mester, – magával a talmuddal Idézhetném azt, amit a talmudban Eleázár
rabbi mond, idézhetném azt, amit Majmunidesz rabbi tanit, de akkor módot
adnék nektek arra, hogy csürjetek és csavarjatok, tagadjatok és
hamisitsatok. Másképen világitok hát én rá sötétségben lappangó
utatokra. Miért kivánkozik keresztény vérre a zsidó, nagytekintetü
biróság? Rettentő oka van, de nagyon egyszerü. A zsidók megtagadták volt
Jézust és tovább vártak az igazi Messiásra. De amikor telt az idő, –
irja a tudós Teofilusz barát, aki maga is megtért zsidó – feltámadt
bennük az a félelem, hogy hátha a nazaréti Jézus, Mária fia mégis az a
Megváltó, akire apáik vártak. Az istentelen rabbik jól tudták, hogy ő
volt az, de a kevélységük és szivük keménysége nem engedte, hogy ezt
beismerjék. A zsidók azonban egyre jobban rettegtek az örök kárhozattól.
Tudjuk, hogy a legnyomorultabb lélek is sóvárog a megváltásra. Mit
gondoltak ki tehát az istentelen és esztelen rabbik, hogy a zsidókat
visszatartsák a kereszténységtől, de az üdvösségben megis részeltessék?
Nagyon jól ismerték ők Szent Pál tanitását, aki megmagyarázza, hogy
minden keresztény egy szellemi testnek a tagja, a test feje Krisztus és
a test a Krisztus testével az Oltáriszentségben tápláltatik. „Egy test
vagyunk mindnyájan, akik egy kenyérben részesülünk,“ – úgymond Szent Pál
a korintusiakhoz és efezusiakhoz irott levelében. Tudták ők azt, hogy –
mint az Úr megmondta – éltető erő hatja át a főt és a tagokat, miként a
szőllőtőt és a szőllővesszőt. Mit gondoltak már most ki az elvetemedett
rabbinusok? Ha nem lehetünk részesek Krisztus engesztelő vérében,
vegyünk akkor egy keresztényt és az ő vére által, nekünk is részünk lesz
a megváltásban. Rettentő gondolat nagytekintetü biróság, de rettentő a
zsidó gyülölet és a zsidó konokság is. Ha ezt tudjuk: megértjük-e akkor,
hogy a legyilkolt áldozat vérének semmi nyoma nincs? Bizony megértjük.
De ha tudjuk, hogy a keresztény vér erre kell nekik _saluti animarum
ipsorum judeorum_, akkor kezdjük megérteni azt is, hogy egy öreg ember,
aki gőgösködve emlegeti közeli halálát, miért tesz meg nagy utazást és
miért teszi ki magát még a legnagyobb veszedelemnek is azért, hogy
mielőtt meghalna, mégegyszer keresztény vérhez jusson. Közeledik számára
a nagy itélet. Retteg; és be akarja lopni magát az üdvözülésbe. És
bizonyára bejut érte az örök kárhozatba. – Ezt felelem a szenteskedő,
alakoskodó, tévelygő, örők kárhozatra méltó öreg zsidónak.
Zakariás elnevette magát. Előbb türelmesen hallgatta Gregorovius
mestert, az utolsó mondatainál lehajtotta a fejét a mellére és most
halkan nevetett. A biróság tagjai megütődve néztek rá, a városbiró pedig
felszólitotta, hogy viselkedjék értelmes emberhez méltóan.
– Bocsánatot kérek, tisztelt urak, – mondta Zakariás derülten, – de a
tudós magiszter olyan ludszárnyon bukdácsoló együgyűségeket eregetett
itt fel, hogy nem tudtam nevetés nélkül megállani.
– Azt nem lehet mondani, hogy ezek olyan együgyüségek volnának,
Zakariás, – mondta a városbiró komolyan.
– Már bocsánatot kérek, vagy hiszek abban, hogy Jézus a Messiás, vagy
nem.
– Hiszel benne? kérdezte a városbiró.
– Nem hiszek. De akkor hogyan hihetném azt, hogy egy keresztény fiu
vérének néhány cseppje elég az üdvözülésemhez?
– Tele vagytok ti zsidók mindenféle babonával és esztelen
bübájoskodással, – mondta habozva a városbiró.
