fejemre hintette és az Atyának, a Fiunak, a Szentlélek Istennek nevében
megkeresztelt.
– És?
– Én lázas voltam és alig tudtam, mi történik velem, de amikor
meggyógyúltam, és az öreg asszony boldog volt és azt mondotta, hogy ime
a szent keresztviz csodát müvelt, akkor nagyon megrettentem. Rövid
idővel azelőtt hallottam egy történetet; – hogy Rómában ugyanigy
megkereszteltek egy zsidó fiut és mikor a dolog kitudódott, maga a pápa
küldte el érte a katonáit, hogy vegyék el a szüleitől. – Sirva
könyörögtem az öreg asszonynak, hogy ne szóljon senkinek; és megeskettem
rá, hogy hallgatni fog. De…
– De?
– De cserébe nekem is meg kellett esküdnöm…
– Mire?
– Hogy legkésőbb tiz év mulva, mire husz éves leszek, elmegyek vagy a
pápához, vagy az esztergomi érsekhez, vagy ha egyikhez sem lehet, akkor
egy püspökhöz vagy egy apáthoz és elmondom neki a dolgot. Akkor a pápa,
vagy az érsek, vagy a püspök, vagy az apát kioktat majd a keresztény
hitről, és akkor elhatározhatom majd, kivánom-e, hogy ő – a pápa vagy az
apát – ujra megkereszteljen.
– És te Judit, – kérdezte lassan Zakariás, – nagyon vágyódtál rá, hogy
a… a pápa vagy az apát megkereszteljen?
– N… em, – felelte Judit elgondolkozva. Én… másra vágyódtam.
– Mire?
– Én, – mondta Judit zavart mosolygással, – énekelni szerettem volna.
– Hogyan Judit? Hogyan függ ez össze a megkereszteléssel? Apáca
szerettél volna lenni?
– Nem, nem, – felelte Judit határozottan. Hanem egy kereskedő, aki
Olaszországból jött, sokat beszélt arról, hogy ott szinpadok vannak,
amelyeken szinjátékokat játszanak és amelyeken énekelnek is; és hogy a
szinészek előre megtanulják a szerepüket; hogy nők is játszanak és
énekelnek.
– És?
– És én sohase láttam szinpadot. De az apácák templomában egyszer láttam
egy ünnepi misét. Több pap volt ott, aranyos ruhában mozogtak az oltár
körül, az apácák énekeltek, – én ennél szebbet sohase láttam; és ugy
képzeltem, hogy egy szinjáték ilyen lehet. Mert hiszen… de ez ostobaság.
– Mi az Judit? Mit akartál mondani?
– Azt, hogy hiszen a papok is megtanulják előre, amit mondaniok kell, és
én, ha a papokra gondoltam, egész gyerekkoromban sohase neveztem őket
papoknak, hanem magamban igy neveztem őket: a jó Isten szinészei. – Ezek
olyan gyerekes csacsiságok.
– Hm! És igy… az egész idő alatt… arra vágyódtál, hogy…?
– Magam se tudom, mire. Énekelni! Énekelni! Isten dicsőségére! Hogy az
emberek örüljenek neki!
– Úgy? Hm! – Hány éves is vagy te Judit?
– A jövö hónapban leszek húsz.
– Igen, fiam… nézd csak… késő van már… menj most aludni.
Judit engedelmesen felkelt, átment az anyjához és lefeküdt melléje a
földre. Zakariás a kezét az arcára szoritotta, hogy minden hangot a
szájába fojtson. A szeméből azonban feltartóztathatatlanul ömlöttek a
könnyek, és a homályban hangtalanul megint sokáig sirt. A két
pincenyilásban ekkor kezdtek a beszélgetések elcsendesedni. Nemsokára
mindenki aludt, csak Dávid volt ébren. Sorvasztó dühvel bolyongott
ide-oda a két pincenyilásban az alvók között: nem talál-e a földben,
vagy a falban vagy az ajtón valami lehetőséget arra, hogy kijusson.
