Dávid ügyében itélkezzenek, de nem tudták megkezdeni a tanácskozást,
mert Dávid és József hiányzott. Előbb vártak rájuk, azután értük
küldtek. A küldött még nem jött vissza, amikor a városi darabontok
bejöttek a templomba és azt mondták Mihálynak, aki elébük lépett, hogy a
zsidók valamennyien tartoznak rögtön a városházára menni. Mihály
meghökkenve felelte, hogy épen istentiszteletre készűlnek, és majd
istentisztelet után felmennek a városházára; a darabontok azonban erre
gorombák lettek, kiabálva követelték, hogy a zsidók azonnal jöjjenek és
fenyegetően emelgették az alabárdjaikat. A zsidók felzúdultak és ki
akarták szoritani a darabontokat a templomból, Mihály azonban rábeszélte
őket arra, hogy engedelmeskedjenek. A zsidók tehát összeszedelőzködtek
és a darabontokkal együtt elindultak a városháza felé. Útközben
találkoztak Tamás gróf huszárjaival. Négy huszár átvette a zsidókat a
darabontoktól, a többi huszár pedig a darabontokkal együtt elment az
asszonyokért, a gyerekekért és a hiányzó férfiakért. A zsidók
felindultan siettek a városháza felé. A városháza előtt nagy tömeg
állott. A tömeg szótlanúl fogadta őket. A zsidók bementek a városháza
kapuja alá. A kapu alatt halvány arccal és égő szemmel állott Tamás
gróf. A zsidók meg akartak állani előtte, de ő szótlanúl intett, hogy
menjenek tovább. A zsidókat felvitték a városbiró elé.
– Városbiró úr, – szólt felindultan Mihály, – mit akarnak tőlünk?
– Az istenfátokat, – fakadt ki Pongrác András, – sok bajom van veletek.
Jegyző úr, irja fel a nevüket. Porkoláb! Vegye át ezeket a zsidókat.
– Városbiró úr, – mondta Mihály haragtól reszketve, – azt csak
megmondja, hogy miért csuknak be bennünket?
– Majd tudjátok ti már azt! Porkoláb! – le ezekkel a zsidókkal a
pincébe.
A zsidók vonakodtak indulni, a huszárok azonban lökdösni kezték őket,
azután kardot huztak. A zsidók erre álmélkodva és elhülve lementek a
városháza pincéjébe. Ott bezárták őket; magukra maradtak; nemsokára
azonban kinyilott az ajtó, és az ajtón behajtották hozzájuk az
asszonyokat és a gyerekeket is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dávid otthon volt és komor nyugalommal rendezgette az irásait. Várta,
hogy érte küldjenek a zsinagógából és fanyar elégtétellel forgatta
magában azt a dacos feleletet, melyet a küldöttnek adni fog. József a
másik szobában játszott a Dávid fiával, Eszter pedig fakó arccal
járt-kelt a házban. A külső ajtót ekkor hirtelen felrántották; a
szobákon végigrohant Vidra Gergely, egy tizennyolcéves legény, aki három
év óta volt Dávid szolgálatában. Dávid Pestmegyéből hozta el; az apját
és az anyját megölték volt a törökök, a házukat felgyújtották, a
tizenötéves fiu otthontalanúl bolyongott volt ide-oda.
– Gazdám, – mondta lihegve, – nagy baj van.
Dávid talpra ugrott.
– Mi az? – kérdezte megdobbanó szivvel.
– Azt mondják: a zsidók megöltek egy gyereket. És a gróf huszárjai most
minden zsidót összefognak.
Dávid egy ugrással a szekrénynél volt, egy mozdulattal kirántotta és
zsebregyűrte azt a pénzt, amely a szekrényben volt, azután egy másik
ugrással kint volt a szobából. Csak az istállóig juthasson el, csak lóra
ülhessen. Nem érzett aggodalmat azért, hogy Esztert és Józsefet
itthagyja. Ha magával akarná őket vinni, egyikük sem menekülhetne; ha
azonban ő ki tud siklani, ő megmenti, ő kiszabaditja, ő kivágja Esztert
és Józsefet, ha ezer ördögöt kell is letipornia a szabaditásukért. A ház
előtt állt, az istálló felé fordúlt és a mellében megakadt a lélegzet.
