mikor a nazaréti Jézus eljött, nemcsak össze nem gyüjttettek a zsidók,
hanem épen akkor széleszttettek el az egész világra? Meg tudunk-e
felelni a zsidó hányivetiségnak erre a követelésére? – Kérdezzük csak
meg először: igaz-e, hogy a Messiás eljövetelekor össze kellett
gyüjtetniök a zsidóknak az egész világból? Vegyük a kezünkbe Hoseás
profétát.
Felemelt egy könyvet, lapozott benne és igy szólt:
– Azt mondja Hoseás proféta: „Az ő találmányoknak gonoszságáért az én
házamból kivetem őket: és nem cselekszem többé, hogy szeressem őket;
gyümölcsöt semmiképen nem teremnek: hogyha nemzenek is, megölöm az ő
méhüknek legszerelmesebbit.“ Ezt jövendölte felőlük Hoseás próféta. Hol
van itt az, hogy a zsidóknak össze kell gyüjtetniök? Bizonyára épen az
ellenkezője áll itt, amint azt akárki megértheti.
Gregorovius mester szünetet tartott, végignézett a biróság tagjain,
azután folytatta:
– De nézzük meg, mit mond Jeremiás proféta? „_Térjetek meg eltévedt
fiak, ugymond az Úr… és én magamhoz veszlek benneteket, egyet a
Városból, kettőt a Nemzetségből, és beviszlek Sionba._“ Hogy értsük
Jeremiás profétának ezt a jóslatát? Maguk a zsidók is megütődtek rajta,
és babonaságokkal és csüréssel-csavarással teli talmudjuk nem tehetett
mást, mint hogy igy magyarázza: valamiképen az igéretföldjére is a
hatszázezerből csak ketten mentek be (ugymint Jósue és Kaleb) akként
leszen a Messiás eljövetelekor is. Magához vesz Isten egyet a Városból
és kettőt a Nemzetségből. Azaz keveset. De ha már maguk a vakoskodó
zsidók is kénytelenek beletörni magukat ebbe a beismerésbe, akkor mi,
akiket égi világosság kalauzol, ne ismernénk fel, mi az értelme Jeremiás
próféta jóslatának? Egyet a Városból! Ki az? Gondolkozzunk csak. Bizony
megvilágosittatott és befogadtatott a Krisztus eljövetelekor a Tarsus
_városából_ való Saulus, aki nem volt más, mint Szent Pál apostol. És
bizony megvilágittatott és befogadtatott kettő a Nemzetségből: két egy
testvér-atyafi: Péter és András, Jakab és János. A jóslat tehát betelt
és, bizony, dühöngő zsidók, igaz következtetéssel mondhatjuk, hogy
Krisztus az igazi Messiás és nagy oktalan esztelenség rajta kivül más
valakit Messiás gyanánt várni.
A tanács tagjai elégedetten és felderülten helyeseltek. A reszkető
Rubent Ábrahám acélszoritású ököllel huzta hátra a zsidók közé. Ott
rárivalltak, hogy fogja be a száját.
– Próbáljátok csak felemelni a fejeteket, – szólt Gregorovius mester.
Elvágom az inatokat és agyonsujtlak benneteket Malakiás prófétával,
Ezekiél profétával, Jeremiás profétával, Dániel profétával, Ezsajás
profétával, Zakariás profétával, a héber szöveggel és a kaldeai
szöveggel, a grammatikával, a teólogiával és az egyszerű józan ésszel, a
Szentirással és az istentelenségeknek és esztelenségeknek azzal a
gyüjteményével, amely a talmud. Be fogom bizonyitani, hogy minden
hivalkodástok hazug, be fogom bizonyitani, hogy tele vagytok babonákkal
és bübájosságokkal, be fogom bizonyitani, hogy még a Mózes
parancsolatait se tartjátok be, hanem hozzátesztek és elvesztek belőle,
kicsavarjátok az értelmét és meghamisitjátok.
Ruben tehetetlenül vonaglott az Ábrahám karjainak a szoritásában.
Ábrahám befogta a száját, de az Ábrahám rettenetes tenyerén is áttört a
tajtékzó dühének egy felhördülése.
