. Csak oly föltétellel fogadták el, ha az
arányos utiköltséget megfizethetik. Szinte nevetségesnek tartottam e
vonakodást, de végre meg kellett hajolnom előttök.
Ily férfiakat gyanusitani! Mennyire fölháboritott ez engem!
Nem adtunk dijakat a hirlapoknak sem. Ez talán hiba is volt. Volt olyan
előkelő hirlap, melynek szerkesztője egyenesen fölkért, hogy adjak neki
bizonyos, nem csekély összeget, akkor szolgálatomra áll. Egykor barátom
volt, rég meghalt már. Nem adtam, nem is volt rá pénzem. Ellenem
fordult. Talán más hirlap is fogadott volna el dijat, de nálam nem
jelentkezett amaz egyen kivül senki. De én se engedhettem meg efféle
dijazást. Magam is hirlapiró voltam, akkor már több mint tiz év óta,
erkölcsi lehetetlenségnek tartottam, hogy az irók működésük irányáért
javadalomban ily módon részesüljenek. Meglehet, e felfogás nálunk is,
más országban is túl szigoru s talán némileg el is avult már, de akkor a
sajtó ilyen volt Magyarországon.
Csupán annak a sok ivre terjedő nagy munkálatomnak közléséért, melylyel
a holttest kiásatását kértem, fizettem két hirlap kiadójának 800
forintot.
A törvényszéki hites gyorsiróknak tisztességesen, alku szerint,
megfizettük azt a munkát, mely szükséges volt arra, hogy a törvényszéki
jegyzőkönyvet egy teljes példányban a védelem részére is elkészitsék. E
munka kézirással, ritkás és féloldalas irásban, mintegy 4000 oldal,
tehát ezer ivnyi. Nem én, hanem Heumann védőtársam gondoskodott erről. E
munka dija – ugy emlékszem – 700 vagy 750 forint volt.
Hogy a nagy tekintélyü bécsi tudósnak, Hoffmannak s a világhirü
Virchownak Berlinben adott-e véleményükért tiszteletdijat a zsidóság:
nem tudom. Ebbe nem avatkoztam. Ha adott is: az a megfelelő szigoru
mértéken túl nem terjedhetett. Nem oly férfiak voltak, a kik
illetéktelen adományt bárkitől, bármi czim alatt, elfogadtak volna.
Horánszky Nándor védőtársamnak háromezer forint tiszteletdijat szántunk.
Három vagy négy részletben én adtam át neki nyugta mellett. A
végtárgyaláson ő nem vett részt.
Ugyanannyit adtam át a végtárgyalás előtt megállapodásunk szerint Funták
Sándor társamnak. Ő a nagy tárgyalást velem együtt végezte. Annak
befejeztével a központi iroda titkára bizonyos összeget hozott hozzám,
hogy a tiszteletdij teljes kielégitésére Funták Sándornak adjam át.
Keveseltem az összeget s nem vállalkoztam az átadásra. Ugy tudom,
kölcsönös megegyezéssel 6000 forintban állapodtak meg s igy összesen az
ő munkadija 9000 forint volt.
Heumann és Friedmann társaim tiszteletdijait nem én kezeltem. Csak magán
értesülés után tudok ezekről.
Heumann Ignácznak 5000 forintot adományozott a központi iroda s
ezenkivül készpénzbeli kiadásait megtéritette. Ő közvetitette a
vádlottak szegény családtagjainak segélyezését is. Több mint egy éven át
hihetetlen munkát végzett. Szabolcsmegyei hitsorsosai keveselték ez
összeget. Igaz, hogy ez irodájának egy éven át elmaradt rendes hasznát
se pótolta. S a maguk részéről még 5000 forinttal tisztelték meg hálájuk
és elismerésük jeléül.
Friedmann Bernát védőtársamat 3000 forinttal javadalmazták szép és nagy
munkájáért. Igaz, hogy ő csupán a törvényszéki végtárgyaláson szerepelt.
Mégis nagyon szerény volt ez a jutalom.
Székely Miksa védőtársamat a központi iroda nem óhajtotta védőnek. Ő e
miatt attól se nem igényelt, sem el nem fogadott semmi tiszteletdijat.
Én a magam munkadija kérdésében sohase tárgyaltam senkivel. Szerepemet,
munkámat, fáradalmaimat nem kapcsoltam össze a munkadij kérdésével. A
tárgyalás befejeztével a központi iroda titkára 10,000 forint
tiszteletdijjal kinált meg. Kis összegnek tartottam s nem fogadtam el.