Az istálló előtt ott állott a gróf két huszárja, és az egyik épen
kardlappal vágott végig a kocsison, aki nem akart tovább kotródni. Dávid
a kert felé fordúlt; a fák között átlátszott néhány ezüstsujtásos kék
huszárruha. A kapúban városi darabontok álltak. Dávid villámgyors, lázas
munkára kényszeritette az agyvelejét. Mit kell itt tenni? Mit lehet itt
tenni? Ekkor meglátta a bazini várnagyot, amint a kapún át jött be,
egyenesen őfelé. Erre megfordult és berohant a házba. Maga mögött
bezárta az ajtót. A lakáson végigsietett, vissza az asztalhoz, amelynél
ült, tollat vett a kezébe és két lázas sort irt a győri püspöknek. A
gróf – irta – fogságra veti őt és nyilván el akarja vesziteni; az
irgalmas Isten nevében kéri ő kegyelmességét, jöjjön és tegyen
igazságot.
A külső ajtón dörömbölni kezdtek.
– Gergely fiam, – mondta Dávid, – én megigértem, hogy telket veszek
neked, ha majd megházasodol. Nem telket: ötven holdas birtokot vásárolok
neked, ha ezt a levelet elviszed a győri püspöknek. Tedd el, űlj lóra…
József lassan elindult, hogy kinyissa a bezárt ajtót. Dávid Gergelyhez
hajolt.
– Bizhatom benned, Gergely? Elviszed a levelet?
– El.
József kinyitotta az ajtót, a gróf huszárjai bejöttek, gyorsan
közrefogták Dávidot és Józsefet, azután megparancsolták Eszternek is,
hogy álljon oda melléjük. Eszter réműlten szoritotta magához a kisfiát
és odaállott Dávid mellé. Dávid megfogta az Eszter karját és haragtól
fuldokolva fordult szembe a várnaggyal.
– Vigyétek őket, – mondta derűlten a várnagy, – aki szökni próbál, azt
levágjátok.
A huszárok elindultak a foglyokkal; a várnagy ott maradt a házban,
gondosan megvizsgált mindent, némi értékes apróságot elvett a maga
számára, azután a gróf parancsa szerint lepecsetélte a házat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A városháza pincéjének pántos ajtaja kinyílt és a porkoláb betolta rajta
Dávidot, Józsefet és Esztert a gyerekével. A bazini zsidók mind együtt
voltak már a pincében, férfiak, nők és gyerekek, riadt és megzavarodott
csapat, amelynek a rémülete még testet se tudott ölteni. A férfiak
kérdésekkel rohanták meg Dávidot. Dávid egy türelmetlen mozdulattal
elhallgattatta őket.
– Egy ember beszéljen egyszerre. Mivel vádolnak bennünket?
– Mi semmit se tudunk, – felelte Mihály. Az asszonyok azt beszélik, hogy
mikor őket behozták, valaki azt kiabálta utánuk, hogy ha husz
zsidógyerek ég a máglyán, az se lesz elég az egy Meylinger Jancsiért.
Dávid sötét és merev arccal bólintott.
– Igen, – mondta mozdulatlan arccal, összeszorított foggal és odavetően,
– a Meylinger György Jancsi fiát meggyilkoltan találták a vár felé vivő
országut mellett a mezőn.
Elhallgatott, mintha folytatást, vagy feleletet várna. De senki sem
szólt semmit. Dermedt, nagy csend lett. A bazini zsidókra, mint egy
fekete köd, rászállt az iszonyat. A szemek elveszve meredtek egymásba,
mintha a másiknak a szeme támasztékot, megpihenést, meleg nyugovást
adhatna a rémületnek ebben a jégsivatagában. Az asszonyok sírni kezdtek.
A gyerekek velük sírtak.
– Elég, – mondta Dávid fogcsikorgatva. Az asszonyok vigyék el innen a
gyerekeket. Eszter, keress helyet magadnak valahol. – Ti pedig mondjátok
meg; mit tehetünk.
Az asszonyok sírva elvitték a síró gyerekeket, a férfiak űzött
nyugtalansággal tanácskozni kezdtek. Az öreg Zakariás, aki fáradtan dőlt
neki a falnak, félbeszakitotta a tanácskozást.
