esett, az utak és utczák sara feneketlen. Tokajig vasuton mentünk, onnan
alig tudtunk Tisza-Eszlárra jutni.
A sirhalom jó messze feküdt a községházától. A pusztába kivezető út
mentében, az árokparthoz közel, az útszéli magas fák árnyékában.
Csakhogy akkor a fáknak nem volt lombjuk.
Először megkérdeztük a sirhalom őrét, melyik sirt őrizte? Mióta és miért
őrizte? Ki rendelte oda őrnek? Mit mondtak neki arról, miféle sirt őriz?
Megfelelt, a hogy tudott. Szerencsére zsidót nem kevert a dologba.
Azután a biróság fölhivta Farkas Gábor, Sós András, ifju Papp József,
Mészáros Gábor, Dargó András, Sallós Miklós tisza-eszlári lakosokat,
jelöljék meg azt a sirt, a melybe az 1882. évi junius 20-án felbonczolt
tetemet elhelyezték.
Egyetértőleg jelöltek meg egy sirdomot. Ott fekszik a felbonczolt
halott.
– Biztosan tudják? Megesküsznek rá?
A biró kérdezte ezt. Az emberek nagyot néznek és gondolkoznak e
kérdésre.
– Mi legalább ide tettük!
Az ő fülükbe is elhatott már a mende-monda, hogy a zsidók talán már ki
is cserélték a halottat a sir fenekén.
De a paraszt esze még se volt ugy elködösödve, mint a birói küldöttségé.
Az bizonyitja ezt, a mi ezután következett.
Először is szemügyre vette a küldöttség a sirdombot kivülről. A sirdomb
oldalain gyér hó, gorcza azonban hótól tiszta. Az eszlári nép a sirhalom
ormát nevezi gorcznak.
Azután elrendelte a biróság, hogy a havat a sirhalom oldalairól kézzel
gondosan kaparják le, a sirhalom földjét, hantját meg ne sértsék. Mert
meg kell vizsgálni, vajjon nőtt-e valami fű vagy gizgaz rajta? Nőnie
kellett, mert junius 20-ika után késő őszig mindig nő a fenyéri vad
növény. De mi nőtt hát? S a mit ott találunk, magától nőtt-e? Nem titkon
ültették-e?
A biróság feje most is tele volt a sirbontás és holttestcsempészet
ostoba ötletével. Ennek nyomait kereste a temető füvein.
Nagy lassan megállapitották, hogy a sirdomb oldalait a ludhur, csorbóka,
szerbtövis és vad perjefű benőtte, sőt egy nagy mályvaszál is nőtt
rajta. Vitatkoztak, vajjon vadmályva-e, vagy egyszerü kerti mályva?
Pedig csak oda kellett nézni három méternyi távolságban az árokpartra,
az is tele volt hasonló vad mályvával. Oda pedig miért ültettek volna a
zsidók?
Volt azon a sirhalmon egyéb vad fű is. Papsajt, tejes fű, vad hajnalka,
gyüjtevény, – de azért a sirhalomról mégis nyilvánvaló volt, hogy nem
régi, nem tavalyi, nem évek előtti, de nem is csak néhány napos, vagy
néhány hetes.
A vezető biró kezébe vett s elnézegetett egy-egy fűszálat s kérdezte az
urakat, parasztokat: mi a neve annak a fűszálnak?
Ki tudná azt? Nem volt ott növénytudós. Eleintén nevettem ezt a
csodálatos gondosságot és óvatosságot, de azután láttam, hogy rövid a
nap, korán beáll a sötétség, belemegyünk a sötétségbe, még se érünk el a
halotthoz, ha igy dolgozunk. Szóltam Megyery birónak:
– Talán ne vesződnénk annyit ezekkel a füvekkel, hiszen nyilvánvaló,
hogy ezt a sirhalmot nem bolygatta senki.
Ő-e, más-e nyomban felelt rá:
– Jaj uram, a tudományos műkertészet már annyira haladt, hogy nagy
pénzzel ősi kertet tud elővarázsolni huszonnégy óra alatt. De bizony
csak megvizsgálunk mi minden fűszálat.
No hát vizsgáljunk. Ki tudna megküzdeni a gyanuval és babonával?
