érintkezhetett senki. Se rokona, se jó barátja, se jogainak képviselője,
még védője se. A vizsgálat irataiba se tekinthetett be senki, még a védő
se. Hogy a vizsgálat meddig tartson: az csupán csak a vizsgálóbirótól
függött. Voltak bűnügyek, melyekben öt-hat évig, sőt tovább is folyt a
vizsgálat. A hol a vádlott fogva volt: ott okos és emberséges birák
igenis siettették a vizsgálat befejezését. De törvény vagy birósági
rendszabály ily esetekről se intézkedett különösen. Ime a nagy per
vádlottai már több mint egy év óta foglyok s ime ügyük még alig érett
meg a nyilvános tárgyalásra. Pedig velük együtt különböző helyen és
időben több-kevesebb ideig még negyven vagy ötven zsidó és tutajos
szenvedte a fogságot.
Anyagi büntetőtörvény csak két év óta volt s gyakorlatilag a nép vérébe
még be nem szivároghatott. A biróságok nagyon sok esetben, mikor
bűnösnek mondták ki a vádlottat, büntetésül vizsgálat alatt volt állását
szabták ki. S bizony sok esetben sulyos büntetés volt s még ma is sulyos
minden országban, ha valakinek vizsgálat alatt kell állania.
A hirlapok közléseinek nem hittünk. Azok a közlések csonkák, túlzók,
irányzatosak s gyakran koholtak és hazugok voltak. A hirlapok
közléseinél a társadalomnak épen nem egészséges izlése szerint a fődolog
különben se a tárgyi igazság, hanem a gyorsaság és az érdekesség. Az, a
mi rögtön hat a képzeletre és a szenvedélyre. De a folyton tartó
országos izgalomnak s felekezeti gyűlölködésnek elvégre véget kellett
vetni s a vádlottak bűnösségét vagy ártatlanságát napfényre hozni.
Siettettük a nyilvános tárgyalást. Én magam személyesen két alkalommal
heves vitát folytattam e végből az igazságügyek miniszterével, a ki
azonban még erre nézve se avatkozott a biróság dolgába.
A közvádlók, a királyi főügyész Kozma Sándor s megbizottjai a
siettetésben egyetértettek velem. De egyetértettek velem még abban is,
hogy az ügyben voltaképen vádemelésnek nem volna helye. Hiszen a vádnak
voltaképen nincs tárgyi ténye s a vádlottakat valósággal semmi komoly
jelenség nem terheli. Mindamellett a királyi ügyészség arra határozta el
magát, hogy vádat emel.
A vád kidolgozására s annak a tárgyaláson való képviseletére Szeyfferth
Ede jogtudort bizta meg a főügyész. E férfiú akkor királyi főügyészi
helyettes volt s a főügyész mellett dolgozott. Jogi tudását még a régi
osztrák jogrendszerből meritette, mely egykor Magyarországon is
érvényben volt. Tudása fiatal korától fogva a birói pályán vált
gyakorlativá. Akkor 50 vagy 52 éves életkorú lehetett. Komoly, higgadt,
kevés beszédü, tiszta látásu és csöndes mérsékletü, valóságos birói
jellemü ember. Képzeletének semmi csapongása, törekvéseiben semmi
nagyravágyás, semmi sietés, az igazság iránt erős érzékkel s mint
mondani szokás, tisztes polgári erényekkel teljes. Munkakedvelő,
kötelességtudó. A sokkal nagyobb szellemü főügyész bizonyára erős
megfontolás után őt tartotta a különös feladatra legalkalmasabbnak. S
nem csalódott. Korábban én kevéssé ismertem, alig néhányszor találkoztam
vele. A nagy per tárgyalása alatt a naponként való érintkezés folytán
bizalmas barátság fejlődött ki köztünk. Később a királyi Kuriának, a
legmagasabb itélőszéknek lett közbirája s az alatt, mig e könyvet irom,
az ország jogtudó közönségének őszinte elismerése s becsülése mellett
vonult nyugalomba.
Ha csupán egyéni véleményét követheti, szentül hiszem, nem emel vádat,
hanem az ügy egyszerü megszüntetését inditványozza. De már ez akkor
lehetetlen volt. A fölizgatott társadalom nyilvánosságot követelt s ezt
vádemelés nélkül elérni nem lehetett.
