lehet más, mint kapu, amelyen átlépünk, bár be van hunyva a szemünk és
nem látjuk, mi van túl a kapun. Ha elvégeztük azt, ami ránk bizatott,
nyugodtan léphetünk át rajta.
– Ami ránk bizatott! – Hát hol maradnak a terveid? Hát nem érzed, mi
mindent hagysz itt elvégezetlenűl? Hol van a nagy munkád? Mikor éltél?
– Ha Izráelt elnézés és barátság venné körül, jóság és szeretet, –
mondta József elgondolkozva, – akkor Izráel nemsokára bágyadt örömmel
olvadna fel a népek tengerében. Megmarad azért, mert se elnézést, se
barátságot, se jóságot, se szeretetet nem talál sehol. Nem lehet azonban
kételkedni benne, hogy a világban egy előre megszabott nagy harmónia
uralkodik és hogy minden, ami történik, egy irdatlan, egy beláthatatlan,
egy felfoghatatlan nagy terv szerint történik. Az igazságosság, a jóság
és a szeretet követelését és parancsát Izráel prófétái hirdették ki a
világnak. És Izráelnek addig kell felvérzett lábbal vándorolnia,
botorkálnia és szenvednie, addig kell kihivnia ujra meg ujra,
konoksággal is, lázongásal is, könnyelműséggel is, hittel is és
hitetlenséggel is az embereket és a nemzeteket, amig az igazságtalanság
és a gyülölet egészen el nem fogy és az igazságosság, jóság és szeretet
be nem tölti az egész világot. Akkor beleomolhat Izráel a feléje tárt
karokba. Akkor felolvadhat Izráel a szeretet lelkével eltelt népek
között. Addig nem. Ez az Izráel küldetése. És ha ezt tudja az ember,
akkor a mi halálunkat még földi értelemben sem tekintheti oktalannak és
céltalannak, mert akkor a mi halálunk is égő áldozat lesz az emberi nem
haladásáért és tökéletesedéséért.
Zakariás megmarkolta József karját.
– De ember! – mondta felindultan, – de boldogtalan! – hát csakugyan
hiszel abban, hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik? A
máglyára fognak vinni, ember. Nem érted, hogy amikor egy ilyen halál
előtt vagy, valósággal bűnös ez a te konok optimizmusod! Hogy merheted
vallani és mondani, amikor tudnod kell és érezned kell, hogy nemsokára,
ha ott állasz a máglyán és a fiatal életedet mindjárt porrá égetik, el
kell majd átkoznod azt a percet, amelyben Isten ilyennek teremtette az
embert. Hogy hihetsz benne? Hiszel benne? Hiszel benne?
József elgondolkozott és lassan igent akart bólintani. Zakariás azonban
félbeszakitotta és sokáig és hevesen bizonyitotta neki, hogy a hite
végzetes, káros és bűnös hit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az éjszaka kimerült nyugalma elmult. Kint bőséges májusi sugárzással és
tündökléssel jött fel a nap és a börtönbe bejutó sugarai úgy
ébresztették fel a zsidókat, mint a korbácsütés. A nap halad előre a
maga ragyogó utján, itt pedig kilenc órakor ujra kezdődik a vallatás. A
zsidók szorongva várakoztak. Kilenc órakor végre kinyilt a pántos ajtó,
és a porkoláb Mihályt hivta a biróság elé. A felesége és a lányai sirva
könyörögtek neki, ne kinoztassa magát, most már ugyis mindegy minden,
most már ugyis meg kell halniok mindnyájuknak, vallja hát rögtön
mindazt, amit kivánnak tőle. Mihály megigérte, hogy nem kinoztatja magát
és vallani fog. Mikor azonban a biróság előtt állott, nem tudta azt
vallani, amit kivántak tőle, hanem kétségbeesett erőfeszitéssel és
remegő, elszánt komolysággal próbálta ujra meggyőzni a biróságot, hogy ő
a többiekkel együtt ártatlan. Levitték a vallató szobába. Mihály maga
sem reménykedett benne, hogy a kinzó vallatást kibirja, de egy bánatos
kötelességérzés azt parancsolta neki, hogy kinoztatnia kell magát, amig
birja. Sokáig viaskodotta rettenetes szenvedéssel, végre azonban aléltan
megadta magát és vallott. Utána Eleázár került sorra. Eleázár extatikus
imákat mormolt. Többször elájult a selmecbányai hóhér keze között és
végre, félig önkivületben, megerősitette mindazt, a mit kivántak tőle.
