Gregorovius mester álláspontját mindenki elfogadta. De azután megint
heves vita indult meg. Arról a kérdésről kellett dönteni: bizonyitottnak
tekinthető-e a zsidók bünössége és térjen-e át a biróság az
itélethozatalra, vagy pedig szükség van-e még további tárgyalásra és az
itélethozatalt egyelőre el kell-e halasztani. Voltak, akik ugy
vélekedtek, hogy a zsidók bünössége a tanuvallomásokból, a büncselekmény
körülményeiböl és különösen a tudomány által szolgáltatott adatokból
olyan világosan kiderült, hogy nincs más hátra, mint itéletet mondani
róluk. Ezzel a vélekedéssel többen szembeszálltak; különös nyomatékkal
esett latba a bazini plébános szava, aki teljes határozottsággal
kimondotta, hogy az eddigi adatok alapján ő nem hajlandó a zsidók felett
itéletet mondani. Erre Pongrác András is felemelte a fejét és hangosan
igy szólt:
– A zsidók bünösségét nem látom eléggé bizonyitottnak, folytatni kell a
tárgyalást.
Ebbe igy mindenki belenyugodott és Pongrác András feltette a következő
kérdést:
– Mi módon vezessük tovább a pert és hogyan folytassuk a tárgyalást?
A bazini plébános azt inditványozta, hogy a biróság igyekezzék jobban
kideriteni a büncselekmény körülményeit, hallgasson ki ujabb tanukat és
hallgassa ki azokat a tanukat is, akikre a zsidók hivatkoznak.
Gregorovius mester, aki hosszabb idő óta hallgatott, most lassan
megszólalt:
– A főtisztelendő ur azt kivánja, hallgassunk ki tanukat. De kérdezem:
hol állunk meg, ha egyszer elkezdtünk tanukat válogatás nélkül
kihallgatni? Péter-Pálkor is itt ülhetünk még és hallgathatjuk
tanulatlan emberek zagyva fecsegését. De nagyon jól tudjuk azt is, hogy
a tanukihallgatások csak arra jók, hogy elhomályositsák az igazságot.
Miért keresgéljünk tehát értelmetlen és tudatlan tanukat? Miért engedjük
húzni és halasztani ezt a pert és miért engedjük, hogy veszedelembe
jusson az igazság? Én magam is azt mondom: itéletet még nem lehet
mondani, mert a zsidók még nem vallottak. De kérdezem: ha százezer tanut
hallgatunk is ki, fognak e a zsidók vallani? Soha. Miért futkossunk
tehát korlátolt értelmű tanuk után, amikor a zsidók itt vannak kéznél.
Itéletet még nem lehet hozni, de igenis lehet és kell tanuk keresgélése
helyett a zsidókat, amint szokásos és jogos, további vallatóra fogni, s
velük szemben a szigorú vallatást alkalmazni.
A biróság tagjai közül néhányan helyeseltek. A bazini plébános
nyugtalanul mozgolódott a helyén. Csendesen elhizó, békességes, szelid
ember volt és Gregorovius mester inditványa nagyon megrettentette, bár
az első perctől fogva érezte, hogy előbb-utóbb rákerűl a sor.
– Alaposan meg kell fontolnunk, – mondta nyugtalanul, – hogy mi a
leghelyesebb eljárás.
– A leghelyesebb eljárás: gyorsan határozni, – szólt Gregorovius mester.
– Vannak egyházi tekintélyek, akik azt tartják, hogy a zsidókat nem
szabad a vérvétel vádjával illetni.
– Milyen egyházi tekintélyek? – kérdezte Gregorovius mester hevesen.
– Például az Ince pápa és a Gergely pápa bullája.
Gregorovius mester kis szeme győzelmesen villant fel.
– Jó, hogy a furfangos öreg zsidó után a tisztelendő ur megemliti ezt.
Mert főtisztelendő ur hihetőleg tudta, hogy ezek a bullák először is nem
hitelesek, másodszor pedig bennük csak az foglaltatik, hogy a zsidókat
nem szabad _igazságtalanul_ üldözni. Hát kérdezem én, igazságtalanúl
üldözzük-e mi a zsidókat, amikor egy rettenetes bünért felelősségre
vonjuk őket?
– Nem! nem! – kiáltott a biróság néhány tagja. Kinpadra velük.
