analitikai módszer szerint haladhat, holott magát a művet egészen
szintetikai módszer szerint kellett készítenem, hogy a tudomány minden
izületében, mint egészen sajátos ismereterő alkata, természetes
kapcsolatában előtünjék. Aki e tervet, melyet mint minden jövendő
metafizikához való bevezetést előre bocsátok, ugyancsak homályosnak
találja, az fontolja meg, hogy nem kell mindenkinek ép metafizikát
tanulni, s hogy sok oly ember van, ki alapos, sőt mélyebb tudományokban
is, ha csak közelebb állnak a szemlélethez, szépen előrehalad, míg oly
kutatásokban, melyek csupa elvont fogalmak körül forognak, nem tud
boldogulni, amely esetben legjobb lesz tehetségeit más tárgyra
fordítani. De aki arra vállalkozik, hogy metafizikát ítéljen meg, sőt
maga írjon: annak okvetetlenül eleget kell tennie az itt fölállított
követelményeknek, akár úgy, hogy elfogadja az én megoldásomat, akár
pedig, hogy alaposan megcáfolja s mást tesz helyébe, – mellőzni nem
mellőzheti. Ami pedig azt a sokat hánytorgatott homályosságot (a
kényelmesség vagy rövidlátás e szokott köpenyét) illeti, annak is megvan
a maga haszna; mert mindazok, kik minden más tudományban óvatosan
hallgatnak, azok metafizikai kérdésekben mesterként beszélnek, bátran
ítélnek, mivel tudatlanságuk itt nem üt ugyan el nagyon mások
tudományától, de igenis az igazi kritika alapelveitől. Ezekről tehát
méltán mondhatni:
_Ignavum, fucos, pecus a praesepibus arcent._
Virg.
PROLEGOMENÁK. Figyelmeztetés a metafizikai ismeretek sajátosságairól.
1. §. A metafizika forrásairól.
Ha valamely ismeretet tudományként akarunk előadni, előbb pontosan meg
kell állapítani tudnunk, ami mástól megkülönbözteti, ami tehát sajátos
benne, máskülönben a tudományok határai összezavarodnak s egyiket sem
tárgyalhatjuk alaposan, amint mivolta megkívánja.
Akár a tudomány tárgyának, akár a megismerés forrásainak vagy a
megismerés módjának különbségéből, akár ezek egynehányából vagy
valamennyiből együttvéve ered e sajátosság, de csak ezen alapúlhat a
lehető tudomány s körének eszméje.
Ami először valamely metafizikai ismeret forrásait illeti, már
fogalmukban rejlik, hogy e források nem lehetnek tapasztalatiak. Elvei
tehát (s ezekhez nemcsak alaptételei, hanem alapfogalmai is tartoznak)
nem meríthetők a tapasztalatból; mert nem fizikai, hanem metafizikai,
azaz a tapasztalat körén túl levő ismeret akar lenni. Tehát nem
alapúlhat sem külső tapasztalaton, mely forrása a tulajdonképeni
fizikának, sem belsőn, mely alapja a tapasztalati lélektannak. Tehát _a
priori_, vagyis tiszta értelemből és tiszta észből való ismeret.
De ezzel még nem különböznék a tiszta mathematikától; azért tiszta
filozófiai ismeretnek kell nevezni. Ami e kifejezés jelentését illeti,
hivatkozom a Tiszta Ész Kritikájára 712. l. stb., ahol az ész használata
e két fajának különbségét világosan s kielégítően előadtam. Ennyit a
metafizikai megismerés forrásairól.
2. §. Az ismeretnek ama fajáról, mely egyedül metafizikainak nevezhető.
_a)_ A szintetikai s analitikai ítéletek különbségéről általában.
Metafizikai ismeretnek csupa _a priori_ itéletekből kell állnia; ezt
forrásainak sajátos mivolta követeli. De bármily forrásból származnak is
ítéletek, vagy bármilyenek is logikai formájukat illetőleg:
különbözhetnek egymástól tartalomban, aszerint mint vagy pusztán
magyarázók, midőn az ismeret tartalmát semmivel se növelik, vagy pedig
bővítők, midőn az ismeret tartalmát növelik; az előbbiek analitikai, az
utóbbiak szintetikai ítéleteknek nevezhetők.
