Eötvös Károly Munkái
XII. KÖTET
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
III
Eötvös Károly Munkái
XII.
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
HARMADIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
EÖTVÖS KÁROLY
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
HARMADIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.
A FÖLD ALÓL.
I.
(Az első biztos jelenségek. – Sarf Móriczot nem tudom kiszabaditani. – A
csonkafűzesi szakértők munkájában nem biztam. – E munka ellenkezik a
tárgyi tünetekkel. – A tünetek és a tömeg. – Mit tehetek ellene? – A
vérvád különös természete. – Trajtler Soma orvostudor.)
Az 1882-ik év szeptember havának elején még köd és éjszaka födte el
szemeim elől a vérvád részleteit. Még semmit se tudtam bizonyosan. A
vizsgálat rejtelmeit a hivatali titok példátlan szigora őrizte. Ezekből
csak annyi látott napvilágot, a mennyi a vádlottak bünösségét
bizonyitotta. A társadalom napról-napra mélyebben győződött meg e
bünösségről. Az áltetem usztatásában éppen senki sem kételkedett már.
Csak imitt-amott fénylett előttem egy-egy kis sugár.
Kozma királyi főügyész ott járt Nyiregyházán s a kis Sarf Móriczot
kikergette a fogházból. Nem engedte tovább is ott őrizni és tartani. Ám
az alispán megyei huszárjai ott várták a gyerek-tanut a fogház
ajtajában. S elcsipték rögtön, mint a fecske a bogarat. S vitték a
vármegye házába, Henter Antal várnagy kezébe. Itt még jobban elzárták a
fiut a világtól. Istenért se lehetett vele értekezni.
Hogy ily féltékenyen őrizték: nagy jelentőségü tünet volt ez én előttem.
Ha volna több tanu, ha volna több erősség a vérvádra: akkor nem őriznék
úgy a gyereket. Ezzel tisztában voltam. Ok nélkül törvénytelen erőszakot
nem csinál a hatóság. A tanu elzárása törvénytelen erőszak. Erre más ok
nem lehetett, csak az, hogy a vérvádlók féltették e tanujokat. Más
bizonyságuk nem volt.
Ez volt a sötétségben az egyik sugár.
A másik a tutajosok máramaros-szigeti panasza, hogy őket Tisza-Lökön
megkinozták. Ennek is erős oka lehetett. Az agyongyötrés-szülte
vallomásban nem lehet teljes igazság. Tehát az áltetem usztatását, a
holttestcsempészet történetét se lehet aranyigazságnak tekinteni.
A társadalom aggódó része s különösen az egész zsidóság türelmetlen volt
már, vajjon mikor mozdul meg a védelem? Azt mondták: ime hires ügyvéd,
jeles szónok, törvényhozó férfiu, tekintélyes ember a védő, társai is
jeles emberek, azok közt is két országgyülési képviselő van: Horánszky
és Funták, s még se tudnak semmit mozditani. Sokan mulasztásnak vélték a
védelem mozdulatlanságát.
Kettőt akartam elérni minél előbb.
Először is Sarf Móriczot kiszabaditani a vármegye és a titkos tanács
kezéből.
Előterjesztést intéztem a belügyi kormányhoz: adja ki a zsidó fiut. A
vármegye nem arra való, hogy tanukat fogdosson s azokat kalitkában
tartsa. A fogoly tanu ugy se valóságos tanu. Ha tanusága igaz lenne is,
akkor is értéktelenné tenné a törvénysértő erőszak. Mindezt kifejtettem.
De nem akartam, hogy azt higyje a társadalom, hogy én a zsidók kezére
akarom a gyereket átjátszani. Azt javasoltam, helyezzék el a
végtárgyalásig valamelyik budapesti előkelő keresztyén intézetben. A hol
nem elfogult emberek veszik körül. A vármegye és a hajduk kezében nem
hagyhatom.
A belügyi kormány elutasitotta előterjesztésemet. Komoly jelenség volt
ez arra nézve, hogy a védelem a kormánytól és a hatóságoktól különös
segitséget nem nyerhet.
Azután irásban is, személyesen is sürgettem a törvényszéket és a
vizsgálóbirót, hogy valahára rendelje már el a rendes vizsgálatot. Ha
ezt elrendelik: hozzájutok legalább a csonka-fűzesi holttest orvosi
vizsgálatához. Belenézhetek a szakértők munkájába. Megismerhetem
munkájukat s fölfedezhetem tévedéseiket. Minden esetre közelebb juthatok
ahhoz a titokhoz, vajjon hát csakugyan idegen holttest volt-e a
csonka-fűzesi, vagy valóban az eltünt leányka teteme?
E törekvésemben czélt értem.
Még szeptember végén átadta a vizsgálóbiró az ugynevezett Rendőri Szemle
jegyzőkönyvet, melyet a szolgabiróság junius 18-ika és 19-ike közti
éjszakán készitett. Átadta a junius 19-iki Fölismerési Jegyzőkönyvet s
annak junius 20-iki folytatását s végre átadta az orvosi
bonczjegyzőkönyvet s az orvosi véleményt.
Végre tehát volt valami a kezemben, melynek segitségével, ha igazán meg
tudom érteni, sok nagy titokra világot derithetek.
Csakhamar meggyőződtem arról, hogy a szakértők összes munkája hibás,
véleményük pedig alaptalan. Munkájuk nem is volt egyébre való, csak
arra, hogy megnehezitse, sőt végkép meggátolja az egész ügy tiszta
kibonyolitását.
Nem vagyok az orvosi tudományokban alaposan jártas, szinte
könnyelmüségnek látszik állitásom. Elhirtelenkedve nem szabad itélni a
jogtudónak.
De én nem is ugy itéltem.
Már akkor eljutott hozzám Zurányi Kálmán bizalmas értesitése, s már
akkor ismertem Szakolczai Julcsa tanuságát. Igaz, hogy e két tanu csak
ugy tévedhetett, mint a négy szakértő, csak hogy az én elmémre a
szakértők tudományával szemben nem csupán a két tanu beszéde gyakorolt
befolyást.
Hanem gyakorolt az élet igazságainak ama megbonthatatlan rendszere,
melylyel az orvosok tudománya csakugyan nem tudott összevágni.
Ha e tudomány igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest nem Solymosi Eszteré.
De hát hova lett akkor Solymosi Eszter?
Ha az orvosok beszéde igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest idegen nő
teteme. De hát ki volt az idegen nő? Honnan került elő az ő teteme?
Tisza-Eszláron, folyam partján tünt el Solymosi Eszter bizonyos napon és
jól ismert ruhában. Hetvenkilencz nap mulva ugyanazon folyam alsó
folyásán fölszinre jut egy holttest. Női holttest, az eltünt leányka
ruhájában, az ő testének különös jegyével s rothadási állapota is a
hetvenkilencz napnak megfelelő.
Hiszen ez már csak bizonyos.
Dehogy bizonyos: igy szólnak az orvosok. A holttest idősebb nőé, nem is
olyan régóta halt meg s nem is volt a vizben oly sokáig.
Az egyszerü józanész tehát szemközt áll a komoly orvosi tudománynyal.
