volt Zakariással, felülve fülelt az Ábrahám utolsó, sóhajtó szavára,
aztán ledőlt a könyökére és csendes melankóliával mondta:
– Izráel örök és örökké meddő kérdése.
Zakariás sokáig hallgatott, azután halkan mondta:
– Te is meg akartál keresztelkedni, József.
– Meg.
– Miért?
– Mert azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a vallások csak
fogyatékos jelképei egy örökkévaló ideának és hogy a jelentőségük
tulbecsülése hátráltatja az emberi nem haladását és tökéletesedését.
– Hm! És mi vezesse az emberi nemet a haladás és tökéletesedés utján?
József habozott egy kicsit, aztán csendesen felelte:
– A filozófia.
– Hm… hallottam, hogy te egy uj filozófiai rendszer kidolgozásával
foglalkoztál.
József zavarodottan tekintett Zakariásra.
– Igen, – felelte, – én tudom, hogy az ismereteim nagyon hiányosak. De
ha Dávid Győrbe költözködött volna, én elmentem volna Olaszországba és
egykét év alatt elkészültem volna talán a munka egyrészével.
– És mi volt a terved alapgondolata?
József álmodozva nézett maga elé.
– Nehéz igy megmondani, bár voltak szerencsés napjaim, amikor
kristálytisztaságunak és ragyogó fehérségűnek láttam az egészet. –
Néhány egyszerü sarktételt akartam lerakni, mint egy nagy templomnak a
talapzatát és erre a néhány megmozdithatatlan és kétségbevonhatatlan
tételre ráépiteni az egész logikai épületet. Aki az alaptételt elismeri
– pedig az alaptételek kétségbevonhatatlan igazságok – kénytelen
elismerni a következtetéseket is: az épület lassu és szép emelkedését a
magasságba, az égbe, az Istenig. Meg akartam szerkeszteni az egész
mindenség logikai értelmezését olyan módon, hogy… ugy mintha… ha veszem
például Euklidesz első tételét…
– More geometrico, – szólt közbe Zakariás.
– Igen, – felelte József örömmel. Igy levezetni az etika törvényeit is
nehány alaptételből és megértetni az emberekkel, hogy igazi örömet csak
erkölcsös cselekedetek adhatnak.
– Szóval az egészet az emberi nem haladására és tökéletesedésére? Nem a
magad örömére?
– A magam örömére annyiban, hogy a munka fáradságát magamra vennem
erkölcsös cselekedet lenne.
– De hát hiszed te azt, – fakadt ki Zakariás, – hogy az emberi nem
haladhat és tökéletesedhetik?
– Igen, – felelte meghökkenten József.
– Látod: _ez_ Izráel örök kérdése, örök tévedése és örök csalódása. Irva
van: nem változtathatod meg a párduc bőrét és nem változtathatod meg az
ember lelkét. És mégis: Izráel legnyomorultabb fiában, az ilyen Jakabnak
a koldusszegény lelkében is ott pislákol valami kimondhatatlan
várakozásnak az ünnepi gyertyácskája. Valami uj földet és uj eget vár.
Hus sziveket a kő szivek helyett. – Te azt mondod, hogy a Dávid forró
lángokban fellobogó lelke más, mint a tied. Nem más. Ugyanaz. Haladás és
tökéletesedés? – Te, aki hust nem ettél, mert élő állat husa volt és aki
– Judittól hallom – a szobába tévedt éjszakai bogarat gondosan kivitted
a szabad éjszakába, nem sokára mehetsz a máglyára, mert itéletbe hozzák
rólad, hogy embervért ittál. Ha ott állasz majd a máglyán és elébed lép
valaki és azt kérdezi, mit tökéletesedett és mit haladt az emberi nem
ezer év óta és kétezer év óta: mit felelsz neki?
– Ezek, – mondotta habozva József, – ezek visszaesések.