– Lehet, hogy vannak babonáink. _Ilyen_ babonánk nincs.
A biróság tagjai mozgolódtak. Az egyik pozsonyi kiküldött megszólalt:
– De azt nem tagadhatjátok ti zsidók, hogy gyűlölitek a Krisztust?
A zsidók mereven figyelő csoportja megremegett. Ábrahám rátapasztotta a
tenyerét a vonagló Ruben szájára, hogy a dacos kiabálását elfojtsa.
Zakariás lassan válaszolt:
– Nem gyülöljük, csak nem hiszünk benne.
– Aki nem hisz benne, az gyülöli. Akkor pedig gyűlölitek az egész
kereszténységet, amely maga a Krisztus. És a keresztények elleni
gyűlöletből akkor minden kitelik tőletek.
– Nagytekintetű biróság, mondta Zakariás, – érzem, hogy fogynak az erőim
és hamarosan már igy ülve sem tudom tartani magamat. Amig még erőm van a
szólásra: arra kérem az urakat, ne higyjenek annak az esztelen vádnak,
amely ellenünk emeltetett, ne terheljék meg a lelküket avval, hogy
ártatlanokat elitélnek. Gondolják meg, hogy a kereszténység is a
zsidóságból keletkezett és hogy latin irók tanusága szerint a pogány
Rómában a keresztények ellen is emeltek ilyen tudatlanságból és
rosszindulatból keletkezett szörnyű vádakat. A főtisztelendő úrhoz
fordulok, erősitse meg, amit mondok.
A bazini plébános szótlanúl intett igent.
– Épen ezért, – mondta Zakariás, – maga az egyház volt az, amely a
zsidókat az eféle vádak ellen többször védelmébe vette. Ince pápa és
Gergely pápa ebben a bölcs nagylelkűségben annyira ment, hogy különböző
időkben pápai bullákat bocsájtottak ki, amelyekben eltiltották, hogy a
zsidók a vérvétel vádjával illettessenek.
A városbiró meglepetve fordúlt a plébánoshoz.
– Igaz ez, főtisztelendő ur?
– Igaz, – felelte a plébános.
A biróság tagjai nagyon meg voltak lepetve. Némelyek sietve cserélték ki
szomszédaikkal az észrevételeiket, mások áthajoltak az asztalon,
általános mozgolódás és felzsongó beszélgetés támadt. Gregorovius mester
az asztal bal végén, székében hátradűlve ült és fénylő diadalmosollyal
szemlélte az általános mozgolódást. Egy ideig várt, azután lassan
felállott. A beszélgetés erre elhallgatott. A csendességben Gregorovius
mester még mindig várt. Mikor a városbiró feléje hajolt, azzal, hogy
megkérdezi, mi mondanivalója van, akkor hirtelen megszólalt:
– Most a kezemben tartalak, álnok zsidó, – mondta emelt hangon. Magad
adtad magad a kezemre, mert elvakultságodban és szemtelenségedben
merészeltél az egyházra hivatkozni. Ha te kérdeztél, majd én is
kérdezek. Kérdem, főtisztelendő úr, benne van-e a római mártirologiában
Szent Vilmos neve? Kérdezem, benne van-e Szent Werner neve?
– Benne van, – felelte halkan a plébános.
– Bizony benne van, – szólt Gregorovius mester. És én most a tudomány
fáklyájával kezemben meg fogom világitani a multat ugy, hogy fény
derűljön a jelenre is.
Könyveket rakott maga elé az asztalra, felvett közülök egyet és igy
folytatta:
– Monsa Róbert krónikás jelenti, hogy 1100-ban husvét ünnepén Bloisban
több zsidó Krisztus elleni gyülöletből megölt egy gyermeket. A
gyilkosokat Theobald, Chartres grófja tűzhalálra itélte.
Másik könyvet vett fel és lapozott benne.
– Az angolországi Norwichban történt, 1144-ben, hogy zsidók halálra
kinozták Szent Vilmost. – Franciaországban történt 1179-ben, hogy a
zsidók Pontoise kastélyában megöltek egy fiút, akit a párisi nép utóbb
Szent Richard néven tisztelt. – Lincolnban történt 1225-ben, hogy az
akkor éppen kilenc éves Szent Hugót a zsidók Joppinus rabbi házában
megölték. – A németországi Bacharachban történt 1287-ben husvét táján,
hogy a zsidók a tizennégy éves Szent Wernert megölték; tüskebokrok közé
dobták; ott találták meg Isten rendeléséből arrajáró katonák, akiket
csodálatos fényesség és páratlan illat vonzott a holttest felé.
