az ülés bezárása felé utolsó tanuként hallgatta ki. Ugy hogy kérdéseket
már se a vád, se a védelem képviselői hozzá nem intézhettek s a tanu
tudásának forrásait s egyéb körülményeit föl nem derithették. Sarf
Móricz száraz, egyszerü, rideg vallomása meg nem gyöngitett erővel
röppent szét a világba.
Hogy mindjárt az első tárgyalási nap igy végződjék: az komorrá tett
engem. Biztos voltam arról, hogy a tanu minden szava valótlan. Arra is
nyugodtan számitottam, hogy tanuskodása eredetének földeritése
vallomásának minden sulyát elenyészti. De ma nem, ma a földerités
lehetetlen. Tünődtem, miként lehetne a vallomás hatását erőtlenné tenni.
Elvégre találtam valamit. A tanu ugy mondta el vallomását, mint a gyerek
az iskolai feladványt. Gyorsan, szavalva, megakadás nélkül, irnoki
elmének irodalmi nyelvén s nem az eszlári parasztok népies nyelvén.
Nyilván látszott, hogy ezt a vallomást megtanulta s fölkérdezésre őrizői
előtt már többször elmondotta.
Oda fordultam a biróság elnökéhez e szavakkal:
– Méltóztassék a tanuhoz azt a kérdést intézni, hogy ezt a vallomását
nem tudná-e elmondani versben is.
Az első pillanatban néma csend lett a tárgyalóteremben. Elámult e
szokatlan s rendes viszonyok közt jogtalan felszólalásra mindenki. De a
másik perczben hangos zugással riadt föl a közönség. Az emberek
felálltak ülőhelyükről, kezeikkel hadonáztak s bár a zajban nem értettem
a szavakat, azt hiszem, sértő és kárhoztató igéket szórtak felém s az
elnökhöz felhivásokat intéztek, hogy erélyesen védje meg a biróság
tekintélyét s a tárgyalás komolyságát.
Az elnök rendreutasitott.
De én mégis meglehetősen elértem czélomat. Eléggé komoly embernek ismert
engem a közvélemény, magam is magasabb rangu köztisztviselő voltam
egykoron, közdolgokból gunyt üzni nem szoktam, a sajtó és közönség
nagyrésze nyomban belátta, hogy jó okomnak kellett lenni arra, hogy ily
értelemben szólaljak fel.
Volt közönség azonban kint az előcsarnokban, a széles lépcső feljáratán,
a kapu alján s kint a szabad téren. A közönség rendesen száz meg száz
emberből, néha egy-két ezer főből állott. A tárgyalási terem nagy
ablakjai a szokatlan nagy nyári hőség miatt rendesen nyitva voltak. Sok
szó az ablakon át is gyakran kihatolt a szabad térre. Járókelők nyomban
értesitették a szabadtéri közönséget a fontosabb részletekről. A tetszés
és nemtetszés zaját gyakran mi is behallottuk a szabadból. Tárgyalás
végeztével naponként a külső közönség önkényt nyitott sorfala közt
kellett szállásunkra mennünk s bizony sokszor hallottuk szereplésünknek
hol haragos, hol mulatságos, de rendesen nyers birálatát.
Egyébként a védőket semmi komoly bántalmazás nem fenyegette. De bizony
nem környezte az ugynevezett népszerüség se.
Hirlaptudósitókkal el volt árasztva a város. Minden előkelő magyar
hirlapnak volt egy vagy két tudósitója is. A bécsi nagy hirlapok mind
képviselve voltak. Az ő tudósitóik látták el értesitésekkel a nagyobb
német, angol, franczia és olasz hirlapokat is. Berlinből dr. Náthán nevü
nagyon tanult és tehetséges ifju volt a tudósitó.
Az ő nevéről azért emlékezem meg különösen, mert csodálatos
elfogultsággal lépett Magyarország földére.