– Sziszegsz kigyó? – kérdezte Gregorovius mester. Azt állitottam,
nagytekintetű biróság, hogy ezek az elveteműlt tévelygők hozzátesznek
még Mózes parancsához is. Bizonyitom… Feleljetek nekem, ti zsidók,
igaz-e, hogy zavaros és rendtartás nélkül való imáitok között van ez az
ima is, amelyet kezetek mosása után szoktatok elmondani: „áldott légy te
Isten, a mi Istenünk, a Világ Királya, aki a te parancsolataiddal
megszenteltél minket és megparancsoltad nekünk, hogy megmossuk tisztán
kezeinket?“ Feleljetek. Szoktátok-e ezt imádkozni, igen vagy nem?
A zsidók hallgattak. A városbiró rájuk szólt:
– Feleljetek. Szoktátok? – Sámuel!
– Szoktuk, – mondta halkan Sámuel.
– Tehát szokták, – kiáltott Gregorovius. De kérlek és kényszeritlek,
mondjátok meg nekem, hol parancsolta meg ezt az Isten? Melyik részében
található ez a Szentirásnak? Én megmondom nektek. Sehol. – Esztelen és
izetlen koholmány ez is, mint talmudjuk, kabalájuk, imaszijjaik,
imaköpenyegük, minden ünnepük és egész szertartásuk. Mit szóljunk hozzá,
nagytekintetű biróság, ha esztelen talmudjukban azt olvassuk, hogy maga
az Isten is imaszijjat és imaköpenyt visel? Ha azt olvassuk, hogy az
Isten a leviatánnal játszadozik? Ha azt olvassuk, hogy rabbinusokkal
vitatkozik és a rabbinusok rábeszéléseinek enged? Mit várjunk a
kereszténységgel szemben ilyen elvakultaktól, akik az Uristenről nem
átallanak eféle esztelen költeményeket költeni?
A terem hátsó részében megjelent néhány városi szolga, aki ételeket
hozott. Gregorovius mester megfékezte a maga patakzó ékesszólását,
habozott egy kicsit, azután a birósághoz fordult és igy szólt:
– Eresszük el most nyomorultakat, nagytekintetű biróság, hadd töltsék
meg bendőjüket. De vegyük eszünkbe, hogy nincs a rabbinusi
esztelenségnek és a zsidó babonaságnak határa. Mert hinné-e valaki, hogy
ha majd hasukat kiüresiteni akarják, szegény bolondok, még ez sem megy
babonaság nélkül? Látom, nagytekintetű biróság, senki sem akarja hinni.
Hát itt van Németországban nyomtatott ritualéjuk; ez mindjárt a harmadik
levélen azt tanitja, hogy amikor négy ölnyire vannak attól a helytől,
ahol amaz alkalmatlan terhet lerakni akarják, akkor állapodjanak meg.
Miért? Bizony nem másért hanem mert a bolondos, babonás zsidónak épen
itt, ezen a furcsa helyen könyörgést kell elmondania: visszatekintvén az
öriző Angyalokra. Azt mondja ilyenkor a zsidó: „Oh dicsőséges angyalok,
a felséges Istennek szolgái, őrizzetek meg engem, segitsetek meg engem,
várjatok meg engem, mig bemegyek és visszajövök.“ Mi a könyörgés oka?
Elhitetik magukkal esztelenűl babonás együgyűek, hogy ama tiszta Lelkek,
az Angyalok nem mehetnek be olyan tisztátlan helyre. Azt hiszi a zsidó,
hogy mialatt a természet elhalaszthatatlan közrobotját elvégzi, kint
várnak rá az angyalok a házikó előtt.
A biróság tagjai harsogva nevettek. Gregorovius mester várt, azután igy
szólt:
– Megmutattam őket igaz mivoltukban, nagytekintetű biróság. És most hadd
menjenek bendőjüket megtölteni.
A városbiró intett a zsidóknak, hogy mehetnek. A zsidók a keserű
szégyentől halálfáradtan indultak lefelé. A darabontok lekisérték őket a
pincébe, ahol szabad volt enniök. A biróság tagjai felélénkülten
üdvözölték Gregorovius mestert, azután elmentek uzsonnázni és uzsonna
közben sokat nevettek a zsidókon, különösen akkor, amikor Gregorovius
mester ujabb részleteket beszélt el a zsidók ritualéjából és
talmudjából.
