a zsidók boszujától való félelem a lelkiismeret önálló megmozdulásából
is támadhatott, de bizonyos, hogy a félelmet kivülről is beléültették és
gondosan ápolták és fokozták.
A várnagy mint tanu a biróság előtt igy nyilatkozik:
– Husvét táján éjjeli 11 és 12 óra közt három idegen embert láttam a
vármegyeház udvarán. Hogy kik voltak, nem tudom. Hogy zsidók voltak-e,
bizonyosan azt se tudom. Néhányszor közibük lőttem, mire elmenekültek.
Azt hiszem, nem egyébért jöttek oda, hanem csak azért, hogy Móriczot
ellopják.
Hallatlan és furcsa eset s igy előadva még elég ártatlan is a végső
eredményben.
A vármegyeház kapuja éjjel be van zárva, de azért három ismeretlen ember
oda be tud és be mer menni, hogy a gyereket ellopja. Vajjon honnan lopja
el? Talán a vármegyeház udvarából? Dehogy onnan. Hiszen a gyerek nem az
udvaron hál, mint a kutya, hanem a várnagy belső lakásában, tollas puha
ágyban. Hogy lehetne azt onnan ellopni a gazda, az asszony, a gyerekek
és a cseléd szemeláttára?
Azután a vármegyeház kapuja alatt fegyveres őrség tanyáz, rendes
időközökben egymást fölváltva. Miként ereszthetné ez be éjnek éjszakáján
az idegen embereket, holott a vármegyeházban hivatalok, pénztárak,
levéltárak vannak? Ha pedig nem ugy rendelte be őket készakarva: miként
lehetett volna az, hogy a katonailag szervezett és vezetett őrség észre
ne vegye a besurrankodókat?
A várnagy is alszik már éjfél felé. De azért rögtön észreveszi, hogy
három idegen ember van az udvaron s Móriczot akarja ellopni. Rögtön
kezeügyében van a pisztoly s közibük lövöldöz. S a lövöldözésre eltünik
a fegyveres őrség, kinyilik a bezárt kapu s kényelmesen elillan a három
merénylő. Nem üldözi őket a várnagy, nem megy utánuk az éjjeli őrség s
másnap se tart vizsgálatot se alispán, se szolgabiró, se járásbiró, se
rendőrkapitány. Sőt hivatalos jelentés se érkezik egyikhez se.
Hanem a zsidógyülölő hirlapok nyomban tele vannak azzal a tudósitással,
hogy a zsidók az elmult éjjel betörtek a vármegyeház udvarára, Sarf
Móriczot, a félelmes tanut el akarták sikkasztani, de a várnagy
éberségének sikerült meghiusitani a bűnös merényletet.
Természetesen egy szó se igaz ily alakban az esetből.
Hanem igaz az, hogy három embert fölkértek vagy fölbéreltek a
közreműködésre. Kaftánnal testükön, zsidós kalappal fejükön hárman éjjel
bementek a sötét udvarra; a pajkosságra birt őrség beeresztette őket, a
gyereket fölriasztották álmából, »nézd a kutya zsidók, téged akarnak
elrabolni«, – a gyerek álmából fölriadtan látta is őket az udvarra néző
ablakon át, – »de én tőlem ugyan el nem visznek«, – uczczu talpra,
pisztoly a házban, utánuk! A gyerek hallotta a lövéseket s látta az
orvok eliramodását.
Az orvok nyomban jóizüen itták meg a játék áldomását Andrikovics
kocsmájában. De a megriasztott gyerek lelkében ott maradt az égető
gondolat s a fojtó félelem, hogy most már ő a zsidóktól örökre és végkép
elszakadt, őt a zsidók mulhatlanul elemésztik, menedékét, élete
megóvását csak a várnagytól várhatja. Természetesen csak akkor és csak
azért, ha megmarad jó tanunak.
Még egy éjszakát készitettek ilyet a gyerek számára.
Junius 19-én kezdődött a nyilvános tárgyalás. Szabály ide, szabály oda:
az elnök elhatározta, hogy a gyereket az első napon fogja tanuként
kihallgatni. Nehogy a tárgyalás részleteiből elszivárogjon hozzá valami,
a mi bódultságából fölébressze. Sietni kell vele. Hadd lássa a világ,
hogy a nagy perre, a vérvád támasztására volt alap.
