egyszer el kellett hagynia a hazáját. Hajókra szálltak és elindultak uj
hazát keresni. Hosszú keresés után találtak egy szigetet, amely teljesen
elhagyatott volt, de olyannak látszott, hogy nagy munkával termékennyé
lehet tenni. Ez a sziget azonban nem volt sziget. Egy irdatlan nagyságu
szörnyeteg háta volt. A szörnyeteg a tenger mélységeiben élt, de néha
feljött a tenger felszinére pihenni. Ami a szörnyetegnek rövid pihenés
volt, az az embereknek sok-sok nemzedék élete. Igy a szörnyeteg hátára a
tenger iszapot hordott, az iszapba a szálló madarak magokat ejtettek le;
az iszapból termőföld lett, rajta fű nőtt és fa nőtt, és az uj hazát
kereső nép azt hihette, hogy kemény munkával a földet termékennyé fogja
tenni. Munkához láttak tehát és verejtékesen dolgoztak, és a föld
csakugyan termést kezdett adni nekik. És amikor már egy-két nemzedék
verejtéke öntözte meg a földet és amikor a hazáját vesztett nép már
kezdte magát otthonérezni, akkor a tengeri szörnyeteg pihenőideje épen
lejárt, a szörnyeteg megrázta a hátát és lemerűlt a tenger mélységeibe.
Vele merültek le a vizbe a vetések, ligetek, szöllők és házak.
Elpusztúlt az emberek nagy része is. A kevesek, akik hajókra tudtak
menekülni, könnyes szemmel néztek arra a helyre, a hol a szigetük volt,
a tengerre, a mely mindenüket elnyelte, az apáikkal, testvéreikkel és
fiaikkal együtt és nem tudtak mondani csak ennyit: Azt hittük,
szárazföld. – Miért jegyezték fel ezt a történetet őseink? Azért, mert
Izráel története ez. Nemzedékeken át azt hiszi Izráel, hogy végre hazát
talált. Azután egyszerre minden elsülyed a lába alatt. – Hol van, amire
épitettünk? Nincsen sehol. És mi… azt hittük… szárazföld.
A zsidók sokáig hallgattak, azután Sámuel megszólalt:
– Mikor az Ur engedelmével Sátán elvette az Uz földjén lakó Jób fiait és
lányait, akkor megszaggatta Jób a köntösét, leborotválta fejét, földre
borult és igy szólt: _Az Ur adta, az Ur vette el, áldott legyen az Urnak
neve._ Mikor az Ur engedelmével Sátán csontjában és testében verte meg
Jóbot és undok fekéllyel boritotta el, és a felesége igy szólt hozzá:
„erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? – átkozd meg az
Istent és halj meg“, – ezt felelte neki Jób: „úgy beszélsz, mint a
bolondok; ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat ne fogadnók-e el?“
Azután barátai jöttek Jóbhoz. És versengtek vele és a szavaikkal meg
akarták törni a Jób lelkét. És Jób lázongott és feddődött, az Ur lelke
azonban igy szólt hozzá: „Ki az, aki elhomályositja az örök rendet
tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd
kérdezlek, te meg tanits engem. Hol voltál, mikor a földnek alapot
vetettem? Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-e; avagy ki huzta el
felette a mérőzsinórt? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert?
Eljutottál-e a reggelnek forrásáig, bejártad-e a mélységnek a fenekét?
Megnyiltak-e neked a halálnak kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e?
