Ha valaki még oly tetszetősen adja benne elő állításait; ha
következtetést következtetésre zsúfolva halmoz: míg előbb ama kérdésre
nem tudott kielégítően felelni, jogomban áll mondani: mind hiába való
haszontalan bölcselkedés s hamis bölcsesség. Tiszta ész alapján
beszélsz, s nem csak adott fogalmakat taglalván, hanem új kapcsolatokat
alkotván, melyek nem az ellenmondás tételén alapszanak s melyeket mégis
minden tapasztalattól teljesen függetleneknek vélsz átláthatni, számot
tartasz arra, hogy _a priori_ ismereteket mintegy teremtesz; hogyan
jutottál ehhez, hogyan fogod e követelőzéseidet igazolni? Az általános
emberi ész megegyezésére nem szabad hivatkoznod; mert e tanú tekintélye
csak közönséges mende-mondán alapszik.
_Quodcunque ostendis mihi sic, incredulus odi._
Horatius.
De a mily mellőzhetetlen a felelet erre a kérdésre, oly nehéz is
egyszersmind; s habár a főok, hogy miért nem iparkodtak már régen
megfelelni rá, abban van, hogy még csak eszébe sem jutott senkinek, hogy
ilyesfélét kérdezni lehessen; mégis egy második ok az, hogy ez egy
kérdés kielégítő megoldása sokkal tartósabb, mélyebb s fárasztóbb
gondolkodást követel, mint valaha a legterjedelmesebb metafizikai munka,
mely első megjelenése alkalmával halhatatlanságot igért szerzőjének.
Minden józan olvasó, ha e föladat követelményeit gondosan megfontolja,
nehézségétől megrettenve, eleinte megoldhatatlannak kell hogy gondolja,
s ha ily tiszta szintetikai _a priori_ ismeretek tényleg nem léteznének,
tisztán lehetetlennek vélje, ami David Hume-on tényleg megesett, habár ő
a kérdést távolról sem állította maga elé oly általánosságban, mint mi
állítottuk s kellett is állítanunk, ha azt akarjuk, hogy a felelet az
egész metafizikára döntő legyen. Mert mikép lehetséges – mondá amaz
éleselmű ember – hogy ha valamely fogalom adva van, én e fogalom körét
átléphessem és vele egy más fogalmat összekapcsolhassak, mely amabban
épen nem foglaltatik, még pedig olykép, mintha emez szükségkép tartoznék
amahhoz? Csak tapasztalat szolgáltathat nekünk ily kapcsolatokat (ezt
következteté ő abból a nehézségből, melyet lehetetlenségnek tartott) s
ama vélt szükségesség, vagy, ami egyre megy, az annak tartott _a priori_
ismeret nem egyéb, mint hogy megszoktunk valamit igaznak tartani s azért
a szubjektiv szükségességet objektivnek vélni.
Ha az olvasó panaszkodik, hogy e feladat megoldásával sok bajt és
fáradságot szerzek neki, próbálja meg s oldja meg maga könnyebb módon.
Talán akkor majd lekötelezve érzi magát annak, ki ily mély kutatás
munkáját ő helyette magára vállalta s inkább még némikép csodálkozik
azon a könnyűségen, mely a dolog mivoltához képest a megoldásnak
adatott; éveken át tartó fáradságba is került, míg a feladatot egész
általánosságban, abban az értelemben, melyben a mathematikusok élnek e
szóval, t. i. minden esetre kiterjeszkedve, meg lehetett oldani s végre
analitikai alakban is, mint itt történt, előadni.
Mind a metafizikusok tehát ünnepélyesen föl vannak függesztve
munkájuktól, míg erre a kérdésre:
Mikép lehetségesek szintetikai _a priori_ ismeretek?
kielégítően meg nem feleltek. Mert csak ez a felelet adja meg nekik azt
a kreditivát, melyet föl kell mutatniok, ha a tiszta ész nevében valamit
közölni akarnak velünk; ha ezzel nem rendelkeznek, el kell készülve
lenniök rá, hogy a józan emberek, kiket már annyiszor megcsaltak,
közleményük minden további vizsgálata nélkül el fogják utasítani őket.