Tamás gróf ezalatt egyedűl és töprengve sétált a városháza előtt. Mikor
a biróság ismét összeűlt, és a zsidókat behajtották a terembe, a
tekintete akaratlanul is a nőkre siklott és megpihent Juditon. Ez a
gyengeség már a tárgyalás első felében is megzavarta; most mély
megszégyenűlést érzett miatta és kiadta az parancsot, hogy a gyerekeket
és a nőket, akik zajongásukkal csak hátráltatják a tárgyalást, vigyék
vissza a pincébe. A nőket és a gyerekeket erre visszavitték a pincébe és
csak a férfiak maradtak a biróság előtt.
– Bazini zsidók, – szólt azután a városbiró, – hallottátok: rettenetes
bűn vádjával terhelten álltok itt előttünk. Figyelmeztetlek benneteket:
szálljatok magatokba, adjátok fel ősi nyakasságtokat, mert az igazság
ugy is ki fog derűlni és csak a töredelmes bűnbánat enyhitheti bűnötök
megitélését. Azzal vádoltattok, hogy Meylinger György kilenc éves János
fiát kegyetlenül megöltétek, bűnös babonából vérét vettétek, a vért
cudar bűbájosságaitokra egyrészt magatok használtátok, másrészt idegen
zsidóknak tovább adtátok. – Erre a vádra kell felelnetek.
A zsidók kis csoportja megremegett a felindulástól. Közülök azonban
ismét Mihály lépett elő.
– Én, mint ennek a községnek az előljárója, erre a rettenetes vádra azt
felelem, hogy mi a meggyilkolt fiút nem is láttuk, a megöletéséről
addig, amig bennünket ide be nem hoztak, nem is hallottunk, hogy mi az
egy igaz Isten szine előtt hajlandók vagyunk megesküdni, hogy… Az Úr
szine előtt esküszöm rá, hogy ártatlanok vagyunk.
Mihály elveszitette a nyugalmát és reszketve kiáltotta esküjét felfelé,
a nagy terem boltozatán túlra, valahova a magasságba. A zsidókból
kibuggyant a reszkető izgalom és a Mihály szavai után egy harsanó
dühorditás csapott fel remegő csoportjukból, bizonykodás, eskü,
könyörgés, fenyegetőzés, az ártatlanságuk felüvöltő, siró erősitése. A
biróság tagjai, a bazini polgárok és a többiek megrázottan ültek a
helyükön és megütödve néztek a zsidókra. Pongrác András zavarodottan
kereste, mit mondjon. Gregorovius mester azonban előrehajolt és igy
szólt:
– Nem gondoljátok azt zsidók, magatok is, hogy felette gyanus dolog,
hogy ilyen nagy ingerültséggel tiltakoztok a vád ellen?
Mihály magából kikelve toppantt Gregorovius mester elé.
– Ha pedig nem tiltakoznánk felindultan, te zagyva fecsegő, – orditotta,
– akkor azt mondanád, az a gyanus, hogy nem tiltakozunk felindultan.
A városbiró ekkor megtalálta, mit kell mondania és szigoruan
rendreutasitotta Mihályt. Gregorovius mester a biróság tagjaihoz fordult
és igy szólt:
– Lám, az agyafurt zsidónak mindenre meg van a felelete. De én majd
megmutatom nekik, hogy az igazságot nem lehet sem eltakarni, sem
eltüntetni, sem meggyilkolni, sem eltemetni.
Mihály bocsánatot kért, amiért elragadtatta magát. Őszintén bánta is a
hirtelenkedését. Hozzá volt szokva, hogy mindenki egy bizonyos
megbecsüléssel beszél vele. Műhelyi bőrkötényében szokott volt járni; a
testi munka szerény méltósága szokta védeni; amióta börtönben volt,
külön is elhatározta és a többieket parancsolóan rábeszélte, hogy a
tárgyaláson nyugodtan viselkedjenek. És most ő ragadtatta el magát
elsőnek. Hogyan kell helyrehozni ezt a hibát?