Az analitikai ítélet állítmánya nem mond egyebet, mint a mi az alany
fogalmában valósággal, habár nem oly világosan és tudatosan,
gondoltatott. Ha azt mondom: minden test kiterjedt, ezzel semmivel sem
bővítettem fogalmamat a testről, csak fölbontottam; mert a kiterjedést
már az ítélet előtt, habár nem külön kifejezve, a test fogalmában
valóban gondoltam, az ítélet tehát analitikai. Ellenben ez a mondat:
némely test nehéz, olyasmit foglal az állítmányba, amit a test általános
fogalmában tényleg nem gondoltam, tehát ez az ítélet, növelvén
fogalmamat, bővíti ismeretemet, s azért szintetikai ítélet a neve.
_b)_ Valamennyi analitikai ítélet közös alapelve az ellenmondás tétele.
Az analitikai ítéletek mind egészen az ellenmondás tételén alapúlnak s
mivoltuknál fogva _a priori_ ismeretek, akár empirikusak ama fogalmak,
melyek anyagúl szolgálnak nekik, akár nem. Minthogy ugyanis valamely
állító analitikai ítélet állítmányát már az alany fogalmában gondoljuk,
azért ellenmondás nélkűl nem tagadható róla; hasonlóképen analitikai, de
tagadó ítéletben az állítmány ellentétét okvetetlenül tagadnom kell,
ugyancsak az ellenmondás tételénél fogva. Példák ezekre e mondatok:
Minden test kiterjedt, és: egy test sem kiterjedés nélkül való
(egyszerű).
Ugyanezért minden analitikai tétel, ha fogalmai empirikusak is, _a
priori_ ítélet, példáúl az arany sárga fém; mert ennek megtudására az
aranyról való fogalmamon kívül, mely magában foglalja azt, hogy e test
sárga fém, további tapasztalatra nem szorulok, mert ép ezekből áll
fogalmam, melyet csak föl kellett bontanom, anélkül, hogy rajta kívül
egyebet keressek.
_c)_ Szintetikai ítéletek egyéb elvre szorúlnak, mint az ellenmondás
tételére.
Vannak szintetikai _a posteriori_ ítéletek, melyeknek eredete empirikus;
de vannak olyanok is, melyek _a priori_ bizonyosak s tiszta értelemből
meg észből erednek. De mindkettő megegyezik abban, hogy pusztán az
analizis alaptétele, tudniillik az ellenmondás tétele alapján nem
származhatnak; még egészen más alaptételre szorúlnak, ámbár bármely
alaptételből is, de minden esetre az ellenmondás tétele szerint
származtatandók le, mert ezzel a tétellel, habár nem minden belőle
származtatható le, ellenkezni nem ellenkezhetik semmi. Előbb osztályozni
akarom a szintetikai ítéleteket.
1. Tapasztalati ítéletek mindig szintetikaiak. Mert képtelenség volna
analitikai ítéletet tapasztalatra alapítani, hiszen ily ítélet
alkotásánál nem is szabad a fogalom körét elhagynom, tehát nem szorúltam
a tapasztalat bizonyságára. Hogy valamely test kiterjedt, _a priori_
bizonyos, nem pedig tapasztalati ítélet. Mert mielőtt a tapasztalathoz
fordulok, megvannak az itéletemhez szükséges föltételek a fogalomban,
melyből az állítmányt az ellenmondás tétele alapján csak ki kell vonnom,
miáltal egyszersmind ítéletem szükségességének tudatára juthatok, melyre
a tapasztalás nem is taníthatna.