Vagy az orvosoknak nincs igazuk, vagy a józan elme rosszul látja a
tüneteket.
A vád az, hogy a zsidók meggyilkolták Solymosi Esztert.
Nem lehetetlen.
De ha meggyilkolták: miért őrizték ruháját? Ha holttestét örökre el
tudták sikkasztani: miért nem sikkasztották el ruháját is? Hiszen az a
ruha minden nap árulójuk lehetett. Arra pedig csakugyan nem számithattak
április 1-én, hogy abba a ruhába majd junius 16-án egy áltetemet fognak
öltöztetni.
A zsidók minden módon tagadják a gyilkosságot. Nincs is ellenük semmi
terhelő bizonyság. Sőt föltétlenül bizonyos, hogy ugy, a miként a vád
szól, április 1-én déli 11 és 12 óra közben meg nem gyilkolhatták,
hiszen akkor már minden eszlári zsidó szanaszét volt s nem az imaházban
volt.
De hát akkor miként veszett el Solymosi Eszter?
Száz kérdés, egyik a másikon keresztül-kasul száguldozva.
Ha az orvosoknak van igazuk: akkor a legfontosabb kérdések nagy részére
sohase találunk feleletet. De ha Szakolczai Julcsának van igaza, akkor a
csonka-fűzesi holttest a szegény eltünt leánykáé, s akkor minden kérdés
nyomban tisztázódik.
Valamely bűnügyben száz tünet áll előttünk.
Kilenczvenkilencz tünet egy dolgot bizonyit, egyetlen tünet azonban mást
bizonyit.
Vajjon mit csinál ilyenkor a jogtudó elme? De mit csinál a józan elme?
Megvizsgálja azt az egyetlenegy tünetet, hogy az valódi-e? Vajjon nem
látszat-e? Nem tartalmaz-e egyéb jelentőséget is? Tárgyi tünet-e, vagy
nem az? Megvizsgálásában nem tévedhetett-e a vizsgáló elme?
Ha az az egyetlenegy tünet való: akkor a vele szemben álló
kilenczvenkilencz tünet mind valótlan. Az az igazság, a mit az
egyetlenegy igaz tünet bizonyit.
A nagy tömeg nem így itél. A nagy tömeg hitét a látszat alapitja meg. A
kilenczvenkilencz egybevágó tünet dönt ő előtte. A századik tünet hiába
dönti halomra a kilenczvenkilenczet. Ha a századik tünet igazságát
föltétlen biztossággal látja is: abban csak csodát lát, vagy ügyvédi
mesterkedést, vagy valamely titkos hatalom részéről való beavatkozást.
A tömegnek csak ösztöne helyes igen gyakran, de itélete sohase mély.
Szövevényes dolgokban nem is lehet mély. Ily dolgokban tisztán látni
csak erős elme képes s ez is csak akkor, ha erős akarat támogatja.
Ezenkivül a tömeg azt szereti hinni, a mit óhajt. Ha pedig felindulásban
van: csupán azt akarja hinni, a mi miatt feltámadt a szenvedélye. A
tömeggel éppen nem lehet elhitetni, hogy ő tévedhetne.
Izgatott időkben a biróság tagjai is a tömeghez tartoznak. Az erős elme
és erős akarat ezek közt is ritka, csaknem kivételes.
Nehéz feladat állott hát előttem.
Rendithetlen voltam abban a meggyőződésben, hogy az eltünt lánykát a
zsidók a vérvád szerint el nem emésztették. Hiszen föltétlen bizalommal
voltak hozzám az eszláriak. Ezek a szegény zsidók Isten csodálatos
követének tartottak engem. Lelkük minden titkát föltárták előttem.
Öregek és ifjak, férfiak és nők közt nem volt különbség erre nézve. Ha
halálos bűnt követtek volna is el: nekem bizalmasan megvallották volna.
Akármelyikhez intéztem kérdést, habozás nélkül nyilatkozott ugy, a hogy
jó lélekkel nyilatkozhatott. S a vérvádnak semmi nyomát nem találtam.
A csonka-fűzesi holttest nem lehetett más, mint az eltünt lányka teteme.
A száz jelenség közül kiválasztottam s csomóba gyüjtöttem azokat,
melyeket valóknak tartottam. A tárgyi igazság csak az lehetett, a miben
ezek a jelenségek megegyeznek. A valódi jelenségek pedig csak abban a
tárgyi igazságban egyeztek meg, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi
Eszter.
De miként tudom én ezt bebizonyitani?
Legyőzhetlen akadályként áll előttem az orvosok lelete és szakértő
véleménye. Miként tudom én megczáfolni a négy orvost? Hiszen ők látták a
holttestet, én pedig nem láttam. Ők látták azt, hogy a holttest husz
éves elvirágzott nőé, a ki legföljebb tiz nap óta halott s legföljebb
három-négy nap óta van a vizben. Én pedig nem láttam, hogy a holttest
tizennégy éves szűz lánykáé s hogy hetvenkilencz nap óta halott s holta
óta rejtőzött a Tisza árjában.
Nem az én hibám, hogy ezt nem láthattam. A biróság sulyos tévedése, hogy
a holttestet a védelem és a vádlottak elől érthetetlen szigorral
elzárta. De a közönség nem törődött azzal, hogy a biróság megsértette a
törvényt s a jogos védelem legnagyobb érdekeit. A tény megmásithatlan
volt, az elmult időt többé visszahozni nem lehetett, a holttetem ott
volt a föld alatt s meggátolhatlanul haladt az enyészet utján előre s
isteni erő se lett volna képes arra, oly alakban látni meg azt még
egyszer, a mily alakban a hullámokból fölbukkant.
S nekem mégis be kellett mindent bizonyitanom. Nem azért, mert a törvény
ugy parancsolta; nem is azért, mert a nemesebb jogérzetből ugy
következett. Hanem azért, mert az eset különös volt. Azért, mert vérvád
volt az eset.
Ha mikor a vádlott ártatlan, minden közönséges bűnügyben elég a
védelemre a vádlott egyszerü, komoly tagadása. A ki vádol: annak kell
bizonyitani. Oly régi elv ez, a milyen régi a rendezett jogi állapot.
Minden ügyben tiszteli és követi ez elvet minden biróság s ezt tartja
természetesnek és józannak minden tudomány.
De a vérvád kivétel.
Ez örökös. Sokszor csak titkon lappang. Néha sok évtizeden át lappang,
mintha kihalt volna örökre. De a lelkek nem változnak s azok hajlama a
babonára, a képzelgésre, a felekezeti gyülölködésre mindig megmarad. S a
mint valamely alkalmas fordulat áll be a gondolkozás és az indulatok
mozgalmaiban: nyomban teljes üdeséggel s ezeréves multjának teljes
fegyverzetével pattan elő a vérvád teljes alakja. Nem öregedett, nem
változott, életkorának magassága se őszülést, se roskadást nem idézett
elő nála. A műveltség nem szeliditett rajta. Ádáz, mint a középkorban.
Ordit, mint fenevad, s kész minden rombolásra. A mint a bolygó zsidó
mindig öreg és fáradt, a hol megjelenik: ugy a vérvád mindig fiatal és
fáradhatatlan, ha valamely esetleges alkalom kiszólitja odujából.
