volna is: lehetetlenség, hogy annyiféle faggatás közben mind a tiz
egyenlő módon védekezzék, holott mind a tiz más koru s más gondolkozásu.
És a templomi imát kivéve, sohase voltak közös foglalkozásra
szövetkezett társaságban, tehát közös módszert önkénytelenül se
sajátithattak el egymástól.
De mint látjuk, nem is egyenlő módon védekeztek.
Érdekes a koldus zsidónak, Volner Hermannak védekezése is. Lényeges
védelme ez:
– Én sohase voltam azelőtt Eszláron. Én se ismertem ott senkit, engem
sem ismert ott senki. Senki se tudta, ki vagyok, mi vagyok, bizhatnak-e
bennem, nem árulom-e el őket nyomban? Vajjon, ha ott nyolczan-tizen
embert akartak ölni: mi szükségük lett volna én rám s miként eresztettek
volna engem maguk közé, engem, a teljesen ismeretlent?
Egyszerü és igaz beszéd. Hatása észrevehető volt.
S bizony nem volt abban a gyülölköző közönségben senki, a ki már a
tárgyalás első napjaiban is ki ne ábrándult volna. Senki, a ki a vádat
igazságosnak tekintette volna.
V.
(A közvádlót megtámadják. – Nem kap elégtételt. – A közönség a védők
ellen. – A népszerüség. – A vérvád ősi természete. – Nem per ez, hanem
bajvivás a faji ösztön ellen.)
Igazi botrány csak egyetlenegy fordult elő a tárgyalás egész tartama
alatt.
Szeyfferth Ede királyi főügyészi helyettesen, a közvád képviselőjén már
a tárgyalás alatt észre lehetett venni, hogy ő nem hisz a vádban s
mihelyt a tárgyalás sorrendje megengedi: elejti azt. A közönségnek
zsidóüldöző hevesebb, szenvedélyesebb része e miatt mély gyülöletet
táplált ellene. Különösen Ónody Géza, a megyének egykori szolgabirája s
most a megye egyik kerületének országgyülési képviselője. Eszlári lakos
és bérlő, a vizsgálóbirónak a vizsgálat alatt egyik benső bizalmasa.
Köztudomásu volt, hogy a zsidóellenes országos mozgalomnak ő volt egyik
vezetője.
Ónody Géza a tárgyalás harminczegyedik napján, julius 19-én, Szeyfferth
Ede főügyészt a törvényszéki teremhez vezető lépcsőn, tehát a biróság
helyiségében, személyesen megtámadta, sulyosan sértő szavakkal illette s
botjával is megfenyegette. S nyiltan kijelentett szavai szerint azért,
hogy hivatalos kötelességének gyakorlatában őt megzavarja.
Sulyos eset volt, nagy feltünést keltett, beleütközött a büntető
törvénybe is. Szeyfferthet mindenki nemes férfiunak s buzgó és derék
tisztviselőnek ismerte, nyomban illetékes jelentés ment róla kormányhoz,
birósághoz, zajt ütött belőle a sajtó is.
A kormány a vármegye főispánját táviratban utasította a megfelelő
óvintézkedések megtételére. A főispán átirt a birósághoz s átiratát a
julius 20-iki tárgyaláson olvasta föl az elnök.
Az átirat igy szólt:
»A kormánytól nyert utasitás folytán azt, ki a biróságot, vádlót vagy
védőket megfélemliteni megkisértené, bárki legyen, minden kivétel nélkül
hatalommal fogom ártalmatlanná tenni.«
Tudomásul vettük. Jól van. Erős szó az az átirat, de mégis csak szó.
Több botrány nem történt ugyan, de az a botrány mégis megtörtént
annyira, hogy a közvádló, az államnak az a magas állásu igazságügyi
képviselője még se kapott elégtételt, a jogrend megsértése még se vont
maga után megtorlást s a ki a jogrendet megzavarta, annak még se görbült
meg hajaszála se. De hát akkor olyan világ volt. A zsidók ellen s a
zsidók jogainak őrizői ellen akkor büntetlenül lehetett véteni.