Milyen jó lenne, ha a tárgyalási nap előtt való éjszakán ujra el akarnák
lopni a zsidók a gyereket.
Nos, hát megtörtént.
Junius 17-én és 18-án már megtelt a város hirlapróval és
hirlaptudósitóval. Volt ezek közt egy nagyon tehetséges és buzgó fiatal
iró: Tóth Béla. Apja is a kiválóbb nemzeti költők egyike. Az ő irói
működése is feltünt már akkor s husz év mulva, a mikor e sorokat irom,
még mindig hirlapiró s a mellett országosan ismert s olvasott jeles iró.
Szinte természetes, hogy ő a gyerek tanitóját föl akarta keresni s a
gyerek szorgalma, sikerei, erkölcsi s értelmi állapota felől kikérdezni,
hogy lapjának a gyerek egyéniségéről érdekes tudósitást nyujthasson.
A tanitó Orsóvszky Gyula. Ott lakott a vármegyeház közvetlen
szomszédságában, a megyeház tövéhez épitett épületben. Ebben volt a
katholikus elemi iskola. Tóth Béla maga mellé vette Weisz Julián
hirlapiró társát, 18-án késő délután fölkereste a tanitót, hogy
kikérdezze. A tanitót azonban nem találta otthon, hanem ott talált három
idősebb s fiatalabb nőt. Ezek előtt elmondta látogatásának czélját s
egyuttal átadta nekik látogatójegyét, melyre neve s állása rá volt
nyomtatva. Kimenet egy perczig megáll társával az udvaron beszélgetni s
beszélgetés közben mindketten a vármegyeház magas hátulsó falára
tekintettek. A fal az udvarra nézett.
Ez történt délesti hét óra tájban. A két férfi előző napon, 17-én
vasárnap délután hat óra tájban is volt már ott, ugyane czélból. A
tanitót akkor se találták otthon.
A három nő volt: Szokolovszky Mária, a tanitónak, Orsóvszky Gyulának
felesége, azután özvegy Spissák Antalné, születési neve szerint Klein
Sarolta, végre ennek leánya Spissák Hedvig, Szabó Endre felesége. Ott
laktak az udvarban s a vidéki műveltebb nők közé tartoztak.
A három nőnek feltünt a két hirlapiró. Tegnap is itt voltak, ma is itt
voltak. Ma épen estefelé. Nézegették a vármegyeház hátulsó magas falát.
Vajjon miért voltak itt ismételve? Miért nézegették azt a magas falat?
Mi van azon néznivaló?
Valami rejtély van a dologban. A két ember ismeretlen. Bizonyosan zsidó
mindkettő. Igaz, hogy csak egyik volt zsidó, de ők ugy látták: mind a
kettő az. Sőt testvéreknek látszanak. Kétségtelenül rosszban törik a
fejüket. Sőt tervük egészen világos. Holnap kezdődik a nagy per
tárgyalása. A Móricz tanu holnap árulja el a zsidókat. Ezt meg kell
akadályozni. A tanut még az éjjel vagy el kell lopni, vagy el kell
emészteni. A kapun át hozzájutni nem lehet. Ott a fegyveres őrség. Csak
a hátulsó falon és a tetőn át lehet éjszaka bejutni. Meg kellett tehát a
falat nézni, mekkora hágókötél kell hozzá. Igaz, hogy a zsidók
megmondták, miért tették a látogatást. Sőt látogatójegyet is hagytak
ott. De a zsidóknak nem kell hinni. Ravaszok, furfangosak.