Időről-időre őrjöngő vágyódással nézett fel az ablakokra; visszafojtott
lélegzettel figyelt, hogy nem hall-e valami hangot. Nem jön-e Tóbiás,
vagy másvalaki; nem hoz-e valami hirt; nem hoz-e egy ráspolyt legalább.
És a győri püspök lovas katonáinak a patkói nem csattognak-e végre
odakint a kövecses bazini utcán? Az egyik emésztő óra eltelt a másik
után, mig végre kint hajnalodni kezdett. Dávid ekkor összezuzottan
leroskadt a merev testtel alvó Eszter mellé; és ráereszkedett a halálos
fáradtság nehéz álma.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap, hétfőn, reggel Pongrác András, a városbiró Gregorovius mesterrel
együtt haladt a városháza felé. Szép, napos májusi reggel volt. A
főutcán kint állott a ház előtt az utcán és süttette magát a nappal
Neuperger János, a gazdag szücs.
– No vallanak e a zsidók, városbiró ur? – kérdezte, amikor odaértek
hozzá.
A városbiró Gregorovius mesterrel együtt megállott és a kérdésre
Gregorovius mester felelt:
– Még nem vallottak, konok megátálkodottak.
– Hát én nem is hiszem, hogy ők tették, – mondta Neuperger János.
Ismerem őket.
Gregorovius mester heves magyarázatba fogott arról, hogy senki nem
ismerhette a zsidók babonáit és bübájosságait, amelyeket azonban ő a
biróságnak már leleplezett. De ezeket a babonákat és bübájosságokat
nemsokára meg fogja ismerni az egész világ, mert ő könyvet ir róluk, és
a könyvet a gróf ki fogja nyomattatni. Neuperger János kétkedően
felelgetett Gregorovius mesternek; egy-két járókelő megállott; nemsokára
nagy kör vette őket körül és figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
Gregorovius mester azt magyarázta, milyen végtelen kárára van a
kereszténységnek, hogy a zsidókat eddig megtürte a maga kebelében.
– Bazin városának csak hasznára voltak, – mondta Neuperger János
makacsul.
– Azt mondja Neuperger uram, – kiáltotta Gregorovius mester, hogy a
zsidók hasznára voltak Bazin városának és hogy kára lenne Bazin
városának, ha egy igazságos itélet őket innen kiirtaná. Hát azt kérdezem
én először, hogy a lelki haszon, amely az igazságos kiirtásukból
származnék, nem kárpótolná-e ezt a nemes, keresztény várost minden
világi kárért? A lélek felette áll a testnek; és csak hitükben ingatag
emberek kivánhatják, hogy a hitvány haszonért a zsidókat a lelkek
általános romlására itten tovább is megtürjük.
Körülnézett. A hallgatóság szótlanul várakozott.
– De ha már csak a világi hasznot nézzük is, – szólt erre Gregorovius
mester megujult buzgalommal, – hát elhiheti akárki, hogy nagyobb haszon
lenne a városra a zsidók kiirtása, mint a további bünös megtürése.
– No, már azt nem hiszem, – mondta Neuperger János. Dávid éntőlem
nagyobb áron vásárolta a prémeket, mint akárki más. Mihály is, Simon is,
Sámuel is külső országokból hoztak be ide pénzt.
– Hát én pedig bizonyitom, amit mondtam; mert én, mint a tudományok
világában élő ember szokva vagyok hozzá, hogy semmit se állitsak
bizonyitás nélkül. – Nézzük csak. Ha a zsidókat az elkövetett bünért
méltó büntetésként halálra itélik, akkor a törvény értelmében elveszitik
minden vagyonukat is. Mi történik a házaikkal, mühelyeikkel,
szölleikkel, áruikkal és prémeikkel? Tamás gróf, akit minden
cselekedetében a tiszta igazságszeretet vezérel, ki fogja ezt az egész
szidó vagyont osztani Bazin város lakósai között, kárpótlásul azokért a
veszteségekért, amelyeket a zsidó ravaszság és gonoszság által
szenvedtek. Nem lesz ez nagyobb haszon a városra? Hát Neuperger urnak
nem lenne jobb, ha az agyafúrt Dávid zsidó helyett mindjárt maga
szállitaná le a prémeket Olaszországba?