Délután Ruben került sorra. A csepüszakállu kis embert a városbiró
megintette, tegyen töredelmes vallomást, tudhatja és láthatja, hogy a
tagadás nem használ semmit. Ruben az egész testében remegett és a
felszólitásra beismerés helyett éles, halk, reszkető hangon rettentő
inzultusokkal felelt. Levitték a vallató szobába, és a városbiró haragra
gyulladtan mondta a selmecbányai hóhérnek, hogy alaposan törje meg ennek
a sátántól bujtogatott, vakmerő zsidónak a szemtelenségét és
szentségkáromló kedvét. A selmecbányai hóhér munkához látott, a biróság
tagjainak egy része ott várta a vallató szobában a munka eredményét, a
munka azonban nem akart eredményt hozni. Ruben gyenge és vézna teste
néha ugy látszott, darabokra szakad a selmecbányai hóhér kezei és
szerszámai között, de Ruben nem kérte, hogy szabaditsák ki és nem
mondta, hogy vallani akar. Néha nyögve elhallgatott, egyébként azonban
állandóan beszélt mintegy a dölyf fájdalmas megszállottságában. Tajtékzó
szidalmakkal halmozta el a biróság tagjait, Edom bélpoklos fiainak,
szukák nyüves kölykeinek, mocskos és alávaló bálványimádóknak szidta
őket. Mintha a lázas kevélység görcsei rázták volna, ugy szakadozott le
az ajkáról megvető szidalom szidalom után: a biróság ellen, a babonáik
ellen, a hitük ellen és minden ellen, amit szentnek tartottak. A biróság
tagjai között voltak olyanok, akik befogták a fülüket, a többiek sértett
bosszusággal ösztökélték további erőfeszitésekre a selmecbányai hóhért.
A selmecbányai hóhér minden hozzáértését összeszedte, de Ruben kintól
fuldokolva, félig önkivületben tovább hörögte határtalan megvetésének
rekedt szidalmait. Egyszer-kétszer úgy látszott, hogy elájul; de csak
rövid aléltság volt, amely után hamar magához tért, hogy a száját ujra
egy lihegő inzultusra nyissa ki. Vele telt el az egész délután;
alkonyattájban végre elájult. Ekkor fellocsolták, visszaküldték a
börtönbe és Gregorovius mester azt mondta, hogy nem fontos, ha a
vallomása el is marad, hiszen a többiek világosan és félreérthetetlenül
megvallották, hogy ő is részt vett a gyilkosságban és a vér élvezésében.
A biróság tagjai igy megnyugodva hazamentek. Este ujra összeverődött
néhány ember a városháza előtt és a lármájukra hamarosan megint nagy
tömeg gyült össze. A darabontok be akarták csukni a városháza kapuit, de
a tömeg ekkor nekik feszült, elsodorta őket és betódult a városháza
udvarára. Itt legtöbben nem tudták, mit csináljanak, de néhányan
odarohantak a börtönpince ablakaihoz és lekiabáltak a pincébe, hogy
máglyára a zsidókkal, akár vallanak, akár nem. Erre mindenki oda akart
menni az alacsonyan levő vasrácsos nyilásokhoz, veszedelmes tolongás
támadt, és néhány asszony és gyerek jajgatni kezdett. A városi
darabontok lassan kiszoritották a tömeget a városháza udvarából, közben
azonban a gyerekek köveket hoztak és a köveket kezdték a vasrácson át a
pincébe bedobálni. Néhányan a felnőttek közül is küvették ezt a példát,
és egy ideig a kövek csattogva zuhogtak a vasrácsra és a vasrácson át a
pincébe. A darabontok végre mindenkit kiszoritottak az udvarból.