2. Mathematikai ítéletek mind szintetikaiak. Ez a tétel az emberi ész
taglalóinak úgy látszik teljesen elkerülte figyelmüket, sőt
homlokegyenest ellenkezik is föltevéseikkel, habár tagadhatatlanúl igaz,
s a következőkben nagy fontosságú. Mert midőn látták, hogy a
mathematikusok következtetései mind az ellenmondás tételének fonalán
haladnak (amit minden apodiktikus bizonyosság mivolta követel),
elhitették magukkal, hogy az alaptételek is mind az ellenmondás
tételéből ismerhetők meg, amiben nagyon tévedtek; mert szintetikai
ítélet az ellenmondás tételéből átlátható ugyan, de csak ha más
szintetikai tétel megelőzi, melyből leszármaztatható; nem pedig magában.
Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy tulajdonképi mathematikai tételek
mindig _a priori_ ítéletek, nem pedig empirikusak, mert szükségességet
foglalnak magukban, mely tapasztalatból nem eredhet. De ha ezt nem
fogadnák el, akkor tételemet a tiszta mathematikára szorítom, melynek
már fogalmával vele jár, hogy nem empirikus, hanem tiszta _a priori_
ismeretet zár magában.
Kezdetben ugyan azt gondolhatná az ember, hogy e tétel 7 + 5 = 12
pusztán analitikai tétel, mely hét meg öt összegének fogalmából az
ellenmondás tétele alapján következik. De ha közelebbről tekintjük, azt
találjuk, hogy 7 meg 5 összegének fogalma nem foglal egyebet magában,
mint a két számnak egy számba való összefoglalását, amiből még nem tudom
meg, melyik az a szám, mely a kettőt egybefoglalja. Tizenkettőnek a
fogalmát meg épenséggel nem gondoltam azzal, hogy pusztán a hét meg
ötnek egybefoglalását gondolom; s ha ily lehetséges összegről való
fogalmamat még annyit taglalgatom is, a tizenkettőt nem találom meg
benne. E fogalmak körét át kell lépnem, segítségül véve a szemléletet,
mely a kettő egyikének megfelel, teszem az öt ujjamat vagy (mint Segner
aritmetikájában) öt pontot s így egymás után a szemléletben adott ötnek
az egységeit a hétnek fogalmához hozzáadnom. E tétellel tehát 7 + 5 = 12
valóban bővítem fogalmamat s az előbbi fogalomhoz újat teszek hozzá,
mely amabban épen nem foglaltatott; az aritmetikai tétel tehát mindig
szintetikai, amiről még inkább meggyőződünk, ha nagyobb számokat
veszünk; ilyenkor világosan átlátjuk, hogy bármikép forgassuk is
fogalmunkat, ha a szemléletet nem hívjuk segítségül, fogalmaink puszta
taglalgatásával az összeget nem találhatjuk meg soha.
Ép oly kevéssé analitikai a tiszta geometriának valamely tétele.
Szintetikai tétel, hogy két pont közt az egyenes vonal a legrövidebb.
Fogalmam az egyenesről ugyanis nem foglal magában mennyiséget, csak
minőséget. A legrövidebbnek a fogalma tehát tisztán hozzájárúlt és
semmiféle taglalgatás által nem vonható ki az egyenes vonal fogalmából.
A szemléletet kell itt segítségűl hívnom, csak ennek alapján lehetséges
a szintezis.
Néhány más tétel, melyet a geometerek fölvesznek, valóban analitikai
ugyan s az ellenmondás tételén alapúl; de ezek csak mint azonos tételek
a módszer láncolatáúl szolgálnak, nem pedig alapelvek; ilyen példáúl _a
= a_, az egész maga magával egyenlő vagy _(a + b)_ > _a_, azaz az egész
nagyobb valamely részénél. S még ezek is, habár puszta fogalmak alapján
érvényesek, a mathematikában csak mert a szemléletben föltüntethetők,
nyernek bebocsátást. Rendesen csak a kifejezés kétértelműsége hiteti el
velünk, hogy ily apodiktikus ítéletek állítmánya már benfoglaltatik
fogalmunkban, az ítélet tehát analitikai. Tartozunk ugyanis egy adott
fogalomhoz egy bizonyos állítmányt hozzá gondolni s e szükségesség már
vele jár a fogalommal. De nem az a kérdés, hogy mit tartozunk
hozzágondolni valamely adott fogalomhoz, hanem hogy valósággal habár
homályosan mit gondolunk benne e ekkor kitünik, hogy az állítmány ama
fogalmakhoz szükségkép ugyan, de nem közvetetlenül, hanem csak valamely
szemlélet segítségével járúl.