Ellenében a jogos önvédelemre nem elég a vádlottnak komoly és méltóságos
tagadása.
Zsidó ünnepen eltünik egy keresztyén lányka, vagy vérbefagyva találnak
egy keresztyén gyermeket. Ha a tömeg lelke alkalmas rá s ha akad
hidegvérü izgató: ott terem a vérvád azonnal. S nyomban meg vannak a
vádlottak is. Minden zsidó egyaránt vádlott. De művelt korunknak az
igazságszolgáltatásban szigoru alakiságai vannak. Ezekhez a biráknak
legalább külsőleg ragaszkodniok kell. Tehát százezer zsidó ellen még se
lehet egy ügyben vezetni vizsgálatot. Kiválasztják tehát azokat, a kik
az eset szinteréhez legközelebb vannak. Ők azonban kivétel nélkül mind
gyanusak. Öregek vagy fiatalok, jók vagy rosszak: nem tesz különbséget.
S e vádlottaknak maguknak kell bebizonyitani a vádbeli tény
lehetetlenségét. Ha erre nem képesek, ha akár vagyontalanságuk, akár
fogságban sinylődésük meggátolja őket az eset valódi igazságának
földeritésében: akkor minden esetre bűnösök.
Ez a vérvád különös természete.
Nekem a négy szakértő orvos állitásait meg kellett döntenem. Egyszerü
védőügyvéd voltam, jogilag semmi sem kötelezett rá. De hajszolt rá a
hivatás fensége, a vérvád természete s az egyéni önérzet küzdő heve.
Ám a sikeres harczban s a győzelem kivivásában csak az orvosi tudomány
lehetett alkalmas fegyverem.
Csakhogy ebben én nem voltam jártas. Sohase miveltem az orvosi
tudományt. Jogtudó voltam és köztisztviselő, törvényhozó és hirlapiró:
mindez nem az orvosi tudomány.
De azt is tudtam, hogy a négy csonka-fűzesi szakértő tudása se az orvosi
tudomány. És semmi esetre se az orvosi tudomány gyakorlati teljessége.
És azt is tudtam, hogy a tanszéki és irodalmi tudás teljes gazdagsága se
elég ahhoz, hogy valamely igen nehéz és szövevényes kérdést teljes
biztonsággal megoldhasson. Éles szem, erős itélet, hosszu gyakorlat,
nagy elfogulatlanság s a természet határtalan számu tüneteinek gondos
figyelése szükséges ahhoz, hogy nagyon ritkán előforduló egyes eset
titkos részleteit lehető tisztán megláthassuk.
A négy orvos közül egyikkel, Trajtler Soma orvostudorral, alkalmam volt
érintkezni. Az 1882. év nyarán és őszén négy izben találkoztam vele.
Fiatal, jókedélyü, kellemes társalgásu férfiu volt. Volt eset, a mikor
órákon át társalogtam vele. Nem a csonka-fűzesi holttestről. Szándékosan
nem akartam erről beszélgetni; semmi irányban se lett volna ennek
haszna. Ha érintettük is ezt, más tárgyra törekedtem átvinni a
beszélgetést. Oly tárgyra, melyről szivesen beszélgetett, melynek
részleteiben otthonos volt. Jelentékeny észbeli erőt találtam nála, a
közepesnél jóval nagyobbat. De megfigyelő képességét nem találtam
komolynak. Ugy vettem észre, hogy az életnek körülötte mozgó tüneteit is
csak futólag tekinti meg, a tőle messze levő tünetek mivolta iránt pedig
nem nagyon érdeklődik s a tudomány nehezebb kérdésein egyáltalán nem
töri fejét.
Ez természetes. A vidéki társadalmak tagjai közt ritkán akad nemes
nagyravágyás, mely az élet feladataiban messze és magasra törekednék
kiemelkedni. Becsültetés, helyi tekintély, tisztes állás, kényelmes
megélhetés: a vidék legtöbb férfia ezt véli az élet feladatának. Ezen
kívül tisztán láttam, hogy ez az orvostudor a vérvádüldöző helyi
áramlatnak nemcsak nem szegül ellene, hanem még inkább segitségére
törekszik. Tehát a nagy perben elfogult is.
Bizonyára alig sejtette, hogy én tudásának mértékét s gondolkodásának
erejét kémlelem. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ő a holttest
vizsgálatánál könnyen tévedhetett s minthogy véleménye nagyon fontos
tárgyi tünetekkel ellentétben állt, tehát valósággal tévedett is.
Pedig ő volt a vizsgálat vezetője. Ha tehát ő tévedett: társainak is
tévedniök kellett. Másként nem adhattak volna egyező véleményt.
Tévedésüket csak ugy bizonyithatom be, ha a holttestet magam is megnézem
s más szakértő férfiakkal is megvizsgáltatom. De ez lehetetlen, ha a
törvényszék a holttest kiásását el nem rendeli.
Ám ahhoz, hogy a törvényszék ezt elrendelje, hatalmas orvostani és
élettani okokat kell eléje terjesztenem. Ily okok nélkül egyszerüen
megtagadja kérésemet, hiszen a holttest kiásása nélkül is teljes
alakilag a vizsgálat.
De hol vegyem én az uj, a meglepő, az elvitázhatlan fontosságu orvostani
és élettani okokat? Egyéb nem áll előttem, csak a csonka-fűzesi lelet és
orvosi vélemény; miként lehet ezt önmagából megdönteni?
Tisztán állott előttem, hogy ez a lelet és ez a vélemény nem igaz; hogy
ez csak elleplezi az igazságot. Nekem pedig azt az igazságot kellett
föltalálnom, a mi e lelet és e vélemény mögött van.
II.
(Miként dolgozik az agy? – Törvényszéki orvostani gyakorlatom története.
– Kovács József orvos, egyetemi tanár. – Babes Viktor tudós. –
Előterjesztésem a holttest kiásása iránt. – A falusi sírok. – A
sírbontás gyanuja. – Előterjesztésem hatása.)
Be kellett hatolnom a törvényszéki gyakorlati orvostan sok titkába, mely
eddig még ismeretlen volt előttem. S e czélból mindenekelőtt az
orvostani fogalmak kezelésére kellett saját agyamat begyakorolni.
Tudós férfiak nem akadnak fönn e szavaimon.
Az agy a maga dolgát csak ugy végzi, mint a testnek többi része. A hogy
a földmüves karja és dereka kaszál, kapál; – a hogy a lovas ember egész
teste az egyensulyt tartja; a hogy az uszó és kengyelfutó kézzel-lábbal
és tüdővel dolgozik; épp ugy dolgozik az agy, mikor gondolkodik, észlel,
itél s eszméket szül.
Csak az eszköz, a szerszám, a munka minémüsége más az agynál, mint a
kezeknél és lábaknál. De a hogy állandó és teljes gyakorlat kell ahhoz,
hogy a kaszás gyorsan és jól kaszáljon, a lovas a nyeregben biztosan
üljön s a kengyelfutó gyorsan és sokáig szaladjon: épp ugy állandó és
teljes gyakorlat kell az agynak is, hogy a gondolkodás és alkotás
sokféle utjainak egyikén sikerrel mozoghasson.