Neuperger János elgondolkozott, azután lassan vállatvont. A
megszaporodott hallgatóságból azonban elkiáltotta magát valaki.
– Máglyára a zsidókkal.
– Majd ha vallanak, – szólt Gregorovius mester csittitóan.
– Égjenek: akár vallanak, akár nem, – kiáltotta egy másik ember.
Gregorovius mester rosszalóan csóválta meg a fejét és intően emelte fel
a kezét:
– Nem, barátom, ilyet nem szabad mondani. Senkit sem szabad máglyára
küldeni, csak aki bűnösnek bizonyult és a kit a biróság elitélt. A
biróságnak pedig még a zsidók felett is igazságosan kell itéletet
mondania. Mi nem vagyunk se törökök, se tatárok, itten jog és törvény
uralkodik.
Néhány ember helyeselt és Gregorovius mester elégedetten indult Pongrác
Andrással a városháza felé. A városbiró szótlanul ment Gregorovius
mester oldalán. Sulyos gondolatok foglalkoztatták.
– Magiszter uram, mondta végre, – feleljen meg nekem, mint jogtudós, egy
kérdésre.
Gregorovius mester megállott és komoly készséggel fordult a városbiró
felé.
– Én ezzel a Dávid zsidóval, – szólt a városbiró, – áldozó csütörtök
után való pénteken szerződést kötöttem, hogy megveszem tőle házát,
kertjét, szőllejét, lovait, árúit most pénteken fizetendő kétezerötszáz
magyar forinton. Már most, ha ez a Dávid a gyilkosságban bünösnek
találtatik, akkor először: érvényes-e ez a szerződés, másodszor: kinek
tartozom én a kétezerötszáz magyar forintot lefizetni?
Gregorovius mester elgondolkozott, azután igy szólt:
– A jogtudomány tanitásai szerint a helyzet egészen világos. _Pro
primo:_ a szerződés érvényes, mert semmi ok nincs rá, hogy egy jóhiszemű
szerződő félnek kára legyen belőle, ha a zsidók egy szörnyü bünt
követtek el.
– Nem gondolja, magiszter uram, hogy a gróf a házat és a többit oda
találja itélni… példáúl Neuperger Jánosnak?
– Nem teheti, mert a szerződés: szerződés. A ház városbiró uramé. Nem is
teszi, mert a gróf sohasem cselekszik jogtalan dolgot és a jogtudomány
kérdéseiben mindig az én tanácsaim szerint jár el. Ez világos. _Pro
secundo:_ kinek kell megfizetnie a kétezerötszáz magyar forintot? A
felelet erre a kérdésre attól függ, hogy a fizetés kitüzött határidején
tehát pénteken, Dávid még életben van-e. Ha életben van: neki. Ha nincs
életben, illetőleg ha főbenjáró bűnért halálra itéltetett és az itélet
végre is hajtatott, akkor senkinek. Minthogy a halálraitélt nemcsak
életét vesziti el, hanem egész vagyonát és minden jogát is, a
követelései maguktól megszünnek, épen úgy, mintha például királyi
kegyelem engedte volna őket el.
Pongrácz András megköszönte a felvilágositást, azután továbbment
Gregorovius mesterrel a városháza felé. Az előbb nagyon megrettentette
az a gondolat, hogy a gróf Neuperger Jánosnak ajándékozhatná a Dávid
házát és most nyugodt és édes örömet érzett arra a gondolatra, hogy a
ház, a szöllő és minden egyéb elvitathatatlanul az övé, akármi történik
a zsidókkal.