Tamás gróf, aki eddig karosszékében hátradőlve, szótlanúl hallgatta a
vitát, most felkelt, lassan az asztal elé ment és a plébánossal szembe
fordulva megállott. A bazini plébánosnak nagyon kinos volt ez a néma
elébeállás, de összeszedte minden erejét és igy szólt:
– Egyházi és világi tekintélyek egyaránt azon a véleményen vannak, hogy
a kinzó vallatást akkor kell elrendelni, ha a bűnösség egészen
bizonyitottnak látszik és ha feltételezhető, hogy a vádlott csak
megátalkodott makacsságból vonakodik a bünét bevallani.
– De hát nem épen igy van-e a zsidók esetében? Vannak-e megátalkodottabb
és makacsabb bűnösök a zsidóknál? – kérdezte Gregorovius mester.
A bazini plébános szólni akart. Gregorovius mester felállott és ünnepi
komolysággal folytatta:
– Látom, nagytekintetű biróság, hogy még mindig vannak olyanok, akik
eltakarják a szemüket, hogy ne lássanak és befogják a fülüket, hogy ne
halljanak. Elérkezettnek látom tehát az időt arra, hogy nagyságos uram,
Tamás gróf ur engedelmével döntő fontosságú közlést tegyek. – Két tanúra
hivatkoztak itt előttünk a zsidók. Az egyik egy tiz éves gyerek volt.
Már most: nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy egy gyereket
könnyű szerrel, nehány botütéssel, vagy némi édességgel rá tudok venni
arra, hogy azt vallja, amit akarok. A másik tanú volt Vidra Gergely. Ki
ez a Vidra Gergely? Ez a Vidra Gergely a Dávid zsidó szolgálatában
állott és ezt a Vidra Gergelyt maga Tamás gróf ur kapta rajta, amint
másodmagával idelopózkodott a börtönhöz, hogy segitségükre legyen a nagy
bűnükért bajba jutott zsidóknak. Ezt a Vidra Gergelyt annyira
elvakitotta a zsidó pénz és annyira megrontotta a zsidó szellem, hogy
semmi bűnbánatot nem mutatott őszinte vallomást nem tett és még azt sem
akarta megfogadni, hogy vétkes segitőkisérleteit ezentúl abba fogja
hagyni. Társa, Lindwurm Tóbiás, Mihály zsidó legénye azonban a komoly
megintésre magába szállott és a következőket vallotta: _először:_ a
zsidók azt igérték neki, hogy ha segitségükre lesz, műhelyt vásárolnak
neki és azonkivül fizetnek neki ötven magyar forintot; _másodszor:_ a
zsidók arra kérték, keressen más legényeket is, akik segitenének nekik,
ha ők jól megfizetnék a segitséget; _harmadszor:_ a zsidók arra kérték
őt, hogy vagy ő, vagy valamelyik segitőtársa csempésszen be ráspolyokat
a börtönbe, hogy a zsidók az ablakrács elreszelése után megszökhessenek;
_negyedszer:_ a zsidók arra kérték őt, hogy ha ezt elvégezte,
haladéktalanúl induljon Bécsbe, menjen el a bécsi zsidók előljárójához
és kérjen tőle segitséget a bajbajutott bazini zsidók számára. Ezt
vallotta a tettenért, de bűnbánó Lindwurm Tóbiás magának Tamás gróf
őnagyságának.
A birói asztal körül ülő polgárok megdöbbenve csóválták a fejüket és
végűl óvatosan kérdő pillantásokkal fordultak Tamás grófhoz. Tamás gróf
egy intéssel megerősitette Gregorovius mester közléseit.
– Ezek után pedig, – szólt Gregorovius mester, – én nekem csak néhány
kérdésem van. Kérdezem: hova vezetnének már most a tanukihallgatások?
Kérdezem: miért akartak a zsidók megszökni a börtönből, ha ártatlanoknak
érezték magukat? Kérdezem: miért kértek a zsidók segitséget a bécsi
zsidoktól, ha nem bűnösek? A feleletet adja meg ezekre a kérdésekre a
biróság lelkiismerete.
Csend volt. A biróság tagjai elkomolyodva néztek maguk elé. Érezték azt
a nagy felelősséget, amely a szive megkeményitésére kötelezi a birót. A
bazini plébánosnak hevesen dobogott a szive az izgalomtól, de
összeszedte magát és megszólalt:
– Nekünk keresztényi irgalmat és szeretetet kell gyakorolnunk a
legkonokabb bünösökkel szemben is és…
Gregorovius mester hevesen dobbantott a lábával.