A nyugoti Európa nem ismeri eléggé ezt az országot. Mongolnak és
tatárnak nézi a magyar fajt. Azt hiszi, hogy a mívelt államok
intézményei itt mind hiányoznak, a nép lóháton száguldozik a pusztákon,
az erdők haramiákkal teljesek s a személynek és vagyonnak biztonságát se
a nép míveltsége, se állami rend intézményei nem biztositják. Tudom,
hogy most már meglehetősen terjed nyugaton is országunk helyes ismerete,
de azt is tudom, hogy a tömegekben ma is furcsánál furcsább
balvélekedések élnek viszonyainkról.
Dr. Náthán, ez a mívelt berlini ifju például egészen elbámult azon, hogy
diszes és czélszerü törvénykezési helyiségeket, tanult és mívelt
birákat, rendes hivatalokat s mondhatni példás rendet talált. Azt hitte,
a zsidókat halomra öldösik s látta, hogy a közönség és a zsidóság közt,
a vérvád s a nagy per daczára is, kedélyes és bizalmas jó viszony áll
fenn. S azt hitte, ugy beszélte, hogy őt még Bécsben is azzal
ijesztgették, hogy a biróság nyilt mezőn tartja üléseit, lóháton és
karddal, pisztolylyal fegyverkezve jönnek össze a birák, s állig
fegyverzett, zord tekintetü pandurok lóháton terelgetik a vádlottakat,
tanukat és közönséget.
Csodálatosan érdeklődött a mívelt világ a nagy per eredménye iránt.
Amerikai nagy hirlapok hasábokat közöltek naponkint a per folyamáról.
Jöttek hozzám hosszu iratok Amerikából, jöttek Moskauból, Rigából, a
felső-volgai Samarából, a szent földről, Egyiptomból s a délafrikai
Johannesburgból is. Egyik Galyczin herczeg Szentpétervárról, egy olasz
főurnő Rómából hivott meg állandó vendégjeül. Fölkeresett Budapesten egy
indiai férfiu azzal a szóval, hogy látni akarta azt az európai embert, a
kiről Bombayban, angol és hindu nyelvü hirlapokban egy hónapon át többet
olvasott, mint szeretett császárnéjukról vagy Bismarck herczegről. Sir
Moses Montefiori elmult már – ha jól tudom – akkor száz esztendős, s
becses levele, melyet hozzám intézett, most is birtokomban.
Mindebben sok a tulzás s mindez nem is miattam történt, hanem az ügy
miatt. Ezer éves a vérvád, mely a közel négyezer éves vallásfelekezetet
kiséri. A mívelt államok korszerü törvénykezésének egész készségével a
vérvád pörét most tárgyalják legelőször. A középkor efféle pörei s a
mult századok vádaskodásai nem a vádlottak kellő jogvédelmével, nem a
tanuk elegendő szabadságával, nem független biróságok előtt s nem a
szükséges nyilvánossággal folytak le s nyertek befejezést. A világ
méltán volt kiváncsi arra, miből áll hát a vérvád voltaképen?
A kormány több táviró vonalt rendezett be egyenes összeköttetéssel
Budapestre, Bécsbe és Berlinbe, hogy a hirlapok tudósitói kellő
gyorsasággal dolgozhassanak.
Ily külső körülmények közt alakult meg a nagy per birósága.
IV.
(A biróság. – Korniss Ferencz, az elnök. – Elfogultsága. – A többi biró.
– Horánszky védő lemond. – Ujabb védőtársaim. – Friedmann és Székely. –
A vádlottak bátrak és nyugodtak. – A „marha“.)
A biróság elnöke Korniss Ferencz. Egyébként a nyiregyházi királyi
törvényszék elnöke. A vármegyében nagybirtokos, egyébként rokonszenves,
kellemes modoru és tekintélyes férfiu. Általános míveltsége megfelel
állásának, jogi tudománya és törvénykezési gyakorlata jeles. A nagy per
befejezte után nemsokára lemondott elnöki állásáról, a politikai pályára
lépett s mint képviselő, a törvényhozásnak lett tagja, hol a gróf
Apponyi által vezetett mérsékelt ellenzékhez csatlakozott.
