csontok, – hanem voltak ott elköltözött szentek egész kadáverei. Volt
ott Izsák ősapa testének egy hiteles darabja. Volt ott maradék abból a
mannából, amely a pusztában hullott. Voltak ott ágak Mózes égő
csipkebokrából. Volt ott egy kancsó a kánai mennyegzőből, sőt némi
maradék abból a borból is, amelyet Jézus vizből változtatott borrá.
Voltak ott tövisek Jézus töviskoszorújából és volt ott egy öklömnyi kő,
amely azok közűl a kövek közűl volt, amelyekkel Szent Stephanust halálra
kövezték. Tudod hány ezer ilyen relikvia volt ott? Kilencezer összesen.
Tudod, mit hirdettetett ki a trieri érsek – a római kuria kardinálisa, a
német birodalom választófejedelme – valamennyi templomában? Hogy aki
elzarándokol Halle városába, ott a szent kincsek felmutatását áhitatos
lélekkel végigszemléli; azután derekasan belenyúl a bugyellárisába és
kiguberálja az érsek úr számára a pénzt, az _kiváló_ bűnbocsánatot kap
minden vétkeért. Ezt tette Albrecht herceg ő eminenciája, de felkopott
az álla, mert a hallei szent kincseket kevesen bámulták meg, és a végén
a goromba, bolond wittenbergi barát, az uj Husz János olyan mérgesen
rámordult, hogy mind a kilencezer szent kincsét ijedten dugta el az
éléskamrába. De amit ő ilyen kevés dicsőséggel kezdett, azt én teljes
dicsőséggel fogom folytatni. Ügyetlen kontár volt a trieri érsek. Izsák
ősapa testének egy darabja! Mi az? Ha én szent kiállitást rendezek, még
a spanyolok is idehurcolják mindazt az aranyat, amelyet az uj Indiákon
összerabolnak. Mert én nálam látható lesz maga az a felséges fenék,
amelyet Mózes csak röptében láthatott. Én nálam látható lesz az a
legfelségesebb anyaméh, amelyben szüzen fogantatott meg a mi…
Egy dördülés hallatszott. Tamás gróf egyenesedett ki és kemény ököllel
rávágott az asztalra. Szép aszkéta arca sápadt volt, csak mélyen ülő
szeme tüzelt fivére felé. Szótlanul állott az asztal alsó végén.
– Óh, bocsánat, – mondta Ferenc gróf, – nem akarom az érzelmeidet
sérteni. Foglalj helyet, látod, Psziche, itt a balomon, mert azelőtt
egyszerü tót parasztlány volt, egészen elsápadt a haragodtól, bár
Asztarte itt a jobbomon, aki azt állitja magáról, hogy a török szultán
háreméből szűzen szökött meg, a tekintetével arra csiklandoz, hogy
folytassam a lázadozásomat ellened, akiben Mihály arkangyal képviselőjét
látja. De foglalj helyet, igyunk rá egyet és folytassuk úgy, hogy neked
is kedved teljék benne.
Dávidhoz fordult.
– Mondd megátalkodott Krisztus-tagadó, tudod, miért imádkoztam volt
minden szentekhez?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr.
– Azért imádkoztam, hogy hozzanak téged gyorsan elém, mert szentet
akarok csinálni belőled is. Egy hét óta tartom itt magamnál a
selmecbányai hóhért, hogy megértsétek: milyen illetlen, helytelen és
botrányos dolog, hogy nektek, a megfeszített Jézus tagadóinak olyan
ötszáz aranyatok van, amely után én, akinek igényem van minden malasztra
és a túlvilági üdvösségre, hiába vágyódom. Felelj hát nekem Beliál fia
és Mammon imádója, megkapom-e az ötszáz aranyat, vagy olajba főzesselek
meg, nyárson forgassalak, kóccal tömesselek ki, egyszóval olyan szentet
csináljak belőled, hogy, ha a gyüjteményemben kiállitalak, a trieri
érsek sírva fakad szégyenletében. Felelj tisztátlan, hitetlen,
szentségtagadó zsidó.