– Én azonban, – kiáltotta felindultan, – irgalmat kérek a meggyilkolt
szegény áldozat számára. Én szeretet kérek nem a kereszténység
ellenségei, hanem a kereszténység számára. És bizony mondom, nem az
ellenségei döntik bajba, viszik veszedelembe, ragadják hitszakadásba a
kereszténységet, hanem a lanyha keresztények, akik, Szent Pállal szólva,
nem akarják megharcolni a hitnek szép harcát, akiknél, Szent Pállal
szólva, megvan a kegyességnek látszata, de akik megtagadják annak
erejét.
A bazini plébánosnak kiütött a homlokán a veriték. Ott állott vele
szemben Tamás gróf, és ő tudta, hogy Tamás gróf lanyha lelkipásztornak
tartja őt, akinek a hanyagsága és gyengesége tette, hogy a luteránus
pestis már-már elharapózott a nyájában. Végigsimitotta verejtékező
homlokát és bizonytalan tekintettel odafordult Tamás gróf felé. Amikor a
Tamás gróf sötét pillantásu szemébe belenézett, mégegyszer összeszedte
magát.
– A kinvallatás, – mondta, – nagy megpróbáltatás a nyomorúlt emberi
testnek. A bünös és az ártatlan egyformán szabadulni akar tőle.
– Ugy értsük ezt főtisztelendő ur, – kérdezte Gregorovius mester élesen,
– hogy Isten megengedhetné, hogy ártatlanokat itéljünk el?
A bazini plébános lesütötte a szemét és nem felelt. Gregorovius mester
várt egy ideig. Azután ég felé forditotta a szemét.
– Ha ártatlanok, – mondta ünnepiesen, – Isten erőt fog nekik adni, hogy
elviseljék.
Senki sem szólt. Pongrác András megkérdezte, van-e valakinek
ellenvetése. Senkinek nem volt ellenvetése, és Pongrác András a biróság
egyértelemmel hozott határozataként kimondotta, hogy a zsidókat az
igazság kideritése végett kinzó vallatás alá fogják venni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A porkoláb kinyitotta a pántos ajtót és bekiáltott, hogy Dávid jöjjön a
biróság elé. Ő egyedűl. Dávid meglepetve állott fel a földről, ahol
Eszter mellett ült és habozó reménységgel és ideges nyugtalansággal
indult kifelé. Mi történt? Mégis értesitenék a püspököt? Vagy a püspök
üzent volna? Vagy ő maga jött volna el végre? Amikor a biróság elé
lépett, rögtön látta, hogy a nyugtalanságának volt igaza és nem a
reménységének. A Tamás gróf széke üres volt; és hiányzott a bazini
plébános is, aki mikor délben hazament, betegnek érezte magát és ágyba
feküdt. A biróság tagjai egyébként teljes számmal itt voltak. Dávid
végignézett rajtuk és úgy érezte, hogy kőarcok merednek rá. A szive
fájdalmas nagyot dobbant és az arca lassan elfehéredett.
– Utóljára szólitalak fel Dávid zsidó, – szólt Pongrác András, – hogy
töredelmes vallomással enyhitsd a bűnöd sulyát.
Dávid még egyszer körülnézett a birái között. Kőarcok.
– Én pedig ujra felszólitalak benneteket, – mondta szédűlve a gondolatai
száguldásától, – értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok
keresztelkedni.
A kőarcok megmozdultak. Ezt még mindig nem tudták nyugodtan hallgatni.
– A megtérésed szándékának őszinteségét mutasd meg azzal, – szólt
hirtelen Gregorovius mester, – hogy töredelmes vallomást teszel.
– Értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.
– A vallató szobába vele, – kiáltotta Gregorovius mester.
– Hogy merészlitek? – csattant fel Dávid. A fejeteket ütteti le a győri
püspök. Üzenjetek a győri püspöknek, hogy meg akarok keresztelkedni.
– Darabontok! – kiáltotta Gregorovius mester.
A darabontok körülvették Dávidot. Dávid kitépte az egyiknek a kezéből az
alabárdot, egy másikat fejbe ütött vele, de a darabontok azután
leteperték, megkötözték és vitték le a vallató szobába. Gregorovius
mester a biróság néhány tagjával utána ment. A vallató szobában ott volt
már a selmecbányai hóhér két legénnyel, akik vállalkoztak rá, hogy
segiteni fognak neki. Átvették Dávidot és rákötözték egy alacsony padra.