A zsidók riadtan hallgatták a börtönben a hirtelen feldagadó lármát,
azután a kiáltásokat, amelyek a rácson át lesziszegtek hozzájuk, azután
ijedten huzódtak el a hulló kövek elől. A kövek egy-két asszonyt és
egy-két gyereket is értek; az asszonyok és a gyerekek hangos sirásra
fakadtak, és a sirás akkor sem hallgatott el, amikor a kövek hullása
megszünt és amikor kint csend lett. A börtön homályában és szennyében, a
haláltól beárnyékoltan kinokat szenvedve, vagy kinorditásokat hallgatva
is a börtönbe zárt zsidók eddig meg tudtak maradni valami könnyező
tompaságban, valami imádkozó és kábúlt nyugalomban, és ez a tompaság és
nyugalom rá tudta parancsolni magát a néha-néha felsiró asszonyokra és
gyerekre is. Most a néma börtönbe beleorditott a külső világ. Mindaz,
ami a börtönön kivül volt, az egész ellenséges élet, a láthatatlan nagy
szörnyeteg benyujtotta most rettenetes talpát a vasrácsokon és karmolt a
karmaival. Amit hirül adott: az nem volt uj iszonyat, de a hiradás
hangos orditás volt, amelytől dideregni kezdett a lélek. Az asszonyok és
a gyerekek sirtak; a férfiak eleinte elhallgattattak egyet-egyet; de az
egyik zokogás mindig ujra felgyujtotta a másikat; a zokogások
sikoltozásokká váltak, és a kétségbeesés tébolya, mint egy forró
forgószél söpört végig az egész homályos és piszkos börtönön. Az ajkak
érthetetlen szavakat dadogtak; akik összetartoztak, nem ismerték meg
egymást; senki sem értette, mit akar a másik és senkisem hallgatott
másra, csak a saját örjöngésének a szavára; voltak, akik megtépték a
ruhájukat; voltak, akik levetették magukat a földre és a földön
fetrengtek; voltak, akik a pántos ajtót ütötték, amig véres lett a kezük
a saját ütéseiktől; és voltak, akik céltalan átkokat és türelmetlen
könyörgéseket küldtek fel a rácsos ablakon át a messzeségben valahol
kékesen fénylő holdas éjszakába. A börtön tehetetlen tombolása, amelyet
a kint tomboló harag gyujtott fel, igy hánykolódott fájdalmasan és
sokáig, amig végre néhányan kimerülten elhallgattak, mások hideg
józanságra eszméltek és ismét elcsendesitettek olyanokat, akik még
örjöngve viaskodtak saját kétségbeesésükkel, mig végre a téboly
forgószele egészen elült és mindenki pihegve pihent. A csendben és a
homályban ekkor halkan megszólalt az egyik férfi, és bánat, gyöngédség
és szeretet volt a hangjában; aztán megszólalt egy másik, és reménységes
és vigasztaló dolgokat mondott az Ur akaratáról és arról, hogy nem
csalatkozhatik az, aki benne bizik; aztán mások szólaltak meg és
mindnyájan biztató és üditő dolgokat mondtak, és a homályos és szennyes
pince lassan megtelt a bizalomnak és az áhitatnak az illatos
derengésével. Ekkor Dávid felkelt abból a zugból, ahová ismét leroskadt
volt és fájó tagokkal lassan közeledett a többiek felé. Az első csoport
előtt megállott, lassan letérdelt, hogy közel legyen hozzájuk,
meghajtotta a fejét és könnytől ázott, halk hangon mondta:
– Kérlek, bocsássatok meg énnekem.
A többiek megrendülten hallgattak, és az öreg Sámuel csendesen felelte:
– Nincs minekünk mit megbocsátani neked, Dávid. Nem miattad kell nekünk
elpusztulnunk. El kell pusztulnunk azért, mert zsidók vagyunk.
– Kérlek mégis: bocsássatok meg nekem.