De ha nem mint tudományt, hanem mint üdvös és az általános emberi
értelemhez alkalmazkodó rábeszélések mesterségét akarják dolgukat
folytatni, ez iparukban senki méltányosan meg nem akaszthatja őket.
Észszerű hit szerény nyelvével fognak azután élni; be fogják vallani,
hogy arról, ami minden lehetséges tapasztalat határain túl van, nem hogy
tudnának valamit, de még sejtelmük sem lehet, s hogy (nem spekulativ
használatra, mert erről le kell mondaniok, hanem pusztán gyakorlati
célból) csak feltesznek valamit, ami az értelem és akarat vezetéséhez az
életben lehetséges, sőt mellőzhetetlen. Csak így viselhetik majd hasznos
és bölcs emberek nevét, még pedig annál nagyobb mértékben, mennél inkább
lemondanak a metafizikusokéról, mert ezek spekulativ filozofusok akarnak
lenni; s minthogy ha _a priori_ ítéletekről van szó, nem érhetjük be
üres valószínűségekkel (mert amit állítólag _a priori_ ismerünk meg, azt
ép ezzel szükségesnek hirdetjük), azért nem engedhetjük meg nekik, hogy
sejtésekkel játszadozzanak; állításuknak tudománynak kell lennie,
különben egyáltalán semmi.
Mondhatni, hogy az egész transscendentalis filozófia, mely a metafizikát
szükségkép megelőzi, ma nem egyéb, mint csakis az itt föladott kérdésnek
rendszeres és kimerítő, teljes megoldása, hogy tehát eleddig
transscendentalis filozófia nincsen. Mert ami ennek nevét viseli,
tulajdonkép a metafizikának egy része; de ama tudománynak előbb ez
utóbbinak a lehetségét kell megállapítania, tehát meg kell előznie
minden metafizikát. Nem is szabad tehát csodálkoznunk rajta, hogy egy
egész tudomány, még pedig más tudományoktól vett segítség nélkül, tehát
egészen új tudomány szükséges ahhoz, hogy csak egyetlen egy kérdésre
kielégítően feleljünk; ha e megoldás bajjal, fáradsággal, sőt némi
homályossággal jár is.
Midőn most e megoldáshoz fogunk, még pedig analitikai módszer alapján,
föltételezvén, hogy ily tiszta észből való ismeretek valósággal vannak,
az elméleti ismeretnek (mint amelyről itt egyedül szó van) csak két
tudományára hivatkozhatunk, t. i. a tiszta mathematikára s tiszta
természettudományra, mert csak ezek tüntethetik föl a tárgyakat
szemléletben, tehát ha bennük netalán _a priori_ ismeretekre akadnánk,
ezek igazságát vagy a tárggyal való megegyezésüket _in concreto_, azaz
valóságukat mutathatnók meg; amiből aztán lehetségük alapjához
analitikai úton haladhatnánk. Ez nagyon megkönnyíti a munkát, melyben az
általános elmélkedések nem csak alkalmaztatnak tényekre, hanem sőt
belőlük indulnak, míg a szintetikai eljárásban egészen _in abstracto_,
fogalmakból kellene őket leszármaztatnunk.
De hogy e valódi s egyszersmind alappal biró tiszta _a priori_
ismeretekből ahhoz, amit keresünk, t. i. a metafizikához mint
tudományhoz fölemelkedhessünk, bele kell foglalnunk főkérdésünkbe azt,
ami bennünk e metafizikát megindítja, ami mint természetesen adott, de
igazságát illetőleg nem gyanútlan _a priori_ ismeret neki alapúl
szolgál, és amelynek ez ismeretek lehetőségét kritikailag nem vizsgáló
földolgozását már rendesen metafizikának neveznek: egy szóval az e
tudományhoz való természeti hajlandóságunkat; e szerint a
transscendentális főkérdésre, négy más kérdésre osztva kell sorban
feleletet adnunk.