A sirgödör ásása igazán remek példája a gyanakodó gondosságnak.
Mekkora volt az eredeti gödör fönt és alant? Hány czentiméter a széle, a
hoszsza, a mélysége? Oldalfalai érintetlenek-e? Ráismernek-e az egykori
sirásók valami kapavágásukra? Találtak-e a sir ásásakor eleven
gyökereket a földben? Természetesen találtak. Labodagyökereket, szerb
tövisgyökeret és ákáczfagyökeret. A közeli árokparton ákáczfák vannak.
Azok gyökere messze elnyulik a föld alatt. A sirgödörig is elnyult s azt
át kellett vágni. – Emlékeznek-e rá a sirásók? – Emlékeznek. –
Megtalálják-e a gyökér elvágott részét? – Meg. – De megtalálják még a
labodagyökeret és szerb tövisgyökeret is, melyet százhetven nap előtt
junius 20-án ásójukkal, kapájukkal, vaslapátjukkal kettévágtak.
Szerencse, hogy a sirásó, mikor dolgozik, a munkáján jártatja az eszét s
nem hiábavalóságon. Nem versiráson vagy zenedarabon töri fejét, nem az
ország dolga, vagy szeretője mulatsága fölött ábrándozik, hanem esze
ott, a hol a szeme s szeme ott, a hol a keze, a mely dolgozik. Hiába
évődött a birák urak lelke mélyén Rothschild pénze, a zsidók furfangja s
a műkertészet mindenhatósága: azok a sirásó parasztok olyan jól
emlékeztek mindenre, olyan egyszerüen beszéltek, s olyan világosan
rámutattak a természet biztos jelenségeire, hogy a sirban nem lehetett
találni semmi hibát, semmi rendetlenséget, semmi kifogást. Az
összekaszabolt holttetem nem mozdult meg, a mióta eltemették; a sirgödör
földje szabályosan ülepedett a nyár óta s a füvek és fák és a vadvirágok
nem törődtek a nagy per izgalmaival, hanem vidáman szőtték-fonták
gyökereiket, árasztották szinüket és illatukat a föld alatt és a föld
felett.
Igy volt biz az. A gyanakodás tudományának egész hitvány rendszere
összeomlott ott a felnyitott sirgödörnél.
Elvégre másfél méternyi mélységben eljutottunk a koporsóig.
Dehogy volt az koporsó.
Korhadt fenyőfa-szekrényke volt, két-három vékony deszkadarabból
összetákolva; – valamelyik eszlári boltos néhány üveg budai keserüvizet
szállitott benne valamikor. Kicsiny is volt, csak egy macska fért volna
el benne kényelmesen kinyujtózva. Ebbe volt begyömöszölve a Tisza-hozta
leányka bonczolt teteme.
De hát ebbe volt-e? Elő a tanukkal.
Sós András kijelenti, hogy ez az a sir, a hova a leánykát temették. Ő
tüzött a fejéhez ákáczfagyökérből nőtt keresztet. Ime megtalálta a
keresztet is. Ez az a szekrényke, melyet koporsónak alkalmaztak.
Megismeri a szegezéséről is. A tetejére nem került elég deszka, hogy
pedig a föld göröngye ne hulljon egyenesen a boldogtalan halott arczára,
a hézagot ő rakta el vadüröm és vadmályva és bürök kóróval. Ime
megvannak a kórók. Az árokparton még azok törzsökeit is megtaláltuk, a
honnan lemetélte zsebbeli késével.
Ifju Pap József, Dargó András, Mészáros Gábor, Szücs János és Sallós
Miklós tanuk egyértelemmel azt vallják, hogy a szekrénykét ismerik s
hogy ezt temették ők el a nyáron junius 20-án. Benne volt a lányka
holtteste.
Kötelet tettek a sir fenekén a koporsó alá s aztán annál fogva nagy
vigyázattal a koporsót kiemelték s a földre letették.
Én is megnéztem jól a sirhelyet. A hol a sir volt: ott egykor
homokbuczka lehetett. Futó homokból hordta össze a szél valamikor. Most
már megállt, meg volt kötve, begyöpösödött; ha nem szántják, többé a
szél nem bánthatja. De a sirgödörből kihányt föld most is olyan száraz,
porzó, mintha most is futóhomok volna.