– Bocsássatok meg, – mondta – én nem bírom tovább. Ha valamiben
hasznotokra lehetek, majd megmondjátok. Addig is: le akarok pihenni.
Átvezettette magát a bolthajtásos pince másik részébe, az asszonyok
közé. Ott néhány köteg szalma volt a földön. Judit sietve szétteregetett
egy köteget, segitette Zakariást benne, hogy a szalmára feküdjék, azután
leült melléje a földre. Az öreg rámosolygott, és csendesen beszélgetni
kezdtek.
A férfiak folytatták a fuldokló sietségű tanácskozást. Dávid komoran
hallgatta őket. Mikor a többiek elhallgattak, megszólalt:
– Hogy itt Bazinban lehet-e igazságra számitani, igen vagy nem, arról
most nem érdemes beszélni. Most arról kell beszélni, hogyan jussunk
segitséghez.
A többiek hallgattak. Dávid folytatta:
– Azok között a tervek között, amelyek felvetődtek, egy van, amelyről
beszélni lehet: az a terv, hogy kérjünk segitséget Báthory István
nádortól. A magyar zsidóság szerződést kötött a nádorral, és a nádor évi
négyszáz forint fizetése ellenében vállalta, hogy a magyar zsidóságot
minden igazságos ügyében támogatni fogja. Hogy a nádor most beváltaná-e
az igéretét? Lehet, hogy igen, – a jövő évi négyszáz forint kedvéért, –
négyszáz forintnál nagyobb pénzek reményében, – ha nem esnék tulságosan
terhére. Mindenesetre megmarad az a kérdés: _hogyan_ kérjük a
segitséget. Buda messze van. És ki tudja, a nádor Budán van-e.
A zsidók fanyar szájjal hallgattak. Senki sem tudott ellentmondani és
senki sem tudott hozzátenni a Dávid szavaihoz semmit.
– Ha általában sikerül valakitől segitséget kérnünk, – folytatta Dávid,
– olyanhoz kell fordulnunk, akinek a készségére _bizonyosan_
számíthatunk.
– A pozsonyi zsidók! – szólt közbe Sámuel.
– Ugy van, a pozsonyi zsidók, – felelte Dávid. De minthogy a pozsonyi
zsidók maguk is elnyomottak és tehetetlenek, meg kell próbálnunk, hogy
mindjárt oda forduljunk, ahova a pozsonyi zsidók is fordulnának: a bécsi
zsidókhoz. A bécsi zsidók talán kieszközölhetik Ferdinánd király
kancellárjánál – mert a kancellár halálos ellensége a bazini grófoknak –
hogy Ferdinánd király vizsgálóbiztost küldjön ki ide. Ezt
megpróbálhatjuk. Mást nem. A kérdés az, hogyan adjunk hirt a bécsi
zsidóknak.
A meginduló beszélgetést Dávid egy türelmetlen mozdulattal elvágta:
– Csak két lehetőség van, – mondta bosszusan. Az első az, hogy
megfizetünk valakit. Én hoztam magammal némi pénzt. Azonkivül, ami gyürü
és fülönfüggő itt van, az –.
Kivette a zsebéből a pénzt, lehúzott az ujjáról egy gyűrüt és az egészet
átadta Mihálynak. A többiek is megmozdultak.
– A legelső pedig az, hogy mindent elrejtünk itt valahol. Eszükbe
juthat, hogy ezt elfelejtették elvenni tőlünk. Olyan helyre kell
rejteni, ahonnan gyorsan magunkhoz vehetjük, ha innen máshova vinnének.
Siető kutatás indult meg alkalmas rejtekhely után. Mihály azonban
rátette a Dávid vállára a kezét.
– Két lehetőségről beszéltél, – mondta, – és csak egyet mondtál meg. Mi
a másik?
Dávid körülnézett. Most megint minden szem feléje fordult Ennek a riadt
kis embercsoportnak most, bizony, bizonyosan ő a vezetője. A bánat
epekeserüsége öntötte el a lelkét. Szegény vezetettek és szegény vezető.
Már belenézett minden szempárba, amely kérdezve és várakozva fordult
feléje, és lesütötte a szemét.
– A másik lehetőség, – mondta halkan, – az hogy valaki… hogy én innen
megszököm és segitséget hozok.