Igy jött létre a vádinditvány s a biróság vádhatározata.
E határozat szerint gyilkosság terhelte Svarcz Salamon, Bukszbaum
Ábrahám és Braun Lipót metszőket és Vollner Herman koldust. A zsidó
gyerek tanusága szerint ezek együtt ölték meg Solymosi Esztert.
Gyilkosságban való bűnrészesség terhelte Sarf József, Junger Adolf,
Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám és Taub Emánuel eszlári
lakosokat. A gyerek tanusága szerint ezek is tudtak a gyilkosságról s
valószinüen segédkeztek annak elkövetése körűl.
Bűnpalástolás terhelte Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Hersko Dávid,
Grósz Márton és Klein Ignácz zsidókat. A vizsgálat adatai szerint ezek
csempészték, usztatták, öltöztették az idegen holttestet.
A vádhatározat ezen pontját nyomban a pajkosság czimébe öltöztette az a
körülmény, hogy vád alá jutott például Fogel, Grosz és Klein, a kikre
semmiféle terhelő jelenségnek még árnyéka se vetődött, ellenben nem
jutott vád alá, hanem pusztán tanunak maradt Matej Ignácz, a ki pedig
mindvégig erősen vallotta a tárgyaláson, hogy ő az idegen holttest
csempészésében, usztatásában s öltöztetésében szakadatlanul tevékeny
részt vett.
Birói ostobaság volt ez, sőt ennél is több. S a vádhatározatot csupán
ennélfogva is jogunk, sőt kötelességünk lett volna a felsőbb
biróságokhoz fölebbezni.
Az akkori perjog és birósági szervezet szerint a vádhatározatot a
törvényszék hozta, mint első biróság s erre nézve se a vádlottakat, se
védőiket előzőleg meghallgatni nem kellett, nem is lehetett. A budapesti
királyi tábla volt a másodbiróság, a mely csupán irásokból itélhetett.
Ide joga volt vádlottnak s védőnek fölebbezni. Sőt joga volt a királyi
Kuriához is, mint legmagasabb birósághoz bizonyos esetekben. És semmi
kétségem arra nézve, hogy a felsőbb biróságok vagy kihagyják a
vádhatározatból a bűnpalástolást, vagy Matej Ignáczot is vád alá
helyezik. Mert a felsőbb biróságok a tömegnek legszenvedélyesebb
izgalmai közt is megőriztek volna annyi függetlenséget és komolyságot, a
mennyi ez ügyhöz kellett. Két ember együtt, összebeszélve s
összedolgozva végzi a holttest-usztatást: Matej és Hersko. Matej
beismeri, Hersko eltagadja. A felső biróság föltétlen bizonyossággal
vagy megszünteti ezt az ügyet vagy Matejt is vád alá vonja s nem hagyja
ki azért, mert ő keresztyén.
Azonban mégis megnyugodtunk a vádhatározatban.
Nekem két okom volt erre. Kényszeritő mind a kettő.
Az egyik az, hogy a két felső biróságnak az ügy nagy terjedelme miatt az
akkori gyakorlat szerint legalább egy év kellett volna a végleges
döntéshez s addig a vádlottak börtönben ülnek szakadatlanul. Tehát a
multtal együtt legalább két esztendeig!
Másik okom pedig az volt, hogy a vádlottak elszántan követelték a
nyilvános tárgyalást azonnal. Hiszen még azt se tudták, mivel vannak
vádolva s ki és mi terheli őket. Sarf József egyenesen kimondta: neki
mindegy, élet vagy halál, de ő nem várakozik, ő szemébe akar már nézni
annak a gyalázatos gyanunak, a mely miatt már egy év óta szenved.
Hát isten hirével! Menjünk neki a tárgyalásnak.
A törvényszék junius hó 19-re keddi napra tüzte ki a tárgyalást. S
természetesen a következő napokra is. Előre lehetett látni, hogy a
tárgyalás több napon s talán több héten át fog tartani.
De senki sem számitott arra, hogy 46 napig tart s augusztus 3-án ér
véget. Valóságos tárgyalás azonban csak 34 napon át folyt mindig reggeli
8–9 órától délutáni 2–3 óráig. Két ünnepnap jött közbe s ezen kivül öt
napi szünet, melyből két napot a vádra és védelemre készülés, két napot
a biróságnak az itélet fölött való tanácskozása vett igénybe.