Sámuel erre sirva megölelte, és azt mondta, hogy megbocsát neki. Dávid
felállott, a kinzástól még egyre sajgó tagokkal továbbment, és minden
egyes kis csoporthoz letérdelt és nem nyugodott addig, amig mindenki meg
nem bocsátott neki.
Másnap, csütörtökön reggel, elsőnek József került sorra. Némi szorongást
érzett, amikor a biróság elé lépett, de szelid érdeklődéssel nézte végig
ezeket a különös, ezeket a számára érthetetlen birákat, és amikor
Gregorovius mester felszólitotta, hogy hamis tudományával hivalkodó
gőgjét adja fel és tegyen vallomást, szótlanúl megrázta a fejét.
Levitték a vallató szobába. Miért nem vallok, – kérdezte ekkor magától,
– holott a többieknek megigértem, hogy nem kinoztatom magam? A magam
életét semmikép sem menthetem meg. Csak azért tehát, mert a többiek is
megkinoztatták magukat? Csak azért, mert egy különös kötelességérzés azt
mondja, hogy idegen, soha nem látott, más országokban élő zsidóknak
tartozom azzal, hogy egy ellenük is irányuló, baromi ostobaságú váddal
szembeszálljak egészen addig, amig a kinok össze nem zuzzák bennem az
emberméltóságot? Amikor már a selmecbányai hóhér keze között volt, akkor
értette meg hirtelen, hogy miért kinoztatja meg magát. Az a gondolat,
hogy épeszű és józan emberek egy másik embert igy kinozhatnak, olyan
idegen volt számára, olyan távoli, olyan megfoghatatlan, hogy az
elméjében és a lelkében ez a gondolat eddig nem tudott helyet találni.
Látta Dávidot összetörött és megtépett testtel visszatántorogni a
börtönbe; látta a többieket; és soha egy percre nem tudta azt érezni,
hogy ez a vallatás van, hogy ez a kinzás valóság. És most, amikor a
gyötrelem első nyilalásai hasitottak végig a testén, még most is szelid,
barna szemét kerekre feszitve kellett körülnéznie, hogy megértse, hogy
ez a szoba, ezek az emberek, ez az egész kegyetlen találékonyságu
berendezkedés realitás. A kinjai fokozódtak. Ekkor megrendült
kiváncsisággal hallgatózott ugyszólván önmagába és azt kérdezte magától,
meddig lehet ezt birni. Nagy meglepetésére sokkal tovább birta, mint
gondolta volna. A selmecbányai hóhér buzgón dolgozott. József végül
csendesen mondta, hogy szüntessék be a kinzást, vallani fog. Azután
szeliden vallott mindent, amit kivántak tőle.
Utána Zakariást hozták a biróság elé és leültették egy székre, mert
állni nem tudott. Zakariás nem akart vallani, és amikor a városbiró a
kinpaddal fenyegette meg, felsőbbségesen, csendesen elmosolyodott. Csak
vigyék már; a kinpaddal ezek az ostobák pár perc alatt meg fogják ölni,
de vallomást ki nem csikarnak belőle. A városbiró el akarta rendelni,
hogy Zakariást vigyék le a vallató szobába. Ekkor azonban megszólalt
Gregorovius mester.
– A ravasz öreg zsidó, – mondotta, – abban reménykedik, hogy ő meg fog
halni a vallatás alatt. Nem szabad azonban megengedni, hogy a ravaszság
és a gonoszág igy fölébe kerekedjék az igazságszolgáltatásnak. Azt
ajánlom tehát, hogy az agyafúrt öreg zsidó vallatását szakitsuk félbe és
hogy helyette fogassanak vallatóra az asszonyok. Azoktól könnyü szerrel
megtudhat a biróság mindent, amire szüksége van, hogy a zsidók bünének
képe teljes legyen.
A biróság tanácskozni kezdett és Gregorovius mester lesben állva
figyelte Zakariást. Zakariás remegett és szédűlve hunyta le a szemét. A
biróság többsége hajlott arra a véleményre, hogy mivel a férfiak
egyrésze megmarad a konok tagadásban, vallatóra kell fogni az
asszonyokat. Zakariás ekkor hirtelen megszólalt:
– Ha én vallok, akkor nem vallatjátok az asszonyokat?