Nem várt feleletre, hanem elindult, hogy végigjárja a börtönüket. Két
nagy bolthajtásos pincehelyiségbe voltak bezárva. Az egyik oldalon volt
a pántos ajtó, amelyen bejöttek; a másik oldalon valaha szintén ajtó
volt, de az ajtót befalazták. Ha ezt a falat kibontaná az ember? Mögötte
valami lépcső van, amely a torony alá vezet. De ott megint ajtó van.
Dávid töprengve nézte a falat, azután elfordult az ablakok felé. Az
ablakok fent voltak az udvar szintjén, másfél ember-magasságnyira a
homokos talajtól. Rajtuk sürü és nehéz vasrácsok. Ha az ember egy ilyen
vasrácsot meg tudna lazitani odafent, akkor kijuthatna az udvarba. Az
udvarból azután… az udvarból azután kijutna az ember valahogyan…
pénzzel, csellel, erőszakkal… csak a legközelebbi lóig, csak egyszer
lóháton legyen az ember; Dávidnak fájni kezdett a keze, amint ökölbe
szorítva a kezét tehetetlen dühvel és rettenetes vággyal nézett fel
ezekre a vasrácsos ablakokra.
– Ábrahám! – kiáltotta türelmetlenűl.
Ábrahám lassan odament hozzá. Negyven éves, derült óriás volt, akit a
balszerencse mindig üldözött és akit a jókedv soha el nem hagyott.
Féléve, amióta az utolsó szerény vállalkozásával is kudarcot vallott, az
öreg Simon szolgálatában volt. Most kiváncsian nézett Dávidra.
– A válladra szeretnék állani, Ábrahám, – mondta Dávid.
Ábrahám készségesen tartotta a vállát.
– Én hordozom most a vállamon, – mondta csendesen, – a bazini zsidók
minden reménységét. Olyan is ez a reménység! Ha valaha kitanulom a Simon
gazda mesterségét, senki a világon már páncélt nem fog hordani: én
vagyok az az ember, aki ha halotti leplekkel kereskedném, a halálangyal
nyomban és azonnal beszüntetné a tevékenységét.
Dávid állt az Ábrahám vállán, a két kezével belékapaszkodott a vasrácsba
és kinézett az udvarra. Az udvaron néha átment egy-egy ember, de
senkisem figyelt a pinceablakokra. Dávid egy kést kért. Feladták neki a
kést és ő feszegetni kezdte a kovácsolt vaskosár egyik ágát. A vas
azonban kőbe volt eresztve, és a kés gyorsan elpattant. Dávid látta,
hogy így sohasem ér el semmit. A kőkockákat kell meglazítani és
kifejteni. A kés törött pengéjével feszegetni kezdte az alsó kőkockákat.
A kezéről lehorzsolódott a bőr; egy ujját megvágta; véres kézzel és
sajgó körömmel vájta és tépte tovább a kőkemény vakolatot a kockák
között, amig Ábrahám fel nem szólt neki, hogy jön valaki. Ekkor leugrott
és lihegve fordult a másik pincenyilás felé. A pántos ajtó kinyílott, és
a porkoláb jött be rajta. Mögötte három legény nagy kosarakat hozott. A
porkoláb jókedvüen mosolygott, hatalmas, vörös orra alatt.
– Ebédidő van, – mondta derüsen. Ne mondjátok, hogy rosszul éltek
nálunk. Hanem evvel gazdálkodjatok, mert holnap délig elégnek kell
lennie.
A három legény letette a kosarakat. Mihály a porkolábhoz lépett. A
porkoláb azonban intett a három legénynek, hogy menjenek ki, és maga is
kiment utánuk. A pántos ajtó bezárult. A zsidók megnézték, hogy mi van a
kosarakban. Kenyér volt bennük és szalonna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A délután lassan és tompán vonszolta magát előre. A gyerekek éhesek
voltak és sírtak. Az öreg Zakariás óvatosan megpenditette azt a
gondolatot, nem-e volna helyes legalább a kenyérből adni nekik, de a
férfiak nagy része haragos felháborodással fogadta ezt a gondolatot
márcsak azért is, mert a kenyerek a szalonnán feküdtek. Mihály
néhányadmagával sokáig dörömbölt a pántos ajtón, de a dörömbölésre nem
jött felelet. Kint végre alkonyodni kezdett és a pince elsötétedett. A
bazini zsidók elhelyezkedtek a két boltiv alatt. Az asszonyoknak és a
gyerekeknek jutott némi szalma; a gyerekek gyorsan álomba sirták magukat
az anyjuk ölében. A férfiak komor töprengésbe merülten ültek közöttük a
földön, meggörnyedt háttal és lehajló fejjel. Egyre sötétebb lett, de a
férfiak sokáig ültek még mozdulatlanul, mint a némán borongó gyászolók.