Fontos körülmény ez, a mint majd látni fogjuk.
Sejtették ezt az egyetemi szakértők is.
Mihálkovich Géza és Belky János tanárok megnézték, megtapogatták
kivülről a szekrénykét: van-e rajta valami nyoma a nedvességnek. Az
emberi test négyötöd részben vizből áll. A rothadó tetem nedveket bocsát
ki magából. De itt a szekrényke teljesen száraz volt. A szekrényke
deszkáin a beivódásnak se volt semmi nyoma.
De nem volt nyoma a talajban sem.
A koporsó 184 czentiméter mélységben feküdt a föld felszinétől számitva.
A mint a koporsót kiemelték, fekvő nyoma csak oly tiszta sárga homok
volt, mint a föld egyéb rétege. Leástak egy ásónyomra: mindenütt tiszta
sárga homok. A holttestnek tehát száraznak kellett lenni.
A szekrénykét föltették egy szánkára, mely ott várakozott a temető
kapujánál. A biróság megrendelte, hogy a szánka vigye a koporsót a
bonczoló helyiségbe. Utközben őrizze azt a községi biró s egy megyei
pandur.
Ám a közönség maga akarta őrizni. Fölkerekedett a birák, szakértők,
királyi ügyészek, tanuk, napszámosok, sirásók, szájtátók egész serege s
gyalog kisérte a szánkát s rajta a szekrénykét. El nem eresztette volna
a szeme elől a világért se. Hiszen még azt se tudták valósággal: mi van
hát a koporsóban?
A királyi főügyészség november 29-én azt terjesztette a törvényszék elé,
hogy a vizsgálóbiróság gondoskodjék helyiségről, mely világos legyen s
legalább hat órán át fűthető legyen, hogy az egyetemi tanárok ott bizton
és nyugodtan dolgozhassanak. No hiszen gondoskodott.
A vizsgálóbiró kezdettől fogva egyetértett a községi biróval: Farkas
Gáborral. Képzelhetni, minő helyiségről gondoskodott ez a két hivatalos
férfiu.
Valami Farkas András nevü embernek volt a faluvégén, az utolsó házakon
is kivül egy zsellérházacskája. Vert fala, szalmateteje, földes
padozata; elhagyatott korhadó készség az egész. Lakatlan volt akkor is,
régebben is. Nem ment bele lakni még a vályogvető czigány se. Se ajtaja,
se ablakja, se kéménye. Még út is alig vezetett hozzá. Kályhája ki s
bedülve. Ablaknyilása csak akkora, hogy azon a nyári nap is alig tud
bekukucskálni. Most pedig tél volt és szürkeség. Ez lett volna a
bonczterem.
Nesze egyetemi tanárok – ha olyan tudós emberek vagytok: itt mutassátok
meg, mit tudtok!
Ledér agygyal igy gondolkodtak a vizsgálóbiróság és a titkos tanács
tagjai. Csodálatos ösztönük volt. Eleve érezték, hogy azok a tudós
férfiak majd más szemmel és különb tudással nézik meg a tetemet, mint a
csonkafűzesi parlagi tudósok. Azt is jól érezték, hogy az egyetemi
tanárokkal pajtáskodni nem lehet. Ugy álltak hát előre boszut, a hogy
tudtak. Minden lehető nehézséget görditettek utjokba.
Nem kaptunk például se nappali, se éjjeli szállást, se ételt-italt.
Én is voltam már valaki akkor. Régi megyei tisztviselő, régi ügyvéd,
régi törvényhozó s egy kissé szónok is, iró is, nagy országgyülési
pártnak egyik vezető férfia is, két év előtt tizenhét kerületnek
jelöltje, több kerületnek egyszerre megválasztott képviselője, a kinek
minden dolgát némi figyelemmel kiséri a nemzet. S ime egy tiszta magyar
faluban nem akad nemes ember, vagy birtokos, a ki felajánlja
vendégszeretetét egy napra!
Ilyet még nem hallottam s nem láttam életemben. Mintha e faluban a
magyar fajnak minden nemes erkölcse s minden édes erénye kiveszett volna
végképpen!