Mint elnök, a per minden részletét teljesen ismerte s valóban bámulatos
munkát és buzgalmat fejtett ki annak vezetésében. Elfogult volt. Szentül
hitte ő is, hogy Solymosi Esztert a pörben fölmerült körülmények közt a
vádlottak fosztották meg életétől. Hitt a holttestcsempészet meséjében
is. A tárgyalás folyamán inkább a vádat képviselte, mint a tárgyias
pártatlanságot. De állásának kötelességeit nyilvánvaló és kirivó módon
sohasem sértette meg. A vádlottaknak s a tanuknak minden okos
szabadságot megengedett s a védők minden alkotmányos jogát teljes
tisztelettel érvényesülni engedte. Se élczeskedéssel, se hatalmi szóval
illetéktelen hangulatot előidézni nem törekedett.
Hogy a vérvád miként verhetett gyökeret meggyőződésében: e tünetet nem
tanulmányozhattam eléggé. Oly sok időt, mely erre szükséges lett volna,
nem tölthettem körében. Ismerkedésünk és ismeretségünk csupán hivatalos
volt. Itélőtehetségét minden irányban jelentékenynek találtam s ezért
nem látom tisztán elfogultságának se okát, se eredetét s kifejlődését.
Az általános zsidógyülölet ugyan sokat megmagyarázna, de zsidógyülölőnek
se tartották közelállói s régi ismerői. Tény azonban, hogy egész
esztendőn keresztül szakadatlanul oly társaságban, oly környezetben élt
és munkálkodott, a melyben mindenki meg volt a vérvád valóságáról
győződve. Ily társaság vélekedése, erős itélőtehetség daczára is,
magával ragadhatja a lelkeket.
Az egyik szavazóbiró volt Gruden Ernő. Idős, sőt elerőtlenedett embernek
láttam. Sohase beszéltem vele. Csupán 17 ülésben vehetett részt a
tárgyalás folyamán, julius 10-én betegség vett rajta erőt, a további
tárgyalásokon s az itélet meghozásánál már nem volt ott.
A másik szavazó biró volt Russu Gusztáv, java korabeli, oláh származásu,
kevés beszédü, hallgatag természetü. Tehetségét, tudományát meg nem
ismerhettem. A nagy per folyama alatt többnyire együtt étkeztem vele a
vendéglőben egy asztalnál, de a nagy per részleteiről vagy egyéb
birósági dolgokról egyetlen szót se váltottunk.
A birák felvilágositása, az ugynevezett informatio, Magyarországon
szokásban volt s lehet mondani, ma is szokásos. Elvileg és elméletileg
ez talán helytelen szokás, csakhogy az élet és gyakorlat nem mindig
felel meg az elvnek és az elméletnek. Ott, a hol a biróságok vagy
kizárólag vagy főleg irásból meritik az ügy ismeretét: az ügynek legfőbb
ura az előadó. Az előadó figyelmét minden gondosság daczára is
kikerülheti egyszer-másszor oly részlet, melyre az igazságkereső fél
nagy sulyt fektet. S ha az övét kikerülte, rendesen kikerüli a
szavazóbirákét is. Ez okból az igazságszolgáltatásra is gyakran előnyös,
ha a fél vagy jogi képviselője a szavazóbirákat fölkeresi s előttük
ügyének ténybeli s jogbeli természetét föltárja. Igy vált szokássá az
informatio. Semmi szokatlan se lett volna tehát abban, ha én Russu
biróval az ügy egyes részleteiről beszélgetek. Nem tettem.
Pótló szavazóbiró volt Fejér Barna. Fiatal ember s nem régi biró. Vele
se beszéltem az ügyről soha. Nagy bizalmam volt elfogulatlanságában. A
magyar kálvinisták sárospataki főiskolájának volt növendéke s nem
kételkedtem abban, hogy minden babona s vallási gyülölködés hiányzik
lelkéből. A kálvinisták két századon át sokat szenvedtek a Habsburgok
uralma alatt, sok üldöztetést kellett nekik kiállaniok s másfél század
óta az országban kisebbségi egyházat képviselnek. Kisebbségben levő s
üldözött felekezet lelkében a szerénység, a szabadság s az igazság
érzete fejlődik ki szükségkép, mely az uralkodó hatalommal s a
hatalmasabb egyházzal szemben csak ez érzetben találja menedékét. Ez
érzettel pedig a vallási gyülölet össze nem fér.