1. Mikép lehetséges tiszta mathematika?
2. Mikép lehetséges tiszta természettudomány?
3. Mikép lehetséges metafizika egyáltalán?
4. Mikép lehetséges metafizika mint tudomány?
Látni való, hogy habár e föladatok megoldása főkép a Kritika lényeges
tartalmát fogja föltüntetni, mégis van benne sajátos is, ami magában is
figyelemre méltó, t. i. adott tudományokhoz a forrásokat magában az
észben keressük, hogy ezen az uton azt a tehetséget, melynél fogva ez az
ész valamit _a priori_ megismer, maga által a tény által megvizsgáljuk
és kimérjük. Ez által maguk e tudományok is, habár nem tartalmukat, de
helyes használatukat illetőleg előbbre jutnak s midőn közös eredetük
felsőbb kérdését deritjük föl, saját mivoltukra is nagyobb világosság
árad.
A TRANSSCENDENTALIS FŐKÉRDÉS ELSŐ RÉSZE. Mikép lehetséges tiszta
mathematika?
6. §.
Íme egy nagy s kipróbált ismeret, mely már most is bámulatos terjedelmű
s határtalan kiterjedést igér a jövőben; mely minden izében
apodiktikusan bizonyos, azaz föltétlenül szükséges, tehát nem alapszik
tapasztalati okokon, ennélfogva tiszta szüleménye az észnek, de
azonfölül minden izében szintetikai. «Hogyan képes az emberi ész ily
ismeretet egészen _a priori_ hozni létre?» Minthogy nem alapúl s nem
alapúlhat tapasztalatokon, nem tételez-e föl e képesség valamely _a
priori_ ismeretalapot, mely mélyen rejtőzik, de ha csak első csiráit
szorgalmasan kutatjuk, e hatásaiból talán mégis megismerhető?
7. §.
Azt találjuk, hogy minden mathematikai ismeretben az a sajátos, hogy
fogalmát előbb a szemléletben, még pedig _a priori_, tehát nem
empirikus, hanem tiszta szemléletben kell föltüntetnie, ami nélkül egy
lépést sem tehet előre; ítéletei ezért _intuitivak_, míg a filozofiának
puszta fogalmakból vont _diskurziv_ ítéletekkel kell beérnie s
apodiktikus tanait a szemlélet segitségével megvilágosíthatja ugyan, de
le belőle nem vonhatja. A mathematika mivoltának e megfigyelése már is
elvezet lehetségének első s legfelső föltételéhez: valamely tiszta
szemlélet kell hogy alapúl szolgáljon neki, melyben minden fogalmát _in
concreto_ s mégis _a priori_ tüntetheti föl, vagy amint mondani szokás,
megszerkesztheti.[9] Ha e tiszta szemléletet s ennek lehetségét
megtalálhatjuk, akkor könnyen magyarázható belőle, mikép lehetségesek _a
priori_ szintetikai tételek a mathematikában, tehát az is, mikép
lehetséges maga e tudomány. Mert valamint a tapasztalati szemlélet
minden nehézség nélkül lehetővé teszi, hogy a szemlélet valamely
tárgyáról alkotott fogalmunkat oly állítmányokkal, melyeket maga a
szemlélet szolgáltat, a tapasztalatban szintetikailag kibővíthessük,
azonkép a tiszta szemlélet is lehetővé teszi ezt, csak azzal a
különbséggel, hogy az utóbbi esetben a szintetikai ítélet _a priori_
bizonyos s apodiktikus lesz, az előbbi esetben pedig csak _a posteriori_
s tapasztalatilag bizonyos; mert emebben csak az foglaltatik, ami a
véletlen tapasztalati szemléletben, amabban pedig, ami a tiszta
szemléletben szükségkép találtatik; mert mint _a priori_ szemlélet
minden tapasztalat vagy egyes észrevevés előtt van elválaszthatatlanúl
összekötve a fogalommal.
8. §.
De a nehézség ezzel úgy látszik inkább nő, mint csökken. Mert most az a
kérdés: Mikép lehet valamit _a priori_ szemlélni? Szemlélet oly képzet,
mely mintha közvetetlenül függne a tárgy jelenlététől. Lehetetlennek
látszik ennélfogva, _a priori_ eredetileg szemlélni, mert akkor a
szemlélet előbb jelen volt vagy most jelen levő tárgy nélkül való volna,
tehát szemlélet sem lehetne. Fogalmak oly természetűek ugyan, hogy
némelyeket, t. i. azokat, melyekkel csak a tárgyat általában gondoljuk,
_a priori_ alkothatunk, anélkül, hogy a tárgyhoz közvetetlen viszonyban
volnánk, pl. a mennyiség, ok stb. fogalma; de még ezek is, hogy értelmet
s jelentést nyerjenek, rászorúlnak arra, hogy _in concreto_ használjuk,
azaz valamely szemléletre alkalmazzuk, mely által nekünk ennek tárgya
adatik. De mikép előzheti meg a tárgy szemlélete magát a tárgyat?