Gregorovius mester megintette Dávidot, hogy valljon. Dávid, aki még
mindig nem adta meg magát, hanem tajtékozva vergődött a kötelek között,
amelyekkel lekötötték, felelet helyett az arcába köpött. Gregorovius
mester intett a selmecbányai hóhérnak, hogy fogjon munkához, egy
nagyszombati esküdt azonban megindultságtól remegő hangon ismét a
lelkére beszélt Dávidnak, adja fel ezt a megátalkodott makacsságot, ne
kényszeritse őket arra, hogy az igazság kideritése végett szivük
ellenére kemény eszközöket alkalmazzanak.
– Te ájtatos barom, – mondta Dávid fuldokolva. Én ártatlan vagyok.
A nagyszombati esküdt szomoruan lépett hátra néhányat, és a selmecbányai
hóhér munkához látott. Dávidot hátrakötözött kezénél fogva felhuzták egy
csigára; a két lába is össze volt kötözve, és a két lábát egy másik
csigán át lefelé huzták. Egy modori esküdt megintette Dávidot, hogy
valljon.
– A győri püspök, majd eljön… és majd kiszabadit, – mondotta Dávid
hörögve, – akkor szijjat hasitok a hátatokból… piszkos bugrisok.
Gregorovius mester megmozdult.
– Valld be! – mondta.
– Neked pedig… kopasz vén szamár, – lihegte Dávid, – lehuzom a fejedtől
a bokádig… az egész tetves bőrödet.
A biróság tagjai nyugtalanul mozgolódtak. Gregorovius mester intett, és
a selmecbányai hóhér csendesen csavart egyet a csigákon. Dávid halkan
nyögött. A selmecbányai hóhér tovább dolgozott. Dávid ajkán ekkor a
dühnek és a fájdalomnak egy hosszu, kinban vonagló, rettenetes dühü
orditása tört ki. Az irtózatos orditás áttört a falak vastag kőkockáin;
kijutott az utcára, és az utcán ijedten álltak meg, akik hallották;
átfuródott a pincéig; a pincében elsápadtak tőle a feszült aggodalomban
várakozó zsidók, Eszter pedig levetette magát a földre és őrjöngve
szoritotta a kezét a fülére, hogy ne hallja.
Dávid elájult. A selmecbányai hóhér gondosan és hozzáértően locsolta
vizzel, amig magához tért. Ekkor ujra felszólitották, hogy adja fel
megátalkodott makacsságát és vallja be a bünét. Dávid most nem
káromkodott és nem szitkozódott többé. Zavarodott sötét tekintettel
nézett körül, mintha keresett volna valamit, aztán komoran megrázta a
fejét.
– Ártatlan vagyok, – mondta.
A selmecbányai hóhér erre a hüvelykszoritót vette elő, és most ropogott
a csont, szakadt a hus és kibuggyant a vér. Dávid lihegve vergődött a
kötelek között, amelyekkel lekötötték; azután ujra kitört az ajkán a
fájdalomnak kinban vonagló, lázadó, hosszu üvöltése és elájult. Mikor
magához tért, a nagyszombati esküdt könnyes szemmel könyörgött neki,
adja fel végre ezt az átkos makacsságot és tegyen vallomást. Dávid
zavaros, sötét szemmel nézett rá és nem felelt. Igy a selmecbányai
hóhérnak ujra munkához kellett látnia. A délután haladt előre, kint
bágyadtan sütött már a nap; és érezni lehetett, hogy nemsokára jön az
alkonyat. Dávidot megint egy ájulásból locsolták fel, és a selmecbányai
hóhér ugy vélte, hogy ma már hiábavaló dolog vele foglalkozni, mert vagy
mindjárt elájul, vagy bele talál halni. Gregorovius mester vörösre
pirult arccal vizsgálta az eszméletre térő Dávidot, aztán föléje hajolt.
A Dávid szemén, a bus megvetésen és a kinzott gőgön, amely az ajka körül
volt, látta, hogy most sem vall. Odafordult a biróság tagjaihoz, akik
zavartan álldogáltak körülötte:
– A sátán ad neki ilyen erőt, – de mi majd legyőzzük a sátánt is.