A biróság jegyzője Simon Viktor fiatal ember volt. A per folyamában nem
lehetett szerepe, minthogy a jegyzőkönyvek gyorsirói följegyzésekből
készültek.
Volt szükség tolmácsra is. A biróság nyelve az állami nyelv, a magyar.
Ám a holttest-csempészet kérdésében voltak vádlottak és tanuk az ország
északkeleti határáról, a kik rusznyák nyelven beszéltek s magyarul nem
tudtak. Hites tolmácsként Baksai Bertalan huszti ügyvédet alkalmazta a
biróság, a kit azonban több izben a nyiregyházai görög katholikus
lelkész váltott föl.
Igy alakult meg a biróság.
Ki kell még terjeszkednem két védő társamra.
Horánszky Nándor védő társam február elején a védelemről lemondott s
lemondását a törvényszék elé terjesztette.
Indokul azt hozta fel, hogy a nyiregyházi törvényszék a helyi
viszonyokhoz s a kifejlődött izgatottsághoz képest a közvéleménynyel
szemben nem független eléggé s elfogulatlan nem lehet. Innen a vizsgálat
hosszadalmas volta s több irányu szabálytalansága. Biróküldés szükséges.
Ámde az igazságügyek minisztere s a kormány a közhangulattal szemben
gyenge s a biróküldést elrendelni nem akarja. Igy az ügynek minden
rejtélyét földeriteni nem lehet, a védelem kezei megkötvék, s ő e miatt
magasztos hivatását nem teljesitheti.
Mielőtt elhatározta magát: fölkeresett s tudatta velem szándékát. Nem
tudtam helyeselni e szándékot. Indokait igazaknak találtam s fontosaknak
is, de ugy vélekedtem, hogy ezek daczára is a magasabb erkölcsi
kötelesség azt parancsolja, hogy helyünkön maradjunk s tisztünk
nehézségei elől meg ne futamodjunk.
Horánszky a politikai pályára is gondolt, mely előtte állott, s melyről
azt is hihette, hogy a védők ellen is folyton szított s folyton emelkedő
gyülölködés azt megszakithatja.
Igy mondta nekem, de én azt hiszem, ez nem az ő indoka volt, hanem
pártjáé. Az országgyülési nemzeti párthoz tartozott s annak egyik
jelesebb tagja volt. A párt bizton számitott arra, hogy egykor kezébe
veszi az ország kormányát s ez esetben Horánszkyt nem nélkülözheti. De
összetépett tekintélylyel nem vehetné hasznát. Tanácskoztak e fölött
pártja kebelében s arra kérték, mondjon le védői tisztjéről.
Nem tudtam az ellenkezőről meggyőzni, 1883. évi február 9-én beadta
lemondását a birósághoz.
Gondoskodni kellett férfiuról, a ki helyét betöltse. Az országos
izraelita központi iroda titkára megkérdezett, elfogadnám-e védőtársamul
Friedmann Bernát jogtudort s budapesti ügyvédet? Elfogadtam készséggel.
Kiváló tehetség, jeles jogász s rokonszenves egyéniség. Nagy bűnügyi
gyakorlata volt már a fővárosi biróságok előtt, s a zsidók ugy
vélekedtek róla, hogy az ország zsidó vallásu ügyvédei s jogászai közt ő
mindenesetre a legelsők egyike. Ez is egyik ok volt előttem, hogy
mindenesetre szivesen fogadjam. Elvégre a nagy per nagy mértékben a
zsidók ügye s egészen természetes s az aggódó felekezetre is
megnyugtató, ha hozzá tartozó kiváló ügyvéd is részt vesz a védelemben.
Nem csalódtunk. A tárgyalás egész folyamán fáradhatatlan szorgalommal,
nagy buzgósággal s jeles sikerrel végezte védői tisztét. A kérdéseknek
inkább jogi és törvényességi oldalát képviselte s oly szerencsés módon,
hogy valósággal a közönség zsidógyülölő része se haragudott rá, sőt még
rokonszenvezett is vele.