– Nagyságos gróf úr! Nagytekintetű biróság! – mondta a felindulásával
küzködve. Negyedik Béla király törvénye és szabadságlevele szerint,
amelyet számos királyunk, legutóbb második Ulászló és második Lajos
király megerősitett, a magyarországi zsidók felett főbenjáró ügyekben a
nádor vagy a tárnokmester, helyettük a budai királyi várnagy itélkezik.
Minthogy itt főbenjáró váddal vádoltatunk, alázattal kérem, méltóztassék
intézkedni, hogy illetékes biránk elé kerüljünk.
Tamás gróf szótlanul intett Gregoroviusnak.
– Negyedik Béla király zsidótörvénye, – mondta Gregorovius mester
szárazon, – nem országos törvény, hanem kegyelmi cselekedet. Maguk a
zsidók sem állitják, hogy dicsőségesen uralkodó Ferdinánd királyunk ezt
a szabadságlevelet, ezt a királyi kegyelmi cselekedetet megerősitette
volna, amint például második Lajos király megerősitette. Ebből az
következik a jogtudomány álláspontja szerint, hogy a zsidók minden
jogukat elvesztették, a teljes jogtalanság állapotában vannak, nem
hivatkozhatnak tehát semmiféle privilégiumra, és peres eljárásban
egyáltalán nem kivánhatnak és nem követelhetnek semmit.
A biróság tagjai komoly fejhajtással erősitették meg a vélemény
helyességét.
– Ha ez igy, van – mondta Mihály nehéz lélekzetvétellel, – akkor a
jogtalanná vált zsidók felett érvénybe lép a római császár tulajdonjoga.
A jogtudomány tanitása az, hogy mivel Zsidóországot a római császárok
győzték le, a zsidók a római császárok utódainak birtokába jutottak. A
római császárok utóda a német nemzet szent római birodalmának
dicsőségesen uralkodó császára: Károly császár. A zsidók a császári
kamara tulajdonai. Kamaraszolgák. Alázattal kérem tehát, hogy bennünket
a római császár itélőszéke elé méltóztassék utalni.
– Világos, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy ennek a kivánságnak a
teljesitése már az egyszerü józan észbe is beleütköznék. Károly császár
őfelsége messze van. Ha a zsidókat az itélőszéke elé akarnánk juttatni,
az nemcsak az időnek, hanem az igazságnak is felesleges
elvesztegetésével járna, mert mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a zsidó
pénz felhasználná ezt a halasztást az igazság elhomályositására, a
vádlottak kiszabaditására, a bűnösök megmentésére. Károly császárt
egyébként Ferdinánd király képviseli. Ferdinánd királyt a bazini grófok
ő nagyságaik. Ők a zsidók felett itélkezni nem óhajtanak. Minthogy az
elkövetett szörnyü bűn azonban megtorlatlanúl nem maradhat és valakinek
itélkeznie kell, megalakúlt ez a biróság, melynek az itélkezést a bazini
gróf urak átengedik. Népitélet fogja eldönteni, mi történjék a szörnyü
bünnel vádolt zsidókkal. Ennek az eljárásnak a helyessége bibliai
példákkal, számos egyházatyának és tudós doktornak a véleményével
igazolható. És amikor a zsidók semmis ürügyek alatt a császár elé vagy
koholt jogcimen a nádor elé kivánkoznak, megsértik ezt a biróságot, mert
eleve azt vetik az arcába, hogy nem biznak a szigoru igazságszeretetében
és tiszta itélethozatalában.
Mihály halkan sóhajtott egyet, azután azt a kérést terjesztette elő,
legyen szabad jogvédőt fogadniok, aki érdekeiket képviseli és segit
nekik az igazság kideritésében. A biróság tagjai várakozva néztek
Gregorovius mesterre. Gregorovius mester most felugrott.