A fáradtság végre rájuk sulyosodott, és a fekete árnyékok a sötétségben
egyenként végignyultak a földön.
Judit elment aludni az anyja mellé; a helyét Zakariásnál József foglalta
el. Mikor a többiek elaludtak, ők ketten suttogva beszélgettek még. A
beszélgetésben aztán egyre nagyobb szünetek álltak be. Egy hosszu szünet
után József nagyon halkan, nagyon óvatosan, a sőtétségbe belefeszülő
figyelemmel megkérdezte Zakariástól, miért hagyta ott délelőtt a
tanácskozást. Fáradt volt; igen; de nyilván más oka is volt rá: mi?
Zakariás előbb hallgatott, a sötétségben József felé fordult, mintha
belenézhetne a szemébe, aztán igen halkan felelte:
– Céltalannak éreztem a tanácskozást.
– Miért? – kérdezte József.
Zakariás ismét várt. Azután reszkető, öreg kézzel kinyúlt József felé,
tapogatva megkereste a fejét, lassan és gyöngéden magához vonta és
belesuttogta a fülébe:
– Mert itt hiába minden. Mert mi itt mindnyájan meghalunk.
József mozdulatlan maradt úgy, amint lehajolt Zakariáshoz. A fülében
érezte még egy ideig az öreg ember lassu, nehéz lélekzetvételét,
Zakariás aztán visszahanyatlott a szalmára, József pedig meggörnyedt
testtel, borzongva bámult bele a sötétségbe.
– Gondoltam erre én is, – mondta azután halkan és tördelten. De
lehetséges az, hogy akadjon biróság, amely tökéletesen ártatlan
embereket elitél? Egy olyan bűncselekményért, amelyet álmukban sem
követtek el?
Zakariás gyors mozdulattal felkönyökölt. A szalma zizegni kezdett a
sötétségben hirtelen mozdulatától és a szájából lihegve hullottak József
fülébe a forró szavak.
– _Mindnyájan be fogjuk vallani, hogy elkövettük_, – suttogta
fuldokolva.
József megrázkódott. Hajlott helyzetéből felült. Zakariás
visszahanyatlott a földre; és József gyors mozdulattal feléje kapott,
mintha számon akarná kérni tőle, amit mondott. Megfékezte magát, hogy a
szavai ne legyenek majd sértőek az öreg emberre, de nem szólhatott még,
amikor Zakariás kinyújtotta a két karját, mind a két karjával magához
ölelte és fiatal arcát ráhuzta ráncos, fehér szakállas öreg arcára,
amely nedves volt a könnyektől.
– Fiam, – sugta sírva a József fülébe, – fiam, fiam, te nem tudod, mi a
kínvallatás. Hogy az apját megölte az ember az anyjával együtt, azt is
bevallja. Nincs olyan erős lélek, amely a húsnak azt a kínját kibírja.
Én magamat nem bánom, én meghalok már, ha csak rákötnek a kinpadra, – de
benneteket hogy sajnállak, hogy sajnállak! Ennyi fiatal szép élet, –
milyen kár, – milyen kár, – milyen kár.