9. §.
Ha szemléletünknek oly fajtájúnak kellene lennie, hogy dolgokat úgy
állít maga elé, amint magukban vannak, akkor _a priori_ szemlélet
lehetetlen volna, akkor minden szemlélet empirikus volna. Mert hogy mi
foglaltatik magában a tárgyban, csak úgy tudhatom, ha jelen s adva van
előttem. Igaz, hogy akkor is megfoghatatlan, mikép ismertetheti meg
velem valamely jelenlevő dolog szemlélete magát a dolgot, amint magában
van, minthogy tulajdonságai nem szállhatnak át az én értelmembe; de ha
ezt mégis lehetségesnek gondoljuk, az efféle szemlélet még sem lehetne
_a priori_, azaz mielőtt a tárgyat szemlélem; mert enélkül nem található
ki, min alapúlna képzetünknek a tárgyra való vonatkozása, hacsak nem
sugallaton. Azért csak egy mód van, mikép előzheti meg szemléletem a
valóságos tárgyat, s lehet _a priori_ ismeret, ha ugyanis nem foglal
magában egyebet, mint az érzékiség formáját, mely énemben minden való
benyomást, melylyel tárgyak engem illetnek, megelőz. Mert hogy érzékek
tárgyai csak az érzékiség e formája szerint szemlélhetők, azt _a priori_
tudhatom. Ebből következik, hogy tételek, melyek az érzéki szemléletnek
csak e formájára vonatkoznak, az érzékek tárgyaira vonatkozólag
lehetségesek s érvényesek lesznek; hasonlókép megfordítva: szemléletek,
melyek _a priori_ lehetségesek, soha egyébre, mint érzékeink tárgyaira,
nem vonatkozhatnak.
10. §.
Csak az érzéki szemlélet formája által szemlélhetünk tehát dolgokat _a
priori_, de ennek következtében a tárgyakat csak úgy ismerhetjük meg,
amint nekünk (érzékeinknek) megjelenhetnek, nem amint magukban vannak;
és e föltevés okvetetlenül szükséges, hogy szintetikai _a priori_
tételeket lehetségeseknek ismerjünk el, vagy ha tényleg rájuk akadunk,
lehetségüket megértsük s eleve megállapítsuk.
De tér s idő azok a szemléletek, melyeket a tiszta mathematika minden
apodiktikus és szükséges ismeretének s ítéletének alapúl vet; mert a
mathematikának minden fogalmát előbb a szemléletben, a tiszta
mathematikának pedig a tiszta szemléletben kell feltüntetnie, azaz
megszerkesztenie, ami nélkül (minthogy nem analitikailag, t. i. a
fogalmak taglalása útján, hanem csak szintetikailag járhat el) nem tehet
egy lépést sem, mert hiányzik a tiszta szemlélet, melyben egyedűl a
szintetikai _a priori_ itéletekhez való anyag adva van. A geometria a
tér tiszta szemléletét veti alapúl. Az arithematika még számfogalmait is
az egységeknek sorban való hozzáadásával az időben hozza létre, de főkép
a tiszta mechanika a mozgásról való fogalmait csak az idő képzete
segítségével hozhatja létre. Mindkét képzet azonban pusztán szemlélet;
mert ha a testek s ezek változásainak (mozgás) empirikus szemléletéből
minden empirikus elemet t. i. ami az érzékletre tartozik, elhagyunk:
megmarad a tér s idő, amelyek tehát tiszta szemléletek; ezek amazoknak
_a priori_ szolgálnak alapúl, s azért maguk nem hagyhatók el soha; de
épen azzal, hogy tiszta _a priori_ szemléletek, azt bizonyítják, hogy
érzékiségünknek puszta formái, melyeknek minden tapasztalati
szemléletet, azaz valódi dolgok észrevevését meg kell előzniök, s melyek
szerint tárgyak _a priori_ megismerhetők, de persze csak amint nekünk
megjelennek.