3. §. Jegyzet az ítéleteknek analitikaiakra és szintetikaiakra való
általános beosztásához.
Ez a beosztás az emberi értelem kritikája szempontjából mellőzhetetlen s
azért megérdemli, hogy benne klasszikus legyen; nem igen tudom, hogy más
egyebütt nagyobb haszonnal járna. S ebben találom meg okát annak, hogy
dogmatikai filozófusok, kik metafizikai ítéletek forrását mindig csak
magában a metafizikában, nem pedig rajta kívül a tiszta ész törvényeiben
keresték, ezt a beosztást, mely magától látszik kinálkozni, mellőzték,
és mint a híres Wolf vagy a nyomdokait követő éleselmű Baumgarten, az
elegendő ok tétele bizonyítását, mely nyilván szintetikai, az
ellenmondás tételében kereshették. Ellenben már Locke művében az emberi
értelemről találom e beosztás sejtését. Mert a negyedik könyv harmadik
főrészének 9. §-ában és tov., miután már előbb a képzeteknek ítéletekben
való különböző kapcsolatáról s e kapcsolat forrásairól beszélt, melyek
egyikét az azonosságban vagy ellenmondásban keresi (analitikai
ítéletek), másikát azonban a képzeteknek egy alanyban való létében
(szintetikai ítéletek), kimondja a 10. §-ban, hogy ismeretünk _(a
priori)_ ez utóbbiakról igen szűk, s jóformán semmi. De amit az
ismeretnek e fajáról mond, oly kevéssé határozott s szabályokra fejtett,
hogy nem csudálhatni, ha senki, még Hume sem talált benne alkalmat ily
fajta tételekről elmélkedni. Mert efféle általános s mégis határozott
elveket nem igen tanulhatunk másoktól, kik előtt csak homályosan
lebegtek. Előbb saját gondolkodásunkkal kellett rájuk akadnunk, csak
azután találjuk meg őket másutt is, ahol először bizonyára nem leltük
volna, mert maguk a szerzők sem tudták, hogy megjegyzéseiknek ily eszme
szolgált alapúl. Akik maguk soha nem gondolkodnak, mégis vannak oly
éleselműek, hogy mindent, amit megmutatnak nekik, kifürkésznek abban,
amit már azelőtt mondtak, ahol pedig azelőtt ugyancsak nem látta meg
senki.
A PROLEGOMENÁK általános kérdése: Lehetséges-e egyáltalán metafizika?
4. §.
Ha oly metafizika, mely mint tudomány megállhatna, valósággal megvolna;
ha mondhatnók: itt a metafizika, tanuljátok és ő ellenállhatatlanúl s
változhatatlanúl meg fog titeket győzni a maga igazságáról: akkor ama
kérdés felesleges volna, s csak az a kérdés maradna fönn, mely inkább
éleselműségünk próbájára, mint maga a dolog lételének bizonyítására
vonatkoznék, tudniillik, hogyan lehetséges s mi úton-módon jut el az ész
hozzá. De az emberi észnek ez esetben nincs oly jó dolga. Nem utalhatni
egy könyvre sem, mint teszem utalunk Euklidesre, mondván: ez itt a
metafizika, itt találjátok e tudomány főcélját, egy legfőbb lény s a
jövő élet ismeretét, a tiszta ész elveiből bizonyítva. Mert sok tételre
utalhatunk ugyan, melyek apodiktikailag bizonyosak s melyeket soha meg
nem támadtak; de ezek mind analitikaiak s inkább a metafizika anyagára,
építő szereire tartoznak, mint ismeretünk bővítésére, amit tulajdonképen
a metafizikában keresünk. (2. §. _lit. c._) De mégha szintetikai
tételekre (például az elegendő ok tételére) utaltok is, melyeket soha
tiszta észből, tehát – a mint pedig kötelességtek lett volna – _a
priori_ nem bizonyítottatok, melyeket azonban mindenki szívesen elismer;
mégis, ha e tételeket főcélotokra akarjátok fölhasználni, oly
megengedhetetlen s bizonytalan állításokra vetemedtek, hogy minden