Áttekintetted-e a föld szélességét? Melyik ut visz oda, ahol a
világosság lakik és a sötétségnek hol van a helye? Eljutottál-e a hónak
tárházához vagy a jégesőnek tárházat láttad-e? Melyik ut visz oda, hol
szétterjed a keleti szél a földön? Ki hasitott nyilást a záporesőnek és
a mennydörgő nyilásnak utat? Van-e atyja az esőnek, és ki szülte a
harmat cseppjeit? Összekötötted-e a Fiastyuk szálait; a kaszáscsillag
köteleit megoldhatod-e? A hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében,
avagy a göncölszekeret forgathatod e fiával együtt? Ismered-e az ég
törvényeit, vagy te határoztad-e meg uralmát a földön?“ Azután
továbbmondta az Úr: „_Aki pert kezd a Mindenhatóval, hazudtolja meg, és
aki Istennel feddődik, feleljen neki._“ Jób pedig töredelmesen igy
szólt: „_Ki az – mondod, aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul?
Megvallom azért, hogy én nem értettem; csodáknak dolgai ezek nekem és
fel nem foghatom őket._“
A virasztók sokáig hallgattak, azután Simon szólalt meg:
– Azt mondatta Ezsajás próféta szájával az Úr: „Hallgassatok rám, kik
tudjátok az igazságot; te nép, kinek szivében van törvényem. Ne féljetek
az emberek gyalázatától és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek.“ És ezt
mondta tovább: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak
titeket én is és Jeruzsálemben vesztek vigasztalást.“
Ültek és hallgattak. Azután halkan ismét megszólalt valaki. Azután
imádkoztak és azután könnyeztek. Egyikükre másikukra néha rászállott egy
derengő félálom, de azután megint mindnyájan ébren voltak, virasztottak,
hogy erősitsék a lelküket és vigasztalták egymást, mint a testvérek.
Zakariás halkan váltott néha egy-egy szót Józseffel. Dávid azonban
elhúzódott a börtön legtávolibb zugába Eszterrel és itt, ahol egyedül
voltak, megkérdezte Esztertől, megbocsát-e neki és szereti-e őt. Eszter
szótlan odaadással simult hozzá és pehelykönnyű karral ölelte meg, hogy
mindenütt fájó testét ne bántsa. Dávid azonban elkinzott karjával
magához ölelte őt, és az ajkuk megint találkozott, és néma könnyek és
néma csókok között, fájdalomban és gyönyörűségben bucsuztak az élettől
és készültek a titkokkal teljes, uj utra, amelyre együtt kell lépniök.
Emberek voltak mindnyájan, sok hibával és sok fogyatkozással
megterheltek. De most felemelte és megszépitette őket az a
kiválasztottság, amelyet a bánat ad azoknak, akik hordozzák. Életük
minden alacsonyságát és kicsinyességét lerázták magukról, és egész
fényével rajtuk ragyogott az a nemesség, amely rajta ragyog az
igazságtalanul üldözöttön és az ártatlanul szenvedőn.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pénteken reggel a városháza előtt levő térre kitettek egy hosszu
asztalt. Az asztalt letakarták fekete posztóval; az asztal közepére
feszületet állitottak; a feszület körül gyertyák égtek. Az asztal mellé
székeket tettek a biróság tagjai számára; az asztaltól jobbra
karosszéket Tamás grófnak. Az asztal körül Tamás gróf huszárjai
négyszöget formáltak. A négyszögön túl korán gyülekezni kezdtek az
emberek. Még csak félkilencet ütött a városháza órája, amikor a tér már
zsufolásig tele volt emberekkel. Nemcsak a baziniak voltak ott –
férfiak, asszonyok és gyerekek – és nemcsak a szomszéd városokból és
falvakból jöttek át emberek, hanem voltak ott nézők egészen távoli
vidékekről is, akik a környéken jártukban meghallották, mi készül
Bazinban és eljöttek ide, hogy tanui legyenek a rendkivüli eseménynek.