De most már a főispán átirata után futó tűzként terjedt el az a hir,
hogy a védők se mentesek, az ő személyük biztossága is kétséges, őket is
fogják bántani.
E hirnek nem volt igaza.
Három védőtársam: Funták, Friedmann és Székely ellen épen nem volt semmi
ingerültség. Mind a háromnak egyénisége inkább engesztelő, mint izgató.
Heumann Nyiregyházán lakott s a társadalom őt valláskülönbség nélkül
kedvelte korábban. Talán épen ezért támadt ellene némi ingerültség.
Miért védi a zsidókat? Tőle mint zsidótól is megvárták volna, – igy
okoskodtak – hogy álljon félre s engedjen szabad utat az ügy
lefolyásának. A balgatag közönség azt hitte, hogy a védelem csak az
igazság kideritését akadályozza.
Igazság!
Mi volt akkor az igazság?
Az ország egyik legelső államférfiának komoly szemrehányást tettem,
miért nem emeli föl szavát a zsidóság ellen oly fenyegető szenvedélylyel
üzött izgatás csillapitására?
– Hát belenyuljak az igazságszolgáltatásba? Hát zsidót már ne lehessen
fölakasztani?
Ezt felelte. Pedig egyébként a legnemesebb és világosabb lelkek közé
tartozott.
Miben láthatta akkor a fölizgatott tömeg az igazságot?
– Föl kell akasztani a zsidókat!
Heumannban keményen ellenálló hősi szellem lakott, soha se maradt adós a
felelettel. S az izgatókat megfelelő vastag szavakkal jellemezte.
Szavait széthordták, tulozva, ferditve elterjesztették. E miatt támadt
megyéjében ellene némi ingerültség. De a vármegye előkelői közt hatalmas
barátai akadtak. S mert a város lakossága jó embernek ismerte, bizony a
tömegtől se tarthatott.
Őszintén meg kell vallanom: a legnagyobb ingerültség ellenem volt. Az
ugynevezett népszerütlenség az én nevemet és alakomat vette körül
legjobban. Igy mondták sokan nekem is, igy beszélték országszerte s igy
irták naponként a hirlapok.
Sok érthetetlen dolog van a világon. Valóban a logika törvényei a tömeg
gondolkozásában és szenvedélyében nem a legerősebb, nem a leghatalmasabb
törvények.
Engem okolt s engem kárhoztatott a tömeg azért, hogy a vérvád
szétfoszlott s a vádlottak megmenekültek. Pedig nem én voltam a biróság,
a kinek hatalmában állott őket elitélni vagy fölmenteni. S az ország
mind a három foku birósága egymás után egybehangzólag ártatlanoknak
találta őket, holott a másod- s harmadfoku biróság elhatározására
egyáltalán semmi befolyásom nem lehetett.
A szenvedélyes gyülölködés nem fontolgat. Jelszó kell neki és áldozat. A
zsidókat nem tudta, a biróságot nem akarta áldozatul nyerni: tehát
ellenem intézte rohamait.
Nem törődtem vele. A népszerüség nagy kincs, sok nemes öröm forrása.
Gyakran nem is lehet könnyü szerrel eljutni hozzá. Gyakran csak a halál
után támad föl, a mikor nem sokkal ér többet, mint a sirhalmon tenyésző
virág annak, a ki a sirban nyugszik. A népszerüség iránt soha se voltam
érzéketlen.
De vagy gyönge vagy hitvány lélek az, a ki a népszerüséget czélnak
tekinti. Mívelt társadalomban s szabadsághoz szokott államban a
népszerüség óriási erő és hatalom – de csak eszköznek a közérdek
becsületes szolgálatára. A ki nem erre használja, hanem önző czélokra
vagy hivalkodásra: az sulyosan vét nemzete ellen s működése nemcsak
káros, hanem gyakran utálatos is.
Egyetlen perczem se volt az életben, a mikor féltem volna a
népszerütlenségtől. Éreztem, hogy fajomnak hű és igaz példánya vagyok.
Éreztem, hogy az irodalom és a közélet terén érdemes munkát végezni elég
erőm van. Biztam magamhoz, hogy ily munkára mindig lesz bennem elég
buzgóság. Hát bizonyára visszatér hozzám a szükséges népszerüség, ha
most elfordul is tőlem.