Külsőleg ily nagy és hosszu törvényszéki tárgyalás még nem volt
Magyarországon s nem tudom, hogy más országban is lett volna. Fonákul
vezetett s minden lépésében elhibázott vizsgálat után mintegy háromszáz
vádlott, tanu és szakértő volt kénytelen nyilatkozni sok esetben
többszörösen is. Egy közvádló, egy jogász magánvádló, öt védő vitájára
is négy egész nap kellett.
A tárgyalás a vármegyeház nagytermében folyt.
A vármegyeház a város közepén fekszik, homlokzatával a köztér felé
tekint. Széles lépcső vezet az emeletre, a hol tágas előcsarnokból s
tágas folyosóról nyilik a tárgyalóterem. Innen nyilnak a védők, a tanuk,
az ügyvédek és hivatalszolgák szobái is. A tárgyaló terem nagy ablakjai
a köztérre néznek.
E terem hosszu négyszög. A terem egyik végén a törvényszék emelvénye.
Középen kissé magasabb emelvényen a birák és a jegyző asztala. A biróság
jobb oldalán a közvádlók asztala. Itt ül Szeyfferth Ede királyi
főügyészi helyettes és Lázár Kálmán királyi alügyész. Utóbbinak alig van
szerepe a tárgyalás folyamán. A biróság baloldalán a védők asztala. Itt
ülnek a védők sorban egymásután. Az elnök közelében én, mellettem balról
Heumann s azon túl Funták, Friedmann és Székely egymás mellett.
Az emelvényt korlát választja el a terem egyéb részétől. Az emelvény
előtt kellő nagyságu szabad tér. E téren a vádlottak padja s a
sértettek, tanuk és szakértők ülőhelyei. De e szabad tér két oldalán is
van egy-egy korláttal elzárt kisebb tér. A jobb oldalán a sértett fél
özvegy Solymosi Jánosné s jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd, – a
baloldalán pedig a hites gyorsirók.
Gyorsirókat azelőtt csak ritkán szoktak a biróságok alkalmazni. A mult
század első felében Magyarország törvényhozó testületei se használtak
gyorsirót. Gyorsiró alkalmazását csak az 1847-iki országgyülés kezdte,
rendszeressé a gyorsirói intézményt csak az 1848-iki országgyülés tette.
Azelőtt gyorsiró nem is volt az országban, arra pedig nem volt példa,
hogy birósági tárgyalásokat gyorsirói följegyzés erősitett volna meg.
Bűnügyi tárgyalásokról jegyzőkönyv készült. A jegyzőkönyvet valamelyik
fiatal jegyző készitette. A jegyzőkönyvbe a beszédeket, a
nyilatkozatokat nem szóról-szóra, hanem csak kivonatosan lehetett
beiktatni. Fontos volt, hogy a jegyzőkönyv hű tükre legyen a tárgyaláson
mondottaknak és történteknek. Hármasfoku volt a biróság s a másod- és
harmadfoku biróság csak az irásokból itélt. Ha a tárgyalási jegyzőkönyv
nem volt tökéletesen hű: a felsőbb biróságok sulyos birói tévedésekbe
eshettek. Estek is nem egyszer. Magyarországon azelőtt csak a felsőbb
biróságok voltak államiak. Az elsőfoku biróságokat az összes társadalmi
jogviszályok, a polgári és büntető peres ügyek elintézésére a nagy
önkormányzattal biró helyi hatóságok szabad választás utján alakitották.
Ezeket a biróságokat vármegyei és szabad városi biróságoknak nevezték,
mig a másod és harmadfoku itélőszéknek királyi biróság volt a neve. A
polgárok különösen vigyáztak arra, hogy az ő biróságaik iratai a dolgok
valódiságát híven mutassák fel a királyi biróságok előtt. S azért a
tárgyalási jegyzőkönyvet a biróságok jegyzői kötelesek voltak nyomban
elkésziteni s annak tartalmát a biróság nyilt ülésében a vádló, a
vádlott s a védő hozzászólásával állapitották meg. Ekként lett
biztosítva az, hogy a vádlottak, tanuk, szakértők nyilatkozata hiven
jött a jegyzőkönyvbe. Addig a tárgyaló s itélőbiróság se hozhatta meg
itéletét, mig a jegyzőkönyv tartalmát ily szigoru ellenőrzéssel
véglegesen meg nem állapitották. A biróságok esetleges tévedését igy
törekedtek megakadályozni.