– Nem, – kiáltotta gyorsan Gregorovius mester.
– Vallani fogok. Kérdezzetek.
– Bevallod, – kérdezte Gregorovius mester, – hogy te hoztad a bazini
zsidóknak azt a parancsot, hogy a gyilkosságra nem lehet tovább várni,
mert a vérre szükség van?
– Bevallom.
– Bevallod, hogy a szerencsétlen áldozaton te tetted az első vágást?
– Bevallom.
Gregorovius mester kérdezett és Zakariás mindent bevallott. Zakariást
azután leküldték a pincébe. Mikor leért a pincébe és visszaroskadt a
földre, a két kezével eltakarta az arcát, és a többiek látták rajta,
hogy ő is vallott mindent, amit kivántak tőle. Dávid ekkor lassan
felállott.
– Most ujra én kerülök sorra, – mondta.
Eszter zokogva simult hozzá és könyörögve kérte, ne kinoztassa magát,
hanem valljon mindent, amit kivánnak tőle. Dávid égő szemmel nézett maga
elé és makacsúl rázta meg a fejét.
– És ha izenként tépnek szét, –!
A porkoláb nemsokára bekiáltott a börtönbe és Dávidot szólitotta. Dávid
megsimogatta és megcsókolta Esztert. Ugy érezte, hogy élve nem jön többé
vissza. Azután felemelte a fejét és elindult. Zakariás mély szánalommal
nézett utána. Tudta, hogy vissza fog jönni, és tudta, hogy vallani fog.
Dávid sápadtan állott a biróság előtt, de sötét és bús elszántsággal
nézte végig ujra azokat az embereket, a kik róla itéletet akarnak
mondani. A városbiró felszólitotta, hogy most, amikor a többiek
mindnyájan rávallottak, tegyen ő is töredelmes vallomást. Dávid csendes
és keserű makacssággal rázta meg a fejét. Itéletet azt mondhatnak róla,
de hogy ő bünösnek vallja magát egy esztelen és becstelen vád követelése
szerint? És ha izenként tépik szét, –! Gregorovius mester ekkor
felállott és közömbös hangon azt inditványozta, hogy most, mivel a zsidó
férfiak között akadnak ilyen megátalkodott és konok bűnösök, mégis
kezdje meg a biróság az asszonyok vallatását, elsőként épen ennek a
sátánnal szövetségben álló Dávid zsidónak Eszter nevű feleségét hozatván
fel vallatás végett a börtönből. Dávid reszketni kezdett és az
elviselhetetlen haragnak egy felorditásával rávetette magát Gregorovius
mesterre. Gregorovius mester most készen várta, a darabontok
segitségével visszalökdöste a helyére és kiadta azt a parancsot a
darabontoknak, hogy hozzák fel a börtönből ennek a Dávid zsidónak a
feleségét. Dávidnak minden tagja sajgott a fájdalomtól, de ezeket a
fájdalmakat nem érezte. Csak az elviselhetetlen haragot, az
elbirhatatlan kétségbeesést, a tehetetlenségnek olyan gyötrelmét érezte,
amelynek mindjárt ki kell szakitani a szivét és ketté kell törnie az
életét. Egy darabont elindult, hogy megy a börtönbe Eszterért, Dávid
fuldokolva nyujtotta ki utána a kezét és töredezett hangon kérdezte,
hogy ha ő vall, nem bántják-e akkor az asszonyokat. A városbiró
jóindulatú férfiassággal felelte, hogy ebben bizhatik; ha ő vall, akkor
a biróság az asszonyokat, – bár szintén bűnösek – kimélni fogja arra
való tekintettel, hogy hiszen az asszony mindig csak a férfinak
engedelmeskedik, tehát az asszonyok csak másodsorban bűnösek. Dávid erre
lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy vallani fog és lehajtott fejjel
bevallott mindent. Amikor a vallomása véget ért, Gregorovius mester
néhány halk szót váltott a biróság tagjaival és igy szólt:
– Vedd tudomásúl, Dávid zsidó, hogy a biróság most már a ti iszonyatos
bűnötöket teljesen, tökéletesen és hiánytalanúl bizonyitottnak látja és
a holnapi napon tirólatok, bűnös bazini zsidókról, itéletet fog mondani.