Nem vettem komolyan a dolgot. Hiszen a zsidókat védtem, a mi akkor,
duhaj felfogás szerint, nagy vétek volt. Magamra s védőtársaimra nézve
szinte természetesnek tartottam az eszlári urak mérhetetlen vadságát.
De ott volt a királyi főügyész helyettese, ott voltak az egyetemi
tanárok, köztük európai hirű tudósok, az országnak büszkeségei, nemes és
derék férfiak: hát nekik se nyujt egy nagy magyar falu nappali és éjjeli
tanyát?
Több uri kastély van a faluban. Azok közt a legrégibb s talán a
legnagyobb a Wesselényi bárók kastélya. Lichtmann Jakab zsidó birta
bérbe az uradalommal együtt. Megemlékeztem már róla a nagy per tanui
közt. Falusi miveltségü, de jóravaló, derék s vendégszerető férfiu s
kedves a családja is. Ő felajánlotta nekünk meleg szobáját, teritett
asztalát s tele pinczéjét, szives vendégszeretetét.
Nem akartam elfogadni. Tudtam, minő zajt üt ebből a zsidóüldöző sajtó.
Nyomban elboritja az egyetemi tudósokat is a gyanusitás. Ime ők is a
zsidók emberei!
Megyery Géza törvényszéki biró figyelmét felhivtam a dologra s kértem,
gondoskodjék a tanárok és a királyi főügyész ellátásáról. Megtagadta,
vagy neki se állott módjában.
– Magunk is hivott vendégek vagyunk – ugymond – bizony itt mindenkinek
magáról kell gondoskodni!
Vendéglő nem volt a faluban, szálló helynek hire sincs, Tokaj messze
van, s az utak oda járhatlanok, éjjel kocsin botorkálni oda
istenkisértés volna s tél van, hideg és zimankó! Az utczán hálni nem
lehet.
Ejh, hajh, lehetetlen, hogy a jó magyar kálvinista nép is ugy
gondolkodjék, mint az eszlári urak.
Fölkerestem a volt községi birót. Nem jegyeztem föl nevét, ugy rémlik
előttem, mintha Nagy Ferencz lett volna a neve. Közöltem vele az
állapotot. Egészen földerült az arcza közlésemre.
– Hozza isten az urakat szegény hajlékunkba, szivesen adjuk, a mink van,
mindenünket. Gondoltam én már erre, de nem mertem szólni.
– De sokan leszünk ám!
– Annál jobb. Rokonaimmal megosztozkodunk az urakon.
Ez már magyar lélek volt.
Megmondtam az egyetemi tanároknak. Válaszszanak a Wesselényi-kastély és
a jó kálvinista gazdák közt.
Együtt egy helyben akartak maradni a főügyészszel s azért Lichtmann
meghivását fogadták el. Mit törődött a gyanusitással az ő tiszta lelkük?
– – A koporsót oda kisértük a faluvégi elátkozott házba. Ott bontottuk
fel s benne ott találtuk a csonkafűzesi leánykának kiszáradó, megbarnult
holttetemét.
MIT LÁTTAK A TUDÓSOK?
I.
(A holttest csakugyan a csonka-fűzesi holttest. – A holttesten
mumificatiót találnak. – De hullaszappant is találnak. – A hullaszappan
természete. – A hónaljak szőre. – A körmök hiánya. – A csontok
fejlődése.)
Hitvány kis szekrényke volt a koporsó. A halott, ha kinyujtóztatják, nem
fért volna el benne. A halottat tehát félszakosan fektették bele a
temető emberek. Lábait térdben összehajtották, koponyájának az első
bonczolásnál lemetszett részét a mellére tették s így azután valahogy
csak elfért a halott a keserüviz-szállító szekrénykében.
A biróság legelőször a csonka-fűzesi szakértő orvosokat kérdezte meg:
vajjon ez a holtest-e az, a melyet ők Tisza-Eszláron felbonczoltak?
A biróság tagjaiban s a szakértőkben még mindig meg volt a gyanú, hogy a
zsidók valamikor valahogy a holttestet kicserélték. Különös gondossággal
vizsgálgatták, nem találnának-e valami jelenséget, mely a kicserélésre
utalna.
Nem találtak.
Tehát csakugyan ez a csonka-fűzesi holttest. Az én meggyőződésem szerint
csakugyan ez az, a mit az enyészet hatalma az eltünt lánykából, Solymosi
Eszterből még meghagyott. Jól megnéztem magam is.