Csend volt. Dávidnak a belei is reszkettek a lázadó haragtól. Eszébe
jutott a József figyelmeztetése, de tajtékzó dühe minden meggondolást
elsodort.
– Nagyságos gróf ur, – mondta dacos alázattal, – arra kérem,
sziveskedjék visszafizetni nekem azt az ezer aranyat, amelynek a
visszafizetését már tavaly megigérte.
– Mit? Miiit?
Ferenc gróf előrehajolt és álmélkodva bámult rá Dávidra. Nem akart hinni
a fülének. Dávidnak az egész belsejét rázta már a dacos harag.
– Elköltözöm a győri püspök úr védelme alá…
Ferenc gróf hátravetette magát a székében és elkezdett nevetni.
Harsányan, hosszan nevetett, és a nevetése olyan hosszúra nyúlt és olyan
görcsössé lett, hogy a két nő előbb ijedten fordult hozzá, azután
egyszerre feléje hajolt. Ferenc gróf hirtelen szétütött közöttük, a
nevetést abbahagyta, és az arcára olyan fájdalmas komorság űlt rá,
mintha nagy kinokat szenvedne.
– Elköltözöl a györi püspök úr védelme alá? És nemcsak, hogy nem akarsz
itthagyni nekem ötszáz aranyat, hanem meg én fizessek neked ezret?
Valószinűleg sürgősen is? Azonnal, mi?
– Azonnal, mert a győri püspök urnak megigértem, hogy ezt a pénzt
magammal viszem.
Ferenc gróf dölyftől rekedt hangon mondta:
– Hát menj, és mondd meg a győri szoknyás embernek, hogy jöjjőn ő és
próbálja behajtani ezt a pénzt, ha ugy szereti a pénzt. Mondd meg neki,
hogy akkor összekötözöm a szakállát a szakálladdal és együtt
korbácsoltatlak ki benneteket Magyarországból, és minden csuhással
összekötözök egy-egy zsidót, és ahány csuhás és ahány zsidó van
Magyarországon, mindet egyszerre hajtom ki innen.
Dávid nem mozdult. A torka száraz volt a felindulástól. Egy másodpercig
habozott, azután lassan, mint aki biztosan tudja, hogy a döfése találni
fog, megszólalt:
– A győri püspök úr nem maga akarja behajtani ezt a pénzt, mert a
behajtásra már megkérte Ferdinánd király kancellárját.
Ferenc gróf elsápadt. Lassan felállott és mereven nézett Dávidra. Dávid
összeszedte minden erejét, hogy farkasszemet tudjon nézni vele, de a
gróf szeme vak tekintettel meredt rá. Nem is ránézett tulajdonképen,
hanem messze, túl rajta, a győri püspököt kereste. Ezt merészelte vele
tenni a szoknyás ember? A vargaivadék? Ezt üzenni? – egy zsidóval? –
neki? Nehány hosszú, nehéz lélekzetet vett, azután a szeme ujra meglátta
Dávidot. Legyintett.
– Menj! – mondta halkan.
Dávid elment. Ferenc gróf sápadtan és szótlanúl nézett utána egy ideig,
azután intett a két nőnek, kotródjanak ki. A két nő kiment. Ferenc gróf
járkálni kezdett a teremben. Rágódva és kinlódva járkált sokáig.
Tamás gróf szótlanúl nézte a bátyja gyötrődését, végre megszólalt.