Egyébiránt messze tőlem sohase távozott el. Időnkint hátat forditott, de
közelemben maradt, hogy ha kell, kéznél legyen.
A nagy perben pedig igazam van.
Hiszen vádlottakat védek, a kik szenvednek. Védem őket szabadon,
nyilvánosan, biróság előtt, az alkotmányos jog korlátai közt s e jog
paizsa alatt. Az ily védelem még akkor is szent és tiszteletreméltó, ha
a vádlottak igazán bűnösök.
De a kiket én védek, azok ártatlanok s ok nélkül szenvednek sulyos
üldözést. A birói elfogultság áldozatai ők. Ez a meggyőződésem. S e
meggyőződésem sok megfigyelésnek, bő élettapasztalatnak s erős
megfontolásnak eredménye. Kötelességem, de jogom is e mellett
rendületlenül állani.
Mind igaz ez s gyakran előforduló rendes, megszokott bűnperben meleg
elismerés kisérné nagy munkámat. Ám ez a per rendkivüli.
Nem büntetőjogi per ez, bár mennyire beleszoritják is a birói eljárás
keretébe s bármiként földiszitik is a perjog czafrangjaival. Annak a
tizenöt eszlári vádlottnak valóban semmi szüksége sem volt arra, hogy
Sarf Móricz és Matej Ignácz ostobaságai ellen épen én védjem meg őket.
Elvégezhette volna e munkát az ország három-négyezer ügyvédjének
mindegyike. Ha ez a per mindennapi megszokott per lett volna.
A vérvád szörnyü alakja állt a világ előtt!
Mi az a vérvád voltaképen?
Minden történetalkotó fajnak más a vallása. Még a keresztyén vallás is
más meg más a nagy emberfajok és a nagy nemzetek szerint. A fajok és a
vallások is türelmetlenek egymás iránt. A tömegek míveltsége a
legmíveltebb nemzeteknél se jutott még el bölcseleti magasságra és
tisztaságra. A tömegek faji és vallási türelmetlensége időnként annyira
feszül, hogy megkivánja a harczot. A zsidó más faj és más vallás. Hadat
üzennek neki. A hadüzenet egyik ősi megszokott alakja a vérvád. Ezer
éves alakja s a babonás hit által megszentelt alakja.
Előáll a harcz. Művelt korunk szelidebb módszerével, de azért
könyörületlen szenvedélyével folyik a harcz. A harczba belevegyül az
önzés, az életnek a munka és siker versenyéből fakadó gyülölködése s a
politika cselszövénye is. Valami véletlenség belekeveredik a harczba s
annak perjogi, birósági alakot ad.
De per ez már ennélfogva?
Dehogy per. Csak az alakja az. A régi harcz az, a fajok és a vallások
egymásközti feszengésének harcza. A melyben az emberszeretetnek és
tiszta elmének kell szembeszállani a tömegek babonájával és
szenvedélyével. A biróság a bajvivó tér, a védelem képviseli az
emberszeretetet és tiszta elmét. A czél a babonának és szenvedélynek
legyőzése.
Kezdettől fogva igy ismertem föl szerepemet e nagy perben.
De épen ezért kezdettől fogva mindig lehetőnek tartottam, hogy akadnak
izgatók, a kik botrányt készitenek ellenem s ha a hirlapok csuf rágalmai
és gyanusításai ártalmamra nem lehetnek, utoljára a személyes támadástól
se riadnak vissza s merényletekre is készen lesznek. S a végtárgyalás
alatt erre csak Nyiregyházán lehet alkalom.
Ennek elejét kellett venni. Saját érdekemben is, de az ügy érdekében is.
VI.
(Megvédtem magam a támadások ellen. – Andrikovics uram. – Titkos
testőrségem. – A védelem felosztása. – Az én védő beszédem. – Agyam
elfáradt. – Miként alkot az agy? – Hét órán át tartó rögtönzött beszéd.)