időben az egyik metafizika ellenmondott a másiknak vagy magukban az
állításokban, vagy pedig ez állítások bizonyításában s ezzel tartós
tetszésre való jogát maga rombolta le. Sőt bizonyára ily tudomány
megalkotásának kísérlete volt első oka az oly korán támadt
skepticismusnak; a gondolkozásnak ebben a módjában pedig az ész oly
erőszakot követ el maga magán, hogy az nem keletkezhetett volna, ha az
ész nem esik vala teljesen kétségbe azon, hogy legfontosabb céljait el
nem érheti. Mert rég mielőtt a természetet kezdték rendszeresen kutatni,
kutatták az elszigetelt észt, melyet a közönséges tapasztalat némileg
kiművelt; mert hiszen az ész mindig rendelkezésünkre van, holott a
természet törvényeit fáradságosan ki kell kutatni; s így a metafizika
mindig habként a felszínen úszott, de úgy, hogy amint az, amelyet
lemerítettek, szétfoszlott, azonnal új hab mutatkozott a felszínen,
melyet némelyek buzgón gyűjtöttek, míg mások, ahelyett, hogy e tünemény
okát a mélységben keresték volna, nagyra voltak azzal, hogy amazok hiú
fáradságát nevették.
A tiszta mathematikai ismeret lényeges, s minden más _a priori_
ismerettől megkülönböztető jele az, hogy épenséggel nem fogalmakból,
hanem mindig csak a fogalmak szerkesztése útján (Tiszta Ész Kr. 713. l.)
jő létre. Minthogy tehát tételeiben a fogalmon túl a fogalomnak
megfelelő szemlélet tartalmához kell haladnia, azért tételei nem
származhatnak s ne is származzanak fogalmak taglalása útján, azaz
analitikailag, tehát valamennyien szintetikaiak.
De nem tehetem, hogy ne figyelmeztessek ama kárra, melyet e könnyű és
jelentéktelennek látszó megfigyelésnek mellőzése a filozófiára hozott.
Hume, midőn azt a filozófushoz méltó hivatást érezte magában, hogy
átvizsgálja a tiszta _a priori_ ismeret egész területét, melyen az
emberi értelem oly nagy birtokra tart számot, meggondolatlanúl egy
egész, még pedig a legfontosabb tartományt, tudniillik a tiszta
mathematikát, elvágott belőle, abban a hitben, hogy mivolta, s hogy úgy
mondjam, alkotmánya egészen más alapelveken, tudniillik csakis az
ellenmondás tételén alapszik; s habár a tételeket nem osztotta be oly
határozottan s általánosan és így megnevezve mint én itt tettem, mégis
jóformán azt mondotta: a tiszta mathematika csak analitikai, a
metafizika ellenben szintetikai _a priori_ ítéleteket foglal magában.
Ebben meg nagyon tévedt s e tévedése döntőleg káros hatással volt egész
felfogására. Ha e tévedés nem esik meg rajta, akkor kutatását
szintetikai ítéleteink eredetéről messze az okság metafizikai fogalmán
túl, az _a priori_ mathematika lehetőségére is kiterjeszti vala, mert
ezt is szintetikainak kellett volna elismernie. De akkor metafizikai
tételeit épenséggel nem a puszta tapasztalatra alapíthatta volna, mert
különben a tiszta mathematika sarktételeit is a tapasztalatnak vetette
volna alá, és sokkal józanabb elméjű volt, hogy sem ezt tehette volna. A
jó társaság, melybe a metafizika ilyetén módon került volna, megvédte
volna lealázó bántalmak veszélyétől; mert a csapások, melyeket neki
szántak, szükségkép amazt is érték volna, amit Hume nem akart, nem is
akarhatott; és akkor ez éleselmű ember oly elmélkedésekre tért volna,
melyeknek a mieinkhez hasonlítaniok kellelt volna, de amelyek az ő
utánozhatatlan szép előadásában végtelen sokat nyertek volna.
