bizonyos. Ettől kezdve mesterkélt homály borul életére. A homályt a
vizsgálóbiró idézte elő.
Ki kellett volna puhatolnia, vajjon Eszter hazament-e Hurinéhoz s
átadta-e neki a föstéket? Azután átadta-e Lánczinénak a gáliczkövet és
Csordásnénak a patkószeget? A vizsgálóbiró elmulasztotta ezt. Terveibe
nem vágott az ily irányu nyomozás. Mert ő csak azt akarta bebizonyitani,
hogy Esztert már 11 és 12 óra közt megölték a zsidók. Azért kellett
minden mást homályba burkolnia.
De azért a homályban is vannak fölcsillámló pontok.
Csordás Gáborné időközben meghalt. A nagy per nyilvános tárgyalását nem
érhette meg. Tehát nem szólhatott arról: megkapta-e a lánykától a két
krajczár ára patkószeget. A lányka utolsó szavai felől nem intézhettünk
hozzá kérdést.
Lánczi Gáborné született Kaszala Teréz lelke fenekéig telve volt a
vérváddal s a gyilkosság hitével. Csak ugy omlott belőle a zsidók elleni
gyülölség. Ő nem vallotta meg, de nem is tagadta el, hogy az 1 krajczár
ára gáliczkövet megkapta. Erről nem beszélt egyáltalán.
Én pedig azt hiszem: mind a ketten megkapták portékájukat. Annálfogva
hiszem ezt, mert ha a szegény lányka ezeket át nem adta volna:
holttestének csonkafűzesi felbukkanásakor ezek is éppen ugy benne lettek
volna a csuklójára kötött kendőben, mint a hogy Huriné föstékje benne
volt.
A lányka szépen hazament. Mindenkinek átadta a magáét. Előbb a
szomszédasszonyoknak, azután gazdaasszonyának, Hurinénak. A szomoru
balsors csak ezután következett be.
Szedjük csak össze azokat a tüneteket, melyek bennünket az eset ily
felfogására kényszeritenek.
II.
(Hatalovszki András tanusága. – A lány délután is élt még. – Délután ott
sirdogált a kut mellett, a fűzfa alatt. – Anyja, gazdaasszonya,
testvérje öngyilkosságra gondolnak. – Ok nélkül ez nem történik.)
Hatalovszki András 23 éves életkoru, szép, nyulánk termetü, erős,
egészséges legény, Eszter eltünése idején Debreczenyi Mihálynál volt
szolga. Ennek háza közvetlen tőszomszédja Huriné házának. Kertjüket csak
hitvány kórókerités választja el egymástól. Egyik telekről a másikra
minden hangos szót meghallani, a keritésen keresztül a kertben mindent
meglátni. Hatalovszki is látott-hallott mindent.
A törvényszék őt nem idézte be tanunak.
A végtárgyalás folyamán egyik vasárnapon a Nyiregyháza közelében fekvő
Sima-tanyán pihentem s ott vendégszerető házigazdám, Klár Dezső,
jelentette, hogy Hatalovszki nevü legény óhajt velem beszélni s valami
fontos körülményre óhajt figyelmeztetni.
A legényt magam elé bocsátottam s meghallgattam. Elmondta, hogy a
végtárgyalás részleteiről értesült s megtudta, hogy az eszláriak azt
állitják, hogy a szegény Esztert délelőtt 11 és 12 óra közt ölték meg a
zsidók. Ez nem igaz. Az ő lelke nem nyugodhatik meg ezen. Mert ő délután
két-három óra körül látta Esztert s hallotta, a mint vele Huriné
pörlekedett s különösen hallotta, a mikor Huriné e szavakat intézte
hozzá:
– Estélig még háromszor is megjárhatod az utat a boltba.
Gondos kérdéseimre elmondta még, hogy Huriné és a lányka feleseléséből
azt értette, hogy a lányka nem olyan festéket hozott a boltból, a milyen
kellett volna. Talán kéket hozott, holott Huriné feketével szokta háza
fala alját befösteni. Vagy talán megforditva. Azért küldte hát vissza a
boltba, hogy cserélje ki a festéket.