Gregorovius mester letette a könyvet.
– Elég ez? – kérdezte nyugodtan. Mert felsorolhatnék még sok más
mártirt, akik mind a zsidók keze által pusztultak el. De áttérek a mi
korunkra, amikor az emberi nem haladása szemmel látható és amikor a
tudomány fénye elterjedt az egész világon.
Ujabb könyvet vett fel.
– Tirol tartományában Rinn faluban 1462-ik évben a zsidók megölték a
három éves Oxner Andrást. – De lépjünk még közelebb korunkhoz. A
Németország és Olaszország határán levő Trientben 1475. nagyhetében a
zsidók megölték a húsz hónapos Gerber Simont. Ennek a pernek minden
irata meg van. Meg vannak a zsidók vallomásai, és belőlük tudjuk, miért
kell a zsidóknak a vér és hogyan használják fel. – De tudunk mást is.
Tegyünk még egy lépést, és időben és térben ugyszólván megérkeztünk a
bazini zsidók bűnéhez.
Lassan felvette az utolsó könyvet, a bal kezével felemelte és a jobbkeze
kifeszitett mutatóujjával rámutatott.
– Itt van, – mondta, – a tudós Bonfinius könyve. Hol történt az a
gyilkosság, amelyet leir? Nem másutt: Nagyszombat városában. Mikor? Az
1494-ik esztendőben. Tizenkét zsidó férfi és két zsidó asszony egy nemes
ifjat ölt meg ott. A zsidókat bünükért elégették (megerősithetik a
nagyszombati urak, akik szájhagyomány utján hallhatták.)
A két nagyszombati küldött igent intett.
– Mit vallottak ki a zsidók Nagyszombatban, amikor kinok között kérdésre
vonattak? Miért szomjuhozzák annyira a keresztény vért? Azt mondja
Bonfinius: „Négy okát adták és vallották ennek: 1. Hogy régi hagyomány
légyen az őnáluk, hogy a keresztény vér igen hasznos a környülmetéléskor
a zsidó gyermek vérének megállitására és a sebnek gyógyulására. 2. Ha a
keresztény vérrel összveelegyitett pogácsából a zsidó eszik és abból más
személynek is ad, azt a maga szerelmére gerjeszti. 3. Mivelhogy a
zsidóknál valamint az asszonyok, ugy a férfiak is havi vérfolyást
szenvednek, nagy orvosság e nyavalyában a keresztény vérnek megivása. 4.
_Régi, de titkos törvényük_ szerint _tartoznak_ a zsidók esztendőnként
egy keresztényt megölni és annak vérével az Istennek áldozni; ez a sors
ebben az esztendőben a nagyszombati zsidókra szállott.“ Ki mondja ezt
nagytekintetü biróság? Én mondom talán? Bizony, nem én, hanem a tudós
Bonfinius. Ki vallotta ezt? A zsidók ellenségei talán? Nem, maguk a
zsidók. Régi, de titkos törvényük szerint tartoznak a zsidók
esztendőnként egy keresztényt megölni. Ki végzi el e rettentő hóhérlást?
Egyszer ez a község, máskor a másik. Egyezernégyszázhetvenötben Trient.
Éppen az a város, amelyből ez a konokul hallgató Dávid-zsidó nemrégiben
visszaérkezett. Ezernégyszázkilencvennégyben Nagyszombat: az a város,
amely felől a tettető, öreg Zakariás ide érkezik. És
ezerötszázhuszonkilencben? – Dávid meghozta a parancsot Bazinba.
Zakariás megsürgette a parancs végrehajtását, mert öreg, reszket a
haláltól és minden áron be akarja lopni magát az üdvözülésbe. A vért
kiontották. Egy részét maguk fogyasztották el, más részét tovább
küldték, hogy a rabbinusok osszák ki a zsidóságban. Akinek szeme van, az
lásson. Aki nem akar látni, az kössön mindjárt szerződést a zsidókkal,
hogy évenként elad nekik lemészárlásra egy keresztény gyermeket. Én az
én keresztény testvéreim vérét pénzen el nem adom. Én állitom, vallom és
hirdetem: ezerötszázhuszonkilencben a bazini zsidók gyilkoltak és
bizonyára méltók éppen ugy a halálra, mint a nagyszombatiak, vagy a
trientiek.