S a gyakorlatnak nemcsak állandónak és teljesnek, hanem szakszerünek is
kell lenni. A szabó is, az órás is a szemeivel s ujjaival dolgozik. De a
szabónak a varrásban, az órásnak az órakészitésben kell gyakorlottnak
lenni. Akármily éles is a szeme s mozgékony is az ujja mindegyiknek: a
szabó nem tud órát csinálni s az órás nem tud nadrágot varrni, mert
agyát nem arra gyakorolta be.
Nekem a csonka-fűzesi holttest kérdése körül a törvényszéki orvostan s
az élettan sok titkába be kellett hatolnom. Ha erre nem vagyok képes:
akkor a négy orvos munkáját meg nem birálhatom, a törvényszéket a
holttest kiásására rá nem birhatom, a holttestet magam meg nem
szemlélhetem s a nagytudásu ujabb szakértők munkáját nem ellenőrizhetem.
Pedig talán még irányzó befolyást is kell e munkára gyakorolnom.
Az orvostan s az élettan tudománya rengeteg. Az egészet bejárnom
lehetetlen. Időm és módom sincs hozzá. De magában a nagy perben nem is
szükséges. A csonka-fűzesi holttestnél csak egy-két nagy kérdést kell
tisztába hozni. Meddig lehetett a vizben? Mekkora életkorra utalnak a
csontok s a korbeli fejlettség egyéb jelenségei? Hol, miben s miért
tévedtek az első szakértők?
De az e körüli fogalmak könnyü, gyors és biztos kezelésére is be kellett
agyamat gyakorolni.
A tárgy nem volt előttem teljesen idegen.
Fiatal koromban tiszti közvádló voltam vármegyémben. Élemedett, jeles
tehetségü és tudásu s nagy gyakorlatu törvényszéki orvos volt mellettem.
Minden leletét és véleményét birálat nélkül s föltétlenül elfogadtam.
Ezt cselekedte a törvényszék is, a felső biróságok is. Abban a
csalódásban éltem, hogy az egyes esetekben alkalmazott orvostanhoz és
élettanhoz a jogtudónak nincs hozzászólója, mert nincs hozzá se
elméleti, se gyakorlati képessége. Semmi körülmény se juttatta eszembe,
hogy ez a felfogásom csalódás s ebből ki kell keverednem.
Ez a jeles orvos nemsokára meghalt. Jött utána másik. Kezdetben az ő
leletei s véleménye előtt is föltétlenül meghajoltam. De csalódásom ez
uj törvényszéki orvosnál nem sokáig tartott.
Egyik leletét és véleményét ugyanis nem tudtam az eset egyéb
körülményeivel összhangzásba hozni. Vagy az egyéb tárgyi tünetek s jogi
sulylyal biró bizonyitékok voltak hamisak, vagy pedig az orvos leletei s
véleményének indokai tértek el az igazságtól.
Gondolkodóba estem. Valahol hiba van. De hát hol a hiba?
A birói itéletnek igazságosnak kell lenni. Arról, hogy igazságos legyen,
még beszélni se lehet mindaddig, mig a vétek esetét az éles és józan
elme teljes megnyugtatásáig nem ismerjük. Addig pedig semmikép nem
ismerjük, mig egyrészről a szakértő orvos lelete és véleménye s
másrészről az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok közt oly ellentét
van, melyet ki nem lehet egyeztetni. Ha csakugyan ki nem lehet: akkor
vagy az orvos munkáját kell egyszerüen félredobni, vagy az egyéb tárgyi
tünetek és bizonyitékok valódiságát megtagadni.
Az orvos munkáját félredobni?
Ez nem könnyü dolog. A büntető per kényszerü alakiságával össze nem fér.
Ha menti a bűnöst az orvos munkája: akkor a bűnöst el nem lehet itélni,
akármilyen sérelmes és utálatos volt cselekedete, vagy mulasztása. Ha
terheli a bűnöst, noha az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok mentik:
természetesen akkor se lehet elitélni. Mert hiszen büntető itélet hozása
nem a szakértő orvos dolga, hanem a tőle független biróságé.
Nem szabály szerint, de tényleg ugy volt, hogy hivatalosan kimondott
véleményem vagy vádjavaslatom döntő sulyu volt az itéletmondásnál
rendesen.
Mélyen éreztem a felelősséget. Miként adjak én véleményt, miként tegyek
én vádjavaslatot, ha az eset büntetőjogi felismerésében magam se vagyok
biztos?
Ujra kezdtem a vizsgálatot. Magam mentem ki a hely szinére, magam
vezettem a vizsgálat minden munkáját. Elvégre meg kellett győződnöm,
hogy az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok a valódiak.
Nem volt más kilábolás, félre kellett dobnom az orvosi munkát.
De ez se ment hamarosan. Magamhoz kértem a tiszti főorvost s közöltem
vele a vizsgálat eredményét s nyomatékosan kifejtettem előtte, hogy
lényeges dolgokban kétségtelenül tévedt.
Nem fogadta el, sőt bizonykodott velem szemben s az orvosi tudomány
tantételeivel s műszavaival árasztott el.
Hogy az esetet miként fogjam fel: erre nézve nem hatott rám érvelése. De
arra igen is rájöttem, hogy vagy az orvosi tudomány hézagos, vagy az ő
tudása csonka, vagy elméjének ereje, ugynevezett tehetsége nem elég nagy
arra, hogy az orvosi tudományt egyes esetek megfigyelésében tökéletesen
képes legyen alkalmazni.
És rájöttem arra, hogy nagyon sok orvostani tünet megfigyelésére s
felismerésére az orvosi tudományban járatlan elme is képes annyira, mint
bármily orvos, ha az az elme egyébként mivelt, jól képződött, a
természet jelenségeinek megfigyelésében gondos és szivós s ekként itélő
ereje egészségesen fejlődött.
Az angol birói gyakorlatban alapelvvé vált ez a nézet.
Ez időtől kezdve minden fontosabb esetben különös gonddal vigyáztam
arra: miként készülnek az orvosi leletek és főorvosi vélemények. S
minden büntetőjogi esetben, akár nagyobb, akár kisebb fontosságu volt,
pontosan összemértem az orvosi munkálat adatait a vizsgálat folyamán
megszerzett egyéb tárgyi adatokkal, tünetekkel és bizonyitékokkal.
Ime, ez volt oka, miért nem volt idegen agyam előtt a törvényszéki
gyakorlati orvostan fogalmainak nagy tömege. Csakhogy husz év óta már
törvényhozó voltam s politikai napi iró. Agyam tehát husz év óta más
tárgyu, más irányu, más természetü munkára volt begyakorolva. Czélszerü
volt tehát a nagy per keretébe szorult orvostani gyakorlati fogalmakra
ujolag begyakorolnom.
Könyvek utján erre nem lett volna időm. A társalgás utját választottam.
S rövid idő alatt meglehetős sikerre jutottam.