A kétezerötszáz magyar forintja minden esetre együtt lesz. De ha ezt a
pénzt nem kellene kifizetnie, akkor ujabb földet vásárolna érte. Vagy
még jobb lesz, ha ő csinálja azt, amit Gregorovius mester Neuperger
Jánosnak ajánlott: Dávid helyett ő szállit prémeket és lovakat
Olaszországba. Olasz aranyak csillantak meg a szeme előtt. Ha sok olasz
aranya lesz, akkor eljön az ideje annak is, hogy Ferdinánd király
kancelláriájában kiállitsák számára végre azt a nemesi levelet, amelynek
a cimerrajza tiz esztendő óta ragyogó arannyal és tűzvörös karminnal
annyiszor jelent meg lelki szemei előtt. Közben odaértek a városházához
és amikor a boltajtásos kapu alá bementek, Pongrác Andrásnak
eszébejutott, hogy a zsidók nemsokára ismét előtte fognak állani és hogy
idővel itéletet kell felettük mondania. Eszébe jutott, hogyan riadt itt
rá Tamás gróf azzal a gyanusitással, hogy a zsidókkal meg akarja
vesztegettetni magát. Azután arra gondolt, hogy a zsidók elitéltetése
neki hasznot hozhatna. Erre elhatározta, hogy nem néz se jobbra, se
balra, hanem részrehajlás nélkül és rendithetetlenül igazságos lesz.
A biróság tagjai mind összegyültek, megérkezett Tamás gróf is és a
városi darabontok nemsokára behajtották a zsidókat a terembe.
Zakariásnak meg kellett engedni, hogy leüljön, mert nem tudott a lábán
állni. A zsidók köréje csoportosultak és mindnyájan elhúzódtak egy kissé
Dávidtól és Józseftől. A délelőtt tanukihallgatásra volt szánva. Elsőnek
egy ijedt kis cselédet hallgattak ki, aki azt vallotta, hogy Zakariás a
megérkezése után azt mondta Mihály nak, hogy valakinek meg kell halnia.
Zakariás melankólikusan ingatta a fejét:
– Még egy-két napom van rá, hogy ismételjem: _nekem_ kell meghalnom.
Azután egy reszkető fejű, folyós szemű öreg ember lépett a biróság elé
aki azt vallotta, hogy ő korán délután látta, amint egy zsidó a kis
Meylinger Jánost csalogatta.
– Melyik volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg ezeket a zsidókat, –
megismeri-e közöttük azt, aki a szegény áldozatot csalogatta?
Az öreg ember reszkető fejjel fordult a zsidók felé és vörös szegélyü,
vizes szeme zavarodottan siklott egyikről a másikra.
– No, melyik volt az? – kérdezte a városbiró.
Az öreg ember zavartan mozgatta fogatlan ajkát, mintha rágna valamit.
– Hát megismeri, vagy nem ismeri meg? – kiáltott rá a városbiró.
Az öreg ember ekkor kinyujtotta jobbkeze bütykös mutatóujját és
rámutatott Dávidra, aki hozzá legközelebb állott, kissé eltávolodva a
többi zsidóktól.
– Az volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg jól. Vigyázzon arra,
amit mond. Hát az volt?
– Az volt.
Dávid bosszusan vállat vont.
– Nagytekintetü biróság, – mondta, – én tiz tanuval tudom bizonyitani,
hogy pénteken egész délután ki nem mozdultam otthonról.
– Milyen tanukkal? – kérdezte Gregorovius mester.
– Például Vidra Gergellyel, a lovászommal.
– Igen. Ezeknek a tanuknak az értékéröl majd szó lesz még, – mondotta
Gregorovius mester.