Még egy védőtársam volt. Székely Miksa jogtudor és ügyvéd. Fiatal ember,
nyiregyházi születés, ottani előkelő zsidó kereskedő család sarjadéka.
Korábban nem ismertem.
Ama nagy érdeklődés miatt, melylyel a nagy pert kisérte a művelt világ,
egészen természetes, hogy az ügyvédek nagy serege törekedett arra, hogy
a perben védői szerephez jusson. Tudom, hogy a vádlottakat is, a zsidók
központi irodáját is, az előkelő s befolyásos budapesti zsidókat is
sokan ostromolták e czélból. Hozzám is többen fordultak s voltak olyanok
is, a kik tekintélyes pénzösszeget ajánlottak föl – nagy csodálkozásomra
– ha védő társul elfogadom őket. Vagy azt hitték, hogy a védelemért
óriási összegeket nyujtanak tiszteletdijul, vagy számitottak arra, hogy
a világhirü perben egyszerre nagy névhez jutnak, s mindahhoz az
előnyhöz, mely a nagy névvel jár. S az ostromlók közt bizony felesen
voltak a keresztények és a zsidók.
Székely Miksa ez időben látogatott meg s szerény, művelt s
rokonszenvemet fölgerjesztő módon előadta, hogy ő fiatal ügyvéd,
nyiregyházi származásu, az eszlári vádlottak némelyike jól ismeri
családját is, őt is s teljes bizalommal őt óhajtja védőjéül. Megnevezte
Junger Adolf, Lusztig Sámuel és Braun Ábrahám vádlottakat. Ő azonban
csak az esetben vállalja el a védelmet, ha én szivesen fogadom s
buzgalmához képest bizalommal látom. Egyuttal érintette, hogy ha előkelő
férfiak őt az ifjut talán nem szivesen látják a védők közt, s erre nézve
előttem is nyilatkoznának, legyek hive.
Nagyon megtetszett ez a fiatal kartárs. Tehetséges és tanult jogásznak
ismertem föl. A straszburgi, berlini és budapesti egyetemeken hallgatta
a jogi tudományokat. Később családja tagjaival is megismerkedtem s
szives barátságra léptem. Nagy buzgósággal, az ügy iránt való
szeretettel, sőt valódi lelkesedéssel képviselte a kezén levő nagy
érdekeket. S ama negyvenöt nap alatt, mig a tárgyalás miatt Nyiregyházán
voltam, vele és családja körében a munka fáradalmai után sokszor
felüdültem, sok kellemes időt töltöttem el. Ezután különben nemsokára
elhagyta az ügyvédi és jogászi pályát, a gyakorlati közgazdasági térre
lépett át s Budapesten a nagyhirü Machlup-féle bőrgyárat vette át s
tartja virágzásban.
Özvegy Solymosi Jánosnénak, a leányavesztett szegény anyának mint
magánvádlónak jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd volt. Somogymegyei
birtokos. A vármegye közdolgaiban tevékeny szereplő s akkor az országos
antiszemita párt egyik vezérembere. Éles, kiváló elme, sok gyakorlati
tudás, vidám és rokonszenves modor, ügyes szónok. Több országgyülésen át
később képviselő. Nagy szerepe a perben a perjogi rendszer szerint nem
lehetett. Csakis a kár felszámitására s ha a közvádló a vádat elejtené,
annak fentartására szoritkozhatott.
A hosszu tárgyalás részletéről, a mennyiben az ügy benső igazságára
vonatkoznak, itt nem akarok s nem is szükséges szólani. Csak a
külsőségek, csak az alaki dolgok közűl emlitek fel néhány érdekességet.
A vádlottak se kimerűlve, se elszomorodva, se leverve nem voltak. Az
egész évi börtön alig látszott meg rajtuk. Odujuk egészséges s ételük
eléggé bő és tápláló volt. Étkezésükben vallási szertartásaikat
megtarthatták. Otthon valamennyi szegény, falusi, fölötte egyszerüen
étkező és ruházkodó s gyakran nélkülöző zsidó volt.
Bátran, tiszta öntudattal, sőt nagy önérzettel néztek a vád szeme közé.