Leült. A biróság tagjai feszült figyelemmel hallgattak; most
elkomolyodva mérlegelték azt, amit hallottak. Egy-egy halk megjegyzést
váltottak, és pillantásuk időről-időre idegenkedően, kérdően,
felelősségrevonóan tért vissza a zsidókra. A városbiró megkérdezte
Zakariást, mit tud felelni arra, amit most hallottak. Zakariás
összeroskadtan ült a székén. A nehéz bágyadtság, amely ellen eddig még
nagy erőfeszitéssel tudott védekezni, most egészen megrohanta. A két
kezével belekapaszkodott a szék karfájába, hogy le ne essen. A szemét
becsukta. A városbiró kérdésére csak egy szótlan fejrázással tudott
felelni.
Kint alkonyodott. A városbiró összenézett a biróság tagjaival és készült
rá, hogy a tárgyalást mára berekeszti és a zsidókat visszaküldi a
börtönbe. Ekkor hirtelen előlépett Dávid. Eddig hallgatott. Komoran
nyelte fel-feltajtékzó dühét és sebesnek és összetörtnek érezte az egész
testét attól a gyötrelmes erőfeszitéstől, a mellyel nyugalmat
kényszeritett magára. Most nem birta tovább. Igy végződjék ez az első
nap? Igy menjenek vissza a sokszoros tehetetlenségbe, a tehetetlenségnek
abba a poklába, amely ez a pincebörtön itt alattuk? Odatoppant a hosszu
asztal elé és felemelt fejjel kiáltotta:
– Városbiró úr! Főtisztelendő úr! Választ kérek erre a kérdésre:
hihető-e hogy egy zsidó épen akkor kövessen el ilyen bünt, amikor _amugy
is meg akart keresztelkedni_?
Kis szünet támadt. Nagy csendesség.
– Nem hihető, – mondta azután habozva a városbiró.
– Semmiképen se hihető, – mondta felélénkülve a bazini plébános.
– Akkor kérem a biróságot, hallgassa ki tanuként a győri püspök
őkegyelmességét. Én áldozócsütörtök előtt nála jártam. Neki
bejelentettem, hogy meg akarok keresztelkedni. Ő megigérte, hogy maga
készit elő a keresztségre és maga keresztel meg a győri székesegyházban.
A teremben mérhetetlen elálmélkodás támadt. Dávid szavai keményen
pattogtak szerteszét, mint a puskagolyó, és amikor elhallgatott,
mindenki úgy ült vagy állt a teremben, mintha puskagolyó érte volna.
Tamás gróf hirtelen mozdulattal előrehajolt és előrehajolva bámult bele
a Dávid arcába. A biróság tagjai mintha mind fel akartak volna ugrani a
helyükről. A zsidók eltorzuló arccal néztek össze, és mindegyiknek
egy-egy felkiáltás fagyott meg az ajkán. Zakáriás is, nehezen és lassan,
felemelte fáradtan lehanyatló fejét és csodálkozva nézett Dávidra. Nagy
csendesség volt. A városbiró végre Tamás gróf felé fordult, mint aki
utbaigazitást keres. Tamás gróf komoran elgondolkodva hajtotta le a
fejét. Ekkor egyszerre rekedten kiáltó hang hallatszott. Gregorovius
mester, aki előbb megsebzett álmélkodással lendült hátra a székén, most
felugrott.
– Meg akarsz keresztelkedni, azt mondod? – kérdezte kiáltva.
Dávid összevont szemöldökkel, szótlanul fordult feléje. Gregorovius
mester egész testével előre hajolt és jobbkeze kinyujtott mutatóujját
Dávidra szegezte.
– Mondd ezt utánam: Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egy fiában, ki
fogantaték Szent Lélektől, születék Szüz Máriától…! Mondd! No mondd!