A három asszony mind ebben nagy bölcsen megállapodott. Napszállta után
az esti szürkületben tudtára adják az esetet a várnagynak. A várnagy
nagy sebbel-lobbal intézkedik. Tudatja a bajt a gyerekkel. De ne féljen
a gyerek, a vármegye megőrzi őt. Nosza, nyargaljon futár a városházához
is. Mig a közbiztonság emberei megérkeznek: az alatt előkészitenek egy
hágókötelet, hosszut, alkalmasat. Megmutatják a gyereknek. Ime, ezzel
akarták őt a zsidók az éjjel ellopni. Mutatnak neki egy bezárt
szardiniás szelenczét is. Ebben van a dinamit, melylyel a gyereket a
holnapi tanuskodása előtt el akarták pusztitani. Azonban megérkezik a
városi csendbiztos: Kovács Lajos, néhány szál fogdmeggel. Megérkezik a
polgármester is. Valamennyi beszél a gyerekkel s figyelmezteti a
fenyegető veszedelemre. A nagy, hivatalos emberkészség nyomozást,
vizsgálatot, házkutatást tart, pedig már öreg este van, sőt éjszakának
is beillik. Keresik a merénylő zsidókat. Fölkutatják a vármegyeházat,
pinczéket, padlásokat, hátulsó helyeket és szögleteket. Átmennek a
szomszéd katholikus iskolatelepre is s ott is tűvé tesznek mindent.
Mindezt a gyerek tudtával és szemei előtt, rettentő hivatalos
komolysággal. S azután, mikor befejezik a hűhót: oda állitanak két
csendőrt, a gyereket reggelig őrizni, a mikor majd a törvényszék előtt
meg teheti vallomását. A gyerek nem alszik reggelig.
Igy történt bizony ez.
A birósági jegyzőkönyv csak halvány képet nyujt ez esetről. Henter, a
várnagy, csak ugy adja elő az esetet, hogy este félkilencz óra tájban
jelentették nála, hogy a katholikus iskola udvarán két zsidó ólálkodik.
Ő mindjárt nem ment át, de voltak, a kik elfutottak a városházához ez
esetet jelenteni s onnan Kovács Lajos csendbiztos és a polgármester is
odajött, átkutattak mindent, nem találtak semmit, de éjszakára
csendőröket állitottak a megyeház udvarára.
Körülbelül ennyi van a jegyzőkönyvben s ezen kivül még a három asszony
tanuvallomása Tóth Béla és társa látogatásáról.
Vajjon tudhatta-e a gyerek, hogy mindez üres hűhó, csuf fondorkodás,
ravaszul végrehajtott jelenet az ő félrevezetésére? Tudhatta-e, hogy ez
is csak az urak és a várnagy furfangos ármánya az ő lelke ellen, mint
volt a husvéti éjszakán történt lövöldözés? Vajjon fölmerülhetett-e a
gyerekben a kétségnek még sejtelme is, mikor az ő mintaképe a várnagy,
azután a város polgármestere és csendbiztosa s a hajduk és csendőrök
serege végezi együtt a komoly hivatalos cselekményt s értesiti őt arról,
hogy épen ő róla háritják el az életveszélyt?
Igy vezették nyomban a biróság elé, hogy álljon elő tanuvallomásával.
Előállt. Az élő lelkek természete az, hogy más vallomással nem állhatott
elő.
A nagyfalui éjszakán gyötréssel és rémitéssel rátukmálják, eszére
erőszakolják a hamis történetet. Azután elzárják. Azután uraskodó, henye
életmóddal s pajkos társalgással fölélesztik s nagyranövelik
büszkeségét, hiuságát, nagyravágyását. Megutáltatják vele a zsidóságot.
Kiirtják szivéből a szülői ház vallása iránt való vonzalmat és
kegyeletet. Lenézést, megvetést és durva érzéketlenséget növesztenek
lelkében apja iránt. Elhitetik vele, hogy ha jó tanu lesz, a nagy gróf,
a magas kormány s a hatalmas vármegye urrá teszi egész életére, a zsidók
pedig halálra keresik s a keserü kínok végzetét késziték számára.
Tanuvallomását pedig megirják s megtanultatják és elszavaltatják vele
százszor a várnagy előtt, a vizsgálóbiró előtt, az alispán és
törvényszéki elnök előtt s a királyi alügyész s az összes bizalmasok
előtt.
Azt mondhatná valaki: negyven napig tartott a tárgyalás – ily hosszu idő
alatt visszatérhetett a gyermek az eredeti igazsághoz.
De a gyerek az egész idő alatt is el volt zárva a világtól. Nem
férhettek hozzá se a védők, se a szülők, se mások, a kiknek szava,
tekintete, fölvilágositása fölszaggathatta volna a béklyókat, melyek
lelkét megkötözték. Az egész tárgyalás alatt csak ugy a várnagy
hatalmában volt, miként a tárgyalás előtt.