– De nem visszaesések. Törvényszerűségek. Tudod mi ez? Az örök
boszorkányper, csak mindig más a neve. Tudod, milyenek a
boszorkányperek? A vádlott mindent állithat, és mindent bizonyithat,
csak egyetlen egy dolgot nem: hogy boszorkányok nincsenek. Ezért azután
hiába is való minden állitása és minden bizonyitása, mert minden ellene
fordul. Az emberi nem története: boszorkányperek sorozata. És ha az
egyik boszorkányhit elmult, csinál az ember magának másikat. Amig
Izráelnak országa volt, addig ott is voltak boszorkányperek. Ha országa
lenne, lennének. A próféták nem tudták Izráelt megváltoztatni, mert
hiszen lehetetlent akartak. De amióta Izráel elszéledt a világon:
átvette és magával hurcolja a prófétáknak ezt a rettenetes örökségét,
akarja a lehetetlent, meg akarja változtatni a világot. A helyett, hogy
megpihenne, lerakná magáról vélt küldetésének irtózatos terhét és lenne
olyan, mint a többi népek, ahelyett meg akarja változtatni a földet és
ostromolja az eget és amikor a föld nem változik meg, az ég hallgat, de
közben őt máglyára küldik, akkor gyötrődve veri az öklével a kősziklát
és azt kérdezi csodálkozva és örjöngve: mit akar tőlünk az Ur? Az Ur
kérdezhetné több joggal: mit akartok tőlem, örök békétlenek, akik a
teremtés örök rendjét akarjátok megváltoztatni? – Te ne feleld azt
nekem, hogy ki akartál menni a zsidóságból és ott akarod hagyni a
kiválasztottság szép babonáját és végzetes tévedését. Mert mit ér a
kimeneteled, ha magaddal akarod vinni a tévedésnek és babonának a
lényegét: azt, hogy az embert meg lehet változtatni? Az embert szeretni
lehet, de tökéletesebbé tenni nem. Megjavitani az életet nem, csak
csendesen élvezni, ami örömet tud adni. Ah, ez kellene. Ez kellene. De
ez az, amire Izráelt nem tudja, nem tudja, nem tudja ezer máglya se
megtanitani.
József töprengve bámult a sötétségbe. Zakariás fáradtan hallgatott.
Csendes éjszaka lett. Dávid néha felnyögött. Eszter rögtön felébredt és
aggódva hajolt fölébe, azután látta, hogy csak álmában nyög,
megtörölgette a homlokát és ujra lefeküdt a földre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap – kedden – a rendes időben összeült a biróság és megkezdte Izsák
vallatását. Izsák alacsony, zömök ember volt, szorgalmas egyszerű elméjű
dolgozó, aki még mindig nem tudta felfogni azt a szerencsétlenséget,
amely rájuk szakadt és aki ugyszólván elálmélkodva kinlódott a
selmecbányai hóhér keze között. Egy óra mulva megadta magát és mindent
bevallott, amit kivántak tőle. Utána Simon következett. Az öreg
kardkovács hosszu ideig némán viaskodott a kinpaddal, azután nem birta
tovább, csendes rezignációval vallott be és erősitett meg mindent, amit
kivántak tőle. Végül azonban Gregorovius mester azt kérdezte tőle, ő
küldte-e el Dánielt a vérrel Pozsony felé. Erre felriadt. Dániel az ő
fia volt, tizennégyéves fiu, a legkisebbik, aki itthon volt nála,
mialatt felnőtt fiai elszéledtek az országban és a világban. Abban
reménykedett, hogy ha neki meg is kell halnia, a fia megmenekülhet.
Gregorovius mester kérdésére felkapta a fejét és felemelte a hangját.
– Nem, – mondta kiáltva, – Dánielnek semmi dolga sem volt az egésszel.
Neki semmi köze sem volt az egészhez.
– Ugy? – szólt Gregorovius mester. Vissza a vallató szobába.
– Menjünk! – mondta Simon összeszoritott foggal.
Sajgó tagokkal megfordult és dacosan indult kifelé. És ha darabokra
tépik, ki fognak-e belőle tépni egyetlen szót is a fia terhére?
Gregorovius mester elgondolkozva nézett Simon után és megszólalt:
– Megállj! – Darabontok, vigyétek vissza a börtönbe.