11. §.
A jelen szakasz feladata tehát meg van oldva. Tiszta mathematika mint
szintetikai _a priori_ ismeret csak úgy lehetséges, hogy nem vonatkozik
egyébre, mint az érzékek tárgyaira, melyek tapasztalati szemléletének
tiszta szemlélet (a tér és időé) még pedig _a priori_ szolgál alapúl, s
azért szolgálhat alapúl, mert e tiszta szemlélet nem egyéb, mint az
érzékiség puszta formája, mely a tárgyak valódi megjelenését megelőzi,
valósággal lehetővé tevén ezt. De ez _a priori_ szemlélés lehetsége a
jelenségnek nem anyagára vonatkozik, t. i. arra, ami benne érzéklet,
mert ez tapasztalati benne, hanem csak formájára, térre meg időre. Ha
valaki csak legkevésbbé is kételkednék benne, hogy mindkettő nem
maguknak a dolgoknak határozmánya, hanem a dolgoknak az érzékiséghez
való viszonyáé, szeretném tudni, mikép tudhatjuk _a priori_, tehát a
dolgokkal való ismeretségünk előtt, t. i. mielőtt ezek adva volnának,
hogy szemléletüknek milyen mivoltúnak kell lennie, amint ezt a térre s
időre vonatkozólag valóban tudjuk. Ellenben ez igen is érthető, ha
mindkettőt csak érzékiségünk formai föltételének, a tárgyakat pedig csak
jelenségeknek tartjuk, mert akkor a jelenség formáját, azaz a tiszta
szemléletet igenis magunkból, azaz _a priori_ képzelhetjük.
12. §.
A dolgot megvilágítja s megerősíti, ha a geometerek rendes s okvetlen
szükséges eljárását tekintjük. Két adott alak teljes hasonlóságáról
(amidőn az egyik minden tekintetben a másik helyére tehető) szóló minden
bizonyítás végre is azon alapszik, hogy a kettő egymást födi, ami
nyilván nem egyéb, mint közvetetlen szemléleten alapuló szintetikai
tétel; s e szemléletnek tisztának s _a priori_ adottnak kell lennie,
különben ama tételt nem tarthatnók apodiktikusan bizonyosnak, csak
tapasztalati bizonyosságú volna. Azt mondanók: így látni ezt mindig, s
csak eddigi észleletünk határain belül érvényes. Az a tétel, hogy a
teljes tér (mely maga nem határa többé valamely más térnek) három
kiterjedésű, s tér egyáltalán nem is lehet több kiterjedésű, azon a
tételen alapszik, hogy egy pontban csak három vonal metszheti egymást
derékszög alatt; ez a tétel azonban nem is bizonyítható fogalmakból,
hanem közvetetlenül szemléleten alapúl, még pedig tiszta _a priori_
szemléleten, mert apodiktikusan bizonyos; az efféle követelések
lehetősége is: egy vonal a végtelenig (in infinitum) húzandó, vagy a
változásoknak sora (pl. mozgás által megjárt útak) végtelenbe
folytatandó, a tér meg idő oly képzetét tételezi föl, mely pusztán a
szemlélettől függ, t. i. amennyiben magában nem határolja semmi;
fogalmakból soha sem következtethetnők. A mathematikának tehát valóban
tiszta _a priori_ szemléletek szolgálnak alapúl, amelyek annak
szintetikai s apodiktikailag érvényes tételeit lehetővé teszik;
transscendentalis dedukciónk a tér meg időbeli fogalmainkról tehát
egyszersmind a tiszta mathematika lehetőségét magyarázza, amelyet ily
dedukció nélkül, s anélkűl, hogy föltételeznők, hogy «mindazt, ami
érzékeinknek adathatik (a külsőknek a térben, a belsőknek az időben)
csak amint megjelenik, nem amint magában van, szemléljük»,
megengedhetünk ugyan, de semmiképen át nem láthatunk.
13. §.