Voltaképi metafizikai ítéletek mind szintetikaiak. Metafizikához tartozó
ítéleteket meg kell különböztetni a voltaképi metafizikai ítéletektől.
Amazok közt sok analitikai van, de ezek csak eszközül szolgálnak a
metafizikai ítéletekhez, amelyek a tudomány célját teszik s amelyek
mindig szintetikaiak. Mert ha fogalmak, mint példáúl a szubstanciáé,
tartoznak a metafizikához, akkor az e fogalmak puszta taglalásából
származó ítéletek, mint pl. szubstancia az, ami csak mint szubjektum
létezik sat., szükségkép szintén a metafizikához tartoznak, s több
efféle analitikai ítélet segítségével a fogalmak meghatározását meg
akarjuk közelíteni. De minthogy valamely tiszta értelmi fogalomnak
(minőket a metafizika magában foglal) az analizise nem más úton
történik, mint bármely más empirikus fogalomé, mely nem tartozik a
metafizikához, (példáúl a levegő rugékony folyadék, melynek rugékonyságá
ta hidegség semmiféle eddig ismert foka nem szünteti meg): azért a
fogalom sajátosan metafizikai ugyan, de az az ítélet nem az; mert ez a
tudomány neki sajátos módon alkotja meg _a priori_ ismereteit, ezt tehát
attól, ami vele más értelmi ismeretekkel közös, meg kell különböztetni;
így pl. az a tétel: minden ami a dolgokban szubstancia, állandó,
szintetikai és sajátos metafizikai tétel.
Ha az _a priori_ fogalmakat, melyek a metafizika anyagát s építő szereit
alkotják, előbb bizonyos elvek szerint összegyűjtöttük, akkor e fogalmak
taglalása nagy értékű; ezt külön részként (mintegy _philosophia
definitiva_-ként), mely puszta analitikai, a metafizikához tartozó
tételeket foglal magába, a szintetikai ítéletektől, melyek magát a
metafizikát alkotják, elkülönítve is elő lehet adni. Mert valóban e
taglalásoknak sehol egyebütt nincs számbavehető hasznuk, mint a
metafizikában, t. i. tekintettel a szintetikai tételekre, melyeket
azokból az előbb széttagolt fogalmakból meg kell alkotni.
E szakasz végszava tehát, hogy a metafizikának voltakép szintetikai _a
priori_ tételekkel van dolga, és csak is ezek teszik célját; ehhez
szüksége van ugyan fogalmainak némely taglalására, tehát analitikai
ítéletekre, de akkor eljárása nem különbözik más ismeretfajétól, amidőn
fogalmainkat taglalás után csak világossá akarjuk tenni. De a metafizika
igazi tartalmát az _a priori_ megismerés megalkotása teszi, mind
szemléletek, mind fogalmak útján, végül pedig a filozofiai ismeret
szintetikai _a priori_ tételeinek megalkotása.
Megunván tehát a dogmatizmust, mely semmire sem tanít bennünket; meg a
skepticizmust, mely még csak nem is igér semmit, a megengedett nem-tudás
nyugalmát sem; ösztönözve az ismeret fontosságától, melyre szükségünk
van; s hosszú tapasztalás folytán gyanúval eltelve minden ismeret iránt,
melynek birtokában hisszük magunkat vagy amely a tiszta ész címe alatt
kinálkozik: csak egy kritikai kérdésünk marad hátra – s a reá adandó
felelettől függ jövő magunktartása: lehetséges-e egyáltalán a
metafizika? De e kérdésre nem valamely valóságos metafizika bizonyos
állításai ellen intézett skeptikus kifogásokkal, (mert most még nem
ismerünk el egyet sem), hanem egy ily tudománynak még csak problematikus
fogalmából kell feleletet adni.