Nagyon rövid idő mulva huszezer forintot ajánlott fel s ezt elfogadtam.
De amaz egy, vagy több mint egy év alatt, a mig minden időm és erőm a
védelemnek szenteltem, harminczháromezer forintot bocsátott
rendelkezésemre. Ebben benne voltak utazásaim, eljárási költségeim,
nyomozási, értesülés szerzési s a végtárgyalás alatti kiadásaim, de
benne volt tiszteletdij-előlegem is. Ügyelnem kellett arra, hogy
napisajtóbeli barátaim el ne hidegüljenek irántam s azokat gyakran
összehivtam szerény lakomára. E lakomák költségeit is ebből fedeztem. S
egy nagy nyomorban levő irótársamnak ebből adtam kétezer forintot. De
mégis sikerült az egész összegnek mintegy felét megtakaritanom.
Ez képezte tehát, ama huszezer forinttal együtt, ügyvédi
tiszteletdijamat. Nagy-e az összeg vagy kicsiny, s a sajátságos
viszonyok közt tényleg nem került-e nekem nagyobb anyagi áldozatba:
mindez már a nagy perre nem tartozik. Teljes bizonyossággal tudom, hogy
akkor a hazai zsidóság százezer forintot sőt többet is szivesen
adományozott volna, ha eszembe jut azt kivánni vagy ahhoz ragaszkodni.
KÖNYVÜNK TOLDALÉKA.
(Okaink, a melyek miatt megismertetjük a birósági itéleteket és összes
iratokat.)
Közöljük a nagy perben hozott birósági itéleteket egész terjedelemben és
szószerint való hűséggel. És közöljük a vizsgálati s eljárási összes
iratok kivonatát ugy, a miként ezek összegyüjtve és rendezve az itélő
biróság irattárában feküsznek. Nyájas olvasónk az itéleteknek és az
iratoknak tartalmát összehasonlithatja könyvünk tartalmával.
Az itéleteket megbirálhatnám. Jogom volna hozzá. Sőt szakközönség előtt
talán feladatom, talán kötelességem is volna. De könyvünkben nem
birálom. Ezt a cselekvést átengedem az olvasónak.
Talán azt se kellene megjegyeznem, hogy az itéletek csonkán s halvány
szinben adják elő azt, a mi történt.
A vizsgálat tévedéseiről s ostobaságairól egészen hallgatnak. Semmi
különös figyelmet arra nem szánnak: miként lett faggatva Sarf Móricz a
nagyfalui éjszakán egy csendbiztos és egy rablógyilkos irnok által. A
tisza-löki éjjeli kihallgatásokat s a tutajosok gyötrését s erőszakos
vallatását alig emlitik. S az itélő biróságoknak épen nem jut eszükbe
föltenni azt a kérdést, vajjon miért mulasztotta el a vizsgálóbiró
Solymosi Eszter eltünésének egyéb valószinü módja iránt gondos nyomozást
teljesiteni? Miért indult egyenesen abban az irányban, hogy a lánykát a
zsidók gyilkolták meg?
De a történet szine halvány is az itéletek világánál. Az egyes tények,
tünetek és esetlegek körvonalai csaknem elmosódnak. A terhelő
körülmények gondosan ki vannak dolgozva, mig a mentő körülmények csak a
legszükségesebb mértékben, lehető röviden vannak fölemlitve. A ki csupán
futólag olvassa át az itéleteket: lehetetlen neki tökéletesen
megnyugodni. Csalódás érzete lepi meg. Mintha azt kellene mondania:
ejh-hajh, látom, látom, hogy a vádlottakat nem lehetett elitélni, de
valami mégis csak volt a dologban.
Ily itéletet hozni nem lett volna szabad a biróságnak
Azonban az itélő biróság feladata más, mint az iróé és a lélekbuváré.
Azt a figyelmet, azt a gondot s különösen azt az időt semmiféle biróság
nem szentelhette az ügynek, a melyet én szentelhettem.
S azután a büntető biróság részéről jogilag elég, ha az ártatlan
vádlottakat felmenti s ha egyenesen felsorolja azokat az okokat, a
melyek alapján fölmentő itéletet kellett hoznia. S ezt mind a három
biróság megcselekedte.