1883-ban a nagy per tárgyalásakor már nem állott fenn ez a rendszer.
1872-ben államivá lett az igazságszolgáltatás s királyi biróságok léptek
a vármegyei és szabad városi biróságok helyébe. A birói szervezetet és a
perjogot franczia és német felfogás szerint alakitották át. A felsőbb
itélőszékek ezen túl is csupán irásokból ismerhették meg az ügyeket, de
az alaptárgyalás szóbeli volt és nyilvános volt, csakhogy annak
jegyzőkönyvei ezentúl utólag készültek és a jegyzők és elnökök által a
vádlók, vádlottak és védők ellenőrzése és hozzászólása nélkül
állapittattak meg. Én sohase tudtam teljesen megnyugodni e rendszerben.
Az itéletet a tárgyalás bevégeztével nyomban meghozta és kihirdette a
biróság, a jegyzőkönyv pedig gyakran hetek és hónapok mulva készült el.
S a helyett, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmára lett volna
alapitva az itélet, gyakran az a fonák helyzet állott elő, hogy a
tárgyalási jegyzőkönyv tartalmát a már kihirdetett itélethez alkalmazva
utólag állapitották meg. E rendszer az érdeklett felek jogait és
érdekeit nem biztositja eléggé s az igazságszolgáltatás komolyságát is
gyakran megsértheti. Én e pontra nézve sokkal bölcsebbnek tartom a régi
magyar felfogást.
Csakhogy ehhez visszatérni a nagy perben már nem lehetett. Pedig voltak
aggodalmaink arra nézve, vajjon elfogulatlan lesz-e a biróság minden
tagja? Különösen voltak kétségeink az elnökre nézve. Tudtuk, hogy Bary
aljegyzőt gyakran ő vezette a vizsgálatnál. Én biztosan tudtam, hogy az
igazságügyek miniszterénél a vizsgálat egy évi tartama alatt két izben
is nyilatkozott személyesen akként, hogy az ő meggyőződése szerint
Solymosi Esztert bűnös úton emésztették el s hogy a tettesek az eszlári
zsidók. Hogy igy vélekedik, mindenki tudta országszerte. Bizony
gondoskodnunk kellett, hogy a hetekre terjedő tárgyalásról lehető hű
jegyzőkönyvek készüljenek. S ezt csak ugy érhettük el, hogy hites
gyorsirók jegyezzék a birósági tárgyaláson ejtett szavakat.
Ugy is történt. Az elnök készséggel beleegyezett abba, hogy a biróság
gyorsirókat alkalmazzon. A közvádló és én együttesen kértük ezt. Erre az
ő különben is nehéz munkája lényegesen könnyült és kevesbedett.
A teremben azt a kisebb tért is, mely a vádlottak, a magánvádló s a
gyorsirók számára volt fentartva, korlát választotta el a közönségtől.
A közönség számára padok vannak. A padokon 240 kényelmes ülőhely. Az
első padsor a vármegye tisztviselőinek, az itélő biróságban részt nem
vevő törvényszéki tagoknak s a hirlapi tudósitóknak van fentartva. S
azon kivül is minden hirlaptudósitó kap alkalmas helyet. A többi
ülőhelyre csak az elnök engedélyével és csupán jegy fölmutatása mellett
lehet eljutni. A zsidók elvileg nincsenek, nem is lehetnek kizárva, de
az elnök többnek, mint nyolcznak, nem ad engedélyt a tárgyalás kezdetén.
Később, hetek mulva, már őket is nagyobb számban eresztette be. A többi
232 jegyet nagyrészben állandó használatra helybeli ügyvédek és orvosok
s vármegyebeli birtokosok s más kiválóbb férfiak számára adta ki. Ezek
nagyobb része bizony nyiltan bevallott vérvádhivő és zsidógyülölő.
A biróság emelvénye mögött ajtó nyilik; ez ajtó kisebb terembe vezet,
mely a biróság visszavonuló szobája. E szobában tárgyalás alatt az
előkelőbb nők foglalnak helyet. A nagy perre mindenki kiváncsi az egész
világon. Kiváncsiak a művelt előkelő nők is. De őket a nagyközönség
tolongásának kitenni nem lehet. Ezért számukra e diszesebb hely.