Volt a budapesti egyetemen egy nagyhirü tanár: Kovács József. A
gyakorlati sebészetnek volt nyilvános rendes tanára. Egyes sebészeti
műveletekben csodálatos gyorsasággal, biztonsággal és sikerrel
dolgozott. Éles figyeléséről, a bajnak biztos felismeréséről,
bátorságáról s megfelelő testi erejéről ismerték nemcsak itthon, hanem
Magyarország határain kívül is. Némely sebészeti szerszámot nagy
gyakorlati haszonnal alakitott át. Voltak hozzáértő szakemberek, a kik
abban az erős meggyőződésben éltek, hogy néhány sebészeti beavatkozást
biztosabban tudott végezni, mint a világhirü Nelaton vagy Billroth.
Ezt megitélni nem tudom, de lehetetlennek nem tartom.
Mert nagy elme volt. Külsőleg is nagy fej, nagy agy, nagy termet, eszes
arcz. Egész életemben sohase találkoztam senkivel, a kiben az agynak
erősebb, gyorsabb, hatalmasabb s üdébb működését vettem volna észre,
mint benne. Pedig volt alkalmam néhány óriási elméjü férfiuval nagyon
közelről megismerkedni. Köztük világhírü férfiakkal.
Nem irt. Irodalmi művei kis számuak és kis terjedelmüek s a tudomány
történetében alig lehet őket észrevenni.
Rendes jelenség, hogy a gyakorlati feladatok történelmi nagy férfiai nem
igen szeretnek irni. Jeles iró kevés van köztük. Ennek talán természetes
oka van. Nagy állami kérdés megoldása, döntő csata megnyerése, valamely
csodálatos zeneműnek tökéletes előadása, halálos természetü és bonyolult
helyi betegségnek sebészeti uton való gyors és biztos eltávolitása olyan
gyakorlati dolgok, melyeket utólag ugyan le lehet irni, de a melyek
fölött elmélkedni, bölcselő munkát irni, a tanszék tudományos szabályai
szerint okoskodni hiábavaló dolog. Gyakorlati nagy elme hiábavalóságra
nem érez kedvet magában.
Kovács Józseffel régebben ismerős voltam már. Gyakran találkoztunk és
egymással sokat évődtünk. Rokonszenv fejlődött ki köztünk egymás iránt.
Meglehetősen kedvelt engem s én is őt. Elméjének működését oly mezőkre
tereltem gyakran, a melyeken nem volt otthonos. S az az elme ott is
bámulatos volt. Ennek észlelése nagy gyönyörüséget okozott nekem. Ha egy
szines pillangó röpdösésében, egy macskakölyök játékában, egy ügyes
tánczosnő mozdulataiban is találunk élvezetet: minő fenséges lehet az a
gyönyör, mely egy óriási elme játszi működésében ragad el bennünket.
Tudtam róla, hogy abban az eszelős korban ő is zsidógyülölő s azt is
tudtam, hogy ő a kórboncztanban s a törvényszéki orvostanban
gyakorlatilag nem képzett annyira, mint néhány más szakember. De
általános orvostani tudása mégis nagy s elméje mindenkiénél erősebb s
azért őt szemeltem ki arra a czélra, hogy vele tanácskozzam.
Czélom csak az volt egyelőre, hogy saját elmémet gyakoroljam be a
csonka-fűzesi holttest körül fölmerülhető orvostani fogalmakra s azok
könnyü kezelésére s ezt senkivel se érhettem el jobban, mint ő véle.
Ezért választottam.
S azért, mert tudtam, hogy benne nincs afféle tudományos elfogultság,
melytől a tanszék férfiai ritkán mentesek. Tudtam, hogy elméjét a
megszokott eszmék nem képesek lekötözni s tudtam, hogy vele mindenről
tökéletes nyiltsággal értekezhetek. S végül számitottam arra, hogy a
zsidók iránti ellenszenve az ellenkező irányu tulzástól, ha netalán
beleesném, engem visszatart. Nem szerettem volna elfogult lenni
munkámban.
Mikor a vizsgálóbiró a csonka-fűzesi szakértők munkálatait nekem kiadta:
Kovács József éppen Debreczenben elnökölt az orvosok és
természet-vizsgálók országos gyülésén. Táviratot küldtem hozzá, hogy
igen fontos ügyben tanácskozni óhajtok vele és kérdem: mikor jön haza? A
vérvádat nem emlitettem.
Ő azonban rögtön rájött, mi lehet az, a miben én vele akarok
tanácskozni. A vagyonszerzés jogosult vágya benne is megvolt, mint
minden gyakorlati gondolkozásu emberben. Felelete erre nézve is
jellemző. Távirati felelete igy szól:
– Csütörtökön otthon leszek. Ezer forint.
Derültségre hangolt ez a nyers őszinteség. De hát ő ilyen volt.
Hazajött; fölkerestem; közöltem vele a tárgyat, a mely fölött
tanácskozni akarok; megmondtam neki őszintén, nyersen én is, hogy a
csonka-fűzesi halott rejtélyeinek megoldását nem várom tőle, ehhez a
csonkafűzesi munkálatot magam se tartom elég anyagnak, de azt igen is
reménylem, hogy a vele való tanácskozás az én elmémet megedzi annyira,
hogy a rejtély megoldásához a kulcsokat megtaláljam.
Tetszett neki az igy meghatározott feladat, késznek nyilatkozott annyi
időt forditani rám, a mennyit én akarok s a tanácskozások idejét minden
nap délutánjára tüztük ki, ugy emlékszem 4-től 6 óráig.
A pénzt asztalára tettem.
Azután azt kérdeztem tőle, vajjon látott-e, vizsgált-e ő valamikor vizi
holttestet?
– Majd hozok én kettőnkhöz harmadiknak olyan embert, a ki látott is,
vizsgált is elég vizi holttestet.
Csakugyan hozott.
Ez az ember Babes Viktor orvostudor volt. Szinte álmélkodtam, mikor
másnap nekem bemutatta. Ez volna hát az a férfiu, a kit Kovács József
vesz segitségül s a kitől nekem is okulni lehet?
Fiatal koru, vézna, kis termetü, bágyadt külsejü, inkább kicsiny fejü
emberke. Sehogy se néztem ki belőle a nagy tudást.
Apját ismertem. Apja Babes Vincze volt, harmincz év előtt követtársam.
Román ajku és nemzetiségü. Fiáról még semmit se tudtam.
De csakhamar megtudtam, hogy fiatalsága daczára jeles tudós, az
egyetemen már segédtanár s hatalmas kutató elme. Akkor – ha jól
emlékszem – Scheuthauer Gusztávnak, a kórboncztan nagyhirü tanárának
segéde.
Kérdeztem tőle, hány vizi holttestet bonczolt már, mióta szakszerüen
foglalkozik e tudománynyal?
– Háromszázkettőt.
Ez volt felelete. Ez a felelet meg is lepett, meg is nyugtatott.
Ez a férfiu később tanszéket nyert Romániában, a bukaresti egyetemen. Ma
is él s ez egyetemnek igazi büszkesége s a kutató tudománynak nagy
nyeresége. Pasteurnak és Kochnak nyomdokain halad s a bakteriologia
terén már jeles vivmányok kapcsolódnak nevéhez. Vannak már – ugy hallom
– feltünő tudományos irodalmi művei is.
Szeptember huszadika körül kezdtük meg hárman a tanácskozást s
szakadatlanul folytattuk mintegy tiz napon át. A tanácskozások
részletei, bármily érdekesek is egyénileg, ugy vélem, nem tartoznak e mű
keretébe.