Ismertem a viszonyokat. Tudtam, hogy falusi magyar parasztot ellenem
felbujtani nem lehet. Még cselédet, még napszámost se. De a városban
mindig van dologtalan, őgyelgő ember, fiatal és idős, a kit
lehurrogatásra, ablakbeverésre, tömeges orditozásra, személyes
megtámadásra könnyen ki lehet bérelni. Az ily emberek rendesen ott
ácsorognak a köztéren, a templom előtt, a megyeház és törvényszéki terem
közelében. Biztosra vettem, hogy az első napokban nem lesz merénylet.
Ugy gondoltam, hogy a felbujtásra az ügynökök és közbenjárók a vármegye
hajdui s hivatalszolgái lesznek. Az pedig kétségtelen volt, hogy a
felbujtáshoz pénz kell, pénz nélkül a köztéri csavargók senki fejét és
ablakát be nem verik, hanem erre föl kell őket bérelni.
Nohát fölbérelem én magam mellett. Megelőzöm az izgató urakat. Mire azok
fölébrednek: enyém lesz a köztéri ácsorgó tömeg.
Igy történt.
Szállásomból az út a tárgyaló teremig a köztéren keresztül vezetett. Ezt
az utat naponként megtettem néhányszor. Zsebjeimet tele raktam ezüst
forintosokkal. Mai számitással két koronát, valamivel többet, mint két
frankot tesz az akkori forint. S elől-utól akárkivel, akárhol
találkoztam a köztéri ácsorgók közül, akár öreggel, akár fiatallal,
asszonynyal, leánynyal is, mindegyik számára volt egy ezüst forintom.
Ugy tettem a vármegye huszárjaival, hajduival, a hivatalszolgákkal, a
szolgálatban levő börtönőrökkel. De nem ingyen, nem jogczim és szolgálat
nélkül adtam a jutalmat. Vagy esernyőt, vagy felsőkabátot, vagy valami
iratot, botot, zsebbevalót, tollkést készakarva otthon feledtem vagy a
törvényszéknél hagytam s annak utánam hozása volt a jogczim és
ellenszolgálat. Néhány krajczárnyi szivarért ötször-hatszor küldtem
naponként ide-oda. Levelek és névjegyszállitások, üzenetek napirenden
voltak sokszorosan. Minden öt-tizpercznyi útért szivesen és jó szóval
adtam oda az ezüst forintot.
Szinte csodálni lehet az eredményt, mely rám nézve bekövetkezett. S nem
is került épen sok pénzbe. Hat hét alatt csak 1573 darab ezüst forintos
fogyott el. De a munkanélküli emberekre különös hatása volt a
bőkezüségnek. Ehhez szokva épen nem voltak. Rendes napszámuk alig fél
forint s ezért lótni-futni, dolgozni kell egész nap. S ime, most akad
ember, a ki néhány percznyi könnyü munkáért két napra járó fizetést
nyujt. Nyiregyháza kis vidéki város. Lakossága tulnyomó részben mezei
kisbirtokos. Őgyelgő, munkanélküli ember, asszony alig van pár száz. Ez
se mindig munkanélküli. Azt az összeget tehát ama rövid idő alatt
megérezték.
Az urak maguk közt gunynevet adtak rám. Gunynevem volt a »fősaktervédő«.
E néven ismert a szegényebb nép is. Ám a fősaktervédőről egy hét mulva
az egész város azt beszélte, hogy derék ember, jó szive van, van ugyan
sok pénze, de nem sajnálja, szivesen oda adja a szegény embernek, miért
nem olyanok az ő helybeli uraik?
Volt a városban egy vendéglő, a vidékiek, vásárra járók s helybeli
szegényebb sorsu iparosok számára. Nagy udvara, nagy szobái, olcsó
étele-itala. Ugy emlékszem, Andrikovics uramnak nevezték a vendéglőst.