Kilenc órakor a városháza boltozatos kapuja alól kivonultak a biróság
tagjai és elfoglalták a helyüket a nagy asztal mellett. Azután kijött
Tamás gróf. A biróság tagjai felállottak és csak akkor ültek le megint,
amikor Tamás gróf is elfoglalta helyét a karosszékben. A városbiró ekkor
megparancsolta, hogy a városi darabontok hozzák a biróság elé a
zsidókat. A tömeg meghalkult zugása ekkor egészen elhallgatott. A
darabontok között nemsokára kijöttek a városháza kapuján át a térre és a
biróság asztala elé a zsidók. Fáradtak voltak mind, fájdalmaktól
megtörtek, börtöntől és virrasztástól sápadtak. Világosságtól elszokott
szemük hunyorogva erőlködött az áradó napfényben, hogy szembe tudjon
nézni mindazzal, ami a kapun kilépvén elébük tárúlt. Zakariás Józsefre
támaszkodott. Az asszonyokba gyerekek kapaszkodtak; egy-két anya a
karján hozta a gyerekét. Mikor a zsidók kiléptek a kapun és lassan
megindultak a birói asztal felé, a tömegben néhány kiáltás hangzott fel
ellenük. De olyan nyomasztó volt ekkor a nagy feszültség, amely az egész
teret eltöltötte zsibbadásával, hogy az egy-két kiáltás belefulladt az
óriási mozdulatlanságba. A zsidók halálos csendben állottak oda a birói
asztal elé. A városbiró szólni készült, de a csendet ekkor lódobogás
zaja zavarta meg. A tömegben, amely belenyult a szomszéd utcákba is,
mozgás támadt; az emberek tolakodtak, hogy lássanak és hogy utat
nyissanak, és egy szomszéd utcából belelovagolt a tömegbe és lassan
haladt a birói asztal felé Ferenc gróf. Mikor odaért a négyszögbe,
amelyet a huszárok alkottak, leugrott a lováról és a lovat beküldte egy
huszárral a városháza udvarára. A városbiró karosszéket akart számára
hozatni, de ő egy mozdulattal elháritotta a szándékot és odaállt az
öccse mellé. Tamás gróf fel akart állni és át akarta neki adni a
karosszéket, ő azonban a vállánál fogva visszanyomta a helyére és
intett, hogy folytassák, ami itt elkezdődött. Ekkor megint csend lett,
de nem jött vissza többé az a mozdulatlan és dermedt csend, amely az
előbb mintha a lelkek megzsibbadásából született volna.
A városbiró felállott és kihirdette a biróság itéletét. – A bazini
zsidók, – mondta, – bűnösnek találtattak a rettentő gyilkosságban, ezért
isteni és emberi törvények szerint, az örök igazság nevében az egész
bazini zsidóság kiirtatni rendeltetik és tűzhalálra itéltetik. Az itélet
a bazini grófok őnagyságaik megerősitésére vár. Isten legyen
mindnyájunknak irgalmas.
Ferenc gróf öccse karosszékére támaszkodva, félrehajtott fejjel
hallgatta az itéletet. Összevont szemöldöke alól sötét tekintete ide-oda
siklott a zsidók között és a biróság tagjai között. Az elmúlt napokban a
tombolása mind lázasabbá és mind hánykolódóbbá nőtt és borba és
szentségkáromlásba fúló örjöngéssé lett. Az elmúlt éjjel a két nőt
kidobta a várból, a csatornába öntetett minden bort, ami a várban volt,
lefeküdt aludni és reggel fáradtan és keserü rosszkedvvel ébredt.
Véletlenűl meghallotta, hogy ma lesz itélet a zsidók felett; lóra ült és
idejött. Az itélet elhangzása után elgondolkozva nézett maga elé egy
ideig. Tamás gróf hátrafordult hozzá, mintha sürgetni akarná, hogy
szóljon. Ekkor összerezzent, lehajolt Tamás grófhoz és halkan mondta:
– Csak nem gondolod, hogy én ezt az ostoba itéletet meg fogom erősiteni?
Tamás gróf hirtelen felállott.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte elsápadva.
– Valamelyik országos biróság elé utalom az egész pert.