Azt is kérdezhetni: miként lehet az elméből a valóság képét kitörölni s
helyébe a hazugságot beedzeni?
A kérdés méltó. A természet nagy titkára utal ez a kérdés. A könnyelmüen
vagy komolyan elhatározott s végrehajtott hazugság mindennapi tünet. A
jellem gyöngeségének s az elme mozgékonyságának eredménye. De Sarf
Móricz hazugsága nem efféle. Az övé az ő megmérgezett lelkében valóságos
meggyőződéssé alakult át.
Lehető ez?
Igen is lehető. Az agy csodálatos szövetü szerv, de mégis csak olyan
testi szerv, mint kezünk, lábunk. Kezünk mozdulata ütés, fogás,
tapintás; agyunk mozdulata gondolat, érzés, eszme. S a hogy kezünket
állandó gyakorlás által bizonyos mozdulatra vagy erőfeszitésre különösen
alkalmassá tehetjük, ép ugy lehet tenni az agygyal s a mi tőle függ: a
gondolkozással és jellemmel is. Különös gondolatot, érzést, képet,
képzetet lehet beléültetni s különös és állandó gyakorlással benne meg
lehet erősiteni. Költők, bölcsek, hitvallók hiába beszélnek csodáról és
isteni befolyásról. Vannak az életnek még föl nem fedezett titkai, de
azok se csodák. Hogy az agy minő munkát végez, mikor gondolatot szül
vagy befogad: ép ugy nem tudjuk, mint a vadember nem tudja a bezárt
zsebóránál, hogy az belül min és miként dolgozik. Csak azt látja és
tudja, hogy dolgozik. A gyerek agya az egy éven át folytatott egyirányu
ráhatástól abban az irányban fejlődött ki, torzult el s erősödött meg, a
melyben mesterei, a méregkeverők vezették. Abban az irányban a vérvád
képének, a gyilkosság hamis vádjának meggyőződéssé kellett benne
erősödni.
* * *
A nagy per végén a gyereket nem akarták kiadni kezemre. A vérvádkoholók
ujabb mesét gondoltak ki s a gyereket arra is föl akarták használni. A
kormány segitségével elértem végre, hogy a gyereket a vármegyétől
megkaphattam.
Vallomásáról sohase beszéltem vele. Egyetlen szóval se kérdeztem tőle:
mi történt vele egy éven át. Jobban tudtam én, mint ő. Előadása mindig
zavart okozhatott volna azon a képen, melyet gondos figyeléssel róla és
mestereiről alkottam.
ESZTER HALÁLÁNAK TITKA.
I.
(A csonka-fűzesi holttest Eszter holtteste. – Bizonyos tehát, hogy
Eszter meghalt. – Halála nem baleset, nem is erőszak. – Öngyilkosság. –
A vizsgálat nem puhatolta ezt ki. – Sőt eltaposta ennek nyomait.)
Jogtudó vagyok, védő voltam a nagy perben, iró vagyok, szeretek
buvárkodni a lelkekben s megfigyelni a természet tüneményeit. Ime nagy
tünemény áll előttem: a szegény leánykának különös elsikkadása. Nagy
jogi kérdés kerekedik e tüneményből, annak megoldásában közreműködni
tiszti kötelességem. Vajjon elgondolható-e, hogy ne foglalkoztam volna
Eszter halálának titkával s hogy elmém egész erejével ne törekedtem
volna azt földeriteni?
Különös feladata lett volna ez a vizsgálatnak, a vizsgálóbirónak és
társainak. De ők éretlen észszel s elfogult és pajkos elmével hamis utra
s ostoba fordulatokra terelték a nyomozást. Ott keresték a titkot, a hol
azt megtalálni nem lehetett, a hol azt megtalálni minden furfang és
erőszak mellett se voltak képesek.
Az itélő biróságnak ez már nem volt különös feladata. Ez a biróság már
nem azt kereste igazán: miként tünt el a leányka, hanem csak azt kellett
keresnie, hogy a bevádolt zsidók bűnösök-e vagy ártatlanok a leányka
eltünésének kérdésében?