De a biróság még az ilyen iszonyatos bünnel szemben sem feledkezik meg a
keresztényi irgalom parancsáról és módot akar nyujtani neked arra, hogy
tökéletes bünbánással enyhitsd a bűnöd sulyát és különösen arra, hogy
veszendő lelkedet őszinte megtéréssel megmenteni próbáld. Ezért a
biróság már most elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezzen:
kivánod-e felvenni a szent keresztséget?
Dávid felemelte a fejét, bús, sötét tekintettel végignézett a biróság
tagjain és lassan megrázta a fejét.
– Felelj Dávid zsidó, úgy, hogy mindnyájan megérthessük a szándékodat,
ugy, hogy mindnyájan megnyugtathassuk a magunk keresztény
lelkiismeretét. Kivánod felvenni a szent keresztséget, igen vagy nem?
– Nem.
Gregorovius mester szótlanúl fordult a biróság tagjaihoz. A biróság
tagjai méltatlankodva csóválták a fejüket, a városbiró pedig felindultan
mondta:
– Hát csakugyan félre akartál bennünket vezetni, és be akartál bennünket
csapni? Menj hát. Menj a halálba és menj a kárhozatba, amelyet
mindenkinél jobban megérdemelsz.
Dávid kinban és gőgben összeszoritott ajakkal hallgatott, azután
visszament a börtönbe. A börtönben elmondotta a többieknek, hogy a
biróság holnap mond róluk itéletet. A porkoláb nemsokára, némi pénzért
cserébe, derülten közölte velük azt is, hogy a vásártéren már ássák bele
a nagy oszlopokat a földbe, amelyek köré holnap majd a máglyát rakják.
Kint meleg, májusi délután volt, és szelid kedvességéből mintha jutott
volna a börtönnek is. A zsidók csendesen pihentek, mint aki hosszu,
hosszu út fáradságát piheni ki. És a börtön egyuttal tele volt egy
elfogódott, halk készülődéssel, mint amikor valaki messzi, messzi utra
készül. A kétségbeesés viharzása egészen elült már; a lázadás szavait és
a lázadás könnyeit mindenki elzokogta volt; egész délután kevés szó
hangzott el és az mind halk és vigasztaló szó volt; és ha a pihenő
emberek kezei megmozdultak, akkor gyöngéd simogatásra mozdultak meg.
Amikor beesteledett, senki se feküdt le aludni. Mindenkinek az volt az
érzése, hogy csendesen készülődnie kell; mint a bucsuzni akarók és a
válni készülök, mindnyájan csoportokba verődtek és lassan és
észrevétlenűl, anélkűl, hogy akarták volna, mindnyájan virrasztani
kezdtek. Az anyák le akarták fektetni a gyerekeiket, de a nagyobb
gyerekek könyörögve kapaszkodtak az anyjuk ruhájába és nem akartak
lefeküdni. De fáradtak és álmosak voltak, és erre Judit, akit nagyon
szerettek, maga köré gyüjtötte öket és mesélni kezdett nekik. Született
egyszer – mondta az egyik mese – egy nagyon szép, egy napszemű kis fiú
és született ugyanakkor egy nagyon szép, egy holdszemű kislány. Meg volt
irva róluk, hogy egymáséi lesznek és mert egymástól nagyon távol éltek,
egy jóságos szellem minden születése napján megmutatta a napszemű fiunak
a holdszemű leány képét egy tükörben és megmutatta a holdszemű leánynak
a napszemű fiu képét. Amikor mindaketten felnőttek, ugyanazon a napon,
ugyanabban az órában és ugyanabban a percben elindultak egymást keresni.