A városbiró keményen lelkére kiabált az öreg embernek, hogy gondolja
meg, pontosan emlékszik-e rá, hogy ez volt az a zsidó. Az öreg ember a
szigoru hangtól nagyon megijedt és egyre buzgóbban mondta, hogy
bizonyosan ez volt. Ezt a tanut erre elbocsájtottak, és a következő tanu
– Mihálynak egy legénye – azt vallotta, hogy délután négy óra tájban egy
zsidó, akit Izsákban meg is jelölt, gyanus külsejű zsákot hozott a
Mihály házába és rohant le vele a pincébe. Izsák, akit előszólitottak,
erre azt mondta, hogy az, amit ő vitt, nem zsák volt, hanem olajos
tömlő, és ő azért sietett le vele a pincébe, mert közeledőben volt a
szombat előestéje, amikor a zsidóknak nem szabad többé dolgozniok. A
városbiró megkérdezte a tanut, olyan külseje volt-e annak a zsáknak vagy
tömlőnek, mintha csakugyan olaj lett volna benne. A tanu azt felelte,
hogy nem volt olyan külseje. Erre Mihály előlépett és azt mondta, hogy a
tömlő alighanem még mindig ott lesz a pincében, mert aznap már nem
használhatták fel – beállván a szombat – vasárnap pedig a zsidók már
börtönbe kerültek. Erre Gregorovius mester állott fel és kijelentette,
hogy ő maga kutatta át igen alaposan a pincét, de ott olajos tömlőnek
semmi nyomát nem találta. A tanú – fiatal legény – erre egyszerre
elsápadt, mert eszébe jutott, hogy a szomszédok a pincéből minden
könnyen elmozditható holmit elvittek, még mielőtt a bazini várnagy a
pincét lepecsételte volna. Azon habozott, szóljon-e, amikor a városbiró
azt kérdezte tőle, nem látta-e, hogy abban a zsákban, vagy tömlőben
vajjon mozog-e valami. Erre megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy
teljes határozottsággal azt mondta, hogy a zsákban vagy tömlőben nem
mozgott semmi.
Ezután különböző tanuk jelentek meg, akik mind azt vallották, hogy
szombaton hajnaltájban mindenféle, gyanús, zsidókülsejű embereket láttak
a vár felé vivő országuton mozogni. Hogy a jelenlevő zsidók közül melyek
voltak a lopózkodók, azt nem tudták megmondani. A kutyák nagyon ugattak;
a hold épen lemenőben volt; ők csak épen álmosan kinéztek az ablakon,
hiszen nem gondolhatták, hogy a lopózkodó zsidók ilyen rettentő dolgot
követtek el. Ezután még egy-két tanu jött, aki azt vallotta, hogy
éjszaka valami sikoltást hallott a zsinagóga felől, végűl Gregorovius
mester félelmes külsejű késeket mutatott be a biróságnak. A kések egy
részéről Mihály azt vallotta, hogy nála szokták vele a szappant vágni, a
többi késről Eleazár nem tagadhatta, hogy azok az ő metszőkései.
A városbiró ekkor azt a felszólitást intézte a zsidókhoz, szálljanak
végre magukba és könnyitsenek töredelmes vallomással a lelkükön és a
helyzetükön. A zsidók fáradtan hallgattak egy másodpercig, aztán Mihály
előlépett.
– Az állittatik, – mondta, – hogy a szerencsétlen meggyilkoltat délután
négy óra tájban valami tömlőben vagy zsákban behozták az én pincémbe.
Kérem a negytekintetű biróságot, hallgassa ki a kis Kárász gyereket, aki
alkonyattájban még beszélt a kis Meylinger fiúval a vár felé vezető
uton, és aki el fogja mondani, hogy a kis Meylinger fiú arról
panaszkodott, hogy valami öreg asszony kicsalt tőle két ezüst huszast.
– Figyelmet érdemel, nagytekintetű biróság, – szólt erre Gregorovius
mester, – hogy az egyetlen mentőtanu, akire a zsidók hivatkoznak, egy
tiz éves gyerek. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, milyen könnyű gyerekeket
irányitani és kitanitani, és mit ér gyerekek vallomása. Jó okaim vannak
rá, hogy azt ajánljam, hogy erről és minden egyébről döntsön a biróság a
zsidók jelenléte nélkűl.
A városbiró erre megparancsolta, hogy a zsidókat vigyek vissza a
börtönbe Mihály azonban nem mozdult. Rángatódzó, fehér ajakkal keresett
szavakat. Azután még egy lépést tett előre, ugy, hogy egészen a biróság
asztalánál állott, és remegő hangon megszólalt:
– Nagytekintetű urak, – mondta, – még egyszer hadd helyezzem lábuk elé
azt a könyörgést, ne higyjék el könnyű lélekkel azt a vádat, amely
ellenünk emeltetett. Ismernek bennüket régóta; egyikünket-másikunkat
gyerekkora óta. Vannak közöttünk, akiknek itt élt és itt halt meg az
apja, a nagyapja és a dédapja is. A törvényt tiszteltük; senkit nem
bántottunk; dolgoztunk, ahogy tudtunk…
– Csaltunk, ahogy tudtunk, – szólt közbe Gregorovius mester.