Csak annyit jegyzek meg, hogy Kovács is, Babes is ingathatlan volt
abban, hogy nekik minden ténybeli állitást, melyet a csonka-fűzesi
szakértők az orvosi leletbe iktattak, szentül valónak el kell fogadniok.
Ha az eset összes körülményei némely állitással össze nem férnek, ama
körülmények pedig tárgyilag igazak: akkor az orvosok állitásai
tévedések; ezt az én álláspontomat Kovács József el nem fogadta.
– Ha én láttam volna azt a holttestet – ugy mond – talán sok más
jelenséget is láttam volna s talán másként is láttam volna, de végre is
ők látták, nem én.
Végre is arra szoritkoztak, vajjon fölvettek-e leletükbe a szakértők
mindent, a mit föl kellett volna venniök s vajjon a leirt tünetekkel
kellőkép tudják-e igazolni véleményüket?
Tanulmányuk végső eredményét Kovács József állitotta össze egy hozzám
intézett levélben. Ebből nem tünik ki, hogy tanácskozásainkban Babes is
résztvett. Ezt akkor se tudta a közönség.
A végső eredmény ez:
A holttest vizsgálatát s leirását szabatosabban kellett volna
teljesiteni a czélból, hogy annak fölismerése biztosabb legyen.
Hogy a holttest korát és szinét meg lehessen állapitani: a nemi
részeket, a szőr és haj maradványait s a fogak állását pontosabban le
kellett volna irni.
A vizsgálat eszerint hiányos, a szakértő orvosok véleménye nem egy
pontban tuloz s eléggé nem igazolt. A vizsgálat hiányainak egy részét a
holttest kiásásával s ujra vizsgálatával, más részét talán a szakértők
ujra való megkérdezésével lehet pótolni.
Egyenesen óhajtottam, hogy legalább ennyit kimondjon a hires tanár. S e
czélt csakugyan elértem. Nagytekintélyü tudós férfiu mondta ki, hogy a
holttestet ki kell ásni ujra a föld alól, hogy más férfiak is láthassák.
Október 1-én kaptam meg e levelet s nyomban elkezdtem a törvényszékhez
szóló nagy előterjesztésem készitését. Éjjel-nappal 36 napon át
dolgoztam rajta. November 6-án készültem el vele.
E munka főleg büntetőjogi és orvostani. Kiméletlenül, noha teljesen
tudományos módszerrel birálom meg benne a vizsgáló közegek s a szakértő
orvosok eljárását. Bebizonyitom, hogy minden munkájuk hézagos s
véleményük legfontosabb része téves s meggyőzően mutatom ki, hogy a
holttest ujra való kiásása s annak egy vagy több országos hirü s nagy
tudományu fővárosi szakértő által ujólag megvizsgálása képessé tesz
bennünket a hézagokat pótolni s a tévedéseket kiigazitani s helyrehozni.
E munka terjedelmes. Hogy a törvényszék könnyebben tekinthesse át:
kinyomattam. Aláirta mindegyik védő társam, hogy az előterjesztés az
összes védők és vádlottak előterjesztése legyen. A mikor a birósághoz
benyujtottam s igy nyilvánosságra jutott: rögtön leforditották német
nyelvre s Magyarországban, Ausztriában s Németországban több önálló
kiadásban is megjelent. De olasz, franczia s angol lapok is terjedelmes
közlésekben ismertették. Talán meg se kell emliteni, hogy e munka nem
lehet kimeritő s minden pontjában, minden érvében, minden állitásában
nem lehet se oly teljes, se oly alapos, mint e könyvem. Hiszen irásakor
a vizsgálat óriási anyagát még nem ismertem s a sírban nyugvó holttestet
még nem láttam.
Főczélom természetesen az volt e munkával, hogy a törvényszék a holttest
kiásását s az én közreműködésemmel való ujra vizsgálását rendelje el. De
e mellett igen fontos mellékczélom az volt, hogy a közvéleményhez
intézzek intő szózatot.
A közvélemény minden látszat szerint teljes szilárdsággal megalakult
már. Annyira megalakult, hogy szinte nem türte a vitát. Hogy a holttest
csempészett, idegen tetem s nem az eltünt lányka holtteste; hogy a
holttestet zsidók szállitották s ezzel a biróságot félre akarták vezetni
s hogy e szerint csakugyan a zsidók ölték meg Solymosi Esztert: mindezt
szent igazságnak tartotta a közvélemény.
Ha erős hangon bele nem kiáltok a közvélemény zsibongó zajába: akkor
hiábavaló a további védelem. Akkor a biróságot is ellenállhatlan erővel
sodorja el. Akkor a vérvád külsőleg és alakilag be lesz bizonyitva s
következményei ennek irtózatosak.
Munkámat nem a megszokott törvényszéki nyelven irtam. A törvényszéki
nyelv nem hatott volna be mélyen a nagyközönség elméjébe. De én azt
akartam, hogy fölszólalásom mélyre hasson s rögtön és nagy erővel
hasson.
Megállj közvélemény! A kérdés nehéz és szövevényes. Sok ágát, sok részét
még homály boritja. Te igazságot akarsz, én is igazságot akarok.
Meglehet, a tökéletes igazságot nem tudjuk kideriteni. De erre
törekednünk kell s erre minden komoly és becsületes kisérletet meg kell
tennünk. Nyilvánvaló, hogy még sok irányban nagy munkát kell végeznünk.
Mig azt el nem végeztük: addig az utolsó szót nem szabad kimondani.
Addig idétlen és korai a te megalakulásod oh vérvádhivő közvélemény!
Várj még kis ideig. Várj, a mig minden homályt el nem oszlatunk. Pihenj
addig s maradj csendesen. Hajszálon függ sokszor, hogy az érdekek,
szenvedélyek s véletlen esetlegek által összebonyolitott ügyekben
tisztán lássunk. Hadd keressük meg azt a hajszálat.
Ime ez volt mellékes, de igen fontos czélom.
Ezt is elértem. Komoly megilletődés vett erőt a közönségen, a mikor
munkám napvilágot látott. Egy pillanatra elhallgatott a gyülölködő
közvélemény zajongása.
– Várjunk tehát!
Ezt mondotta minden ember. Csönd lett. A törvényszék felé tekintett
mindenki. Ime: a biróság előtt föl van tárva a vérvád másik oldala is –
vajjon mit mond hozzá a biróság?
November 11-én adtam be a törvényszékhez a nagy előterjesztést. Ebben a
holttest kiásásán s ujra leendő megvizsgálásán kívül azt is kértem, hogy
gondoskodjék a biróság, hogy ezentul azt a sirt, a hova Solymosi
Esztert, a csonka-fűzesi holttetemet eltemették, a hatóság gondosan
őrizze.
Sajátságos vélemények forgó szele zaklatta akkor az emberek lelkét.
Vajjon miért kellene egy falusi elhagyatott, begyöpösödött sirt a
hatóságnak őriztetni? Ki pusztitaná föl egy szegény ismeretlen,
Tisza-hozta lánykának örök nyugvó helyét? Nem királylány volt az,
tetemére nem raktak kincseket, az orvok vágyát se ingerelheti az a
szegény halott.