Dávid megremegett. Fuldokló lélekzetet vett. Szólásra nyitotta a száját,
és alsó ajka reszketve vált el a felső ajkától. Tamás gróf megint
előrehajolt és feszült figyelemmel meredt az ajkára. A biróság tagjai
visszafojtották a lélekzetüket, Dávid egy szédülő pillantással
végignézett rajtuk és minden arcot egyszerre látott, és az egész
testében érezte azt a feszültséget, amely a szemekből feléje sugárzik.
De a háta mögött ott voltak a zsidók. És a jelenlétüket és tekintetüket
és a gondolataikat még jobban érezte; érezte a hátgerincében és az egész
testében: hidegségként, megláncoltságként, tőrdöfésként. Dideregve zárta
ujra össze szólásra nyitott ajkát. Összeszedte minden erejét;
– A győri püspök úr előtt akarom, – szólt dadogva, – elmondani mindazt,
ami…
Harsogó, győzelmi kacagás hangzott fel. Gregorovius mester feszült
előrehajlottságából kiegyenesedett.
– Nem tudta kimondani! – kiáltott a biróság felé. Ismerem én minden
ravaszságtokat, cselszövő zsidók! – Tudni kell, nagytekintetű biróság,
hogy szabad ám a zsidónak a rabbinusok tanitásai szerint meg is
keresztelkednie. A feltétel csak az, hogy a megtérése ne legyen őszinte
és hogy tovább is kárositani és megrontani törekedjék a keresztényeket.
Ha ezt tudjuk, kell-e akkor csodálkoznunk azon, hogy ez a ravasz Dávid
néhány nappal ezelőtt a győri püspök úrnak bejelentette, hogy meg akar
keresztelkedni? Vajjon miért jelentette be? Trientből jött ő akkor.
Tudta ő már nagyon jól, hogy a bazini zsidók nem halaszthatják tovább a
rájuk rótt véradó megfizetését. Hát majd megfizetjük – gondolta ravaszul
magában – de én jó előre gondoskodom róla, hogy büntetlenül maradjak.
Dávidnak elöntötte a vér az arcát. A düh ugy lobbant fel benne, mint a
puskapor. Süket lett; az egész testét, mint valami elviselhetetlen
feszültség, egy örjöngő kérdés töltötte el: meddig fogja ez az átkozott
paprikajancsi kinozni őt a hangjával, a bölcsen kanyargó mondataival, az
egész létével. Egy dühorditással nekiugrott Gregorovius mesternek és
torkon ragadta. A teremben nagy riadalom támadt. A biróság tagjai
felugráltak, a városbiró a darabontok után kiáltott. Gregorovius mester
a Dávid keze szoritásában hörögve fuldokolt, amig Ábrahám oda nem ment
és ki nem szabaditotta. A városbiró szólni akart, de Gregorovius mester
nem engedte szóhoz jutni. Felállott és még levegő után kapkodva, kezét
fájó torkára szoritva, boldogan mondta:
– Letéptem róla a jámbor katechumen álarcát. Mindenki megláthatta, mi
van mögötte.
Tamás gróf hirtelen felállott, odalépett a lihegő Dávidhoz és halkan az
arcába mondta:
– Csaló zsidó.
Aztán megfordult és kiment. Kint besötétedett. A városbiró keményen
összeszidta Dávidot, aztán a tárgyalást mára berekesztettnek
nyilvánitotta és elrendelte, hogy a darabontok vigyék vissza a zsidókat
a börtönbe.
A zsidók mentek vissza a sötét lépcsőkön át a börtönbe. Lehajtott fejjel
vonszolták magukat, és lehajtott, kábult fejjel ment közöttük Dávid is.
Mikor a pántos ajtóhoz értek, eszébe jutott, hogy a sötét lépcső
fordulói és kanyarulatai között megszökhetett volna. Vissza akart
fordulni, de akkor már késő volt. A darabontok betuszkolták az ajtón.
Dühös kétségbeeséssel állt meg a bezáruló ajtó előtt és haragosan
marcangolta magát azzal a váddal, hogy egyik ostobaságot a másik után
követi el. Ekkor ráütött valaki a vállára. Megfordult és szembenállott a
hosszu, sovány, szegénységtől és epekedéstől kiszáradt Jakabbal.