Tünődtem: igaz lehet-e ez? A gyanakodás ragálya az én gondolkozásomat is
megkörnyékezte. Nem kérték-e föl e legényt e vallomásra? Nem fizettek-e
vagy nem igértek-e e vallomásért jelentékeny jutalmat?
Nyomozásom eredménye az volt, hogy jelleme komoly, a munkát szereti,
gazdáival sohase volt baja; kocsmázni, duhajkodni nem szokott. Arcza
nyilt, fejét egyenesen tartja, szembe néz és megfontolva felel minden
kérdésemre, ifju kora miatt se lehet ravasz lélek. Nyugodtan és
határozottan állitotta, hogy őt lelkiismerete hajtja erre a vallomásra.
Jól van. Most már lelkére kellett adnom vallomása fontosságát és
következéseit.
Nagy szó, a mit kimond. Szembe áll vele az egész falu. Minden eszlári
tanu azon erőlködik, hogy azt bizonyitsa be, hogy a szegény Eszter déli
12 óra előtt odaért a zsinagógához s hogy déli 12 órára már vérét
vették. Most ő azt mondja, hogy délután 2–3 óra tájban is látta. Magára
zuditja az egész falut. Felbőszül ellene a vérvádkoholó egész szövetség.
Az eszlári urak, a vizsgálóbiró titkos tanácsa, a községi biró, a
törvényszéki elnök, a csendbiztosok, és szolgabirák. Ráfogják, hogy
hamis tanu. Meghurczolják mindenfelé. Ellene bujtják rokonait,
ismerőseit, barátait. Gondolja meg mindezt jól. Vallomása nagyon fontos
ugyan, de mulhatlanul mégse szükséges, mert a nélkül se itélhetik el a
zsidókat. A nélkül is kisül a buta és gonosz vérvád alaptalansága. Ha
mindezt meggondolva is megáll vallomása mellett: akkor bejelentem
tanunak a biróság elé. Különben nem.
Gondolkodott a legény. Jól ismerte ő már az eszlári lakosság ama
részének elfogultságát és szenvedélyét, a mely Farkas Gábor biróra
hallgatott. Mert hiszen a lakosság többi része nyugodt volt s az egész
vérvádat kezdettől fogva az »urak« mesterkedésének tulajdonitotta.
Csakhogy ez a része szelid volt és békés. Ugy gondolkozott: a biróság
vette az ügyet kezébe, végezze el az! A másik rész azonban dolgozott,
futott, zajongott és fenyegetett s a legény épen e rész közepén
kénytelen maradni. Mit csinálhatnak hát ő vele?
Gondolkodott a legény. Végre azt mondta:
– Tegye az ur a mit jónak lát. Nincs nekem arra semmi vágyakozásom, hogy
én tanu legyek. Csak az urat akartam én felvilágositani arról, hogy én
mit tudok. Ha a biróság meghi tanunak: azt se bánom. Ott is megmondom az
igazat, mert én hitvány ember nem vagyok. Ha pedig meg nem hi, annál
jobb.
Bejelentettem. A törvényszék megidézte s bizony megvallotta ő ott is, a
mit előttem fölfedezett s megmaradt vallomása mellett minden
keresztkérdés és faggatás daczára.
Ez történt a junius 22-iki ülésen. Huriné kézzel-lábbal tiltakozott a
legény vallomása ellen.
Igaz, hogy utóbb, hetek mulva ez a legény is módositotta vallomását.
Ujabb vallomásában a réginek határozott állitásai elmosódtak. Se az óra
szerinti időpontról, se a Huriné udvarán folyt feleselés személyeiről
már nem beszélt határozottan. Látszott rajta, hogy a tanukészitő gyáron
már keresztül ment. S ugy is volt. Andrikovics kocsmájában az eszlári
biró és emberei körülvették, tyukkal-kalácscsal édesgették, Eszlárra is
kivitték. Ott azután halállal fenyegették, ha vallomása mellett
megmarad. Tanukat állitottak ellene, hogy ő se nem látott, se nem
hallott semmit, otthon se volt azon a napon, hanem kint volt a mezőn
burgonyát ültetni. Igaz, hogy ez mind hamis tanu volt. De azért
lassanként rajta is erőt vett az élet nyugalmát követelő nyers ösztön s
annyira-mennyire megadta magát. Julius hó 8-án, nyilvános vallomása után
16 nap mulva odavitték az elnök lakására, ott is kecsegtették s
ijesztgették egy füst alatt s igy julius 9-én az elnök a birósági ülésen
ujra előhivta, hogy vallomását módositsa s lényegesen enyhitse.