Mihály dühtől fehérre vált arccal fordult feléje, aztán lihegve gyürte
le a haragját.
– Akármivel vádolnak bennünket, zsidókat, – mondta, – azzal nem szokás
bennünket vádolni, hogy ostobák volnánk. Hogyan lehet tehát feltételezni
rólunk, hogy ha elkövettünk volna egy ilyen borzasztó gyilkosságot,
akkor a holttestet nem igyekszünk eltüntetni, eltemetni, elégetni, hanem
odatesszük az országut mellé, hogy az első járó-kelő megtalálja.
– Mert a sátán bujtogat benneteket, – kiáltott Gregorovius. Nagyon jól
tudjuk, hogy a gonosz lélek tulajdonságai között első helyen van a
kérkedő és kevély kihivás. Nemcsak meg akarja gyalázni, hanem meg is
akarja alázni a hivő lelkeket. Láttuk, hogy Bacharachban is tüskebokrok
közé rejtették a szerencsétlen áldozatot. Épen erről van szó: van-e elég
akaratunk, erőnk, bátorságunk és hitünk, hogy a gonosznak erre a
kihivására keresztényi, erős lélekkel megfeleljünk?
A városbiró ujra felszólitotta a zsidókat, hogy menjenek vissza a
börtönbe. A biróság most mindent fontolóra fog venni és igazságosan fog
dönteni. Mihály egy halk sóhajtással elindult. Ekkor azonban Dávid
lépett a biróság asztala elé.
– Én, – mondta halk, fanyar gőggel, amely inkább szólt a zsidóknak, mint
a biróság tagjainak, – én meg akarok keresztelkedni. A biróság
sziveskedjék értesiteni a győri püspök ő kegyelmességét: én alázattal
kéretem, hogy igérete szerint kereszteljen meg.
A biróság tagjai megint idegesen kezdtek mozgolódni. A városbiró
zavarodottan pillantott Tamás gróf felé, Gregorovius mester azonban
gyorsan azt ajánlotta, hogy erről a kérelemről is a zsidók távollétében
döntsenek. A városbiró igy a zsidóknak most már teljes határozottsággal
megparancsolta, hogy minden további halogatás nélkül menjenek vissza a
börtönbe. A darabontok körülvették őket, és a zsidók lehajtott fejjel,
lassan indultak kifelé. Dávid Józseffel együtt a többiektől különváltan
ment a darabontok között.
Amikor a zsidók kimentek, a teremben élénk és hangos vita indult meg. A
vitát Gregorovius mester irányitotta; és lassanként beleszólt a biróság
minden tagja. A gondolkodásuk nagyjában egyforma volt. A fallal
körülkeritett város fiai voltak mind; és mint az apáik, ők is a szük
város valamelyik szoros céhében élték le az életüket. A lelkük céh-lélek
volt, amelynek megvolt a nyugodt felelete a földi és a földöntúli élet
minden kérdésére. Ennek a léleknek a polgári nyugalma,
egyensulyozottsága és megbizhatósága annál ingerültebb gyűlölettel
fordult a nyugtalan, a hánykódó lelkű, a mindig utrakészülődőnek látszó
zsidók ellen, minél nehezebbé lett az élet és minél jobban csökkent az a
biztosságérzés, amelyet a céh a tagjai testi és lelki szükségleteinek
adott. A zsidók szokásai, imái, ünnepei irritálták őket; a zsidók egész
léte, amely állandóan kivüle maradt azoknak a pontosan megszabott
formáknak, amelyekben a falak közé szoritott város leélte a maga életét,
nyugtalanitotta őket; a zsidók versenye pedig, amely azonnal lázas
munkába fogott és rögtön veszedelmessé lett, mihelyt a legkisebb
lehetőséghez jutott, felbőszitette őket. Nem tudták elismerni a
szombatot ünneplő, zsinagógába járó, Krisztustagadó zsidónak semmiféle