Simon visszament a börtönbe. Lent sietve maga köré gyüjtötte a férfiakat
és arra beszélte őket rá, hogy ha a kinzást nem birják és vallanak,
valljanak mindent, csak olyant ne, ami a gyerekeket és az asszonyokat
terhelné. A pántos ajtó ekkor ujra felnyilott és a porkoláb bekiáltott
rajta, hogy Dániel jöjjön a biróság elé. A Simon sápadt, öreg arca ekkor
hamuszinű lett. Dániel indulni akart, de az anyja zokogva kapaszkodott
beléje. A porkoláb türelmetlenkedett. Simon ekkor odavánszorgott a
fiához. Remegve magához szoritotta. A feje lassan lecsuklott, hogy
megkeresse a fia fülét, aztán a fia fülébe suttogta:
– Vallj mindent, amit akarnak. Ne kinoztasd magad.
Dániel sápadtan állott a biróság előtt. Gregorovius mester elmondta
neki, hogy a megátalkodott bűnös kinzó vallatás alá kerül; elmondotta,
milyen rettenetes, de megérdemelt gyötrelem a kinzó vallatás gyötrelme
és végül azt a reményét fejezte ki, hogy Dániel, fiatal gyerek lévén,
nem lehet olyan megátalkodott bűnös, hogy mindent itt a biróság előtt
rögtön be ne vallana és hogy a biróságot rákényszeritené arra, hogy a
kinzóvallatás jogos eszközét vele szemben is alkalmazza. Dániel
reszketett. Hallotta volt a Dávid kinorditását; látta azokat, akik a
kinzóvallatásból visszatértek; mindent bevallott tehát, amit kivántak
tőle. Megerősitette, hogy rábiztak egy edényt, amelyben a kis Meylinger
János vére volt; megerősitette, hogy az edény ezüstedény volt és héber
betűk voltak rajta, és vallotta, hogy az edényt ő elvitte Pozsony felé,
ahol az országuton már várt rá egy pozsonyi zsidó.
– Hogy hivják azt a pozsonyi zsidót? – kérdezte Gregorovius mester.
Dániel zavarodottan nézett Gregorovius mesterre és nem felelt.
– Felelj őszintén, ha nem akarsz a vallató szobába kerülni, – mondta
Gregorovius mester. – Hogy hivták azt a pozsonyi zsidót?
– Mózesnek, – felelte habozva Dániel.
Gregorovius mester a biróság pozsonyi tagjaihoz fordult és megkérdezte,
hogy van-e Pozsonyban egy Mózes nevü zsidó. A pozsonyi polgárok
erősitették, hogy van.
– Ime! – szólt Gregorovius mester diadalmasan. A vért azonban hiába
keresnők már Pozsonyban. Szétosztották azt már a rabbinusok az egész
zsidóságban.
Dánielt ezzel elbocsájtották.
Délután Sámuel vallatására került a sor. Az öreg Sámuel imádkozva
vergődött egy ideig a kinpadon, azután bevallott mindent. Utána
Ábrahámot hivatta a biróság. Az Ábrahám éjszakai lázongó kétségbeesése
ekkorra elmult. Fanyar és dühös jókedvvel lépett a biróság elé és minden
kérdésre mérges derültséggel felelt. Gregorovius mester felszólitotta,
vallja be, hogy része volt a kegyetlen gyilkosságban.
– Bevallom, – mondta Ábrahám a széles fogait mutogatva. Magam ittam ki
az egész vért.
– Ne hazudj. Ez nem igaz.
– Igaz ez. Minden szombaton gyerekvért ittam, attól lettem ilyen erős.
Gregorovius mester intette és szidta, Ábrahám azonban hajthatatlan
maradt, dühös mosolygással mondta, hogy gyerekcombokat szokott ebédelni
és vigyorogva jelentette ki, hogy egyszer megevett egy pozsonyi
tanácsurat. A városbiró elrendelte, hogy vigyék le a vallató szobába, a
darabontoknak azonban hosszú küzdelmet kellett vivniok vele, amig
megtudták kötözni. Amikor lent volt a vallatószobában és a selmecbányai
hóhér munkához látott, Gregorovius mester felszólitotta, hogy tegyen
komoly és bünbánó vallomást.
– Mindent bevallok! – kiáltotta erre Ábrahám. – Bevallom, hogy ott volt
a magiszter is. – Ő tanitott ki rá, hogyan öljük meg a gyereket. Ő
segitett a megölésében.