– Te kutya, – mondta Jakab magánkivül, – neked köszönhetjük az egész
szerencsétlenségünket. Én megmondtam előre; pedig még nem is tudtam,
hogy a győri székesegyházba vágyódol. Kövekkel kellett volna
agyonvernünk, mint egy kutyát…
– Elég! – szólt Dávid.
Egy megvető legyintéssel utat akart nyitni magának.
– Elég? – orditott fel akkor Ruben; – minden átok a fejeden.
Dávid felé köpött és ütésre emelte fel a kezét. Dávid megragadta a
csuklóját, de ekkor más kezek ütései érték. Nem tudta, kik voltak.
Izsák? Simon? Elkeseredett haraggal dulakodott velük, József a
segitségére sietett, de Mihály és Ábrahám ekkor már szétválasztotta a
dulakodókat. A többiek mind ott álltak körülöttük. Dávid lihegve fordult
hozzájuk és mondani akart valamit. Az öreg Sámuel azonban felemelte a
kezét és elhallgattatta.
– Menj, Dávid, – mondta. Semmi dolgunk egymással.
Dávid körülnézett közöttük. A pincében egy homályos mécses égett. Látta,
hogy Mihály, az apósa sem akar a szemébe nézni, lesüti a szemét és
elforditja a fejét. Erre ő is magasra emelte a fejét és összeszoritott,
gőgös szájjal elindult a másik pincenyilásba. Megkereste Esztert,
megfogta a kezét és elvitte a pincenyilás legszélső zugába. Eszter, a
gyerekével a karján, szótlanul ment vele és mereven engedelmeskedett
neki. A legszélső zugban letelepedtek. Egyedül voltak ott, a többiek
közösségéből kizártan, közöttük és a többiek között szabadon maradt egy
kis terület, de ezen a területen senki nem jött át. Ők sem beszéltek a
többiekkel és velük sem beszélt senki. Később József is hozzájuk
csatlakozott, miután segitett az öreg Zakariásnak lefeküdni. Mindahárman
hallgattak és mozdulatlanul ültek, csak Eszter hajolt néha ölében alvó
fia fölé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A két mécsest a porkolábtól kapták a zsidók. Mikor Mihály először kért
volt éjszakára valami világosságot, a porkoláb kinevette és azt mondta,
hogy nagyon drága az olaj. Mihály pénzt igért neki. A porkoláb erre
elhozta a két mécsest és meglepetve nézegette a pénzt, amelyet Mihály a
kezébe nyomott. Mihály erre beszélgetni kezdett vele és megkérdezte, nem
tudna-e nekik irószert és papirost szerezni. A porkoláb megigérte, hogy
szerez és estére be is hozta az irószert és a papirost. Átvette érte a
pénzt és várakozott. Mihály erre óvatosan azt kérdezte tőle, nem lenne-e
e lehetséges, hogy ők leveleket küldjenek Pozsonyba és Bécsbe. De bizony
az nagyon lehetséges, felelte a porkoláb. Tudna e olyan megbizható
embereket találni, akik a leveleket elviszik? – kérdezte Mihály. Ha az
embereket jól megfizetik, akkor a levelek bizonyosan eljutnak oda, ahova
el kell jutniok, – felelte a porkoláb. A zsidók erre felindultan
nekiültek a levelek megirásának. A porkoláb jött és közölte, hogy az
emberek már megvannak. Mihály maga szeretett volna az emberekkel
beszélni, de a porkoláb azt mondta, hogy az emberek Tamás gróftól való
féltükben nem mernek idejönni. De csak bizzák őrá a leveleket, ő majd
átadja őket azoknak a megbizható embereknek. Mihály igy nem tudott mást
tenni, mint hogy a leveleket és a pénzt átadta a porkolábnak. A porkoláb
odakint a leveleket eltépte, a pénzt megtartotta. Félt Tamás gróftól,
aki megfenyegette azzal, hogy leütteti a fejét, ha a zsidókkal
megvesztegetteti magát, de viszont azt gondolta, hogy kár lenne a pénzt
a zsidóknál hagyni. Derült lélek volt, vidám borivó, aki nem szerette a
kinos összeütközéseket és az elkeseredett harcokat. Azt a megoldást,
amelyet választott, minden lehető megoldások között a legkitünőbbnek
találta, sokkal kitünőbbnek annál, mint ha megtagadná a zsidók kérését,
vagy mint ha Tamás grófnak adná át a leveleiket. Igy a következő
napokban még több üzenetet, levelet és megbizást vett át a zsidóktól és
ugy érezte, hogy nemcsak a törvénynek nincs nála lelkesebb szolgája,
hanem a nyomorult zsidóknak sincs nála nagyobb jótevője.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zakariás végigfeküdt a földön és ugy érezte, hogy az az ájulás, amely
fenyegeti, most már maga a halál lesz. Rövid fekvés után azonban ismét
magához tért, és amikor evett is valamit, egészen felüdült. Józsefet
ekkor elküldte Dávidhoz, hogy Dávid ne legyen teljesen egyedül, ő pedig
odahivta maga mellé Juditot. A férfiak ekkor Sámuelt és Mihályt vették
körül, akik a leveleket irták, Zakariás pedig csendesen beszélgetett
Judittal. Eleinte óvatosan kerülték a Dávid nevét, de azután Judit
megérezte, hogy Zakariás nem haragszik Dávidra azért, mert a győri
székesegyházban meg akart keresztelkedni. Erről halkan elbeszélgettek
előbb, aztán mindketten elhallgattak.