Előre láttam én ezt, szinte vártam. Nem is faggattam keresztkérdésekkel,
csak a mikor elvégezte tanuskodását, az ajtónál kimenet magamhoz
intettem.
– Megmondtam én ezt hejh a Sima-pusztán. Kár volt legénykedned!
Az egyenes arczu, nyilt, bátor tekintetü legény lehajtotta fejét, nem
nézett szemembe. Mégis szólt:
– Nem tehettem másként. Hanem a mi igaz, azért mégis igaz!
Arról, a mit első tanuskodásában erősitett, nem csak maga tudott. Erre a
tényre más tanu is volt.
Ez Frenkel Sámuel 75 éves életkoru agg, beteg zsidó ember. Becsületes
előéletü s egyik lábával már a sir szélén áll. Miért mondana valótlant?
Ez eskü alatt azt vallotta a junius 22-iki ülésen, hogy ápilis 1-én
délután 4 óra tájban találkozott Hurinéval, a ki azt mondta neki:
– Ma már másodszor küldtem be a leányt föstékért Ófaluba, nem tudom, hol
van oly sokáig.
S hozzátette még a tanu, hogy Huriné e szavak után kissé haragosan ment
Ófalu felé a leányt keresni.
Más jelenségek is vannak erre.
Faluhelyen az éjjeli őrséget, az utczákra, házakra való éjjeli vigyázást
nem rendes fizetésü alkalmazottak teljesitik, hanem sorrendben házanként
köteles minden gazda éjjeli őrség gyanánt kiállani. Minden gazdára rá
kerül a sor a lakosság számához képest évenként négyszer-ötször s néha
többször is. Az őrség egyik csapatja éjfél előtt, másik csapatja éjfél
után ügyel az utczákra. A mig kocsma van nyitva, ideje nagy részét
természetesen ott tölti az őrség.
1882 évi május végén, a mikor már javában folyt a vizsgálat
Tisza-Eszláron s mindenki csak Eszter eltünéséről s a zsidókról beszélt,
Debreczenyi Mihályra került az őrség sora. Ő szolgáját Hatalovszki
Andrást küldte ki őrnek, a ki társával együtt a késő esti vagy éjjeli
időben bevetődött Ziszmann Jakab kocsmájába.
Az esetről, a biróság eljárásáról, a leánykának állitólag déltájban
történt megöléséről volt a szó. Hatalovszki akkor azt mondta, hogy ő
neki nem megy a fejébe ez az egész dolog. Ő biztosan tudja, hogy azon a
napon délután, uzsonnaidő felé, Eszter még otthon volt, jól látta, a
mint az ujfalui kutnál egy füzfa alatt sirdogált.
Nagy szó volt ez akkor. Hallották e tanuságot maga Ziszmann Jakab,
azután felesége Groszberg Rozi, ezeken kivül Groszbergnek mind a két
növendék leánya, továbbá Varga Kata cselédleány s még egy szolgalegény,
a ki akkor másnál szolgált, de a tárgyalás idején, 1883 nyarán, épen
Debreczenyi Mihálynál szolgált. Hatalovszki e beszéde is a
végtárgyaláson kétségtelenül bebizonyult. S ez azért is fontos
körülmény, mert akkor még Hatalovszkit se a zsidók, se a vérvádkoholók
ilyen vagy amolyan vallomás érdekében nem ostromolták.
Minő könnyü lett volna ekkor még elfogulatlan, okos vizsgálóbirónak az
öngyilkosság összes nyomait összeszedni!
Pedig bizonyára tudta, hogy a szegény lányka közelállói se vérvádra,
hanem az öngyilkosságra gondolnak. Maga az édes anya, özvegy Solymosi
Jánosné is azt mondta, hogy Huriné, a mikor délután a lánykát kereste,
igy nyilatkozott előtte:
– Elment a lelkem még ebéd előtt, de már nem tudok nyugodt lenni; a part
felé, a falu felé néztem. Nem tudom, de talán az isten öntötte belém,
hogy arra néztem.