Tamás gróf odahajolt hozzá; halkan beszélt; de mindenki láthatta, hogy
felindult szóváltás folyik közöttük. Azok akik hozzájuk legközelebb
állottak, meghallották a Ferenc gróf első szavait, és az egész tömegen
egyszerre végigfutott az a hir, hogy a grófok nem akarják megengedni az
itélet végrehajtását és meg akarják menteni a zsidókat. Az egyik száj a
másiknak adta a hirt; a szavak lihegve és áttüzesedve haladtak tovább; a
morajlás egyre hangosabb lett és a saját hömpölygésétől nőtt mint a
hegyi görgeteg, és a tömeg egyszerre dübörgő hangu orditásba tört ki:
– Máglyára a zsidókkal.
Ezer ajak orditotta át a huszárok négyszögén, hogy máglyára a zsidókkal,
és ezt a haragos orditást jól hallhatóan kisérte egy másik rivalgás:
– Le a grófokkal! A zsidók megfizették őket.
A tömeg szélén egy helyen rövid ideig tartó kavargás támadt. Lindwurm
Tóbiás állott ott a négynapos borivástól fáradtan, elcsüggedt
tompaságban. Amikor hozzá sodródott az a hir, hogy a grófok meg akarják
menteni a zsidókat, akkor Lindwurm Tóbiás felkapta a fejét, néhány nagy
lélekzetet vett és hadonászva kiáltotta: „Nagyon jól van. A zsidók
ártatlanok.“ A körülötte állók felháborodottan akarták elhallgattatni,
azután, mert még mindig kiabált, nagyon megverték és kézről kézre
lökdösték és lábról lábra rugdosták, amig a tömegen kivül egy árokba nem
esett. A tömeg orditása ezután még hangosabb lett. Öklök emelkedtek a
levegőbe; mindenki részeg lett a tömegorditástól, amelyet a saját
hangjának érzett; öklök emelkedtek a levegőbe, és a huszárok négyszögét
egyszerre szoritani kezdte és elsöpréssel fenyegette a tömeg nyomása.
Tamás gróf félbeszakitotta azt a felhevűlt mondatot, amely az ajkán volt
és egy erőszakos mozdulattal forditotta bátyja figyelmét a tömeg felé.
– Hallgass oda! – mondta.
Ferenc gróf gőgös figyelemmel hallgatózott egy kicsit, aztán
ajkbiggyesztve mondta:
– Lóra ültetem a huszárokat és öt perc alatt szétverem ezt az egész
csőcseléket.
Tamás gróf közelhajolt hozzá.
– Ha ezt akarnád, – suttogta, – esküszöm neked, hogy én meg azt a
parancsot fogom adni a huszároknak, hogy téged fogjanak el.
Ferenc gróf felvillámló szemmel nézett az öccsére. A huszároknak ekkor
már dulakodniok kellett a tömeggel, amely a zsidók felé nyomult. A
városbiró a darabontokat rendelte oda a huszárok erősitésére. A zsidók
sápadtan álltak az ingadozó négyszögben, Gregorovius mester pedig
felindulva sietett oda a grófokhoz.
– Nagyságos uraim, – mondta, – mindnyájunkat széttépnek, ha gyorsan nem
történik valami.
A tömeg hangja ekkor már mennydörgő orditás volt. Eltorzult arcok
kiáltoztak a két gróf felé, és öklöket ráztak feléjük. Ferenc gróf a
fivérével nézett farkasszemet. A Tamás gróf szemében a rendithetetlen
elszántság lángja égett. Ferenc gróf ekkor egy pillantást vetett az
orditozó tömegre is, aztán elbiggyesztette az ajkát, lassan vállatvont
és legyintett a kezével.
Tamás gróf intett Gregorovius mesternek. Gregorovius mester indult
visszafelé a birói asztalhoz. Ferenc gróf leült az üresen maradt
karosszékbe és lesütött szemmel és félhangon odavetette:
– Legalább a gyerekeket ne égessétek el.