A Tiszta Ész Kritikájában e kérdésre vonatkozólag szintetikailag jártam
el, t. i. úgy, hogy magát a tiszta észt vizsgáltam s magában e forrásban
iparkodtam mind alkotó elemeit, mind tiszta használatának törvényeit
elvek szerint megállapítani. Ez nehéz munka és oly olvasót kíván meg, ki
el van szánva lassan-lassan belegondolni magát oly rendszerbe, mely
semmi egyebet nem vesz alapúl, mint magát az észt, amely tehát, anélkül
hogy valamely tényre támaszkodnék, az ismeretet őseredeti csiráiból
iparkodik kifejteni. _Prolegomenák_-nak ellenben előgyakorlatoknak kell
lenniök; inkább csak utalniok kell arra, mit kelljen csinálni, hogy
valamely tudományt eshetőleg megvalósítsunk, mint magát a tudományt
előadni. Tehát támaszkodniok kell valamire, amit már biztosnak tudunk,
ahonnét bizalommal megindulhatunk s előre nyomulhatunk a forrásokhoz,
melyeket még nem ismerünk, s melyeknek fölfedezése nem csak biztosan
megmagyarázza, amit tudtunk, hanem sok oly ismeret körét is föltárja,
mely mind ugyanazon forrásokból ered. A Prolegomenák módszeres eljárása
tehát, főleg ama prolegomenáké, melyek egy jövő metafizikára akarnak
előkészíteni, _analitikai_ lesz.
Szerencsés eset azonban, hogy bár nem tehetjük föl, hogy a metafizika
mint tudomány valósággal van, mégis bizalommal mondhatjuk, hogy bizonyos
tiszta szintetikai _a priori_ ismeretek valódiak s adva vannak, t. i. a
tiszta mathematika és tiszta természettudomány; mert mindkettő oly
tételeket foglal magában, melyek részint tiszta észből apodiktikusan
bizonyosak, részint pedig mint amelyekben minden tapasztalat megegyezik
s melyek mégis a tapasztalattól függetlenek, általánosan el vannak
ismerve. Tehát legalább nehány meg nem vitatott szintetikai a priori
ismeretünk van, s nem kell kérdeznünk, lehetséges-e (mert hiszen
valósággal megvan), hanem csak mikép lehetséges, hogy az adottak
lehetségének alapelvéből mind a többieknek is lehetséget
leszármaztathassuk.
A PROLEGOMENÁK általános kérdése: Mikép lehetséges tiszta észből való
ismeret?
5. §.
Fent láttuk az analitikai és szintetikai ítéletek közti hatalmas
különbséget. Analitikai ítéletek lehetségét könnyen megérthettük, mert
csakis az ellenmondás tételén alapszik. _A posteriori_ szintetikai
ítéletek lehetsége, t. i. azoké, melyeket a tapasztalatból merítünk,
ugyancsak nem szorúl külön magyarázatra; mert a tapasztalat maga nem
egyéb, mint észrevételek folytonos összetétele (synthesis). Tehát csak
_a priori_ szintetikai ítéletek lehetségét kell keresnünk vagy
kutatnunk, mert ezek lehetsége szükségkép egyéb elveken alapszik, mint
az ellenmondás tételén.
De itt nem kell előbb ily tételek lehetségét kutatnunk, azaz kérdeznünk,
vajjon lehetségesek-e? Mert elég ily tételünk van, még pedig kétségtelen
bizonyossággal adva, s minthogy itt analitikai módszer szerint járunk
el, ennélfogva abból indulunk ki, hogy efféle szintetikai, de tiszta
észismeret valódi; de azután mégis kutatnunk kell e lehetség okát s
kérdeznünk, mikép lehetséges ez ismeret avégből, hogy lehetsége
alapelveiből használatának föltételeit, ennek körét s határait
megállapíthassuk. A voltaképi, iskolaszerű szabatossággal kifejezett
kérdés tehát, melytől minden függ, ez:
Mikép lehetségesek szintetikai _a priori_ tételek?
Fentebb, népszerűség kedvéért, kissé máskép fejeztem ki a kérdést, t. i.
mikép lehetséges tiszta észből való ismeret; bátran tehettem, mert
minthogy itt pusztán a metafizika és forrásai forognak kérdésben, az
előbbiek után reméllem, mindenki emlékezni fog rá, hogy ha tiszta észből
való ismeretről beszélünk, soha az analitikairól, hanem csakis
metafizikairól van szó.[8]