jogát arra, hogy versenyével megnehezitse az ő életüket; őszintén és
mélyen meg voltak róla győzödve, hogy Istennek tetsző és embernek
hasznos cselekedet, ha a zsidókat kiűzik a városaikból, és ahol a
királyok vagy a grófok engedelmet adtak rá, ott hamarosan ki is űzték
őket. Amikor összeültek a bazini zsidók felett biráskodni, meg volt
bennük az a meggyőződés, hogy a zsidók minden esetre bűnösek, ha nem
ebben a bűnben, akkor száz másban, mindenekelőtt a megfeszitett Krisztus
konok tagadásában, de azután valószinüleg a szentelt ostya
megyalázásában, a szentek ócsárlásában és sok egyéb bűnben. A tudományt
és a tudomány embereit áhitatosan tisztelték, és Gregorovius mester
rendkivüli tudománya, latin és héber idézetei, a szent könyvekben való
járatossága, előttük diadalmasan megvivott hitvitája, mélységesen hatott
rájuk és tudós könyvekből szedett bizonyitékaival együtt csaknem
teljesen meggyőzte őket arról, hogy a zsidók ezt a bünt is elkövették.
De az is hatott rájuk, amit Zakariás és Mihály elmondott; a Dávid
bejelentése pedig – hogy meg akar keresztelkedni – egészen megzavarta
őket; a tanuk vallomásai sem voltak egészen meggyőzőek számukra; és igy
nem tudtak könnyen megegyezni abban, hogy hogyan kelljen már most a pert
folytatni.
Az első kérdés az volt, teljesiteni kell-e a Dávid kérését és értesiteni
kell-e a győri püspököt. Igaz, hogy Dávid nem tudta tegnap habozás
nélkül utána mondani Gregorovius mesternek az apostoli hitvallás
szavait, de viszont meg kell gondolni, hogy még nincs is előkészitve a
megkeresztelkedésre. És igaz lehet, hogy a rabbinusok gonosz tanácsokat
adnak a keresztség után törekvő zsidóknak, – de hátha ebben az esetben a
megkeresztelkedés vágya és akarata őszinte? És nagyon felelősséges dolog
az, hogy amikor olyan szokatlan és rendkivűli dolog történik, hogy egy
zsidó meg akar keresztelkedni, hogy akkor ezt az óhajtását ne közöljék
rögtön azzal a püspökkel, aki már meg is igérte neki, hogy meg fogja
keresztelni. Gregorovius mester élénk részt vett a vitában és végül igy
szólt:
– Vannak, akik azt mondják: nem kell értesiteni a győri püspök urat.
Vannak, akik azt mondják: értesiteni kell. Magam is azon a nézeten
vagyok, hogy értesiteni kell. Igaza van a főtisztelendő urnak: nem
szabad utjába állani annak, ha egy zsidó óhajtja a szent keresztséget. A
kérdés az: _mikor_ kell értesiteni a győri püspök urat? Nyilvánvaló,
hogy illetlen és botrányos dolog lenne, ha a szent keresztség arra
szolgálna, hogy egy épen folyamatban levő rettentő bünperben az igazság
elhomályosittassék. Hiszen az igaz hit ellenségei azt mondhatnák, hogy
ez a Dávid csak a jogos büntetés elől menekűlt a kereszténység védelme
alá, és ez kárára lenne magának az egyháznak is. Ellenben: ha az itélet
úgy szólna, hogy ártatlan volt, milyen haszon és milyen dicsőség lenne
akkor a megtérése. De viszont ha bűnösnek itéltetnék, azért akkor még
mindig kivánkozhatik a keresztség után. Megkeresztelkedhetik. És akkor
azután igazságosan el lehet dönteni, hogy a megtérésére való tekintettel
hogyan kell enyhiteni a büntetését. Előbb tehát le kell tárgyalni a
pert, _azután_ értesiteni kell a győri püspök urat.