Semmit se féltek a végeredménytől, sőt gyakran bizonyos vértanui nyugodt
elszántság jelensége is látszott egyiken-másikon. Természetesen nem egy
módon. Kinek-kinek egyénisége szerint.
Svarcz Salamon, a metsző, tünődő, gondolkodó, erősen érző, de bőven
beszélő ember. Az elnök kérdésére, hogy mivel menti magát a vád ellen,
mit szól a büntetthez, tudományos modorban akar felelni.
– Ily büntett – ugymond – lehetetlen. De mi okból is történt volna ez?
Mi indithatott volna bennünket e szörnyű büntett elkövetésére?
Igaza van. Ok nélkül semmi nem történik. Nagy dolognak nagy okának kell
lenni. Azonban a vérvád benne van a levegőben. Erre Svarcz igy felel:
– Ez a vád lehetetlen. Bebizonyitom a szentirással, bebizonyitom a
világtörténelemmel, bebizonyitom tanulmányaimmal, hogy lehetetlen, hogy
izraelita ember vallási szempontból gyilkosságot kövessen el.
Nagy szavak, de kicsiny ember szájából. Igaz, hogy teljes igazság van a
szavakban, de minden igazság daczára is a nagy szó és kis ember együtt
vidámitó hatással van a közönségre. A magyar példabeszéd igy jellemzi e
tünetet: kicsiny ember nagy bottal jár.
Lusztig Adolf egyszerübben felel a vérvádra.
– Sajnálom, hogy akad ember, a ki ezt a vádat elhiszi.
Furcsa felelet, de megvan a hatása.
Ő nem hivatkozik szentirásra és világtörténetre, nem is tünődik, nem is
okoskodik. Csak megsajnál valakit. De nem önmagát sajnálja, a ki egy év
óta ül a börtönben eme vád miatt; nem is feleségét, gyermekeit,
rabtársait sajnálja. S nem is hitsorsosait. De kit sajnál hát? Sajnálja
azt a boldogtalan embert, a ki ezt a vádat hinni tudja.
Lehet, hogy utczán szedett köznapi szólásmód csak az ő beszéde. De ha ő
megfontolta s ugy mondotta ki szavait: akkor szavaiban az igazság keserü
is, vidám is, fönséges is.
Junger Adolf vádlott ősz, rokkant ember. Fehér, hosszu szakálla befödi
mellét. Mozdulatlanul ül székén s fáradtan mozgatja szemeit és
szempilláit. Csöndesen felel a vádra.
– A vád nem igaz. Én öreg ember vagyok. Jól tudom, hogy kevés esztendőm
van hátra, itt hagyom e földi életet. Oly igaz, mint egy isten van
felettünk, hogy én Solymosi Eszter eltünéséről semmit nem tudok.
A gyermeknek még van hite s az öregnek megint van hite. A léleknek oly
nagy mélysége s oly nagy világossága a hit, hogy a ki azt láthatja és
hallhatja: annak meg kell rendülni s annak magának is hinni kell.
»A mint egy isten van felettünk« – e szót használja az ősz vádlott. De e
szót használja igen gyakran a valóságos bűnös is, mikor mentegetődzik,
tagad s védi magát. De öreg, rokkant halálaváró ember szájából mégis
nyomatékos ez a szó. Belenyillalik a hallgató ember lelkébe. Mint a
mély, búgó, szomoru zenehang, ha sötétben távol messzeségből halljuk.
Sarf József már másként beszél. Ez az egyházfi, ez a »zsidó harangozó«,
mint az eszlári parasztok mondják. Ez a foltozó varga, ez a napszámos
munkás, a ki eljár keresztyén gazdákhoz burgonyát és kukoriczát kapálni.
Naptól barna arcza, kezefeje mint egy lapát, minden szava nyers,
közvetlen, elmés, okos. Minden szaván ott az egész lelke. Mintha nem is
zsidó volna, hanem bátor, romlatlan vérü ősi magyar paraszt.
Hát ez mit mondhat a vádra? Mi lehet ennek arra első szava? Bizony
kemény szó az.
– A mostani világban nem gondoltam, hogy még olyan emberek is legyenek,
a kik azt higyjék, hogy a zsidóknak husvétkor vért kell venni.