Mégis szükségesnek láttam a sir őrizését.
Keresztyének, zsidók képzeletét egyaránt ellepte valami érthetetlen
káprázat.
A zsidók azzal csüngtek rajtam, hogy a csonkafűzesi holttestet abban a
sirban a titkos tanács emberei mulhatlanul kicserélik. Még nevet is
mondtak, a kivel kicserélik. Ápril hónapban, a lányka eltünése után
nemsokára halt meg Tisza-Eszláron Tóth Gyurka felesége. Életkora
huszonöt év körül volt. Bizonyára ennek holttestét csempészik oda a sir
fenekére. S ha majd jönnek az igazi és tudós szakértők s megvizsgálják a
kiásott holttetemet: ime csakugyan kisül, hogy a csonka-fűzesi holttest
nem a 14 éves Eszteré, hanem a sokkal idősebb elvirult nőé. Tehát igazuk
lesz a csonka-fűzesi szakértőknek.
A vérvádhivő keresztyéneket más káprázat bóditott. Ők meg azt hitték és
terjesztették, hogy a zsidók bontják föl éjjel titkon a sirt s ők
csempésznek oda valami fiatal lánytól eredő holttestet. S ekként játszák
ki az igazságot.
Minden efféle feltevést kereken elutasitottam.
Falukon a temető a faluvégen, az utolsó házaktól nem messzire szokott
lenni. Nappal nem bontanak sirt tilalmas módon. Észrevennék
kétségtelenül. A sirok épségét törvény, kegyelet, babona egyaránt őrzi.
A tilalmas sirbontást nagy és gyülöletes bűnnek tartja a köznép. Keserü
büntetés vár a gonosz sirbontóra.
Csak éjjel, sötétben, orvul lehet a sirt észrevétlen fölbontani. A
falusi temetőt se éjjel, se nappal nem őrzik külön temetőőrök. De nagyon
őrzik a falusi házi kutyák. El se lehet képzelni: miként kerülhetné ki a
kutya figyelmét olyan munka, zaj és mozgolódás, melylyel a sirdomb
felbontása jár. Az nem egy-két percznyi dolog. Két embernél több alig
fér hozzá. Két embernek pedig órákra terjedő munkát okoz egy sirüreg
kiásása.
Mind igaz ez. Azonban különös idők voltak azok. Sok bódult agy hitte,
hogy minden szabad a zsidók ellen s minden szabad, a mi a vérvád
látszatát igazolhatja. Valósággal meg is fertőztették a zsidótemetőt.
Hiszen junius 25-én felbontották Ziszman Jakab csecsemő fiának sirját s
a halottat arczra fektették s a sirt nyitva hagyták. A vad és rideg
lélek, a ki ezt megtehette, azt is megteheti, hogy Solymosi Eszter
sirját összedulja, hogy ezzel gyanut háritson a zsidókra, mintha ezek
cselekedték volna. Ha a tiszai holttest-szállitást rájuk kenhették:
mennyivel könnyebben megtehetik ezt?
Az én meggyőződésem rendithetlen volt, hogy a sirban Solymosi Eszter
tetemét találjuk meg.
Olyan holttestet találunk, mely lehetett tizennégy éves leányé s mely
hatvan-hetven napig ázhatott a Tisza árjaiban. Melyről tehát igazi
tudósok és szakemberek megállapithatják, hogy az Solymosi Eszteré lehet.
Ez elég lesz nekem az igazság kideritésére. Eszternek a holttesten
talált ruhája s a Szakolczai Julcsa által felismert különös testi jegye
is elég lett volna arra rendes viszonyok közt. Csak a csonka-fűzesi
szakértők hézagos lelete, vékony tudása s téves véleménye akadályozza a
világosságot. Ezt az akadályt el kell háritani.
Minő erős volt meggyőződésem: erre föl kell hoznom egy bizonyitékot.
November 11 én délután odaadtam a hirlapoknak közlés végett nagy
előterjesztésemet. Ha közlik: november 12-iki számukban közlik. S
kétségtelen volt, hogy közlik, hiszen akkor az egész világ sajtója nem
ismert érdekesebb közleni valót.
Ámde a csongrádi fejetlen holttestet is november 11-én vizsgálta egy
kitünő birói és szakértői küldöttség. Ez a holttest is nő holtteste
volt, feje hiányzott, mintha ugy vágták volna le. Egészen beillett a
zsidók által meggyilkolt Solymosi Eszter holttestének. Várta is
mindenki, hogy a küldöttség ezt állapitja meg.
November 11-én éjjeli tiz óra után eljött hozzám Simon József ügyvéd, a
zsidók országos központi irodájának titkára s azt javasolta, halaszszuk
el huszonnégy órával az előterjesztés hirlapi közlését.
– Miért?
– Várjuk be a csongrádi vizsgálat eredményét. Hátha a vizsgálat Solymosi
Esztert találja meg a fejetlen holttestben. Igaz, hogy a vérvád akkor is
alaptalan, de akkor az egész védelemnek más irányban kell dolgozni s
akkor előterjesztése csaknem minden pontja és minden föltevése dugába
dől s helytelenné válik s akkor a csonka-fűzesi holttest kiásása nem
szükséges.
Minden szavamra jól emlékszem, melylyel ez aggodalomra válaszoltam.
– Nem várok egy órát se. Hadd lássa meg a világ minél előbb, hogy én hol
és miben látom az igazságot. Nem lehet csalódnom. A jól ismert sir
fenekén Solymosi Eszter fekszik. Csak ott találjuk meg, másutt sehol.
Két teljes hónapon át tanulmányoztam az eddigi vizsgálat szövevényét.
Itéletem behatolt ebbe, mint a szú a fába. Nincs más megoldás, mint a
melyet én keresek.
Komoly voltam magam is. Én is éreztem, hogy védő szerepemnek komoly
válsága lenne, ha a csongrádi vizsgálat halomra döntené eddigi
tanulmányom s életismeretem minden eredményét. De nem kételkedtem. A mi
lehetetlen: lehetetlen. A csongrádi fejetlen női holttest nem lehet az
eltünt lányka.
Simon Józsefet nem tudtam megnyugtatni. Erős zsidó érzése s fajának és
felekezetének mély szeretete vonaglott a válságsejtő kinos aggodalmak
rohama alatt.
A szent-ferencziek házában laktam. Nagy lakásomnak egy kisded szobája
volt dolgozószobám. Ott történt ez a beszélgetés. Simon József nem
tudott nyugodni, nem tudtam őt megnyugtatni. Föl és alá tipegett a kis
szobában s fejét tenyere közé szoritva, rekedt hangon mondta:
– Meg kell őrülni! Meg kell őrülni!
Még se engedtem szavainak.
Pontban éjfélkor Csávolszky Lajos országgyülési képviselő jött hozzám. Ő
az »Egyetértés« czimü nagy függetlenségi napilapnak volt tulajdonosa és
szerkesztője. Ő is kiszedette már előterjesztésemet s óriási
mellékletben akarta közölni. A nagy per őt nem érdekelte különösen, de
erős barátság állott fenn köztünk, lapjának is egyik irója voltam s a
csongrádi vizsgálat eredményétől ő is féltett engem. Ő is azt javasolta,
ő is meleg részvéttel arra kért: halaszszuk el legalább egy nappal a
közlést.