Mindaketten rendkivüli kalandokon mentek át. Jártak aranyországban és
jártak ezüstországban; jártak abban az országban, ahol a kisfiuk és
kislányok a földből nőttek ki, mint a virágok és olyan szépek voltak és
ugy nőttek fel, mint a virágok és persze nem tudtak elmozdulni onnan,
ahol kivirágzottak; jártak abban az országban, ahol az emberek járni nem
tudtak, csak repülni és beszélni nem tudtak, csak énekelni. Mindenütt
marasztalták őket, de egyikük sem maradt, mert meg volt irva róluk –
mint minden fiúról és minden lányról – hogy egymáséi lesznek, és mert a
napszeműfiu csak a holdszemű lány után vágyodott és a holdszemű lány
csak a napszemű fiu után. Többször elérkeztek a biborszinű tűz
országának a határára is, de innen mindig visszafordultak, mert féltek a
tüztől. Amikor azonban mindenütt hiába keresték egymást, végül megint
visszatértek ide. A jó szellem ekkor segitségükre jött és megmutatta
őket egymásnak, és a napszemü fiú ekkor látta a holdszemű lányt és a
holdszemű lány látta a napszemű fiut, és látták, hogy egyikük áll a
biborszinű tűz országának egyik szélén, a másik áll a biborszinű tűz
országának a másik szélén, és látták, hogy találkozni csak akkor
találkozhatnak, ha egyikük áthalad a biborszinű tűz országán. Sokáig
haboztak, mert féltek a tüztől, de végre egy napon, ugyanabban az órában
és ugyanabban a percben mindaketten elindultak. Eleinte féltek; és
eleinte fájt nekik a tűz égetése, de minél jobban haladtak előre, a tűz
égetése annál kevesbbé fájt, végre mikor a tűzország kellős közepén
találkoztak, a tűz égetését már teljességgel nem érezték; inkább azt
érezték, hogy a régi életük helyett uj életet kapnak; és végre elérték
egymást, megcsókolták egymást és akkor kimondhatatlanúl boldogok voltak.
Egy másik mese arról a királyfiról szólt, aki elindult, hogy megkeresse
a boldogságot és az élet célját és értelmét. Az élet hegyén, ahova
mindenféle kalandok után a királyfi eljutott, hatalmas szellemek
kinálták neki, hogy vezetni fogják. Ott volt egy komoly, szép angyal is;
de mikor a királyfi megtudta, hogy ez a komoly, szép angyal a
halálangyal, akkor haragosan elfordult tőle és más szellemek
kalauzolását fogadta el. A királyfit vezette előbb egy szellem, aki
minden hatalomnak az ura volt. De a királyfi nem találta meg a
boldogságot. Azután vezette egy szellem, aki a szerelem szelleme volt,
de a királyfi itt sem találta meg a boldogságot és az élet célját és
értelmét. Azután vezette a bölcseség szelleme, de a királyfi még mindig
boldogtalan volt és nem értette, mi célra és mi végre való az élet.
Közben elfáradt és megöregedett és ekkor kétségbeesetten visszatért
mégegyszer az élet hegyére. A szép angyal ott várakozott még mindig. A
királyfi kinyujtotta feléje a kezét és keserűen mondta, vezesse hát ő,
most már ugy sincs mit remélnie. És a halálangyal megfogta a kezét és
vezetni kezdte, és a királyfi egyszerre érezte, hogy megtalálja a
boldogságot és egyszerre világos lett számára az élet célja és értelme;
csak azon az egyen csodálkozott még, miért vesztegetett el annyi időt a
hiábavaló kereséssel, sajnálta, hogy elfáradt és megöregedett, ahelyett,
hogy már fiatal korában rábizta volna magát a komoly és szép angyalra,
de örült, hogy most végre mégis eljutott odáig, ment előre a
halálangyallal és nagyon, nagyon boldog volt.
A gyerekek hallgatták a Judit meséit, azután sorra lehunyták a szemüket
és ülve elaludtak. Judit az alvókat csendesen lefektette a földöre és a
többieknek tovább mesélt. Végül a gyerekek mindnyájan aludtak.
A férfiak a másik pincenyilásban egy csoportban ültek. Velük volt az
asszonyok nagy része is. Néha töprengve hallgattak, néha megszólalt
valamelyikük.