Igy van a birósági jegyzőkönyvben. A part, a melyről szó van, a
Tiszafolyam partja. Solymosiné szerint isten sugallta Hurinénak, hogy a
folyam felé keresse a szegény lánykát. Isten szokta fölébreszteni a
lelkiismeretet.
Azonban Huriné a junius 21-iki ülésen maga is nyiltan beismerte, hogy a
leányka öngyilkossága volt első gondolata s hogy délután kereste a Tisza
partján a leányka nyomait.
Groszberg Leó azt vallja a junius 23-iki ülésen, hogy másnap, április
2-án ment a községházhoz s útközben találkozott Solymosi Jánossal,
Eszter testvérével. Kérdi tőle:
– Megvan-e már Eszter?
– Dehogy van, dehogy van! Épen most is őt kerestem. A faluban egy ó-kut
van, azt néztem meg, nem abba ugrott-e.
Ó-kutnak az olyan kutat nevezik, a melyet már nem használnak, a melynek
vizét valami ok miatt nem merik az emberek. Az öngyilkosok faluhelyen
ily kutban szokták magukat elemészteni.
Ime a jelenségek, a melyek szerint anya, testvér, gazdaasszony,
szolgálatadó, mind arra gondolt először, hogy a szegény leányka önként
vetett véget életének.
Kellett lenni okuknak, a mely miatt arra gondoltak. Oly jelentékeny
okuknak, a mely elhárithatlanul arra a gondolatra vezette elméjüket.
Minden esetre feltünő, hogy már délután négy-öt óra tájban is arra
gondoltak. A mikor különös ok nélkül arra gondolniok szinte lehetetlen
volt.
A leánykát Huriné délután is beküldi a boltba s a leányka nem jön haza
rendes időre. Vajjon miként lehet itt mindjárt öngyilkosságra gondolni?
Hiszen a lánykának anyja, két testvérje, több nagybátyja és nagynénje
van a faluban; a boltban is elkéshetett, rokonaihoz is betérhetett,
elfecseghette az időt. Hányszor megcselekszik ezt a cselédek!
Ha alkonyatra, ha öreg estére se tér haza, ha még reggelre is elmarad:
akkor már nagy ok van a tünődésre, az aggodalomra. Akkor már valószinü,
hogy vagy megszökött s elhagyta helyét, vagy valami baj történt vele.
Akkor is először végig kell járni azokat a házakat, a hová a leány járni
szokott s ha sehol semmi nyoma, sehol senki nem tud róla: csak akkor
juthat az ember eszébe a Tisza vagy az ó-kut, az öngyilkosság esete.
Huriné azonban rögtön öngyilkosságra gondol, isten azt önti belé, hogy a
part felé, a folyam felé nézzen.
Mikor történt ez?
Solymosiné azt mondja: délutáni 3 óra körül. Groszberg Leó azt mondja: 5
óra körül. A többi tanu nem egészen határozott beszéde szerint négy-öt
óra tájban mehetett Huriné Ófalu felé a lánykát keresni.
De hiszen ez még nem is lett volna feltünő késedelem a lánykától. Három
óra tájban még otthon pörlekedik vele Huriné. Azután a lányka a kút
mellett a fűzfa alatt sirdogál. A bolt oda-vissza másfél órai gyalogos
út. Tehát 5 órakor még a lányka nem késett, sőt előbb haza se érhetett.
Miért jött hát az öngyilkosság gondolatára Huriné már öt óra előtt?
Bizonyára azért, mert a lányka valami efféle szót ejtett ki ajkán. Vagy
azt mondta: ilyen életet nem birok tovább; – vagy azt mondta: jobb
meghalni, mint ennyit szenvedni; – vagy azt mondta: engem nem lát többé!
Valami ilyes dolog történhetett.
Igaz, hogy erről tanuk, jegyzőkönyvek nem szólnak. Ez hát csak föltevés.