A mint meggyőződött arról, hogy nem bűnösök: ki kellett mondani utolsó
szavát, meg kellett hoznia itéletét s egyebet cselekednie nem volt
szabad. Az állam nem azért tart biróságot, hogy az a lelkek titkát
fürkészgesse s a természet tüneteit magyarázgassa. Mások dolga ez.
Talán első sorban az én dolgom s most arról adok számot, minő eredményre
jutottam buvárlataimban.
A csonka-fűzesi holttest az eltünt lányka holtteste. Ma az eszlári
vérvád nem lobogtatja már a lelkek tüzét. Ma higgadt és tiszta elmével
lehet az esetet meggondolni. S a tiszta elme a kétségnek még árnyékát se
engedheti magához férkőzni. Az a holttest Eszteré.
Április 1-én folyam partján tünik el a lányka. Junius 18-án
hetvenkilencz nap mulva alsó folyásának egyik partján lányka holttestét
veti föl a folyam árja. Az eltünt lányka minden ruhája ott van a
holttesten. Az eltünt lányka utolsó cselekménye föstékvásárlás volt. Az
a fösték is ott van szokott falusi módon keze csuklójára kötve a
holttesten. Volt különös ismertető jele életében: a lábán levő hegedés
nyoma, melyet a tehéntiprás okozott. Ezt a jelet is megtalálja az előre
megmondott helyen három igaz tanu: Szakolczai Julcsa, Szücs János és
Zurányi Kálmán. Ha tehát vizi halott kiléte biztos lehet valaha a
világon: ezé a halotté tökéletesen biztos. Alak, nagyság, arcz, szem:
mindez azonos.
Azonban furfangos elmék, tudatlan emberek kétséget támasztanak. Hátha
idősebb nőé az a felbukkant holttest? Hátha az csak néhány nap óta
került a vizbe? – De velük szemben áll a természet igaz törvénye, melyet
képzelgő tanu és tudákos szakértő ki nem mozdithat helyéből. A holttest
csontja, némely épen maradt nemi részének fejletlensége, érettségi
szőrének csak kezdetleges mutatkozása mind megfelel az eltünt lányka
korának és fejlettségének. S a holttesten talált hullaszappan föltétlen
bizonyossággal igazolja, hogy annak hosszu időn át kellett vizben lenni.
Annyi időn át, a mely épen megfelel a lányka eltünése s a holttest
felbukkanása közt lefolyt időnek. Hullaszappant emberi elme, emberi
tudomány, emberi műszerszám néhány nap alatt késziteni nem tud. Ahhoz
csak a természet ért a maga műhelyében.
De a furfangos elme tovább is vonaglott. Hátha fondor lelkek csempészték
valahonnan azt a holttestet s hátha bűnös kezek öltötték rá Eszter
ruháját?
E nyomon botorkált a vizsgálat s más véget természetesen nem érhetett,
mint a mit ért: a kudarczot. Egyetlen tárgyi jelet se tudott erre nézve
felkutatni. Minden vallomás, a mit erre összehozott, kinzásszülte
valótlanságnak bizonyult. Az emberek, a kik ezt cselekedték volna,
tökéletes másuttlétet – alibit – igazoltak. És végre az élő Eszter
különös lábjegye s a holttestnek hullaszappana minden tanu és szakértő
ellenkező nyilatkozatát csuffá teszi.
S mindezek fölött még van egy mindennapi nagy igazság. A vizsgálatnak
csak ott lehet és csak ott szabad valami rendkivüli titkos megoldást
keresni, a hol az egyszerü, természetes, mindennapi megoldás teljesen
hiányzik. Ha a vizsgálat biztos nyomokra bukkant volna, hogy az élő vagy
a holt Eszter máshová jutott s nem a Tisza csonka-fűzesi partjához vagy
ha biztos nyomokra jutott volna, hogy a csonka-fűzesi holttest kié-másé
s honnan-máshonnan származott, ha nem az eltünt lánykától: csak akkor
lett volna szabad neki a hullacsempészet pajkos ötletéhez folyamodni.
Hol van hát az eltünt lányka, ha nem a Csonkafűzesnél?
Kinek a holtteste tehát a csonka-fűzesi, ha nem az eltünt lánykáé?
Erre a két kérdésre a vizsgálat meg se kisértette a komoly feleletet
megtalálni.