Neki is azt feleltem, a mit Simon Józsefnek. Ő megnyugodott, de teljesen
ő se.
Ekkor még nem beszéltem az ügyről se vádlottal, se tanuval. Az óriási
tömegü vizsgálati iratokból nem láttam egy betüt. A biróság nem engedte
meg azok megtekintését. Csak a csonka-fűzesi eljárás iratait láttam,
csak Zurányi Kálmán bizalmas közléseit hallottam és csak a három tutajos
máramaros-szigeti panaszáról értesültem. De ez is elég volt arra, hogy a
helyi viszonyok általános ismerete, s néhány tünet gondos megfigyelése
után elfogulatlan elmével erős meggyőződés képződjék bennem arra nézve,
hol kell keresni, s hol lehet megtalálni az igazságot.
A ki az életet jól ismeri, annál ily bonyodalmas ügyben nem könnyen
alakul meg az erős meggyőződés. Hogy nálam már ily látszólag kis
anyagból is meg tudott alakulni: ebben nagy biztositékot láttam arra,
hogy helyes uton vagyok. Tehát késlekednem nem szabad.
Azt a hatást, melyet előterjesztésem a törvényszékre tett, alig lehet
leirni. A törvényszék vezető tagjaiban is erős meggyőződés képződött már
ki. De az enyémmel ellenkező. S ime munkálatom, legalább látszólag, az ő
meggyőződésük minden sarokkövét összetöri. Mégis lehetetlennek tartották
előterjesztésem elutasitását. Birói felelősségük komoly érzetében
teljesiteniök kellett minden kérelmemet. De teljesitették azért is, mert
az a remény biztatta őket, hogy a kiásott holttest majd engem fog
megczáfolni és majd a csonka-fűzesi szakértőket fogja igazolni.
Elrendelték a sirnak őrizését s erős tanakodás után november 23-án
elrendelték a holttest kiásását s annak ujra való megvizsgálását.
Szakértőknek kirendelték Scheuthauer Gusztáv, Mihálkovich Géza és Belky
János orvostudorokat s a budapesti egyetem nyilvános rendes tanárait.
III.
(Az egyetemi tudósok. – A holttest kiásására kirendelt birói bizottság.
– Az igazi sir. – Az igazi koporsó. – A bonczoló helyiség. – Nem kapunk
szállást és ételt-italt.)
Miért épen ezeket a tanárokat? Ezt sohasem tudtam meg; igaz, hogy nem is
kérdezősködtem utána. A biróságnak még több tagja él; – azok
megmondhatnák, miért esett választásuk épen e három férfiura.
Jeles tudós volt mind a három s különösen Scheuthauer és Mihálkovich.
Amaz a kórboncztani, emez az élettani kutatásokban volt kitünő. Belky a
törvényszéki orvostant adta elő.
Akkor még csak névről ismertem mindegyiket. Személyesen nem láttam még
egyiket se. Természetesen tehetségük értékéről fogalmam se lehetett, s
tudásuk mélységét és terjedelmét s megfigyelésük pontosságát s élességét
se ismerhettem. S eszembe se juthatott a fölött tünődni, hogy a
vérvádról s a zsidók bűnösségéről vagy ártatlanságáról miként vélekednek
s erkölcsi és tudománybeli bátorságuk milyen erős és milyen tiszta.
Később megismertem őket.
Tisztában voltam azzal, hogy ha igazi tudósok, ha az elmeerő és tudás
náluk egészséges: akkor nyugodtan nézhetek munkájuk elé. Akkor a
tudománybeli meggyőződés csak a tárgy vizsgálatának eredményei alapján
alakul meg. Ha pedig már megalakult: akkor az igazság szolgálatába
állanak, akár szeretik, akár nem szeretik a zsidókat s akármi a
véleményük a vérvád természetéről és lehetőségéről.
A nagyközönség bizonyos kétséggel és gyanakodással nézett munkájuk elé.
Az a közönség, mely indulatainak lobogása közben esküdött a vérvádra,
lelke mélyén mindig gondolt arra, hátha megvesztegetik a zsidók az
egyetemi szakértőket is. Az a közönség ritkán találkozik a tudomány
hőseivel s a meggyőződés vértanuival s alig képes felfogni, hogy a köz-
és magánélet ismert és nem ismert férfiai közt mindig sokan vannak, a
kiket az igazság utjáról se jó, se rossz szóval, se adománynyal, se
igérettel, se megfélemlitéssel, se a szeretet, se a gyülölség hatalmával
eltériteni nem lehet.
Maga a törvényszék se volt minden gyanu nélkül.
A holttest kiásását Megyeri Géza törvényszéki biróra bizta, de melléje
rendelte jegyzőkönyvvezetőnek Bary Józsefet, az eddigi vizsgálóbirót.
A holttest kiásására s az uj vizsgálatra odarendelték a csonka-fűzesi
szakértőket is, a kiknek pedig ott alig lehetett volna helyük.
Magam is megnyugodtam abban, hogy a csonkafűzesi szakértők ott legyenek
s mindent figyelemmel kisérhessenek. Sok mende-mondának, sok alaptalan
gyanusitásnak vehettük ekként elejét.
Birósági tanukat is rendelt oda a törvényszék. Olyanokat, a kik az
orvosi tudományt is, a hatósági tekintélyt is képviseljék.
Az egyik tanu Józsa András orvos-tudor volt, a vármegyének tiszti
főorvosa s a közkórházak rendes főorvosa. Jeles tehetségü férfiu,
nagyhirü orvos. Ő lett volna hivatva az egyetemi szakértők tudománybeli
tévedéseinek s netaláni hibáinak ellenőrizésére s kiigazitására.
Legalább a törvényszék igy gondolta. Az a jámbor törvényszék szentül
megbizott az ő parlagi tudósaiban, a csonka-fűzesi szakértőkben, de
sehogy se tudott megbizni az egyetem jeles tudósaiban.
A másik tanu volt Miklós László, a vármegye főjegyzője s Jármy Jenő, a
járás főszolgabirája. A helyi hatósági tekintélyek közt őket találta a
biróság legnagyobbnak.
A holttest felásatásához odarendelték a sirhalom őrét s megidéztek hét
tanut, a kik közvetlenül tudták, hogy a holttest hova és miként lett
eltemetve.
A községi előljáróságnak is ott kellett lenni.
A közvádat Szeyfferth Ede helyettes királyi főügyész képviselte.
A védők közül rajtam kívül Funták Sándor és Heumann Ignácz volt ott.
Horánszky Nándor nem jöhetett el képviselői dolgai miatt.
Egész nagy sereg ember volt hát odarendelve, a föld alatt keresni az
igazságot. Ha király csontjait kellett volna kiásni a föld alól: ennyi
embert, ekkora sokaságot nem csődit oda a biróság. Mióta holttestekkel
is vesződnek a biróságok: nem is vizsgáltak még meg tetemet soha
annyira, mint azét a szegény lánykáét. Se az előtt, se azóta.
1882-ik évi deczember 7-én volt a fölásás.