Csakhogy ennek a föltevésnek rettenetes alapjai vannak a lányka az napi
viszonyaiban s lelkiállapotában. Lássuk ezeket.
III.
(A leány elszántságának okai és tünetei. – Egész nap fázott, éhezett és
dolgozott. – Asszonyának tanusága. – Barcza Dani tanusága. – A tanuk
szomorunak látták. – Soha nem dalolt. – Az utolsó ok.)
A szegény lányka lelkét bússá, komorrá, szomoruvá tették az utolsó napon
testi és lelki ráhatások.
Télen át csizmában szokott járni, nyáron át mezitláb. Épen április 1-én
a nagy takaritás napján kezdte meg a mezitlábjárást. Változó napos hüvös
idő volt. A félév óta megszokott lábbeli nem takarta meztelen lábát.
Kétségtelenül fázlódott reggeltől fogva. Magában véve is kellemetlen
érzés ez. Kedvetlenséget okoz.
Ez azonban falusi cselédlánynál önmagában nem nagy dolog. De az utolsó
napon nem is evett. Huriné bevallja a junius 21-iki ülésben, hogy az
napon nem főztek semmit, meleg ételhez nem jutottak. Természetesen a
nagy takaritás volt a főzés akadálya. De még hideg ételként is csak a
két kis gyerek kapott édes tejet. Ha Eszter is kapott volna: azt Huriné
semmikép el nem hallgatja.
Tehát éhezett is. Fázott és éhezett. A mellett dolgozott egész nap, a
közpéldabeszéd szerint, mint a kutya s még az Ófaluba, oda és vissza
másfélóra járásnyira is be kellett futkosnia két izben is.
Kétségtelenül eszébe jutott, hogy mi ezért az ő jutalma, fizetése? Egész
évre 15 forint és egy pár csizma. Igy vallották a tanuk: édes anyja s
szolgálatadó gazdaasszonya s mások. Tizenöt forint mai pénz szerint 30
korona, alig 32 frank. Mennyi esik ebből egy napra? Négy krajczár vagyis
nyolcz fillér. Ez a koldusnak is csekély alamizsna. Nyolcz fillérért
egész istenadta napon fázni, éhezni s hajnaltól késő estig dolgozni:
sulyos végzet. A tünődés, a képzelődés s a keserüségszülte felfogás
szerint rosszabb helyzet, mint az állaté. A háziállatnak életöröme
mindenesetre több.
S ha még jó arczot, édes szót, gyöngéd figyelmet, vigasztalást találna
asszonyánál! De az is még durva hozzá s egész nap szidja, piszkolja,
átkozza, kergeti.
Igaz, hogy közfelfogás szerint erre okot adott a szegény lányka. A sütő,
főző, kormos edényeket, konyhaszereket meg kellett mosni. A miben
megmossák: arra való a mosóteknő vagy más alkalmas edény. A sütőteknő
egyáltalán nem arra való. Abban kel a kovász kenyérhez, kalácshoz. Abban
kormos edényeket mosni nem szabad, mert a benne maradt kormot, szennyet
fölveszi a tészta. A kenyérnek pedig tisztának kell lenni, mert istennek
az a legnagyobb adománya. S a szegény lányka erre mégse ügyelt.
Eltévesztette dolgát. A konyhaedényeket a sütőteknőben mosta meg.
Bizony ez nagy tévedés. Pedig a szegény lányka egyébként nagyon jól
tudta, hogy e munkája ellenkezik a jó renddel. Nem is daczból, nem is
pajkosságból, nem is ostobaságból cselekedte azt, hanem mint mondani
szokták, az esze nem volt helyén.
Hát a szegény lányka hibázott. Tessék azonban akárkinek egész napon át
éhezni, fázni, dolgozni s lótni-futni: isten angyala legyen bár, alig
kerülheti ki a hibázást. S most képzeljük ehhez a mérges, haragos,
örökké zsémbelő és káromkodó gazdaasszonyt.
Huriné ilyen volt. Solymosiné mindenben egyetért vele s a nagy per egész
folyamán mindenütt menti s kezére adja a menekülő szót, de azt még ő is
megvallja a junius 29-iki ülésen, hogy Huriné »nagyon lármás« asszony.