– Segitett nektek a sátán, – mondta Gregorovius mester felindultan.
– Az is ott volt, – kiáltotta Ábrahám. Két szarva volt, lópatája volt,
karonfogva jött Gregorovius mesterrel.
– Hallgass istentelen zsidó! – kiáltotta Gregorovius mester. – Csavard
Vaszili!
– A magiszter tette az első vágást, – orditotta Ábrahám. A magiszter
itta az első kortyot! A magiszter lett részeg a vértől! A magiszter
táncolt egy boszorkánnyal.
A biróság tagjai meghökkenve hallgatták Ábrahámot, Gregorovius mester
pedig megparancsolta, hogy tömjék be a száját. Ábrahám Gregorovius
mester felé forgatta a szemét és hörgő hangokat küldött még feléje
egyideig. Azután elhallgatott, és végül megadta magát és összezúzottan
vallott úgy, ahogyan kivánták tőle.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ábrahám visszavánszorgott a börtönbe. Tul volt mindenen: keserű
jókedven, dühös csúfolódáson és fájdalmas megadáson. Egyetlen vágya
volt: pihenni. De amikor a pántos ajtó felnyilt előtte és eléberohant a
felesége és a lánya, akkor, mint a hirtelen vihar, ugy támadt fel benne
egy örjöngő kétségbeesés. A tizenkétéves Ráchel egyetlen gyerekük volt;
nyolc évi házasság után született, és Ábrahám Isten kegyelmes
ajándékaként mámoros odaadásba vesző lélekkel imádta. Ő maga mindent
könnyen vett volna, és megpróbáltatásba és halálba néhány kesernyés
tréfával belenyugodott volna, de a lányának a féltése ugy rázta a
lelkét, mint a hidegrázás. Az elmult éjjel is a lányára gondolt, amikor
véresre verte az öklét a fal kőkockáin, és csak amikor a kinpad kinjai
elhatalmasodtak rajta, akkor feledkezett meg róla és mindenről, mert nem
maradt más gondolata, csak az, hogy elviselhetetlen gyötrelmeinek legyen
már végük. Most megrohanta a lelkifurdalás. Ráborult a lányára és
jajgatva és orditva vádolta magát hitványsággal, gyengeséggel,
gyávasággal; nyomorultak nyomorultjának jajveszékelte magát, akinek
hiába adott az Isten három embernyi erőt, de nincs benne egy gyereknyi
lélek se, mert nem tudott állhatatosan tűrni egy kis fájdalmat, hanem
hazug vallomással szennyezte be magát, hogy megszabaduljon a kinoktól és
a hazug vallomásával veszedelembe döntött másokat.
– Téged Ráchel; szememnek fénye; lelkemnek lelke; akiért le kellett
volna darabokban huzatni a bőrt magamról. A szememet vágnám ki érted. És
meg tudtam feledkezni rólad. Tapossatok rám. Köpjetek ki előttem.
Ráchel! Ráchel! Úristen, Úristen, mit tettem! Mit vétettem én ellened,
hogy ezt kellett tennem? Ráchel, Ráchel!