Megparancsolta, hogy vigyék vissza Dávidot a börtönbe és hozzák ki
helyette Jakabot. A darabontok talpra állitották Dávidot. Dávid
megpróbált járni, de nem tudott. A darabontok erre elvitték a börtön
ajtajáig. A pántos ajtó kinyilott. A zsidók mind ott álltak mögötte és
sápadt arccal és égő szemmel várták, mit hoz az ajtó megnyilása. A
darabontok megpróbálták Dávidot talpraállitani. Dávid összeesett volna,
de ekkor már mellette volt József, aki támogatta, és egy felzokogással
térdrehullott előtte és a térdét átkarolta Eszter. Mihály odalépett,
hogy segitsen, de Dávid egy mozdulattal elháritotta. Beesett, vérvizes
szemmel lassan körülnézett; könnyes szemek néztek vissza rá. Felemelte
Esztert és Eszterre és Józsefre támaszkodva lassan elindult. Végigment
mindakét pincenyiláson, a legszélső zugig, amelybe elvonultak volt.
József le akarta fektetni, ő azonban megállott arccal a falnak, mintha
még tovább akart volna menni. A szája mellett a kinnak és a gőgnek két
mély vonása húzódott lefelé, szenvedő szemét félig lehunyta, de két
véres kezét hirtelen felemelte, mintha a kőkockákkal akarna harcra
kelni, és a száján egy lángoló kiáltás tört ki:
– Halljad Izráel, az Örökkévaló, a mi Istenünk: egy.
A kiáltás felvillant a boltivekre és betöltötte izzó harsanásával az
egész pincét. A zsidók megremegtek tőle és azután keserves sirásra
fakadtak. Dávid leroskadt a földre. Eszter zokogva térdelt melléje és
dideregve kereste a sebeit, hogy bekötözze őket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jakabot felvitték a biróság elé. Hosszu, sovány teste meggörnyedten
reszketett a félemtől.
– Te vagy az a hirhedt, lelketlen uzsorás, – szólitotta meg Gregorovius
mester.
– Szegény ember vagyok, – felelte Jakab vacogó foggal.
– Tönkreteszed a tudatlan, jámbor népet a gaz uzsoráskodással.
Petneházyék egy jobbágya már tizenkét forintot és egy tehenet fizetett
neked _egy_ forintért, amit kölcsönadtál neki.
– Nagy uraim, – mondta Jakab reszketve, – én nekem nincs pénzem.
Zaleszky uram megmondhatja, hogy tőle kapom azt a pénzt, amit kölcsönbe
kiadok, és neki szolgáltatom be a kamatok háromnegyed részét.
Könyörögve fordult a biróságnak egyik bazini tagja – Zaleszky Szaniszló
– felé. A hosszu, ősz szakállát méltósággal hordó Zaleszky elvörösödött
és haragosan kiáltott rá Jakabra:
– De én csak azt engedtem meg neked, szemtelen zsidó, hogy törvényes
kamatot számits.
– Hiszen csak azt számitottam. Akárki kiszámithatja.
Pongrác András ránézett Gregorovius mesterre és egy csendes pillantással
jelezte neki, hogy ennél a tárgynál nem lesz helyes tovább időzni.
– Bűnbe viszitek ti a legjámborabb keresztényt, – mondta Gregorovius
mester.
Azután felemelte a hangját.
– Mondd el most nekünk, Jakab zsidó, teljes őszinteséggel, mit tudsz
arról a rettentő bünről, amelyet a bazini zsidók elkövettek.
– Magiszter uram, – szólt Jakab reszketve, – hiszen én nem is voltam
itthon pénteken. A péntek este Szereden ért, csak szombaton reggel
jöttem haza.
– Épp azért kérdezünk téged. Te a kegyetlen gyilkosságban nem vehettél
részt. Teneked nincs annyi okod a konok tagadásra; és különösen akkor,
ha töredelmes vallomást teszel, kegyelmesebb megitélésre is számithatsz.
– Mondd el: miért és hogyan ölték meg a bazini zsidók a kis Meylinger
Jánost.
– Nem voltam itthon, nagy uraim.
– Azt mondd el, amit tudsz róla.
– Nem tudok semmit, – felelte Jakab reszketve.
– Darabontok! Le a vallatószobába vele.