Tudni kell pedig, mit jelent e szó a falusi nép nyelvén!
Maga Huriné a junius 21-iki ülésen egyenesen beismer annyit, hogy az
napon megpirongatta a lányt, mert a kormos edényeket a sütőteknőben
mosta meg. S hozzátette: élesen szólt hozzá, nem tagadja, de – ugymond –
komolyan nem bántotta.
»Komolyan nem bántotta«: mit jelent ez a szó? Bizonyára azt, hogy
sulyosan meg nem verte, kezét-lábát nem törte, fejét be nem szaggatta.
De ezen kivül igenis megtörténhetett, hogy vesszőt vett a kezébe s azzal
megfenyegette, talán meg is kergette. A különben is szomoru és csüggedt
lelkü lánynak ez is nagyban növelhette keserüségét és elszántságát.
Emlitettem már, hogy Barcza Dani hires csendbiztos volt Debreczenben, a
hortobágyi róna betyárjai fölött. Elhivattam magamhoz, alakja, arcza,
beszéde nagyon megtetszett s megbiztam, hogy puhatolódzzék. Különösen
abban az irányban is, mely a szegény lányka öngyilkossága felé mutatott.
Más megoldást én nem találtam. S abban a nézetben voltam kezdettől
fogva, hogy ha másnak nem is, de Hurinénak kell erről valamit tudni.
Barcza Dani fölkereste Hurinét saját házában. Beszélgetett vele
mindenről. Rávezette a szót Eszterre is. A lélekbuvár erős érzékével
figyelte az asszonynak arczát, hangját, szavait. Nem vett észre semmit.
Az asszony ügyesnek és kérges lelkünek mutatkozott.
Beszélgetés közben a csendbiztos vastagocska spanyolnád pálczát vett
észre a mestergerendán s erre szegezte szemeit. Rögtön feltünt neki,
hogy az asszony megdöbbent. Fölállt a csendbiztos, levette a pálczát a
mestergerendáról s mintha játékból tenné: elkezdte azt kezében
suhogtatni s e közben mereven nézett az asszonyra.
Az asszonynak elállt a szava. Rémület látszott arczán.
A csendbiztos ezt mondta neki:
– Lássa Huriné, ha ez a spanyolnád beszélni tudna: ez megmondaná, hova
lett Eszter.
Az asszony megtántorodott s az asztalhoz esett ijedtében. Azután magához
jött egy pillanatra s kifutott a szobából. Többé nem mert a
csendbiztossal szóba állani.
Igy jelentette nekem a találkozást Barcza Dani. S hozzátette:
– Egész életemen át a gonosztévők megfigyelésével foglalkoztam s az a
szent igazság, a mit most mondok. Az az asszony kergette halálba
Solymosi Esztert s annak a nádpálczának volt valamely dolga a szomoru
esetben. Isten engem ugy segéljen!
Azonban végre se bizonyitja semmi, hogy a lányt épen testileg
bántalmazta volna Huriné. A lelki gyötrés annál nagyobb volt.
A szegény lányka lelki állapotáról a következő jelenségek szólnak:
Rózenberg Rozi beszéli, hogy a lányka, mikor Zsófi nénjével az ő házuk
előtt délután egy órakor beszélt, szomoru volt.
Rózenberg Herman és neje egybehangzólag beszélik a junius 25-iki ülésen,
hogy cselédjük Solymosi Zsófi április 1-én este, mikor arról volt már
szó, hogy a lányka nem ment haza, hanem eltünt, – azt mondta nekik:
– Akkor is szomoru volt már, mikor beszéltem vele, de nem kérdeztem, mi
baja.
– Miért nem kérdezted? – szólt gazdája.
– Elég marha voltam, hogy nem kérdeztem.
De egy kérdést mégis intézett hozzá. Vámosi Julcsa legalább a junius
25-iki ülésen ugy beszélt, hallotta Zsófinak e kérdését Eszterhez:
– Miért vagy oly szomoru? Talán megvert az asszonyod?
– Nem vert meg.
Ez volt a szomoru lány felelete.
Groszberg Leo azt vallja a biróság előtt, hogy Zsófi április 2-án
vasárnap átment hozzá a boltba czukorért s akkor azt kérdezte tőle:
– Még sincs meg Eszter?