A közönség háta mögött is nyilik ajtó. Ez ajtó szintén jókora szobába
vezet, mely a tanuk tartózkodó helye s visszavonuló szobája. A tanuk e
szerint a közönség padsorai közt levő nyiláson jöhetnek a biróság elé.
II.
(A tanuk. – A jóhiszemü de hamis tanuk. – Vámosi Julcsa esete. – A
holttest nyakán forradás. – A kék szem. – A paraszt lány lábujjai. – A
tanuk beszédének összehangzása.)
Ebből sok izetlenség származott a tárgyalás folyamán. Ott ült ugyanis
Bary aljegyző a tanuk utjában egy sarokszéken. Minden tanunak előtte
kellett elmenni s közvetlenűl mellette. Mint vizsgálóbiró ő érintkezett
a tanukkal sokáig és sokszor. Az eszlári tanuk túlnyomó része egy év
alatt teljesen megalakitotta, teljesen fölszerelte és kiképezte az ő
vallomását, melylyel majd a biróság elé fog állani. E vallomások eredeti
ötlete Barytól és társaitól származott. Minden tanu jóhiszeműleg
vallott. Minden tanu szentül hitte, hogy az az igazság, a melyet ő
állit, de azért minden terhelő tanu vallomása tárgyilag hamis volt. S a
legtöbb tanut lehetetlen volt a maga meggyőződésében megingatni.
Sok tanácskozás, sok tünődés, sok képzelődés és sok fenyegetés kellett
ahhoz, hogy száz meg száz tanu teljesen valótlan dolgokról teljes
egybehangzással nyilatkozzék. S itt ez történt. Az előkészülethez volt
idő elég. Egy egész esztendő. De mégse sikerülhetett volna, ha
mesterkezek nem avatkoznak a műbe, ha a tünődések és képzelődések szerte
csapongó ereit ők nem vezetik szabályozott mederbe s ha nem sikerül
nekik a tanuvallomások tárgyait egyszerü, tisztán látható és érthető
alakba öltöztetni.
Az elv, a végczél, az alapigazság az: Esztert megölték a zsidók. Erről
lelke mélyében meg kellett győződve lenni minden tanunak. A vallomás
minden részletének ehhez kellett alkalmazkodni.
A részletek szintén egyszerüek, világosak.
Április 1-én szombati napon délelőtt 11 és 12 óra közt kellett a
gyilkosságnak megtörténni.
Igaz, hogy Rozenberg és serdülő lánya Rózsi délután 1 órakor még
találkoztak Eszterrel, valamint Solymosi Zsófi és Vámosi Julcsa is
ugyanakkor találkoztak vele.
Csakhogy Rozenberg és lánya zsidók; – zsidó beszéd nem jöhet figyelembe.
Solymosi Zsófi testvérnénje ugyan Eszternek, de őt háromszor és négyszer
addig kellett a törvényszék elé hivogatni s ott faggatni, mig elvégre
kimondta, hogy nem emlékezik biztosan.
Vámosi Julcsa ellen pedig föllázadt a falu, saját édes anyja hamis
tanuságtétel miatt jelentette föl s szülői addig gyötörték, mig maga
ujra oda nem állt a biróság elé s ki nem jelentette, hogy ő hamisan
vallott, hamisan esküdött.
A junius 25-iki ülésen vallotta Vámosi Julcsa, hogy Esztert délután 1
órakor látta s erre megesküdött.
Két hét mulva a julius 9-iki ülésen megjelent édes anyja s följelentette
lányát, mint hamis tanut.
Elszörnyedtem. A hamis tanuság büntetése öt évi fegyház. A lányka 18
éves, ártatlan, szép alaku, dolgos, becsületes hajadon, szülőinek
azelőtt szemefénye. S ime saját édes anyja börtönbe akarja hurczolni.
Mi történhetett az anya lelkében?
Semmi különös. A lelkek méregkeverői, a vérvád szítói, a felekezeti
gyűlölség ügynökei megrontották az anya lelkét. Buta meggyőződés, de
meggyőződés vezette az anyát.