– Jogvédőt kivánnak a zsidók? – kiáltotta haragosan, – mert azt
semmiféle vádlottól nem szokás megtagadni? Azt kérdezem én erre: volt-e
jogvédő a szerencsétlen és boldogtalan Meylinger János mellett, amikor
irgalom nélkül meggyilkolták? De továbbmegyek és azt kérdezem: van-e itt
valaki, aki Meylinger Jánost, vagy gyászbaborult, örökre megszomoritott,
reménységes, szép fiuktól megfosztott szüleit képviseli? Nincs. Maguk a
zsidók sem mondhatják, hogy van. Ez nem olyan per, ahol
előterjesztésekkel, felebbezésekkel, halasztásokkal, replikákkal,
duplikákkal, csürésekkel-csavarásokkal lehet dolgozni. Itt a biróság
minden tagja egyre törekszik: az igazság kideritésére és a bűnösök
megbüntetésére. Ha tehát a zsidók nem akarják magukat eleve bünöseknek
elismerni, azt ajánlom, ne próbáljanak tovább csűrni és csavarni, hanem
éljenek azzal a joggal, amelyet a biróság megad nekik: védjék magukat a
szörnyű vád ellen, amely terheli őket. Ha ártatlanok: megvédhetik
magukat. Ha nem akarnak védekezni: beismerték a bűnösségüket.
A városbiró erre komolyan megintette a zsidókat, ne akarjanak kibúvókkal
élni és ne sértegessék oktalan kérelmeikkel a biróságot, azután ismét
Gregorovius mesternek adta meg a szót, aki röviden elmondta a biróságnak
a gyilkosság történetét.
– A biróság tagjai, – szólt egyebek között, – látták a szerencsétlen
áldozat holttestét. Nem feltünő-e az a gonosz szakértelem, amellyel a
számos sebet ejtették rajta és amellyel ereit felnyitották? Nos,
pénteken szokatlan vendégük érkezett a bazini zsidóknak: Zakariás zsidó
orvos és seborvos. Miért jött ide Bazinba, ahol semmi keresnivalója nem
volt? Amikor megérkezett – tanu van rá – azt mondta Mihálynak, a zsidók
előljárójának, hogy valakinek meg kell halnia. Kinek kell meghalnia?
Miért kell meghalnia? Azok után, amik történtek, nem kételkedünk benne,
hogy ebben az évben a bazini zsidókra volt kiróva az a kötelesség, hogy
keresztény vért szerezzenek és hogy Zakariás azért jött, hogy a bazini
zsidókkal együtt elvégezze azt, amit halaszthatatlan kötelességként rótt
ki rájuk a minden országhatáron át szövetkezett zsidóság. Délután látták
már megbizható tanuk, hogy egy zsidó csalogatta a kis Meylinger Jánost.
Később egy zsidó nagy csomagot vitt be a Mihály pincéjébe. Oda, vagy a
zsinagógájukba később összegyülekezett az egész zsidóság, és ekkor
történt meg a mindennél kegyetlenebb gyilkosság. Aki kétségbe vonná,
hogy a gyilkosságnak a vérvétel volt a célja, annak azt felelem: mondja
meg, hová lett akkor a vér. Sem a pincében, sem a zsinagógában semmi
nyoma. Tehát gondosan felfogták. Tehát elvitték valahová. Nemcsak
gyilkosság történt, hanem zsidó vérgyilkosság.
A zsidók haragtól és kintól reszketve hallgatták a Gregorovius mester
szavait és néha egy-egy felhördüléssel félbeszakitották. A városbiró
megintette őket, maradjanak csendben, azután felszólitotta Zakariást,
lépjen a biróság elé. Zakariás eddig Józsefre és Ábrahámra támaszkodott
és most halkan azt felelte, hogy ha a biróság ki akarja őt hallgatni,
engedjék leülni, mert az aggkor gyengesége miatt nem tud a lábán állni.
A városbiró Tamás grófnak egy legyintésére elrendelte, hogy Zakariásnak
hozzanak széket. Zakariás leült. A biróság tagjai kényelmetlenül
nézegették. Zavarta őket a nagy öregsége, zavarta őket a hófehér haj,
amelyre megszoktak bizonyos tisztelettel tekinteni. Zakariás ezután
elmondta, hogy Bazinba ugy került, hogy Trencsénből igyekezett haza
Pozsonyba és az uton nagy gyengeség fogta el. Hogy éppen Mihályhoz tért
be, annak az a természetes oka, hogy Mihály az itteni zsidók előljárója;
feltételezhette, hogy Mihály szivesen befogadja; nem tételezhette fel
ellenben, hogy például Gregorovius mester szivesen látná.