Végezzék most már munkájukat az egyetemi tudósok.
Komor, hideg, téli idő. Az elhagyott lakatlan faluvégi ház szobája
homályos, hideg, fűtetlen. Az emberek dideregnek benne. A tudósoknak
magukra kell ölteniök téli gunyájukat. Ujjuk fázik. Vágó, fürészelő,
kutató, néző szerszámaikat alig tudják kellőkép használni. Világítás
hitvány. Pislogó gyertyák fényénél folyik a bonczoló munka.
A tudósok hiába panaszkodnának. Az elfogult biróság nem segítene rajtuk.
Az elfogult biróság az igazság ellenségeinek tekinti őket. De ők azért
dolgoznak csodálatos buzgósággal a valódi buvárok legyőzhetlen
tudásvágyával.
Munkájukban fázás, éhség, szomjuság meg nem lankasztja őket. Munkájuk
belemegy az éjszakába s éjfél után hajnali két órára ér véget. Ekkor
lettek készen a bonczolással.
Munkájuk eredményét irásba foglalta a biróság. Az irás maga rövid.
Avatatlan ember alig hinné, hogy három nagy tudósnak oly hosszú időn át
tartott vizsgálódása belefér oly rövid irásba.
De az irás tartalma nagyon fontos. Igen nehéz kérdésekre kell a
tudósoknak megfelelniök. S a felelet bizonyságának ott kell lenni az
irásban.
Milyen életkorú volt a holttest, mig élt?
Miben halt meg?
Föltalálása előtt mennyi idővel vesztette el életét?
Mennyi ideig volt a vizben?
Mi volt az életmódja, mig élt?
Miben tévedtek a csonka-fűzesi szakértők? S mi bizonyítja azt, hogy
tévedtek?
Ezek a fontosabb kérdések. Az enyészetnek indult holttestben, a viz
alatt és a föld alatt rothadó holttestben ezekre a kérdésekre kellett
fölvilágosítást keresni. A természetnek nagy ereje jőjjön segítségül,
hogy a fölvilágosítást meg lehessen találni. Az az ereje, mely csak az
igaz tudományban s az igazságra törekvő erős és tiszta elmékben van meg.
Nem közlöm az orvosi lelet szövegét. Az a szöveg csak a szaktudósok s
nem a nagyközönség számára való. Még a mivelt nagyközönség se tud azon
eligazodni. De azért néhány pontjára rá kell utalnom.
Az arcz bőre ki van száradva. Olyan mint a pergamen s az arczcsontokra
szorosan rá van tapadva. Olyan tehát mint az egyiptomi mumiáké. Sirban
nálunk ritkán fordul elő a halottnak efféle elszáradása. A tudomány
mumificatiónak nevezi az ily állapotot. A legjobb magyar szó volna erre
az elszáradás. Csakis oly sirban támadhat ez, melynek földje szintén
nedvesség nélkül való, teljesen száraz fövényszerü réteg, melyben tehát
a holttest nedvei gyorsan és teljesen eltünnek s a rothadás folyamatában
részt nem vehetnek.
Ilyen sirnak találtam azt, a honnan a halottat kivettük. A sirgödörnek
oldala is, feneke is teljesen kiszáradt egykori homokbuczka volt.
Az arczizmoknál s egyebütt is hullaszappant, hullaviaszt találtak. Ezt
én nagyon fontos körülménynek találtam. Még sokkal fontosabbnak, mint az
egyetemi tudósok. S véleményemet védőbeszédemben nem titkoltam el.
Nyájas olvasóm ne tekintse hivalkodásnak, ha nekem valamely kérdésnél
még az egyetemi tudósok ellenében is önálló véleményen alakult.
Szándékom ellenére történt ez. Én is az igazságot kerestem, mint ők.
Elmémnek nem parancsolhattam, hogy mit vegyen és mit ne vegyen észre s
azt se tilthattam meg neki, hogy a mit igen gondos figyeléssel
észrevett, azt az igazság kiderítésének czéljára fel ne használja.
Erkölcsi kényszerüség birt hát arra, hogy véleményem önállólag is
megalakuljon.