A julius 9-iki ülésen kérdéseket intéztem az anyához. Kifejtettem
előtte, hogy ő nem volt ott, a hol leánya Eszterrel találkozott, ő
miatta tehát leánya láthatta Esztert délután 1 órakor. Szóról-szóra igy
felelt:
– Délután egy órakor már nem láthatta.
– Honnan tudja azt?
– Bizonyitja az egész falu, hogy Eszter akkor már nem élhetett, tehát az
én lányom is csak délelőtt 11 és 12 óra közt láthatta.
Ime igy képződtek ki a terhelő tanuk igazságai!
A tanuk másik alapigazsága az volt, hogy a csonkafűzesi holttest nem
lehet Solymosi Eszter. Annak idegen holttestnek kell lenni, melyet a
zsidók csempésztek.
Szinte csodálni lehet azt a leleményességet, azt a termékeny
ravaszságot, a mely a tanuknál erre nézve egy év alatt megérlelődött.
Azzal álltak elő, hogy a holttest nyakán forradás volt, Eszterén pedig
nem volt, tehát a holttest Eszteré nem lehet. Pedig hát bizony a
holttest nyakán se volt. Nem láttak ott forradást se a bonczoló orvosok,
se a felismerési tanuk, se Zurányi Kálmán, se Szücs János. Tudták a
tanuk, hogy a holttest nyakát senki se tudja most már eléjük mutatni.
Valaki közülök rájött a ravasz ötletre s a többi beszélt utána
hűségesen.
Azzal is előálltak és pedig teljes egyetértéssel a törvényszék előtt,
hogy a holttest szeme kék volt, Eszteré pedig fekete volt. Igaz, hogy
Eszter szeme sötét barna volt, de az is igaz, hogy a holttest szemét is
sötét barnának látta minden tanu és szakértő. Csupán egy tanu mondta a
több mint harmincz tanu közül kéknek, de az is hozzá tette ott az előtte
fekvő holttest mellett, hogy a szeme épen olyan, a milyen Eszteré volt.
Természetesen a holttest szemeinek szine fölött egy év multán az
enyészet lett már úrrá, a jámbor tanuk ott a törvényszék előtt csattanós
czáfolattól már nem tarthattak.
Legérdekesebb azonban, szinte mulatságos, a holttest lábujjainak
kérdése. Az a kérdés, miként feküdtek a lábujjak egymás mellett.
A rendesen mezitláb járó szegényebb parasztlányok lábujjai, kivált ha a
lányok nem kövérek, nem szoktak szorosan egymás mellett feküdni, mint a
macska lábujjai, vagy mint az örökösen szűk czipőt viselő urasabb lányok
lábujjai. A mezitláb járó lányok lábujjai a legtöbb esetben kissé
szétállanak s valószinüleg Eszter lábujjai is kissé szétállottak.
A csonka-fűzesi holttesten, mikor meztelenül, iszaposan s mosatlanul ott
feküdt a fűzesben vagy Tisza-Eszláron a szedresben, senki se vette
észre, hogy a lábujjak bármi tekintetben szokatlanul vagy feltünően
feküdnének egymás mellett. Se széjjelállóknak, se egymásra fekvőknek
senki nem látta az ujjakat, tehát azok kétségtelenül szabályos, rendes
helyzetben állottak.
Másként állt a dolog 1882. évi deczember 9-én, a mikor a holttestet
száraz homokbuczka sirjából kiásták. Ekkor már a részben rothadó,
részben száradó lábujjak a rothadás és száradás következtében
össze-vissza görbültek s több közülök egymásra is hajolt. A mint a
tanukezelők ezt meglátták: nosza mindjárt készen volt az uj tünet és
tanuvallomás, mely a holttest azonosságának ellentmondott.
Szinte unalomig ismételgették a tanuk a birósági tárgyaláson, hogy a
holttest lábujjai egymáson feküdtek, egymás tetejébe zsugorodtak, holott
szegény Eszter lábujjai szépen széjjelállottak. Valamennyi tanu
szemléltetőleg is megmutatta kiterjesztett keze fején széjjelnyitott
ujjaival, hogy ime ilyen volt Eszter lábafeje.