Tamás gróf néhány szót mondott Gregorovius mesternek. Gregorovius mester
visszasietett a birói asztalhoz, jelezte, hogy beszélni akar és heves
mozdulatokkal jelezte azt is, hogy a közlései ki fogják elégiteni a
tömeget. Nehezen és lassan csend támadt. Gregorovius mester ekkor
felemelte a hangját és igy szólt:
– A bazini grófok őnagyságaik attól az igazságszeretettől vezérelve,
amely minden cselekedetüket irányitja, a biróság itéletét jóváhagyják,
azt helyesnek és igazságosnak ismerik el és végrehajtásának utjába semmi
gátat nem raknak. Minthogy azonban hinni lehet, hogy a zsidó
istentelenségnek, tagadásnak és gonoszságnak mételye a gyermekeket nem
fertőzte meg egészen és minthogy hinni lehet, hogy a gyermekek lelkei
még megmenthetők, őnagyságaik keresztényi szeretettől és buzgalomtól
vezéreltetve, a tíz éven aluli gyermekeknek kegyelmet adnak. Ezeket a
gyermekeket kiadják azoknak a bazini polgároknak, akik a zsidók javait
is megkapják: azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermekeket igaz hitben,
vallásosságban és istenfélelemben neveljék fel.
A tömegben tolakodás támadt. A városbiró kiadta a darabontoknak azt a
parancsot, hogy a zsidók közül válasszák ki a tiz éven aluli gyerekeket.
A zsidókon egy lázas feljajdulás reszketett végig. A halálra készűltek
már napok óta; előkészitették a lelküket rá, hogy mindnyájan meg fognak
halni, nagyok és kicsik egyformán. A váratlan parancs most felborzolta
és úgyszólván új irányba terelte fájdalmuk egyenletes folyását. Voltak,
akik feljajdultak arra a gondolatra, hogy a gyerekeiket meg fogják
keresztelni, de azért lemondó örömmel adták át a gyerekeiket az életnek.
Volt egy-két anya, aki semmire se gondolt, csak örjöngve szoritotta
magához a gyerekét, ugy, hogy a darabontoknak erőszakkal kellett
kitépniök a karjából. Eszter is reszketve szoritotta magához a fiát és
rémült szemmel és zokogva fordult Dávid felé. Egy darabont közeledett
hozzá. Dávid könnyes szemmel hajolt a fiára.
– Add oda, – mondta Eszternek. Ha Isten az élet ajándékát adja neki,
talán boldog lesz általa.
A vonakodók kezéből a darabontok kitépték már a gyerekeket. De volt egy
kislány akit türelmetlenűl és lihegve kináltak nekik. Ábrahám és a
felesége megrendűlve hallgatta a tiz éven aluli gyerekeknek szóló
kegyelmet; egy másodpercig haboztak, zokogva borultak Ráchelre, és
azután reszketve tolták oda Ráchelt a kisgyerekek közé. Ráchel sirva
akart visszafordulni hozzájuk, de ők kapkodva és dadogva tuszkolták be a
darabontok őrizete alá.
– Tessék, urak, ezt a kislányt is, még nincsen tiz éves.
A darabontok a gyerekek kis csoportját közrefogták. A tiz éven aluli
gyerekek összesen huszan voltak. A felnőttek és a tiz éven felüli
gyerekek összesen harmincan. A darabontok be akarták vinni a
kisgyerekeket a városháza udvarára, de a tolongás a tömegben ekkorra
heves és izgatott lökdöséssé lett, és a huszárok négyszögén át
mindenfelől viaskodástól kipirult asszonyok bujtak át a birói asztal
felé. Mindnyájan egy-egy gyereket akartak, hogy a kis ártatlanok ne
maradjanak egy percig se gondozás nélkül. A kisgyerekek körül dulakodás
támadt, mert a Dávid fiát öten is akarták, a Jakab fiát pedig nem akarta
senki. Gregorovius mester ekkor rákiáltott az asszonyokra és azt mondta
nekik, hogy a zsidók vagyonát teljesen egyformán fogják felosztani
mindazok között, akik zsidó gyereket igaz hitben felnevelnek. A
dulakodás erre megszünt, és miközben a biróság felállott és a huszárok
lassan utat kezdtek nyitni a tömegben, az asszonyok megosztoztak a
gyerekeken.