Jakab sirva erősitette, hogy nem tud semmit, ájuldozva botorkált előre a
darabontok markai között és könyörögve fordult vissza időről-időre a
biróság tagjai felé, akik a darabontok mögött jöttek lefelé a lépcsőn.
– Mondd el töredelmesen, amit tudsz, – szólt Gregorovius mester.
– Nem tudok semmit, higyjék el, kegyelmes nagy urak, esküszöm az élő
Istenre, nem tudok semmit.
A selmecbányai hóhér átvette Jakabot. Jakab kétségbeesve sirt, és amikor
a selmecbányai hóhér munkához látott, jajveszékelve könyörgött
kiméletért és irgalomért. A selmecbányai hóhér szorgalmasan dolgozott.
Kint alkonyodni kezdett. Jakab könyörgött.
– Holnapig itt fogsz lógni, – kiáltotta Gregorovius mester magánkivül, –
ha nem teszel vallomást. – Vaszili! Csavarj egyet azon a csigán.
Ekkor Jakab nem birta tovább. Ugy érezte, hogy az ő ártatlansága még
különb ártatlanság, mint a többieké, és hogy neki nemcsak a többiekért,
hanem a többiek miatt is kell szenvednie. A Dávid ellen való régi
gyűlöletéből még most is parázslott valami a lelkében, és miközben a
kinzás gyötrelmeit szenvedte gyenge teste, a lelkén átsajgott annak a
gondolatnak az égése, hogy ezt a szenvedést is Dávidnak köszönheti. Ha
vallomást tenne, ő megmenthetné az életét. Hogy Dáviddal mi történik, az
neki mindegy. A többiekre nézve megnyugtatta magát azzal, hogy valami
módon majd megmenekülnek ők is. De mindezek a gondolatok csak kusza
felvillanások voltak, az egész lelkét szomjasan és epedve egy gondolat
és egy vágy töltötte el: megszabadulni ettől a kinzástól akárhogyan és
akármilyen áron.
A jajveszékelése elhallgatott.
– Akarsz töredelmes vallomást tenni? – kiáltott rá Gregorovius mester.
– Akarok.
Levették a kötélről és lefektették egy padra. Gregorovius mester
lehivatta a biróságnak a felső teremben maradt tagjait is, hogy időt ne
veszitsenek.
– Mikor hallottál először a gyilkosságról?
Jakab fáradtan forgatta a fejét jobbra és balra. Mikor hallott először a
gyilkosságról? Itt hallott róla először a börtönben. Belenézett azokba
az arcokba, amelyek föléjehajoltak. Keseregve forgatta a fejét ujra
jobbra és balra és a biróság tagjai mögött megpillantotta a selmecbányai
hóhért.
– Kegyelmes uraim, – mondta sirva, – könyörüljenek…
– Mikor hallottál először a gyilkosságról? – szakitotta félbe
Gregorovius mester. – Megint lógni akarsz? – Akkor beszélj. Mikor
hallottál először a gyilkosságról?
– Szombaton délelőtt, – felelte Jakab.
– Hol? A zsinagógában?
– Ott.
– Mit mondtak a többiek? Féltek?
– Nagyon féltek.
– Akkor miért követték el a gyilkosságot?
Jakab remegve habozott egy kicsit.
– Ki követelte, hogy a gyilkosság megtörténjék? – kérdezte Gregorovius
mester.
– Dávid, – felelte Jakab.
– Ő hozta a parancsot?
– Honnan?
– Trientből.
– Ki csalogatta a kis Meylinger gyereket?
– Dávid.
– Kik vettek részt a kegyetlen ölésben?
– Csak Dávid.
– Menteni akarod a többieket? – Vaszili! – Kik vettek részt az ölésben.
– Nem tudom, magiszter ur. Higyje el. Én nem voltam ott.
– Mi történt a vérrel?
– Nem tudom.
– Vaszili, láss munkához.
Jakab reszketve kapaszkodott a padba, amelyen feküdt.
– A vért… elvitték.
– Hová?
– Pozsony felé… nem tudok mást… hiszen én nem voltam ott.
– Kicsoda?
– Valamelyik gyerek.
– Melyik? Dániel? Benjámin?
– Azt hiszem, Dániel.
– Te mit mondtál, amikor ezt a zsinagógában hallottad?
– Én azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok, Dávid viselje a
következményeit annak amit elkövetett.
– Te is kaptál a vérből?