Lassan eleresztette Józsefet és halkan sírt tovább a sötétségben. József
dermedten hallgatózott az öreg ember sirására, aztán maga elé meredt a
pince súlyos, nagy feketeségébe. A Zakariás halk sirása lassan
elhallgatott; akkor elmúlt a József borzongása is. Ez az öreg ember, aki
itt fekszik mellette, ez az aggastyán, aki olyan nagyon szereti az
életet, talán nem is él már. Ha él, vagy ha meghalt már: élet vagy
halál: igazán olyan nagy különbség, amelyért érdemes az embernek a
lelkét gyötörnie? József csendesen elgondolkozott még egy ideig, azután
lefeküdt aludni. Belehanyatlom a sötétségbe, – mondta magában, –
sötétségbe, alvásba, halálba. Nemsokára csendesen aludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dávid macskatalpon járt kelt az alvók között. Eszter merev testtel
feküdt a földön és álmában is vigyázva, mozdulatlanul tartotta a karjai
között a fiát. Dávid nem birta volt ki tovább a fáradt forgolódást a
földön; felugrott és lángoló vérrel és zakatoló aggyal jártkelt az alvók
között. Kint feljött a hold és bőséges fényéből beverődött valami a
pincébe is. Dávid most már könnyebben ki tudta kerülni az alvókat, és
járása siető és űzött bolyongássá lett. Nincs innen út kifelé? Nem lehet
áttörni ezen a pántos ajtón? Nem lehet nyílást bontani ennek a sulyos
falnak a durva kövei közé? Nincs út innen kifelé? Lihegő makacssággal
vizsgálgatta végig újra az ajtót, a falakat, a befalazott ajtót és
reménytelen konoksággal bámult fel újra meg újra az ablakok vas
rácskosaraira. Néha megállott, szédülve behunyta a szemét, és a
képzelete egyszerre rohanó, lobogó képeket bontogatott ki előtte.
Gergely megérkezett Győrbe, – átadta a levelet a püspöknek, – a püspök,
ime, haragra lobban, – parancsokat ad ki, – az egész püspöki bandérium
ott üget már a pozsonyi úton, – a lovak lába itt csattog már a bazini
utcákon, körülveszik a városházát, – a püspök felemeli gyűrüs, erős
kezét, nyílik a pántos ajtó és… Kinyitotta a szemét és az ajtó felé
nézett. Szédülve nyúlt a homlokához és folytatta gyötrődő bolyongását az
alvók között. Mi volt ez? Ez nem az alvók ólmos álmának a hangja. Valaki
suttog itt… felűlről… a másik pincenyilásban az ablakból. Két ugrással
bent volt a másik pincenyilásban. Most világosan hallotta. „Gazdám,
gazdám!“ Ez a suttogó hang a Gergelyé. „Igen, – rögtön, Gergely!“ –
suttogta vissza elszoruló szivvel. Felkeltette Ábrahámot. Ábrahám
dörmögve állott fel és jókedvüen panaszolta, hogy álmában épen szombati
ebédhez volt leülőben, és ki tudja, ha ujra elalszik, sikerül-e neki
épen szombati ebédet álmodnia megint. Dávid felkapaszkodott a vállára,
megfogta a vasrácsot, a rácshoz szorította az arcát. A rács előtt a
földön feküdt Gergely. Az arcuk majdnem összeért, csak a vasrács
választotta el.
– Mi az Gergely? – kérdezte Dávid el-elakadó szívdobogással.
– Baj van, gazdám. Én rögtön indultam Győrbe, de a város minden
kijáratát a gróf huszárjai őrízték már. Elvették tőlem a levelet,
elvették a lovat, halállal fenyegettek, ha ki merek mozdulni a városból.
Most nem tudom mit csináljak.
Dávid úgy markolta a vasrácsot, hogy megint fájt a keze tőle, és a
cselekvés vágyának olyan görcse rohanta meg, hogy minden tagja
reszketett. De a feje egy másodperc mulva ismét hideg lett, és a
gondolatai pontosan kapcsolódtak egymásba.
– Félsz tőlük Gergely? – kérdezte nyugodtan.
– Nem félek én. De nem tudok olvasni, nem tudom, mi volt a levélbe írva.
– Szerezz egy másik lovat. Ha nem tudnál: indulj el gyalog. Menj a
püspök úrhoz, mondd el neki azt, ami itt történt. Mondd el neki, hogy én
a börtönből az irgalmas Isten szerelmére kérem, jöjjön ide ő maga és
tegyen ő maga itt igazságot. Megértettél?
– Meg.
– Menj, lovon vagy gyalog, a kertek alatt ki a trencséni útra, onnan
vágj át Szered felé és valamelyik kompon kelj át a Dunán. – Menj. –
Várj. Mit beszélnek a városban az emberek? Hiszik, hogy mi öltük meg a
Meylinger gyereket?