A tizenkét éves Ráchel zokogva vigasztalta. Köréjük gyültek a többi
asszonyok és a többi gyerekek is. A zokogás átharapózott rájuk is és
keserves jajveszékeléssé kezdett lenni. Sámuel és Mihály ekkor
megszólaltak. Az asszonyokra és a gyerekekre ráparancsoltak, hogy
hallgassanak és vigasztalni kezdték Ábrahámot. Azt mondták neki, hogy ne
gyötörje magát szemrehányásokkal. A kinzást mások se tudták elviselni,
de azért nem bűnösek. A test gyenge és erőtlen. Minden az Ur
kiszámithatatlan akaratából történik, és bele kell nyugodni az ő
végzésébe. Eleázár felült és néma figyelemmel hallgatta őket. Amióta
börtönbe kerültek, a szavát alig lehetett hallani. Merev
mozdulatlanságban ült, mintha a teste már megszünt volna élni és minden
élete tüzzel égő lelkébe menekült volna; néha sötét és vergődő imákba
sülyedt. Most felállott. Egy ideig szótlanul hallgatta, amint Sámuel és
Mihály vigasztalta Ábrahámot. De az egész teste reszketett és egyszerre
kürtharsogásu hangon megszólalt:
– Nem a test gyenge és nem a test erőtlen. Nem a testetek gyengeségével
követitek el a bűnt, hanem a lelketek erőtlenségével, bágyadtságával és
hitványságával. Mi a test? Semmi. Pornak pora és hamunak hamuja. Mi a
lélek? Minden. Benne van a világ, ha akarjátok, befogja a végtelenséget
és az örökkévalóságot, ha tudjátok. De nem tudjátok, mert nincs meg
bennetek, soha nem volt meg bennetek az akarat és a lángolás. Miért nem
jött el még a megváltó király? Mert csak akkor jön el, ha a lelketek
nagy hatalmával kényszeriteni fogjátok arra, hogy jőjjön. Mert a
mindenség minden titkának a kulcsa benne van a lelketekben, de ti nem
tudjátok megfogni a kulcsot és kinyitni a zárat. Korhadt fából van a
lelketek, ahelyett, hogy láng volna. Piszkos, szürke jégből van a
lelketek, ahelyett, hogy égne. Forditsátok el a szemeteket végre
emberektől és dolgoktól, az egész külső világtól, amely olyan, mint a
tűnő árnyék a falon. Vonuljatok be a lelketekbe. Gyujtsátok fel a
lelketeket, hogy az egész lélek olyanná legyen, mint egyetlen fehér
lángolás. A lángoló lélek: minden. A lángoló lélek: ur a föld felett és
mestere mindennek, ami a földön tul van. A lángoló lélek: kényszeriteni
tudja a mindenséget és a mindenség urát. Hetvenhét gyémántkapu zárja el
az eget, de a lángoló léleknek egyetlen sóhajtása ugy üt át rajtuk
süvitve, mint a nyil a falevélen. Világok reszketnek meg a mennyek
urának szemöldökétől, de a lángoló lélek kézenfogja és engedelmességre
kényszeriti őt, mint apa a gyermekét.
– Elég, – kiáltotta Sámuel. – Elég!
– Hallgass! – mondta Mihály. – Egy szót se többet.
Az asszonyokkal és gyerekekkel együtt ők is szótlanul hallgatták eddig
Eleázárt, de most bosszúsan közeledtek feléje.
– Gyujtsátok fel a lelketeket, – kiáltotta Eleázár, – és röpitsétek át a
vágyát a bezárt gyémántkapukon, és kényszeritsétek őt, aki
kényszeritésre vár, hogy elküldje hozzátok a szabaditó királyt…
– Elég, – mondta ujra Sámuel.
Mihály karonfogta Eleázárt és megrázta; és ugy hajolt feléje, mintha rá
akarna támadni.
– Hallgass, – mondta neki, vagy befogom a káromlással teli szádat.
– Menj, vonulj el, hallgass, – szólt Sámuel. Nyomoruságok nyomoruságába
sülyedtünk, de nem sülyedünk olyan mélyre, hogy meghallgassuk, amint
esztelen káromlásokkal sértegeted az Istent.
– Nem értitek a nagy titkot, – lihegte Eleázár, – a mindenség arra vár,
hogy a lelketek felgyulladjon és fehéren égő akarata megmozditsa a
megmozdithatatlant.
– Menj, bolond, – szólt Sámuel, – ha nem akarod, hogy elhallgattassunk.
A többiekhez fordult.
– Ez a bolond, – mondta, – azt hiszi, – hogy lenyelte a mindenséget
minden titkával. De mi tudjuk, hogy a titkok Istennél vannak. Hogy bele
kell nyugodnunk az ő akaratába. És hogy nem szabad tűrnünk még itt sem,
hogy egy elvakult az ő szent nevét káromolja.
– Ti vagytok a bolondok, – kiáltotta Eleázár. – Hiszen kényszeritésre
vár, és ti bolondok nem kényszerititek.
A férfiak egy része erre hevesen rátámadt Eleázárra, hogy hallgasson.
Eleázár lázas dühvel felelgetett nekik. Végre megfogták, elvonszolták és
ellökdösték egy sarokba és ott lehajitották a földre. Eleázár haragosan
viaskodott velük, lázasan szidta őket oktalanoknak, gyáváknak és
bolondoknak, aztán a földre roskadtan elhallgatott és sötét és vergődő
imákba merült.