Nagy tekintélyü férfiu volt az alsó néposztályban. Ő volt a nyiregyházi
antisemiták vezére és főszónoka. Az ő vendéglője volt az antisemiták
gyülekező és mulatozó helye. Az eszlári biró, Farkas Gábor s a sok
eszlári tanu és hozzávalója mind oda szállt. Ott készült a tanuk
közvéleménye. Ott születtek a bolond ötletek a holttest kék szeméről,
meglévő körmeiről, az eltünt leánykának szétálló lábujjairól s egyéb
effélékről. Ott szidták és rémitgették azt a tanut, a ki a zsidóknak
pártját fogná s a keresztyénséget elárulná. Valóságos tanugyártó műhely
volt Andrikovics uram tanyája, a ki azonban maga nem vett részt az
efféle műveletben. Ott beszéltek gyakran arról is, hogy az »urak«
mennyire szeretnék, ha a köztéri ácsorgók a »fősaktervédőt« lekiabálnák
vagy megdobálnák, vagy valami egyebet is tennének vele.
Ugy két hét mulva fölkeresett engem Andrikovics uram lakásomon. Valami
örökségi, valami végrendeleti ügye volt, abban kért volna tőlem
tanácsot. Ez volt látogatásának jogczime.
De azt hiszem, mégis azért jött, hogy közölje velem azokat, a melyek az
ő vendéglőjében történnek s hogy engem megnyugtasson. Meg is mondta
szemembe.
– Én haragszom a zsidókra – ugymond, – a pokolra kivánom valamennyit. De
én mindennap ott vagyok a tárgyaláson, mindent megvigyázok, de nekem
csak a képviselő ur az én emberem. Becsülöm, tisztelem, igaz embernek
tartom a képviselő urat. Az én vendéglőmben sok mindenféle tarkabeszéd
történik, de a képviselő ur ne féljen, éjjel-nappal bátorságban legyen,
a hajaszála se fog meggörbülni, mert a nép szeretete a képviselő ur
mellett vagyon.
Igy beszélt a vendéglős Andrikovics uram.
Volt azonban más intézkedés is arra nézve, hogy merényletet ellenem el
ne követhessenek. A városbeli előkelő zsidók tizenhat főből álló őrséget
szerveztek fiatal bátor emberekből, melynek az volt a feladata, hogy
minden lépésemet figyelemmel kisérje, személyem és lakásom biztonsága
fölött őrködjék s esetleg minden szóbeli vagy egyéb bántalmazástól eleve
megóvjon s ha mégis történnék valami, azt nyomban és sulyosan
megtorolja. Ez őrség vezetője Goldstein János nyiregyházi szabómester
volt, nyilt, egyenes, bátor férfiu, egykor huszár altiszt.
Minderről semmit nem tudtam, erről nem értesitettek. Bizonyára nem
engedtem volna meg ez intézkedést, mivelhogy nem tartottam szükségesnek.
Valóságos szereplésére nem is került a sor. Csak a védőbeszédek
befejezte után az itélet kihirdetése előtti napon tudtam meg véletlenül
az őrség létezését.
A királyi főügyészi helyettes julius 27-én, a tárgyalás
harminczkilenczedik napján terjesztette elő vádbeszédét. Elejtette a
vádat, fölmenteni kérte a vádlottakat s inditványozta, hogy a
vádlottakat a biróság nyomban helyezze szabadlábra.
A vádbeszéd előterjesztése után a magánvád képviselője Szalay Károly
nyilatkozott. A vádat fentartotta.
A védők felszólalásának rendjét, természetesen a védők szives
hozzájárulásával, én határoztam meg. Apróra megbeszéltük az anyagot,
melyet a védbeszédekben föl kell dolgozni s egyuttal magunk közt
felosztottuk azt. A helyzet engem tett a védelem vezérévé s kartársaim
őszinte bizalommal fogadták el rendelkezéseimet.
Funták Sándor feladata lett a vérvád helytelenségét általában kifejteni.
Friedmann Bernát feladata főleg az volt, hogy Sarf Móricz alakjában az
agyonrémitett, aztán elámitott s végül teljesen kikészitett s
szabadságától végig megfosztott tanu képét mutassa föl a világ előtt.
Székely Miksának föl kellett deriteni a tisza-eszlári zsidók 1882-ik évi
ápril 1-i egész napirendjét, hogy nyilvánvaló és kézzelfogható legyen,
hogy a napirendbe gyilkosság cselekménye, Solymosi Eszter elemésztése
bele nem férhetett.