– Én… nem… én… én…
Gregorovius mester egy mozdulatot tett a hóhér felé:
– Én… én későn jöttem, – mondta gyorsan Jakab.
– De azt tudod, hogy a többiek mind kaptak belőle?
– I… gen.
Gregorovius mester kiegyenesedett. Kint leszállt az alkonyat; bent
meggyujtottak egy mécsest. Gregorovius mester megrendült, kérdő arccal
fordult a pad körül álló birákhoz, mintha azt akarná mondani, hogy
bármilyen szomoru, ugye, mindenkinek látnia kell, hogy a zsidók a
rettentő gyilkosságot csakugyan elkövették. A többiek szomoru
fejcsóválásokkal vagy komoly bólintásokkal feleltek.
– Mára elég volt, – szólt Gregorovius mester. És most már a sátán nyakán
van a lábunk.
A biróság tagjai azután elmentek és a városi darabontok Jakabot
visszalökdösték a börtönbe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A pántos ajtó kinyilott és bevánszorgott rajta Jakab. A zsidók rögtön
látták az arcán, hogy mi történt. Néhányan szótlanul lehajtották a
fejüket. Ruben azonban dühtől rázottan lépett elébe és ráemelte a kezét.
Mihály megfogta a felemelt kezet.
– Hagyd! – mondta.
Jakab feljajdult:
– Nem birtam, – mondta, – nem birtam.
Senki se felelt. Jakab a felesége segitségével lefeküdt, a többiek némán
álltak egy ideig, azután lassan elszéledtek. Most senkinek se volt
mondanivalója a többiek számára. Mindenki számára rettentően világos
volt, mit jelent a Jakab gyengesége és a vallomása. Kezdettől fogva
érezték, és később egyre tisztábban látták, hogy ha kivülről nem kapnak
segitséget, egyetlenegy menekülésük lehet – talán – ha mindnyájan
állhatatosak maradnak a kinpadon is, ha közülük egyetlenegy se vallja
bűnösnek magát azért, hogy a kinzó vallatástól megszabaduljon. Ez a
bágyadt reménység most megszünt. Egyenként leültek a földre, mint a
gyászolók és imádkozni kezdtek. Az életük ugyis imádkozó élet volt.
Reggel és este mindennap a templomba mentek, az életüknek nem volt olyan
kis vagy nagy eseménye, amelyet ima ne kisért volna. De a megszokás imái
helyett most fájdalmasan hánykolódó, forrólázas imák fordultak az
Örökkévaló felé. Volt, aki csendben megszaggatta a ruháját és halotti
imákat mondott; volt, aki még háborgó könyörgésekkel tudta ostromolni az
Urat. A gyerekek nemsokára elaludtak, az asszonyok halk sirása elfáradt,
de a férfiak a félhomályban tovább mormolták élettel és halállal
küzködő, az Urral viaskodó imáikat. Az estéből éjszaka lett; az imák
halk mormolása lassan elhallgatott. A fáradt csendbe ekkor egy reszkető
kiáltás harsant bele.
– Mit akar tőlünk az Ur? – kérdezte egy kétségbeesett felorditás.
Az alvók felriadtak, a gyerekek sirásra fakadtak, a férfiak közül
néhányan talpraugrottak.
– Mit akar tőlünk az Ur? – hangzott fel ujra a siró panasz.
A férfiak elindultak a hang felé. A hang Ábrahámé volt. Ábrahám térdelve
dőlt neki a falnak. Óriási öklével a kőkockákat verte, az ökléből
kicsordult a vér, az egyik oldalon a felesége könyörgött neki, a másik
oldalon Ráchel, a lánya kapaszkodott belé. Mihály szólt hozzá, azután
Sámuel, de Ábrahám nem felelt nekik és nem hallgatott rájuk; óriási
melléből ujra lihegőbben és egyre harsogóbban szakadt fel ez az egy
kiáltás:
– Mit akar tőlünk az Ur?
A férfiak körülfogták, vigasztalták, Isten kiszámithatatlan
rendeléseiről beszéltek neki, azután le akarták fektetni, de Ábrahám
lerázta őket magáról. Csak amikor a lánya felállott és könnyes arcát
odatette az övéhez, akkor hanyatlott le véres ökle. Engedte, hogy
elvonják a faltól, lefeküdt és most már csak csendesen, kétségbeesetten
felsóhajtva kérdezte még egyszer:
– Mit akar tőlünk az Ur?