Az órák csendesen haladtak előre. A börtön kimerült nyugalmába ekkor egy
zugva morajló hang hallatszott be. A városháza előtt a meleg májusi
estében összeverődött nehány ember és beszélgetni kezdett a városi
darabontokkal. Kérdezősködtek a zsidókról, néhányan vaskos tréfákat
eregettek utnak és a többiek harsányan nevettek a tréfákon. Aztán egyre
több ember gyült össze a meleg éjszakában, senki sem tudta, hogy
voltaképen miért jött, és a tömeg kezdett felizgulni a saját hangjától.
A város eleinte nem sokat törődött volt a zsidók elfogatásával, az
egészet inkább a grófok szórakozásának tekintették és azt várták, hogy a
zsidókat legfeljebb megkinozzák egy kicsit, megsarcolják egy kicsit,
kikergetik a városból, aztán egy-két hónap mulva ujra visszafogadják
őket. Abban, hogy a zsidók csakugyan bűnösek, eleinte kevesen hittek. A
város kicsi volt; a lakosai között sokan voltak a földmivelők, akikben
nem parázslott állandóan és mindig felrobbanásra készen a céheknek a
zsidók ellen való gyűlölete. Az a néhány ember azonban, aki gyűlölte a
zsidókat, vagy aki rögtön elhitte róluk, hogy gyilkoltak, az első
perctől fogva hangosan kiabált. Akik nem gyűlölték őket, vagy nem
tartották őket bűnöseknek, vagy hallgattak, vagy néhány langyos szóval
jelezték csak a meggyőződésüket. A kiabálók igy egyre hangosabbak lettek
és egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Hozzájuk csatlakozott a
zsidók szomszédainak egy része; és amikor elterjedt a hire annak, hogy a
grófok szét fogják osztani a zsidók vagyonát, ha a zsidókat elitéli a
biróság, a kiabálók száma ujra megszaporodott. A bazini plébános beteg
volt és ágyban feküdt. Neuperger János a vállát vonogatta és azt mondta,
rá kell bizni a biróságra, hogy igazságos itéletet hozzon. Lindwurm
Tóbiás egyik korcsmából a másikba vándorolt, nekibőszülten ivott és
elkeseredetten és sirva kiabálta, hogy a zsidók csak arra valók, hogy
válságokba vigyék az igaz ember lelkét. Amikor elterjedt a hire annak,
hogy a makacsul tagadó zsidók végre kezdenek vallani, a kétkedőket
mindenütt teljesen lekiabálták; lassanként egészen elhallgatott az a
vélemény, hogy a zsidók ártatlanok is lehetnek, a kiabálók pedig már azt
is ellentmondás nélkül kiabálhatták, hogy a zsidókat akkor is el kell
égetni, ha ebben az egy gyilkosságban nem volnának bűnösek; minthogy
azonban még ebben a gyilkosságban is bűnösek, annál inkább el kell őket
égetni.
Abban a tömegben, amely a városháza előtt összegyült, egy-két ember
hamarosan szintén kiabálni kezdett hogy máglyára a zsidókkal. A tömeg,
amely a saját céltalan morajlásától amugy is ideges volt, nemsokára
felgyulladt ettől a kiabálástól. Nyugodt emberek, akik egyszerűen
kiváncsiságból jöttek oda a városháza elé: megnézni, mi végre gyültek
ott össze a többiek, váratlanul tomboló kiabálásba törtek ki. A tömegnek
egyre jobban tetszett a saját hangja; egyszerre mindenki megértette,
miért álldogált eddig itt a városháza előtt, és egyre dagadozóbb és
egyre haragosabb üvöltésben áradt a városháza boltozatos kapuja elé az a
követelés, hogy a zsidókat máglyára kell vinni. A darabontok ijedten
üzentek fel a városbiróért. A városbiró lejött és hangosan kihirdette,
hogy a zsidók nem fogják elkerülni méltó büntetésüket, a biróságnak
azonban jog és törvény szerint itéletet kell mondania róluk, és mielőtt
a biróság itéletet mondana, ő inkább a saját testével védi meg a
zsidókat, semhogy eltűrje, hogy bárki egy ujjal hozzájuk nyuljon. Azután
becsukatta a városháza kapuját. A tömeg kint álldogált még egy ideig,
időről időre felmorajlott még, egy párszor megdöngették a nagy kaput,
azután szétoszlottak.