Heumann Ignácz a tutajosok tiszai utját irta le kimeritő részletességgel
annak kitüntetése végett, hogy az út egyetlen részlete se engedi meg a
holttest-csempészet gyanujának hihetőségét.
Igy osztottam föl az anyagot és szerepeket. Védőtársaim jeles jogászok s
önálló férfiak, szabadon kiterjeszkedhettek az ügy egyéb részleteire, de
a kijelölt anyagot föl kellett dolgozniok.
Rám, mint a védelem utolsó szónokára maradt a társaim által kidolgozott
részletek egységes összekapcsolása, a netalán kihagyott kérdések
földeritése s különösen az orvosi tudományt érintő kérdések megvitatása.
Ezzel kapcsolatosan a csonka-fűzesi holttest azonosságának igazolása.
És maradt az, a mi talán a legnehezebb és legszükségesebb volt: megvivni
a bajt a fölizgatott közvélemény ellen, a tömegek babonája és
szenvedélye ellen. Ezt tartottam különös feladatomnak kezdettől fogva s
ezt várta tőlem, ha nyiltan nem mondta is, az ország zsidósága.
Társaim beszédei méltók voltak a tárgyhoz és feladathoz. E beszédek
teljes sikert eredményeztek, a vádlottak ártatlansága kitünt s ők
visszanyerték szabadságukat s becsületük épségét.
Saját beszédemről is kell szólanom, a mívelt közönséget valószinüleg
érdekelni fogja.
Szorosan vett törvényszéki beszédnek bizony nem valami kitünő beszéd az.
A forumon kétségtelenül különbek hangzottak el már más nemzeteknél is,
Magyarországon is. A beszéd értékének felfogásában a pártos sajtó
elismerése engem nem zavarhatott meg.
Maga ez a könyv bizonyitja, hogy anyagban és részletekben a nagy per
csodálatosan gazdag. Hozzá e tekintetben hasonló alig volt még, mióta
rendes biróságok szolgáltatják az igazságot. S az ügy egész anyagának
egyes részei nagyon különfélék s alig összeillők. Egységet a beszédben
majdnem lehetetlen volt teremteni. Az orvostani részletek sokasága és
műnyelve alig engedi meg az elme magasabb szárnyalását s a nyelv
szépségeinek kifejtését. A tárgy egysége nélkül s az elme magasabb
szárnyalása s a nyelv költői szépsége nélkül a szónoklat szépműtani
hatása csak csonka lehet, nagyon is csonka.
A beszélés sora julius 30-án került rám. Reggel 8 órakor kezdtem a
beszédet s háromszoros 10–10 perczig tartó félbeszakitással délután
negyedfél óráig folyton beszéltem. A terem nagy ablakjai nyitva voltak,
a köztéren is óriási közönség hallgatta a beszédet, valamint a nyitott
ajtón át a csarnok közönsége is. Óriási hőség volt. Hangom érczessége és
tisztasága ugyan még akkor nem volt gyönge, de mégis emelt, erős hangon
kellett hét egész órán át beszélnem.
A beszéd minden része elejétől végeig tökéletes rögtönzés, a rögtönzés
elmaradhatatlan lazaságával. A lazaság alatt nem a tárgy ismeretének
hiányát értem, hanem azt értem, hogy a gondolatoknak a nyelvben való
megalakitása nem elég rövid és tökéletes, a rokon gondolatok nincsenek
eléggé csoportositva, az egész beszéd váza nem arányos s kiterjeszkedik
a szónok oly tárgyakra is, melyekre kiterjeszkednie nem lett volna
szükséges.
Mindez azonban nem eléggé érdekes s nem ezért beszélek erről. Hanem
azért, mert ezen beszédben az agyam kifáradt. A mit azelőtt magamon nem
vettem észre, mástól se hallottam s a miről nem is olvastam.
Hogy az erős hangon tartott hosszu beszédben a torok, nyak és mell izmai
s a tüdők is kifáradnak: azt már más alkalommal észrevettem. A hogy a
mezei munkás megfelelő izmai karon, mellen, derékon és a felső lábszáron
az erős és hosszas kapálásban és kaszálásban kifáradnak, természetesen
ép ugy kifárad minden izom, melyet az erős hangu hosszu beszéd szokatlan
mértékben mozgat.