Solymosi Eszter élete tehát elveszett. Enyészetnek indult tetemét száz
tanu és orvos látta, vizsgálta, bonczolta, temette.
Vajjon mikor veszett el?
Akkor, a mikor az élő szemek elől eltünt. Április 1-én délután vagy
estennen, vagy éjszaka. Ez a természetes megoldás. Ez felel meg a józan
felfogásnak mindaddig, mig ellenkező biztos tünet nincs. Itt pedig
nincs.
A zsidók meg nem ölték. Ezt tisztán látta az elfogult birák esze is.
Hiszen gyilkos erőszaknak jele nem volt testén. És azután a mikor
megölhették volna: arról az időről minden vádlott másuttléte tökéletesen
bebizonyult. És ezen felül száz meg száz nagy ok tiltja ez esetben a
vérvádszerü gyilkosságnak még gondolatbeli lehetőségét is. Ezt is
tisztára belátták még az elfogult birák is.
A józan felfogás szerint a Tisza vizébe fult. Annak közelében járt
utoljára, annak vize vetette föl élettelen holttestét. Más természetes
megoldás nem lehet, minthogy másra utaló nyom és tárgyi tünet nincs.
De hát miként jutott a vizbe elevenen vagy halottan?
Három eset lehető.
Vagy véletlenül esett bele. Vagy külső erőszak lökte bele. Vagy
öngyilkos szándékkal jutott bele.
A véletlenre nem utal semmi nyom. Útja, mikor a boltba ment s onnan
hazament, egy darabig a Tisza közelében volt ugyan, de mégis oly távoli
s oly biztos út volt, hogy arról a Tiszába be nem csuszhatott, be nem
szédülhetett s ha megtörtént volna is, a partképződés miatt könnyen
kimenekülhetett volna. A véletlenre hát semmi sem utal, sőt minden
időbeli, helyi és személyi körülmény ugyszólván kizárja azt.
Külső erőszakra sem utal semmi nyom. Szegény cselédnek, fejletlen
lánynak nem lehet boszuálló, életére törő gyilkos ellensége. Vagyoni
önzés nem üldözi. Kincset, örökséget senki se áhit tőle vagy utána.
Őrült nemi szenvedély az egyszerü falusi egészséges idegü nép közt
erőszakoskodó rajongással nem ostromolhatja őt nyilt utczán, lakott
házak között, fényes nappal. S aztán nyoma maradt volna ennek, zaj
támadt volna belőle s végül vagy előbb vagy utóbb hasonló kisérlet jelei
mutatkozhattak volna a faluban vagy a környéken.
Bizony nincs itt más természetes megoldás, csupán az, hogy a szegény
lányka lelkére egy szempillantásig iszonyu sulylyal rányomakodott az
élet, közel volt a Tisza csöndes folyása; ember nem volt, ki szemmel
kisérte volna, se közel, se távol s abban a pillanatban keserü szivvel
jajszó nélkül önkényt átengedte nehéz életét a könnyü halálnak.
Minő könnyen kinyomozhatta volna ezt a birói vizsgálat az első napokban!
Hiszen az a szegény lányka s az ő együgyü lelke nem volt még ravasz; nem
volt tettető se az élettel, se a halállal szemben. Ha önkényt
választotta a halált: erre elszánva kellett lennie. Ha el volt erre
szánva: ennek jelét kellett adnia. Könyben szóban, panaszban, kimondott
sejtelemben bizonyára adta is jelét. Mindenből azt látom, hogy a falu
népe eleintén arról volt meggyőződve, hogy szándékosan ölte magát a
Tiszába. Jól tudta ezt a vizsgálóbiróság is. De ez a biróság
belekeveredett a vérvád rögeszméjébe s vakon, siketen, konokul, se
látni, se hallani nem akart mást, csak a vérvádat. Az öngyilkosság
nyomait nem földeriteni, hanem inkább eltaposni, megsemmisiteni
törekedett. Tisztán látom s azért határozottan állitom ezt. Az iratok
bizonyitják, hogy a közönségnek az öngyilkosság esetéről fenforgó
véleményét jól ismerte a biróság, de ugyanazok az iratok még kirivóbban
bizonyitják, hogy ebben az irányban még se nyomozott, még se
puhatolódzott egy perczig se.