Az időt is figyelembe kell vennünk, a mikor a bűnvizsgálat és a
nyilvános tárgyalás folyt s az itéleteket meghozták. A zsidók elleni
gyülölködés s a vérvád eleven babonájának ideje volt az.
Ha az itélő biróságok a vizsgálat tévedéseit, ostobaságait s gonosz
erőszakoskodását észreveszik s nyilván megállapitják: ennek el nem
maradható következése lett volna a vizsgálóbiráknak s vele együtt még
egy csomó embernek, királyi alügyésznek, csendbiztosoknak tanuknak
fegyelmi és büntető uton sulyos felelősségre vonása. Ez pedig a
sajtónak, a közönségnek s a törvényhozó testületeknek akkori felfogása s
érzülete szerint lehetetlen volt.
BIRÓI ITÉLETEK.
I.
(Az első biróság itélete s annak indokai.)
2844. 1883. Bf. szám. Ő Felsége a király nevében a nyiregyházi királyi
büntetőtörvényszék gyilkosság s abbani részesség büntette, illetőleg
bűnpártolás vétségével vádolt Svarcz Salamon és társai elleni bűnügyben
a folyó évi junius hó 19-én megkezdett és folyó évi julius hó 31-én
befejezett nyilvános szóbeli végtárgyalás alapján a vádhatóságot
képviselt királyi főügyészségnek és magánvádlónak, valamint a vádlottak
részéről előterjesztett védelemnek meghallgatása után az alulirt helyen
és időben tartott tanácsülésben következőleg
_Itélt:_
1. Svarcz Salamon, 38 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, tisza-eszlári sakter, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. évi május 22-től vizsgálati fogságban;
2. Bukszbaum Ábrahám, 27 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, ibrányi tanitó, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882.
május 25-től vizsgálati fogságban;
3. Braun Lipót, 28 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan,
udvarii sakter, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi junius
5-től vizsgálati fogságban;
4. Vollner Hermann, 37 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, rendes lakhely nélkül, napszámos, irni-olvasni nem tud,
büntetve nem volt, 1882. évi november 23-tól vizsgálati fogságban; a
büntetőtörvénykönyv 278. §-ában meghatározott s ugyanezen szakasz
szerint büntetendő gyilkosság büntettének; továbbá
5. Sarf József, 41 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, kevés
vagyonnal bir, t.-eszlári egyházfi, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. május 22-től vizsgálati fogságban;
6. Junger Adolf, 59 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, t.-eszlári birtokos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882.
május 22-től vizsgálati fogságban;
7. Braun (más néven Brenner) Ábrahám, 38 éves, izraelita vallásu, nős
gyermekes, csekély vagyonnal bir, t.-eszlári napszámos, irni-olvasni nem
tud, büntetve nem volt, 1882. május 22-től vizsgálati fogságban;
8. Lusztig Sámuel, 41 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, t.-eszlári kereskedő, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882.
évi május 24-től vizsgálati fogságban;
9. Weiszstein Lázár, 59 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyonnal bir, t.-eszlári bérlő, irni-olvasni tud, büntetve volt birói
zártörés és sikkasztás miatt; 1882. évi május 24-től vizsgálati
fogságban;
10. Taub Emánuel, 29 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, polgári
metsző, csekély vagyonnal bir, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. évi május 27-től vizsgálati fogságban; a büntetőtörvénykönyv 278.
§. 2. pontjában meghatározott és a 266. §. szerint büntetendő gyilkosság
büntettébeni részesség; végre
11. Fogel Amsel, 51 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
nem bir, tutajos sáfár, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon
levő fehéregyházai lakos;
12. Smilovits Jankel, 44 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, vajnági napszámos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. évi julius 10-től vizsgálati fogságban;
13. Herskó Dávid, 48 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, tutajos, irni-olvasni nem tud, szabadlábon levő szeklenczei lakos;
14. Grósz Márton, 45 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, bérlő, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő,
t.-eszlári lakos.
15. Klein Ignácz, 32 éves, izr. vallásu, nős, gyermektelen, vagyontalan
napszámos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő
tisza-eszlári lakos a büntetőtörvénykönyv 374. §-ban meghatározott s a
376. §. szerint büntetendő, bűnpártolás vétségének vádja alól
felmentetnek, a letartóztatottak szabadon bocsátása elrendeltetik, a
felmerült eljárási költségek az állam által viseltetnek.
_Indokok:_