– Dehogy van, dehogy van! Sajnálom szegényt, olyan szomoru volt az a
lány.
Mindez a délutáni egy-két órakor jelentkező lelki állapotra vonatkozik.
De a szomoruság később sokkal jobban fokozódott. A mikor már éhsége és
fázékonysága is nagyobb volt, a mikor Hatalovszki szerint oly élesen
szidta asszonya s küldte be ujra a faluba s a mikor a szegény lány az
utczai kut mellé a fűzfa alá vonult sirni, zokogni.
Kétségtelenül el is indult a boltba visszafelé. Útja a Tisza közvetlen
közelébe ért. A fájdalomnak egyetlen éles fellobbanása, az elszántságnak
egyetlen keserü rohama kellett, egyetlen szempillantás s a szegény lány
ott volt már a néma folyam szeliden ringó fenekén. Ott azután nem
bántotta őt többé az éhség és a hideg, a ruhátlanság és a káromló szavak
pirongató átka.
Gyakori történet ez. Se nem különös, se nem csodálatos.
Azt mondhatják: nagy vállalkozás az önkéntes halál, tehát nagy okának
kell lenni. S a szegény lánykánál talán nem volt arra elég nagy ok.
Meglehet. De az ő lelke itélte azt meg. Másé azt meg se itélheti.
Különben is abban az életidőben járt, a mikor a serdülő korból
megkezdődik az átmenet az érettbe. A mikor érthetetlen titkos mozgalom
van a vérben s a mikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra
készül. Nagyon sok lány életkedve elhervad ilyenkor, fájdalmas ábrándok
töltik be gyakran éjjelét-nappalát s heteken-hónapokon keresztül
uralkodik lelkében a halál után való vágyakozás.
Hurinénak volt egy eleven eszü 17 éves fia: Huri József. Azt mondta a
junius 25-iki ülésen: Eszter nem szokott dalolni. Márczius 1-től
áprilisig, mig az ő házuknál volt, nem hallotta dalát.
Ime a szegény lánykánál a lélek gyökeréig beszivárgott mélységes
szomoruság! A fa, a mely a tavasz édes melegén nem hajt virágot, a
fiatal serdülő lányka, a ki tizennégy éves korában nem fakad dalra,
játékra, vidámságra. Haldoklik az már mind a kettő. Csak véletlen
pillanat kell ahhoz s jó alkalom, hogy a halál önszántából igazán
bekövetkezzék. Szegény cselédlányoknál mily sok eset van efféle!
A NYILVÁNOS TÁRGYALÁS.
I.
(A bűnügyi vizsgálat lassu. – Szeyfferth Ede, a közvádló. – A
vádhatározat. – A biróság szerkezete. – Tárgyalási jegyzőkönyv. – A
közönség.)
Sok keserves huza-vona után elvégre megérett az ügy a nyilvánosság
számára. Régóta óhajtottuk ezt.
Nem ismertük eddig az ügynek részleteit. Az orvosok munkáin kivül nem
ismertünk biztosan semmit A vádlott zsidók egész esztendőn át senyvedtek
már a börtön falai közt. Nem tudtuk, mivel védik magukat. Nem ismertük
lelkük állapotát. Alig sejthettük, miként szőtték-fonták össze ellenük a
terhelő körülményeket. Nőttön nőtt a türelmetlenség bennünk is, a kik az
igazságszolgáltatás védelmi intézményét képviseltük, – de a nagy
közönségben is.
A vérvádkiabáló hirlapok zsivaja már meg nem nyugtatott, már ki nem
elégített senkit. A közönség nagy része szentül hitte, hogy a vád
tökéletesen bizonyos. Ámde ha tökéletesen bizonyos: miért késik akkor a
tárgyalás, a nyilvánosság, az itéletmondás? A gyilkosokra miért nem
szakad le a törvény? Az ártatlanok miért nem menekülhetnek?
Magyarországnak sajátságos büntető perrendszere volt akkor.
Nyilvánosságnak és titkos eljárásnak, szóbeliségnek és irásbeliségnek
kusza rendszere.