A hullaviaszt vagy hullaszappant a tudomány e latin szóval jelzi:
adipocera. Adeps azt jelenti: zsiradék; cera azt jelenti: viasz. E két
szóból alakult az adipocera.
Némely sirban a holttest lágy részei, izom- és zsirrétegei a rothadás
folyamán viaszszerü vagy szappanszerü anyaggá alakulnak át. A franczia,
angol, német törvényszéki orvosok, valamint a magyar tudósok is sok
efféle esetet följegyeztek s megmagyaráztak. Abban minden tudós
megegyezik, hogy a holttest száraz környezetben nem szappanosodik el,
hanem nedves, vizenyős, sőt vizes környezetben kell a holttestnek
állani, hogy elszappanosodjék.
Abban is egyetért minden tudós, hogy bizonyos megfelelő idő kell ahhoz,
hogy az elszappanosodás bekövetkezzék. Egy-két nap arra nem elegendő. A
legkisebb idő, a mely alatt tudományos bizonyossággal bekövetkezett,
tizenhat nap. A legtöbb eset ötven, hatvan, nyolczvan napi, három-négy
havi, sőt még sokkal több időtartamra enged következtetést.
Itt most már hézag előtt állunk. A tudomány hézaga előtt.
Hogy izom- és zsiradékféléből a szappanosok mennyi idő alatt tudnak
mesterségesen szappant főzni: ezt jól tudjuk. De azt is tudjuk, mennyi
viz, mennyi és milyen sóféle kellék s mekkora meleg szükséges ahhoz,
hogy a szappan előálljon.
A holttestekkel ezt a kisérletet a tudósok eddig el nem végezték.
Képződik-e hullaszappan mindenféle természetes vizben? Vagy csak némely
természetes vizben? S minő hőfokának kell lenni a viznek? S minő sóféle
tartalomnak is kell abban a vizben lenni?
S azután mi az oka annak, hogy egyik holttestnél előbb, a másiknál utóbb
képződik a hullaszappan? Az élők szerve, kora, életmódja, betegsége vagy
haláloka teszi-e a különbséget vagy pedig az évszak, a vizes környezet
hőfoka vagy a vizben levő sófélék mértéke és minősége?
Mindez megoldatlan kérdés.
De ennek daczára is vitát nem türő gyakorlati igazságok:
_először:_ vizben és vizes környezetben a holttest ki nem száradhat,
bőre pergamenné nem lehet, mumiává nem válhatik;
_másodszor:_ viz nélkül vagy vizes környezet nélkül a holttest semmiféle
része hullaszappanná át nem alakul, s rajta adipocera nem képződhetik;
_harmadszor:_ hogy a csonka-fűzesi holttest némely része mumiává vált:
annak egészen természetes oka az, hogy 1882. évi junius hó 20-tól
deczember hó 7-ig teljesen száraz egykori homokbuczkába volt eltemetve;
170 nap elég arra, hogy a holttest bőre pergamenné váljék;
_negyedszer:_ hogy a csonka-fűzesi holttest némely része hullaszappanná
vált: annak természetes oka az, hogy 1882. évi ápril hó 1-től junius hó
18-ig, tehát 79 napon át a Tisza vizében volt.
Mindez teljesen összevágó egyszerü bizonyság, mely nem tanárok és
szakértők nyilatkozatán, hanem a természet változhatlan törvényein
alapszik.
A csonka-fűzesi szakértők a holttest kiszáradását természetesen nem
vehették észre, mert hiszen junius 19-én még az nem volt kiszáradva,
mivelhogy akkor vették ki a Tiszából. A holttest elszappanosodását pedig
nem vették észre, mert ahhoz nem volt se elég figyelmük, se elég
tudományuk. Hogy észrevehessék: épen oly bemetszéseket kellett volna
tenniök, a milyeneket az egyetemi tudósok tettek. Ezt azonban
elmulasztották.
Ha el nem mulasztják, ha az adipocérát észreveszik: akkor nem mondhatták
volna, hogy a holttest csak legföljebb három nap óta van a vizben s hogy
legföljebb tiz napos halott. Ily állítást a természet törvényei meg nem
engedtek volna. E helyett kénytelenek lettek volna kimondani, hogy a
holttest legalább 16 nap óta, sőt az eddig észlelt hasonló esetek nagy
száma után valószinüleg 70–80 nap óta van a vizben. Tehát azon idő óta,
a mikor Solymosi Eszter eltünt.