– Ami továbbá azt illeti, hogy én Mihálynak azt mondtam, hogy valakinek
meg kell halnia, – valóban ezt mondtam; és bizonyára meg is kell halnia
valakinek. Nekem kell meghalnom, tisztelt urak; – nagy kort éltem és
legfeljebb nehány napom van még. Ezt mondtam Mihálynak, ezt mondom most
is, Ennyi az igazság abból, amit a magiszter ur elmondott. Minden egyéb:
mese, kitalálás, álomlátás, fecsegés. Én mindezt könnyen vehetném, és ha
csak magamról lenne szó, arra se szedném össze hanyatló erőmet, hogy bár
egy szóval is feleljek rájuk. Én tőlem a nagytekintetü biróság és
akármilyen földi hatalom már csak egy pár rövid napot vehet el. De
rajtam kivül vannak itt mások is. Ezért azt mondom: én sok évtizeden át
nappal és éjjel abban fáradtam, hogy szerény tudásommal mások bajain
segitsek; akiket ingyen gyógyitottam azok között volt zsidó is, de
sokkal több volt keresztény, amint azt talán az egész vidéken tudják, de
amint a pozsonyi urak, gondolom, megerősitik.
A két pozsonyi kiküldött szótlanul bólintott.
– Az elmult hosszu évekre és évtizedekre hivatkozom, amikor azt
kérdezem: elgondolható-e, elképzelhető-e, feltételezhető-e, hogy én egy
ilyen élet után az öregségemet, az életem végét, az utolsó napjaimat egy
ilyen oktalan, esztelen, ostoba bünnel szennyezzem be? De a multon kivül
van jövő is. A zsidók hite épen ugy azt tartja, mint a keresztényeké,
hogy ha az ember meghal, akkor egy magasabb biróság előtt kell számot
adnia a tetteiről. Én nemsokára ez elé a magasabb biróság elé lépek. És
abban a tudatban, hogy ott kell számot adnom róla, esküszöm mindenre,
ami nekünk vagy másoknak szent: a bazini zsidók ártatlanok abban a
bünben, amelyel vádolják őket.
Nagy csend volt. A zsidók csoportjában egy fojtott hang hallatszott,
mintha valaki felzokogott volna. Tamás gróf komor feszültséggel bámult
Zakariásra. A biróság tagjai lesütötték a szemüket, ide-oda mozogtak a
helyükön, keresgéltek valamit az asztalon vagy igazitottak valamit a
ruhájukon. Gregorovius mester azonban kiegyenesedett, mint aki harcba
akar szállni és nyugodtan megszólalt:
– A zsidó eskü értékét mindnyájan ismerjük. Nagyon jól tudjuk, hogy a
szidó rabbinusok tanitása szerint, érdemet szerez magának az, aki a
keresztényt hamis eskűvel becsapja.
– Nem igaz, – szólt nyugodtan Zakariás.
– Majd erről egyébként még beszélünk. Most ami ezt a fennen dicsekedve
emlegetett multat illeti: nagy gyengesége, fogyatkozása és hibája a
kereszténységnek, hogy a zsidó doktorokat keresztény betegek közelébe
engedi. Hogy is lehet feltételezni, hogy egy zsidó segiteni akarjon egy
keresztényen? Bünt követ el az a keresztény, aki a zsidó orvost házába
ereszti.
– Tudja-e magiszter úr, hogy ő szentségének, Kelemen pápának kicsoda az
orvosa? – kérdezte Zakariás.
– Nem tudom.
– De én igen: egy Mortara nevü zsidó. És nemcsak őszentsége bizta rá
egészsége gondozását zsidó orvosra, hanem zsidó orvosa volt tizedik Leó
pápának, második Gyula pápának és hatodik Sándor pápának is.
A biróság tagjai meglepetve néztek Gregorovius mesterre. Gregorovius
mester felugrott. Kopott pergamenszinü arca tűzben égett; kis szeme
szikrázott.