Akik még nem tudnak attól a felfogástól szabadulni, hogy tér meg idő
valódi tulajdonságok, melyek magukhoz a dolgokhoz tartoznak,
éleselműségüket a következő paradoxonon gyakorolhatják s ha hiába
fáradoztak megoldásán, legalább néhány pillanatra előitéletektől menten
gyaníthatják, hogy a tér meg időnek érzéki szemléletünk puszta formáivá
való sülyesztése talán mégis alapos.
Ha két dolog minden tekintetben, mely mindeniken külön egyáltalán
megismerhető (minden a mennyiséghez s minőséghez tartozó határozmányban)
azonegy, abból azt kell következtetnünk, hogy az egyik minden esetben s
tekintetben a másik helyére tehető, anélkül, hogy e csere a legkisebb
fölismerhető különbséget okozná. Ez így is van a sík alakokkal a
geometriában; de különböző szferikus alakok ama teljes belső megegyezés
ellenére külső viszonyukban mégis annyira különbözők, hogy az egyik
épenséggel nem tehető a másik helyére; pl. két gömbháromszög a két
félgömbön, melynek közös alapja az æquatornak egy íve, teljesen egyenlő
lehet, mind vonalaiban, mind szögeiben, úgy hogy ha az egyiket külön s
teljesen leírom, semmit sem találhatok benne, ami nem volna meg a
másiknak leírásában, s az egyik még sem tehető a másik helyére (t. i. az
ellenkező félgömbre); itt tehát mégis oly belső különbség van a két
háromszög között, melyet semmiféle értelem belsőlegesnek nem mondhat s
amely csak a térbeli külső viszonyban nyilvánúl. De közönségesebb
eseteket akarok felhozni, melyek a mindennapi életből vehetők.
Mi lehet hasonlóbb kezemhez vagy fülemhez s vele minden tekintetben
egyenlőbb, mint képe a tükörben? S még sem tehetem azt a kezet, melyet a
tükörben látok, az eredetinek a helyébe; mert ha ez jobb kéz volt, az a
tükörben balkéz, a jobb fül képe bal fül, mely amannak a helyére nem
tehető. Itt semmiféle, értelemmel kigondolható belső különbség nincs;
mégis a különbség, amennyire érzékeim tanuskodnak róla, belsőleges, mert
a bal kéz a jobbal minden kölcsönös egyenlősége s hasonlósága mellett
sem foglalható ugyanazon határok közé (nem kongruálhatnak), az egyik
kézre való keztyűt nem húzhatom föl a másikra. Mi itt a megoldás? E
tárgyak nem képzetek a dolgokról, amint magukban vannak, s amint a
tiszta ész megismerhetné, hanem érzéki szemléletek, azaz jelenségek,
melyeknek lehetsége bizonyos magukban ismeretlen dolgoknak máshoz, t. i.
érzékiségünkhöz való viszonyán alapszik. Ez érzékiségben már most a tér
a külső szemlélet formája, s minden tér belső meghatározása csak az
által lehetséges, hogy külső viszonyát az egész térhez, melynek amaz
csak egyik része, megállapítjuk; más szavakkal, a rész csak az egész
által lehetséges, ami maguknál a dolgoknál, mint a puszta értelem
tárgyainál sohasem fordúlhat elő, de puszta jelenségeknél igenis
előfordúlhat. Hasonló s egyenlő, de mégis inkongruens dolgoknak (pl.
ellenkező értelemben kanyarodó csigáknak) különbségét azért nem is
magyarázhatjuk meg semmiféle fogalommal, csak a jobb és balkézhez való
viszonyukkal, ami közvetetlenül a szemlélet dolga.