Hajdanában lehettek ily marhák.
Egy szót se mondott többet.
Nem is kellett. Hiszen ezzel meg van mondva minden. De még a mindennél
is több.
»Marha« – ez a szó a magyar nyelvben sok mindent jelent. Hajdanában az
volt az értelme, a mit most aranyból, ezüstből, drágakőből készitett
kincsnek, ékességnek, drágaságnak nevezünk. Később a mezei gazdaság élő
és mozgó értékét, a lábas és igás jószágot, a méneseket és gulyákat, a
nyájakat és csordákat, a kondát, csürhét és falkát nevezték marhának. Ma
már mindent a maga nevén neveznek. Ma már a mén, a paripa, a kancza, a
csikó, a juh, a sertés, a kecske egy se marha. A kutya, macska, a házi
szárnyas se marha. Ma már az ökröt, bikát, tehenet, borjut, üszőt, tinót
is a maga becsületes nevén nevezik.
De a tulkot, a szarvas jószágot még most is illetik a »marha« szóval
kiváltképen akkor, ha megbolondul, ha rakonczátlan, ha bomlottul
bogárzik, ha elszakasztja fékét, ha kidönti a keritést, ha eltiporja a
kis gyereket s az apró jószágot s neki megy, mint a vak ló, mindennek.
Gunyszó ma már a »marha« szó. Többször használják emberre, mint oktalan
állatra. De csak olyan emberre, a ki durva, faragatlan, nem ismer se
istent, se embert, lábbal tapod minden tisztességet s keresztül gázol
apán, anyán, hitvesen s minden becsületen.
Nos hát Sarf, a foltozó varga, ilyen valaminek tekinti azt, a ki még ma
is el tudja hinni, hogy a zsidóknak husvétkor keresztyén vér kell.
Bukszbaum Ábrahám csak tréfára vette az egész dolgot. Elég fiatal és
egészséges volt hozzá. Mikor a Móricz tanu szemébe mondta tanuságát, egy
szót se szólt addig, mig a Móricz tanunak szemei közé nem köpött
néhányszor. Csak azután mondta neki: Piha! Gazember!
Azt mondják: a szembeköpés az alacsony sorsu zsidók különös sajátsága.
Igaz, hogy a köpésről a szent irások is különböző vonatkozásokban
többször emlékeznek. Sajátságos jele a haragos megvetésnek. Mintha
némely állat is csinálná. A medve s némely macskaféle mintha leköpéssel
riasztaná meg kezdetben ellenfelét.
A tárgyalási idő bevégeztével nyomban fölkerestem Bukszbaumot odujában,
ott az értekező szobában magamhoz hivattam s komolyan megintettem.
– Minő csuf dolog az, leköpni a tanut.
– Ilyen tanu nem érdemel mást.
– De ezt nem szabad tenni Bukszbaum s egyáltalán nem szabad a biróság
előtt haragudni.
– Nem is haragudtam én, csak az elnök urnak akartam megmutatni, hogy
most már én is haragszom.
Ime Bukszbaum eszejárása!
A kinek a büntető igazság kiszolgáltatásában nagy gyakorlata s jó szeme
van s élesen és gondosan tud figyelni, a vádbeli gyilkosnak már
védekezéséből is rendesen eltalálja, hogy bűnös-e vagy ártatlan az. A
hang, az arcz, a szem és száj körüli vonások mozgása, a fejnek és
testnek tartása, a lélek belső harczának külső tünetei tökéletes
tanuságot tesznek a valódi igazságról az igazi lélekbuvár előtt, a ki
azt a tanuságot érti. Még egyes embernél, egyes vádlottnál is ritkán
csalódik az élesen figyelő gyakorlott biró.
A nagy perben négy embert vádoltak közvetlen gyilkossággal s hatot
azzal, hogy bünrészesek voltak a gyilkosságban. Tiz ember tehát.
Különböző koru, multu, gondolkozásu emberek. Csak abban egyenlők, hogy
egynek sincs magasabb míveltsége, ámbár míveltségük mértékében is nagy
az eltérés.