De ha ezt kimondják: hova lett volna akkor a tutajosok elleni hajsza, a
hullacsempészet otromba elmélete s a vérvád és annak gyülöletszító
izgalmai?
– – Volt azonban az egyetemi tudósok leletében még néhány részlet,
melyet itt föl kell említenem.
A halott hóna alján semmiféle szőrszálat nem találtak. Van némi
jelentősége ennek is. Teljesen felnőtt s a mint mondani szokás, érett
nőnél a hónaljon szőr szokott sarjadzani. Alig van kivétel. Ellenben
éretlen, kiskoru nőnél még nem szokott kinőni. A csonka-fűzesi szakértők
se vettek észre szőrt s azért látleletükben föl se említették. Később a
törvényszék előtt mégis azzal álltak elő, hogy ők világosan észrevették
a hónaljak szőrét. A kinevettetés lett jutalmuk. Ha észrevették: miként
mulaszthatták el annak följegyzését? De ha észrevették volna: akkor az
egyetemi tudósok is megtalálják. Hiszen a szőr 170 nap alatt ily
körülmények közt el nem rothad, nyomtalanul el nem pusztul.
A lábakról és a kezekről az összes körmök hiányoztak. Valósággal
hiányoztak.
Ez a tünet kissé megdöbbentette a csonka-fűzesi szakértőket. Ők azt
állították leletükben, hogy a holttestnek gondosan ápolt körmei vannak s
ime most nincs egy köröm se. Hová lettek a körmök? A tudományból ők is
tudtak annyit, hogy a köröm nem enyészik el hamarosan. A belső részek,
az izmok, inak, zsirrétegek, a bőr mind előbb rothadnak el, mint a
köröm. S ime itt csaknem minden testrész megvan többé-kevésbbé, csak
épen a körmök hiányoznak.
Hiányoztak a bőrnek ugynevezett felhám-részei is. Az egyetemi tudósok
gondosan kikutattak mindent, még górcsővel, nagyító üveggel is
megvizsgáltak mindent: de hiában. A felhám mindenütt hiányzott, annak
semmi részére, semmi lemezkéjére nem akadtak.
E tünet sokban összefügg a körmök hiányával.
Az egyetemi tudósokat is nagyon meglepte a körmök hiánya. Ha a körmök
hiányoznak: akkor a csonka-fűzesi orvosok látlelete hamis. Ilyen dolgot
nemes gondolkozásu ember könyedén el nem hihet.
A keserüvizes szekrényke fenekén a holttest alatt sok homok volt.
Lehetett öt-hat czentiméternyi magasan. A szekrénykének nem volt jó
teteje. Temetéskor is, sirbontáskor is sok homok hullott bele.
Az egyetemi tudósok nagy gondossággal összegyüjtötték ezt a homokot s
tenyerük és két ujjuk közt átmorzsolták az egészet. Hosszu időkig
tartott e munkájuk. Keresték a körmöket. Lehetetlennek tartották, hogy a
látlelet hamis legyen. Azt hitték, a körmök a sirban lehullottak az
ujjpereczekről s azoknak ott kell lenni a homokban.
Bizony azok nem voltak ott.
Említettem már, hogy Józsa András nagyhirü tudós orvost rendelte oda az
egyetemi tudósok ellenőrzésére a törvényszék. A mikor már bizonyos volt,
hogy a körmök nem kerülnek meg, igy szólt Józsa:
– Nem tudok arra példát, hogy a körmök ily rövid idő alatt elrothadtak
volna.
Scheuthauer nagy nyerseséggel felelt.
– Nem is rothadtak azok el, hanem a bonczoló orvos urak tévedtek; nem
látták ők a körmöket; valótlant irtak a látleletbe.
Ingerült volt az ősz tudós. Nehéz testével földig görnyedve több mint
fél órája keresgélte már a porszemek közt a körmöket. A hideg, a
félhomály, az átkozott gunyhó kietlen szobája, a zsibongó tömeg, a
biróság bizalmatlansága fölizgatták már. Azért volt olyan nyers.
Nyers szavában sulyos hadizenet nyilvánult.