A mikor már a lakosság minden csöpp vére tele volt a vérvád gyülöletes
meséjével: akkor már késő lett volna a tüzetes nyomozás. Akkor már
mindenki Vámosi Julcsa anyjának mintájára felelt volna:
– Hogy lehetett volna az a szegény lány öngyilkos, ha már bizonyos, hogy
őt a zsidók megölték?
Azonban a természetes igazságok nem ugy röppennek el az életben, mint a
madarak a levegőégben, hogy nyomot ne hagynának maguk után. A
vizsgálóbiró minden óvatossága és furfangossága daczára is az igazság
eleven nyomai, habár szétszórtan és töredékesen is, megmaradtak.
Keresgéljük össze e nyomokat.
A mint a vizsgálóbiró a vérvád ostoba alkotmányát összeállitotta: e
szerint Eszter meggyilkolását déli 11 és 12 óra közt hajtották végre a
zsidók. Előbb nem tehették, mert a lányka 10 óra után indult el hazulról
a boltba s 11 óra és 47 percz előtt visszamenőben a zsinagógához nem
érhetett. De a gyilkosság később se történhetett, mert a vádlott metszők
déli 12 órakor már házigazdáiknál Taubnál és Ziszmannál ebédeltek. Az
időbeli körülményeket igy sütötte ki a vizsgálóbiró.
Szinte bizonyos, hogy az időbeli körülmények ily összeállitása hamis és
önkényes. Ez összeállitás arra irányult, hogy a lánykának a zsinagógához
jutása déli 12 óra előtti időre essék. Huri Andrásné azt vallotta
először, hogy tőle a boltba 10 óra után 30 perczkor indult el Eszter.
Tőle Kohlmájer boltjáig mintegy 3 kilométer a távolság, tehát kis
termetü lány rövid lábu lépéseivel mintegy 45 percznyi gyaloglás. Nem
siető, nem is őgyelgő, hanem közönséges gyaloglást kell fölvennünk.
Visszafelé a zsinagógáig több mint 2 kilométer. Ez is 30 percz. Tehát,
ha Eszter sehol meg nem áll, nem késik, nem várakozik, nem beszélget:
akkor 11 óra 47 perczkor csakugyan odaérhet visszamenő utjában a
zsinagógához.
Ámde betért Lánczi Gábornéhoz: nem hozat-e valamit a boltból. Bizonyára
beszélgettek néhány perczig. Azután ugyanazzal a kérdéssel betért
Csordás Gábornéhoz. Néhány perczig ott is folyt a beszélgetés. Falusi
parasztasszonyoknál már ez a szokás. Talán máshoz is betért, de
megbizást csak e két ismerős asszony adott neki. Bizonyos, hogy a
boltban is kellett néhány perczig késnie, mig rá került a sor s mig a
boltos Huriné föstékjét, Láncziné gáliczkövét és Csordásné patkószegét
előszedte s becsomagolta. Azután sokfélekép be van bizonyitva, hogy
visszamenőben Rózenberg Hermanék előtt találkozott testvérnénjével
Zsófival, vele megállt és beszélgetett s azután ment tovább a zsinagóga
felé. A zsinagógához tehát déli 12 és fél óra előtt nem érhetett még a
vizsgálóbiró által összehordott adatok szerint se.
De a tanuk szerint még akkorra se érhetett oda. A vizsgálóbiró helyszini
szemléje szerint Rózenberg Herman háza Sarf József lakásáig vagyis a
zsinagógáig 10 percznyi gyalogló távolság, közel egy kilométer. Már
pedig Rózenberg kapuja előtt délutáni 1 órakor találkozott a lányka
Zsófi nénjével. Ezt állitja a törvényszék előtt Solymosi Zsófi,
Rózenberg Rozi és Vámosi Julcsa, a kik a találkozásnál jelen voltak s a
két lánytestvér beszélgetését hallották. Solymosi Zsófi ugyan habozott
eleintén az időpontra nézve, Vámosi Julcsa pedig példátlan szülői
kegyetlenségre utóbb elállott vallomásától, de Rózenberg Rozi mindig
szilárdul ezt állitotta s utóbb a keresztkérdésekre Solymosi Zsófi is
szilárdul ebben állapodott meg.