– Nem igen hiszi senki. Mostanáig hallgattam a városi darabontok
beszélgetését, nem tudtam eddig tőlük bejutni, csak most aludtak el, –
azok is nevetnek rajta. Azt mondják, Ferenc grófnak pénzre van szüksége.
– Ki ölte meg? Nem hallottad?
– Azt nem hallottam. De a Karasz Péter Gyuri fia alkonyatban látta még a
vár felé vivő uton. A gyerek sírt, mert – azt mondta – egy öreg
boszorkány elcsalt tőle két ezüst huszast, és a pénz nélkül nem mert
hazamenni.
Dávid töprengve nézett a Gergely arcába. Most itt van még meleg
közelségben hozzá ez a hüséges arc, ez a becsületes két szem: – most
kell neki megmondani mindent, most kell kérni tőle mindent, ami
megmentést hozhat.
– Gazdám, – szólt ekkor Gergely, – én elhoztam magammal Lindwurm
Tóbiást, a Mihály gazda legényét is…
A Dávid ajkán halk felkiáltásban tört ki a felbuggyanó örömujjongás. Ez,
– ezt akarta kérni, – még valakit, akire számitani lehet, – még valakit,
aki segíthet. Az ujjait kidugta a rácson, hogy megsímogassa a Gergely
arcát.
– Köszönöm Gergely fiam, – mondta. Sohase, sohase fogom neked
elfelejteni, – Hol van Tóbiás?
Gergely intett és halkan füttyentett egyet, és a fal mellett, az
árnyékban odacsúszott az ablak mellé Tóbiás.
– Tóbiás, – mondta neki Dávid halkan, – te derék ember vagy! – Hiszed te
azt, hogy a gyilkosságot mi követtük el?
– Dehogy hiszem, – felelte Tóbiás halk, dörmögő, mély hangon. Hiszem
azt, hogy Tamás gróf dühöngő farkas, aki minden igaz evangélikus
keresztényt is máglyára akarna hurcolni. Én pedig az vagyok. Luther
Márton hűséges követője. Én olvastam már a bibliát, ahogy Luther Márton
leforditotta és…
Dávid félbeszakította.
– Köszönöm Tóbiás. Derék ember vagy. Ide figyelj: én itt, Gergely legyen
a tanu rá, megesküszöm, hogy ha te az igazságos Isten nevében segitesz
nekünk, hogy ebből a szorongattatásból kiszabaduljunk, én teneked itt,
vagy ahol akarod, vásárolok egy műhelyt és adok neked azonkivül ötven
magyar forintot.
– Köszönöm. De nem azért teszem.
– Tudom. De tudod: jó tettért jót várj.
– Igen. Mit csináljak?
– Két dolgot. Az egyik: keress még egy-két embert – talán a Mihály gazda
legényei közül, vagy a Simon gazda legényei közül, aki hajlandó nekünk
az igazság nevében, vagy jó pénzért segíteni. Mondd meg nekik, próbálják
kikutatni, ki ölte meg a Meylinger gyereket és mondd meg nekik, hogy
éjszakánként, ugy mint ti most, jöjjenek el ide, elmondani, amit tudnak,
és meghallgatni, amit mi kérünk. A legelső az legyen, hogy két erős
ráspolyt hozzanak nekem. Minden jó tettért és minden jó szolgálatért
arannyal fizetek. Ez az egyik. A másik: ha ezzel megvagy, ha van már
egy-két embered itt, akiben megbizhatol, rögtön indulj útnak és eredj el
Bécsbe. Keresd fel az ottani zsidók előljáróját. Mondd el neki azt, ami
itt történt, és mondd meg neki, hogy a bazini zsidók a börtönből
kiáltanak hozzá, hogy az irgalmas Isten nevében segitsen rajtuk.
Megértetted Tóbiás?
– Meg.
– Bizhatom benned?
– Ha pápista volnék azt felelném, hogy…
Gergely félbeszakitotta:
– Jó lesz most innen iszkolni, – mondta halkan. Kint lódobogást
hallottam; és most beszélgetést. Istennek ajánlom, gazdám.
– Isten áldjon meg. Ne feledkezzetek meg rólunk.
A két legény eltűnt a fal árnyékában. Dávid fájó szemmel meredt utánuk.
Azután leereszkedett a sötét pincébe. Azután egy pillantást vetett fel a
holdos, szabad éjszakába.