– Mindnyájan tudjuk, – mondta felhevülten, – hogy emberi gyengeségek,
könnyelmű mulasztások és bűnös elnézések következtében veszedelembe
jutott maga az egyház is és hogy az egész kereszténységet kárhozatos
hitromlás fenyegeti. Ütött az utolsó óra, hogy magunkhoz térjünk.
Ébredjünk fel, és lássuk meg, hogy minden eretnekségnek, hitszakadásnak
és az örök igazságok ellen való lázadozásnak az eredete az, hogy
megtürjük magunk között még azokat is, akik a megfeszitett Krisztus
nyilvánságos ellenségei. Ha erre egyszer ráébredtünk: vessük fel csak
egyszerű józan ésszel azt a kérdést, mi az oka annak, hogy a zsidók
olyan nagyon törekszenek az orvosi mesterségre, holott ravasz és
kegyetlen természetük sokkal inkább a kereskedésre és az uzsorára vonzza
őket?
Zakariás elmosolyodott. Szomorú mosolygással ingatta fehér fejét, azután
melankolikus öngúnnyal csendesen odavetette Gregorovius mesternek:
– Dat Galenus opes.
– Igen, – szólt Gregorovius mester, – kincsekre is vágyódik a zsidó,
amelyeket adhat Galenus, vagyis az orvosi tudomány, de minden kincsnél
jobban vágyodik arra, amit az orvos legkönnyebben szerezhet meg:
keresztény vérre. Ez a zsidónak a legnagyobb, legforróbb, legégetőbb
vágya.
– Szamár! – mondta Zakariás megfékezhetetlen, mély megvetéssel.
Gregorovius mester egy mozdulattal elhallgattatta a városbirót, aki
közbe akart szólni.
– Majd megfelelek én a mérges zsidónak, aki dühösen emelgeti már a
szarvát, mert érzi, hogy kezemben a tudomány taglója. – Miért vágyódik
keresztény vérre a zsidó? Egyrészt a keresztények elleni gyülöletből,
másrészt azért, mert elvakult, istentelen tudatlanságában azt hiszi,
hogy _lelki üdvösségének használ_, ha a keresztény vérnek bár egy
cseppjét elfogyasztja. Meritek tagadni, ti zsidók, hogy gyűlölitek a
kereszténységet? Meritek tagadni, hogy keresztény vérre vágyakoztok?
A zsidók remegve figyelő csoportja felmorajlott, Zakariás pedig igy
szólt:
– Nagytekintetű biróság, kérem, méltóztassék meggondolni, hogy a mi
szent könyveinkben, amelyekre a kereszténység is épült, nekünk még az
állati vér fogyasztása is tiltva van; és ez a vértilalom olyan szigoru
volt a zsidóságban, hogy, amint az előbb láttuk, még az Uj Testamentomba
is átment egy időre. Hogyan lehetne tehát olyan rettenetességet
elképzelni, hogy akik még az állati vértől is undorodva elfordulnak,
embervér után vágyódjanak?
– Megmondom én, – kiáltotta Gregorovius mester. A zsidók, mikor bajba
jutnak, azt szokták mondogatni, hogy ők csak Mózes könyveihez
ragaszkodnak. De igaz-e ez nagytekintetü biróság? Hiszen én minden szem
számára láthatóan és minden fül számára hallhatóan megmutattam ezen a
helyen, hogy a zsidók _nem_ ragaszkodnak Mózes törvényeihez. Belőle
elvesznek. Hozzá hozzáadnak. Az Isten igaz ismeretétől elpártolt
zsidóság nem Mózes törvényei szerint él, hanem a rabbinusok esztelen,
izetlen, gonosz és alávaló kitalálásai szerint. Nem az Ó Testamentum az
ő szent könyvük, hanem a talmud. Ennek engedelmeskednek elvakúlt
nyomorúltak. A talmud pedig igenis, _megparancsolja_ nekik, hogy a
keresztényt öljék meg, ahol érik.
– Nem igaz, – mondta Zakariás.
– Nem igaz, – zudultak fel hangosan a zsidók.