De hát az agy is kifáradna? Ez eddig nem jutott eszembe. S az ő
kifáradása is egészen olyan lenne, mint az izmoké? Erre eddig nem
gondoltam.
Ha az ember mély tudományos vagy magas költői értékü művet megfelelő
ugynevezett remek nyelven ir: a fogalmazás teljes képességével naponkint
csak bizonyos ideig rendelkezik a mű alkotója. Egyszer csak csillapodni
kezd a teremtő elme lángolása. A gondolat megfelelő nyelvi alkata
egyszer csak lassabban áll elő, mint kezdetben vagy órák előtt. Egyszer
csak előáll az a helyzet, hogy az iró első pillanatra nem a legjobb
szót, nem a legtökéletesebb jelzőt, nem a legmagasabb és legszebb képet,
hasonlatot, ötletet és ellentétet találja meg. Ilyenkor aztán törülni
kell a szót s megkeresni helyette a sokkal jobbat. Tünődni kell más
jelzőn, más képen, más ötleten s lassankint vagy más nap vagy több idő
multán meg is találja az ember a legtökéletesebbet. S ha erőlteti az iró
a munkát s még tovább is dolgozni akar egyfolytában: agya mintha röstté
válnék, gondolatai mintha ellaposodnának s egyszer csak kiesik a toll a
kezéből.
– Nincs kedvem már a munkához! Meguntam már!
Igy szól az irodalmi alkotó.
Nincs igaza. Kedve is volna, meg se unta a munkát, hiszen az alkotás meg
nem határozható nagy gyönyörüség. Hanem az agy szépet, nagyot,
tökéleteset termelni naponkint csak meghatározott ideig képes. Sok
mindenre képes azután is, de ama szépre, nagyra és tökéletesre most már
a következő napig vagy megfelelő ideig nem képes. Abban elfáradt, azt
tovább folytatni nem lehet, arra nézve pihennie kell.
Csodálatos szervezet az agy. Működésének törvényeit valószinüleg sohase
ismerjük meg tökéletesen. Hogy minden egyfaju, egykoru s egynemü
egészséges ember vére egyenlő: a fölött alig lehet kételkednünk. S az
egyik agy mégis abból a vérből csupán állati önzés buta gondolatát tudja
termelni s a másik agy ugyanabból a vérből Jézus eszméit, Shakespeare
gondolatait s Newton számait alkotja meg.
Mi e tünetnek s mi az ehhez kapcsolódó ezer tünetnek valódi oka?
A mint hét órás beszédemet bevégeztem, délután négy órakor, fáradtan és
izzadtan ebédelni mentem s igen jó étvágygyal, de nem sokat ettem. Öt
órakor már rajtam hajtottak a gyorsirók és hirlaptudósitók, hogy a
táviró számára nézzem át a jegyzeteket. Szakadatlanul dolgoztam éjfélig
s ugy rémlik előttem, a gyorsirók vagy tudósitók azt közölték velem,
hogy éjfélig 17,000 szót tudtak az általam átnézettekből elközölni. De
már ekkor aztán tökéletesen meguntam minden munkát, lefeküdtem s jól
aludtam reggeli hét óráig.
Hogy agyam elfáradt volna: nem vettem észre semmiből.
A következő napon szokott időben kezdődött a tárgyalás. A magánvád
képviselője: Szalay Károly szólt először s vitatta és czáfolta a védelem
előterjesztéseit.
Bizonyos kárörömmel hallgattam beszédét. Ugy hittem, az a beszéd tele
van túlzással, félreértéssel, félremagyarázással, torzitással és
tévedéssel s előre örültem annak, minő harsogó diadallal fogom én őt
fényes, vidám szónoklattal legyőzni.
Felálltam utána s megkezdtem a beszédet.
Az első szavaknál, az első másodperczben észrevettem, hogy bár hangom és
beszélőképességem meg van, de azért szónoklati beszédet tartani nem
tudok.