A zsidók elfogódottan figyeltek a börtönben a tömeg zugására, és amikor
a zugás egyre erősebb lett, zörögni kezdtek a pántos ajtón. Hosszu és
nyugtalan zörgetés után végre kinyilt az ajtó, és a porkoláb derülten és
biztatóan mosolygott rájuk.
– Összegyültek az emberek, – mondta megnyugtatóan, – és azt követelik,
hogy benneteket vigyenek máglyára. De nem kell félni; – a városbiró épen
most hirdette ki, hogy törvényes itélet nélkül a hajatok szálát sem
engedi meggörbiteni.
A zsidók kesernyésen hallgattak, a porkoláb pedig közölte velük, hogy
megint talált egy embert, aki most már bizonyosan elvinne egy levelet
Bécsbe, ha jól megfizetnék. A zsidók csüggedten irtak egy uj levelet, a
levelet átadták a porkolábnak, a porkoláb elvonult és széttépte a
levelet. Kint hallatszott még néhány kiáltás, aztán csend lett.
József, aki csendesen beszélgetett Zakariással életről és halálról,
ekkor egy óvatos kérdéssel fordult öreg társához. Azt kérdezte tőle,
hogy ő, aki azt tartja, hogy Izráelnek le kellene ráznia magáról vélt
küldetésének rettenetes terhét végre, hogy tehát ő egy hosszu életen át
miért maradt meg mégis a zsidóságban, ahelyett, hogy könnyebbé és
nyugalmasabbá tette volna az életét az egyszerű és bölcs eltávozással.
Zakariás, aki szelid és derült kedvben volt, szótlanul nézett Józsefre,
aztán szeliden és derülten felelte:
– Nem tudom, fiam. – Gondolkoztam már róla. Hidd el, nem tudom.
– Én azt hiszem, – mondta József, _az_ tartja meg a zsidóságot.
Felfelé intett, a pince ablakai felé, amelyeken át még néhány utolsó
kiáltás távoli zaja hallatszott be.
– Micsoda? – kérdezte Zakariás.
– Mikor Izráelnek egy kicsit jól megy a dolga, – mondta József, – akkor
elfeledkezik a multjáról és nem gondol a jővőre. Le akarja rakni
küldetésének irtózatos terhét. Különös törvényszerűsége, azt hiszem,
Izráel életének, hogy a szerencsétlenségek többnyire akkor szakadnak rá,
amikor legkevésbbé várja. Amikor teljes biztosságban érzi magát. A
biztosságban és nyugalomban Izráel már-már szétesik, mint egy oldott
kéve, már-már kényelmesen és nyugalmasan szétbomlik, már-már feladta a
külön létét. Akkor jön a szerencsétlenség, és összekovácsolja, és vassá
veri, és tüzben acéllá edzi.
– A tűzben, – mondta Zakariás nyugodtan, – mi porrá fogunk égni.
– De a többiek, Sámuelnek és Simonnak a fiai, akik innen távol vannak
valahol idegen országokban, és a barátaink és rokonaink és minden zsidó
közelben és távolban össze fogja szoritani a fogát és uj lélekkel telik
el és az egész lelke egy megujitott fogadalom lesz és egy holtig való
vágyódás, és azok a zsidók, akik már-már nem találták értelmét annak,
hogy zsidók, egyszerre ujra megtalálják a létüknek az értelmét, és
Izráel megy tovább a maga végzetes utján.
– Azért, hogy valahol ujra egy máglyára találjon? – És érdemes… nem
nekem, akinek ugyis lejárt az időm, hanem nektek… érdemes nektek
fiatalon meghalnotok azért, hogy a többieket megtartsátok egy olyan
uton, amely a máglyákhoz visz?
– Az életnek, – mondta József habozva, – önmagában nincsen értéke.
– Semmi másnak nincs értéke, csak az életnek, – szólt hevesen Zakariás.
József megrázta a fejét.