I. Jegyzet.
A tiszta mathematikának s főleg a tiszta geometriának csak azon föltétel
mellett lehet objektiv valósága, hogy pusztán érzékek tárgyaira irányúl,
de ezekre vonatkozólag áll az az alapelv, hogy érzéki képzetünk
épenséggel nem maguknak a dolgoknak képzete, hanem csak ama módé, amint
megjelennek nekünk. Ebből következik, hogy a geometria tételei nem
valahogy költő képzeletünk puszta szüleményének határozmányai, tehát
valódi tárgyakra biztossággal nem vonatkoztathatók, hanem szükségkép
érvényesek a térre, tehát mindenre is, ami a térben található, mert a
tér nem egyéb, mint minden külső jelenség formája, amelyben érzékek
tárgyai egyedül adhatók nekünk. Az érzékiségen, melynek formáját a
geometria alapúl veti, alapszik külső jelenségek lehetsége; ezekben
tehát sohasem lehet egyéb, mint amit a geometria megszab nekik. Egészen
másképen állna a dolog, ha az érzékeknek a tárgyakat, amint magukban
vannak, kellene föltüntetniök. Mert akkor a tér képzetéből, melyet a
geometer ennek mindenféle sajátságával _a priori_ alapúl vesz, semmikép
sem következnék, hogy mindez azzal együtt, ami belőle következhetik, ép
így van meg a természetben is. A geometer terét puszta képzelménynek
tartanók s nem tulajdonítanánk neki objektiv érvényességet, mert nem
láthatnók át, mikép egyeznek meg szükségkép tárgyak ama képpel, melyet
magunktól s eleve róluk alkotunk. Ellenben ha e kép, vagy inkább e
formális szemlélet érzékiségünk lényeges tulajdonsága, mely által
egyedül tárgyak adhatók nekünk, az érzékiség pedig nem magukat a
tárgyakat, hanem csak jelenségeiket tünteti föl, könnyen megértjük,
egyszersmind kétségbevonhatatlanúl bebizonyítottuk, hogy érzéki világunk
minden külső tárgyának szükségkép pontosan meg kell egyeznie a geometria
tételeivel, minthogy csak az érzékiség, külső szemléletének formája (a
tér) által, amellyel a geometer foglalkozik, teszi ama tárgyakat, mint
puszta jelenségeket lehetségessé. Mindenkorra figyelemre méltó tünemény
marad a filozófia történetében, hogy volt idő, midőn még mathematikusok
is, kik egyszersmind filozófusok voltak, nem ugyan geometriai tételeik
helyességében, amennyiben pusztán a térre vonatkoztak, hanem magának e
fogalomnak objektiv érvényességében s az ő, valamint geometriai
meghatározásainak a természetre való alkalmazásában kételkedni kezdtek,
mert tartottak tőle, hátha a vonal a természetben mégis fizikai
pontokból, a valódi tér tehát a tárgyban egyszerű részekből áll, bárha
az a tér, melyre a geometer gondol, semmikép sem állhat ilyenekből. Nem
látták át, hogy csak ez a gondolatbeli tér teszi lehetővé a fizikai
tért, t. i. magát az anyagnak a kiterjedését; hogy a tér nem maguknak a
dolgoknak tulajdonsága, hanem csak érzéki képzeterőnk formája; hogy mind
a tárgyak a térben puszta jelenségek, azaz nem magukban levő dolgok,
hanem érzéki szemléletünk képzetei, s minthogy a tér, amint a geometer
gondolja, egészen pontosan az érzéki szemlélet ama formája, melyet _a
priori_ magunkban találunk, s amely (formájukat illetőleg) mind a külső
jelenségek lehetőségének alapját teszi, ennélfogva a jelenségeknek
szükségkép s a legszabatosabban meg kell egyezniök a geometer
tételeivel, melyeket ő nem holmi költött fogalomból, hanem minden külső
jelenség szubjektiv alapjából, t. i. az érzékiségből származtat le.
Csakis ezen a módon biztosítható a geometer tételeinek kétségbe nem
vonható objektiv valósága a selejtes metafizika agyarkodásai ellen, ha
ez szükségkép meglepőnek tetszik is e metafizikának, mert fogalmainak
forrásáig nem hatol előre.
II. Jegyzet.
Csak ami a szemléletben adatik, lehet nekünk tárgy. De minden
szemléletünk csak az érzékek útján történik; az értelem nem szemlél,
csak reflektál. Minthogy azonban az érzékek, amint előbb bizonyítottuk,
soha és semmiben nem ismertetik meg velünk magukat a tárgyakat, hanem
csak jelenségeiket, ezek pedig csak az érzékiség képzetei, «ennélfogva
mind a tárgyakat, magával a térrel együtt, melyben vannak, puszta
bennünk levő képzeteknek kell tartanunk, amelyek sehol sincsenek, csupán
gondolkodásunkban». Nem a nyilvánvaló idealizmus-e ez?