A huszárok lassan utat nyitottak a tömegben és a zsidókat közrefogva
elindultak a vásártér felé. A zsidók mögött haladtak a biróság tagjai. A
tömeg egy ideig körülöttük tolongott még, aztán mindenki elkezdett
sietni a vásártér felé, hogy jó helyet kapjon. A zsidók fáradtan és
lehajtott fejjel mentek a huszárok között. Zakariás Józsefre és Juditra
támaszkodott. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Dávid suttogva
bátoritotta. Eszter még szorosabban hozzá kapaszkodott és azt mondta,
hogy nem fél semmitől, csak Dávid maradjon végig a közelében, nézzen rá,
ha lehet, és fogja a kezét, ha lehet. Az asszonyok egy része halkan
sirt, a férfiak imádkoztak, sápadtan és megrettenten imádkoztak a tiz
évnél idősebb gyerekek is.
A vásártéren tiz nagy cölöp volt a földbe verve. A cölöpök mögött nagy
halmokban száraz rözsekötegek álltak. A cölöpökbe vaskarikák voltak
beleerősitve. A rőzsekötegek előtt ott állott a selmecbányai hóhér és
égő fáklyát tartott a kezében. A tömeg odaáradt a cölöpök köré és a
huszároknak előbb hátra kellett az embereket szoritaniok, hogy a
zsidóknak és a biróság tagjainak helyük jusson. A menet megállott a
cölöpök előtt. A zsidók kis csoportján ekkor egy feljajdúló zokogás
futott végig; a férfiak közül néhányan hangosan kezdtek imádkozni. A
városbiró kiadta a parancsot az itélet végrehajtására. A városi
darabontok hármanként odakötözték a zsidókat a cölöpökhöz. Eszter
reszketve kapaszkodott Dávidba. Amikor kötelekkel és láncokkal
odakötözték őket egy cölöphöz, a kötelek és láncok között megkeresték az
egymás kezét és hátraforditott fejjel keresték az egymás tekintetét,
Zakariás roskodozva ment Józseffel egy másik cölöp felé; amikor odaért,
szétnézett a májusi fénnyel csordultig megtelt reggelben és bucsuzóan,
halkan mondta Józsefnek: „Szép volt az élet. Csak az ember javithatatlan
állat.“
József megrázta a fejét. Zakariás, már kötelek és láncok között, feléje
forditotta a fejét és keserü megdöbbenéssel kérdezte: „Még mindig
hiszed?“ „Hiszem“, – felelte József. Zakariás megrázottan hallgatott el,
József pedig nyugodt, biztató szavakat suttogott Juditnak. Judit hófehér
arccal állott a kötelek és láncok között és lehunyta a szemét. Az
asszonyok egy része zokogott, a férfiak imája hangosabb lett. A tömeg
felindulva zugott. A tömegben ott voltak már azok is, akik között a
zsidók gyerekeit kiosztották. Az uj anyák és az uj apák magukkal hozták
a gyerekeket is. Nézzétek, – mondták nekik, – igy jár az, aki makacsul
megmarad istentelen gonoszságában.