– Gyerekkoromban, – mondta hirtelen Judit, – én sokszor voltam
keresztény templomban.
– Hogyan, Judit? – kérdezte Zakariás.
– Egyszer elmentem az apácák temploma mellett és hallottam az apácákat
énekelni. És nem tudtam a vágyódásnak ellentállni és belopóztam a
templomba, hogy az éneket jobban halljam…
– Azután mi történt Judit? Kikergettek?
– Egyszer parasztgyerekek ki akartak kergetni, de az apácák észrevettek.
– És?
– És bevittek oda, ahol, egy rács mögött, ők énekeltek, és oda szabad
volt mindennap elmennem.
– És?
– Én akkor azt hittem, hogy az apácák asszonyok. De ők elmondták nekem,
hogy ők Krisztus menyasszonyai és hogy nincs nagyobb gyönyörűség mint
Krisztus menyasszonyának lenni.
Zakariás a könyökére támaszkodva előrehajolt és felindultan nézett a
Judit arcába. Judit a földön ült, a két kezével átkulcsolta a térdét, a
fejét majdnem a térdére támasztotta és elgondolkozva nézett maga elé. A
mécses bágyadt fényében Zakariás csak az arca és a homloka élesen
metszett, tiszta vonalát látta. Mi van ennek a lánynak a szép homloka
mögött? Szemmel verte meg valaki: mondta az anyja. Minden betegség attól
ered, hogy a test nedvei megromlanak: mondta az apja. Lássuk csak.
– És benned, Judit, feltámadt az a vágy, hogy te is Krisztus
menyasszonya legyél.
– Nem, nem. Én csak énekelni szerettem volna.
– És miért nem jártál tovább oda az apácák templomába?
– Az apácák azt akarták, hogy a gyóntató papjuk kereszteljen meg, és én
nem mertem többé odamenni.
– Hanem?
Judit megrezzent, mintha álomból ébredt volna fel, zavartan
elmosolyodott és legyintett.
– Semmi – Jobb lesz, ha megyek anyámhoz lefeküdni.
Zakariás azonban nem engedte. Mi a titka ennek a bezárt szirmu léleknek,
mi a titka ennek a sötét szépségü szűznek, aki elájul, ha kérők jönnek
az apja házához? Gyöngéd kérdéseket tett fel, a kitérő válaszokkal nem
elégedett meg, egy-egy véletlenül kiejtett szót felragadott, és a Judit
zárkózott lelke lassan kezdett megnyilni. Zakariás szeretettel biztatta
és gyöngéden támogatta. Judit sokáig ellentállott, de végre egészen
közel hajolt Zakariáshoz a félhomályban és halkan a fülébe sugta:
– Volt akkor egy régi cselédünk, vasmegyei öreg parasztasszony, aki
engem nagyon szeretett. Annak elmondtam, hogy nem merek többé az
apácákhoz menni, és ő sokáig könyörgött, hogy csak menjek megint. Én nem
mentem. De nemsokára nagy beteg lettem. Az öreg asszony azt mondta, hogy
ez Isten büntetése, és egyszer, amikor az anyám kiment a szobából, ő
titokban bejött és…
– És?