És igy tovább. Haj, körmök, mell, emlők, csecsbimbók kérdésében egy év
mulva minden tanu oly okosnak és leleményesnek bizonyult s különösen oly
egyetértőnek, hogy szinte gyönyörüség volt őket hallgatni. Minthogy
pedig a közvád, de kivált a védelem képviselői azt hitték, hogy a
tanukra különösen Bary aljegyzőnek s Farkas Gábor eszlári községi
birónak van nagy befolyásuk: szükségesnek tartottuk, hogy Bary és Farkas
a hallgatóságban helyet ne foglalhasson, vagy legalább ne oly feltünő
helyen és módon, hogy a tanuk még most se menekülhessenek befolyásuk
elől.
Farkas Gáborra czélt értünk, őt a tárgyaló elnök a tanuk szobájába
utasitotta, de Bary aljegyzőre nézve nem értünk czélt. Egyik védőtársam
többször mint tizszer felszólalt erre nézve, de felszólalásának nem lett
eredménye. Se Bary önként nem távozott, se az elnök el nem távolitotta.
De hát az ügy fejlődésén ez elvégre semmit se változtatott.
III.
(Pártos közönség. – Péczely leleplezésén felzúdul. – „Mondja el
vallomását a tanu versben is.“ – A külső közönség. – A hirlaptudósitók.
– A nagy világ érdeklődése. – Dr. Náthán Berlinből.)
A közönség mindig teljes számban volt a tárgyaló terem fentartott
helyein. Urnők is gyakran szép számban voltak a birósági emelvény
mögött. A közönség tulnyomó része bűnösöknek tartotta a zsidókat s
szentül hitte, hogy a vádlottak ölték meg az eltünt lánykát. Alig mult
el ülés, hogy a közönség ne tüntetett volna. Zugással és gyanusitással
kisérte a mentő tanuk vallomását s helyesléssel, mosolyogva s jóváhagyó
fejbólintással a terhelő tanukét. Ha valamelyik tanu ügyesen, élesen
vagy vakmerően beszélt a vádlottak ellen, gyakran oda hallatszott a
birósághoz s hozzánk is a szó:
– Ez már derék lány! Ez már jóravaló igaz ember! Ez már helyre
menyecske!
A mentő tanuknak röstelkedni kellett, a terhelő tanuk büszkén
távozhattak. Többször fel kellett szólalnunk a közönség rendreutasitása
végett. Az elnök meg is intette gyakran a közönséget, de soha a nélkül,
hogy rejtett módon egyuttal meg ne dicsérte volna.
Történt oly eset is, hogy viharosan zudult föl a közönség. Én ellenem is
két izben. Egyszer junius 28-án, a mikor Péczely Kálmán irnok
rablógyilkos multját lelepleztem. Pedig ez jogosult, sőt talán szükséges
cselekmény volt, minthogy a nagyfalusi csendbiztos lakásán ő készitette
el, ő szerkesztette irásba tanuk nélkül és éjszaka Sarf Móricz borzasztó
vallomását. Oly ember tette ezt, a ki egykor gyilkos volt s tiz évet
töltött el fegyházban. Azt hittem, nem teljesiteném tökéletesen védői
tisztemet, ha ezt elhallgatnám.
Sokkal viharosabban indult föl ellenem a közönség a tárgyalás első
napján.
Az elnök e napon szabálytalanságot követett el. Az volt a tárgyalási
rend, hogy a tárgyalás megnyitása s az alaki teendők elvégezése után
első sorban a vádlottak legyenek meghallgatva. Eléjük kell terjeszteni a
vádat. Meg kell hallgatni mentségüket. Értesiteni kell őket arról, hogy
kik és mily körülmények terhelik őket s meg kell kérdezni, hogy ezekkel
szemben minő mentő vagy enyhitő jelenségekre hivatkoznak.
Csak ez után kerülhet a sor a tanuk meghallgatására.
Az elnök nem igy cselekedett. A vádlottak részletes kihallgatására nem
lett volna elég a tárgyalásra szánt hivatalos idő. De az elnök azt
akarta, hogy a vádbeli tényt az egyetlen tanu Sarf Móricz már az első
napon tárja teljes ridegségében a világ elé. Sarf Móricz erre teljesen
készen volt. Az elmult éjszaka különösen megérlelte elszántságát. Az
elnök tehát őt hivta elő s őt hallgatta ki először. Előbb, semmint a
vádlottak előadhatták volna mentségüket. Az elnök azt akarta, hogy Sarf
Móricz vallomása világitsa be a tárgyalás ez után következő napjait is.