A zsidók mind a harmincan oda voltak már kötözve a cölöpökhöz. A
selmecbányai hóhér ekkor jelt adott, és a legényei a rőzsekötegeket
lassan odarakták és felhalmozták a cölöpök köré. Azután a selmecbányai
hóhér égő fáklyájáról meggyujtott még néhány fáklyát és ő és a legényei
egymásután gyorsan meggyujtották a rőzsehalmokat. A száraz rőzse
lángralobbant. A fellobbanó lángokkal együtt egy jajkiáltás szaladt
végig a máglyákon. A tömeg izgalma egy felorditással felelt. A lángok
magasra lobogtak, a selmecbányai hóhér és a legényei uj rőzsekötegeket
dobtak a tüzre. A tüzből hangos szóval kihalltszott a Sámuel imája:
„Mindezekért is áldassék, dicsértessék és magasztaltassék az Ur.“
Töredezve és akadozva hatoltak át a tüzön a zsoltár szavai, amelyeket
Simon mondott hangosan: „Körülvettek engem a halál kötelei és a pokol
szorongattatásai támadtak meg engem… Az Urnak nevét segitségül hivom… az
Ur kégyelmes és igaz… Térj meg lelkem a te nyugalmadba.“ Azután a tűz
lángja körülvette és elnyelte a megkötözött embereket. A tömeg izgalma
hangosan orditott, és néhány férfi és néhány asszony izgalomtól
reszketve áttört a huszárok között, hogy a selmecbányai hóhérral és a
legényeivel együtt uj rőzsekötegeket rakjon a tüzre. A rend felborult.
Az uj anyák előrenyomultak és mutogatták a gyerekeknek a máglyát és
intették őket, hogy csak nézzék meg jól: hogy soha el ne felejtsék, mire
visz az istentelenség és a gonoszság. A tömeg zugásában ekkor egy
sikoltás hallatszott. Egy kislány kitépte magát egy asszony kezéből és
átbujva a huszárok között, előrehajtott fejjel rohant egy máglya felé. A
sárgán égő lángok között fel lehetett még ismerni Ábrahámot és
feleségét. A huszárok felbomló során át egy asszony kiabálva szaladt a
kislány után. Ráchel azonban már ott volt a máglyánál, egyetlen ugrással
bent volt a széles tűzkör közepében és térdre roskadva nyujtotta ki a
két kezét a cölöp felé. A selmecbányai hóhérnak egy legénye olyan
mozdulatot tett, mintha ki akarná menteni, de a hőség a máglyának a
közelében olyan nagy volt, hogy rögtön visszahuzódott. A térdre roskadt
Ráchelt igy elboritották a lángok.
A tömeg ujra felzugott. Egyre több ember furakodott át a huszárok
sorfalán, hogy izgalomtól reszketve dobálja a rőzsekötegeket a tűzre. A
tűzben alig látszottak már emberi alakok. A tömegen kivűl – lóháton –
ott voltak a bazini grófok is. Ferenc gróf fanyar mosollyal nézte a
máglyákat és a tömeget. Tamás gróf mereven nézett a tűzbe. A világ
ragyogó, biztató, reggeli napsütéssel volt tele. A máglyákon ember már
nem látszott; tiz bágyadt, sárga tűzoszlop állott egymás mellett, amely
felfelé nyujtogatta füstfejét és fekete betűket rajzolt a kék égre. A
tömeg zugása aztán elhallgatott; a máglyák leégtek, és a helyükön nem
maradt más, csak por és hamu.
Vége.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |lakik Budan |lakik Budán
23 |A ket karja |A két karja
30 |Jó lesz- e |Jó lesz-e
39 |az asztalodnal |az asztalodnál
40 |es elmondta |és elmondta
42 |idegenbe. |idegenbe.“
67 |város es |város és
71 |segitségetl kérniök |segitséget kérniök
74 |itt a tárgyalas |itt a tárgyalás
113 |nagyon vagyódtál |nagyon vágyódtál
126 |vagya és akarata |vágya és akarata
153 |kezdték Abrahámot |kezdték Ábrahámot
175 |egy csoportben |egy csoportban
180 |Józsefre- támaszkodott |Józsefre támaszkodott]