– Ferenc, – mondta halkan és gyöngéden, – most megaláztatás ért és a
lelked nem talál olyan gondolatra, amely megenyhitené. És ezentúl sorra
jönnek a megaláztatások, és a lelked soha meg nem találja a nyugalmát,
ha csak vissza nem térsz arra az utra, amelyet bűnös könnyűséggel
elhagytál. Te most olyan vagy, mint aki eladta a lelkét, és ha szólásra
nyitod a szájadat, minden szavadból az örök kisértő beszél. Most még
felszabadithatod magad; most még visszafordulhatsz; most még
megpróbálhatsz világosan látni. Gondold csak meg, egyszerű és józan
ésszel: hogyan érhetett téged ez a megaláztatás? Nem ugy-e, hogy a
zsidókat, akik valóban a megfeszitett Jézus ellenségei és akiknek hivő
keresztényekkel való együttélését megengedni botrányos dolog és akiket
Pozsony és Sopron és minden keresztény nemzet törekszik kiűzni a maga
kebeléből, hogy a hitetlen, konok zsidókat te ide befogadtad és a
védelmed alá vetted? Nem igy történt-e? _Mert_ befogadtad őket: azért
ért _ez_ a megaláztatás. De te többet tettél: te őket gyakran az
asztalodhoz ültetted, és olyan kérdésekről beszéltél velük, amilyenekről
keresztény embernek csak lelkipásztorával szabad beszélnie, ha
megnyugvást, vagy utbaigazitást keres. Nem érzed te, hogy ezek a
beszélgetések készitették elő a lelkedet az örök kisértő számára? Nem
látod te, hogy igy támad fel benned a bujaság, a pénzszomjuság, és mind
a hét főbűn? Nem világos előtted, hogy az első megaláztatás után még sok
és egyre sulyosabb és egyre nagyobb megaláztatásnak kell jönnie? Most
megint a nagy megkisértés korszaka jött el a világra. A luteránus pestis
már ide is átharapózik. Tegnap Szentgyörgy faluban egy bibliát találtam,
amelyet ide becsempésztek és amelyből az oktalan parasztok maguk
próbálták kiolvasni az igazságot. De én azt mondom neked: hogy ha maga a
császár is gyengének bizonyult a wormsi gyűlésen a sátán bérencével, a
wittenbergi árúlóval szemben, aki százszorosan rászolgált a Husz János
sorsára, kell, hogy legyenek, akik nem bizonyulnak gyengének. Én meg
fogom tenni azt, amit Isten és a Boldogságos Szűz szolgálatában megtenni
kötelességem. Én ezentúl nem mozdulok el itthonról. De a legelső
kötelességem itthon az, hogy téged megmentselek. Meg foglak menteni…
rábeszéléssel vagy erőhatalommal… egyelőre ülök az asztalodnál és várok.
De a Boldogságos Szűz segitségével meg foglak menteni.
Ferenc gróf eleinte állva hallgatta a fivérét, azután csendesen leült.
Tamás valamikor szerzetes akart volt lenni, de feladta ezt a tervét,
mert a magyarországi szerzetes-rendek közűl egyet sem talált elég
hitbuzgónak. Most a legforróbb vágya az, bárcsak indulna meg már a
luteránusok ellen való harc és bárcsak ő megszerezhetné ebben a harcban
a mártirkoronát. Tamás… milyen kedves, szőke fiú volt; most milyen
rajongó aszkéta-arca van. Miket beszél össze… milyen furcsa keverék ez a
beszéd… közbe kellene szólni, ha nem valami harsogó blaszfemiával, akkor
néhány hideg és józan érvvel… De hiszen nem használna… és igazán
szeretetből történik az egész… de milyen furcsa, hogy valaki a
keresztény eget ilyen komolyan veszi, holott az Olimpuszt se lehet
komolyan venni, pedig az mennyivel szebb ég volt… milyen csodálatos
szükséglete az embernek ez az örökös kisérletezés azzal, hogy egy
elfogadható eget gondoljon ki.
Tamás tovább beszélt; Ferenc pedig félrehajtott fejjel, elgondolkozva
hallgatta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dávid lement a várból, felment a városházára és hosszu tárgyalás után
szerződést kötött a városbiróval, hogy eladja neki a házát, kertjét és
szőllőjét kétezerötszáz magyar forintért és hogy a városbiró tartozik
neki ezt az összeget egy héten belül megfizetni. Azután hazament és
elmondta Józsefnek, mi történt. József szelíd figyelemmel hallgatta
végig, azután így szólt:
– Ha rám hallgatsz, azonnal lóra ülünk és vágtatunk Győr felé.
– És az ezer arany?
– Itt hagyjuk.
– És a kétezerötszáz forint.
– Majd kitalálunk valamit. És ha nem, legfeljebb az is elveszett.
Dávid habozott egy másodpercig, azután elöntötte a harag.
– Oh nem, – mondta fogcsikorgatva, – azt nem. Mitől féljek? A gróf
tudja, hogy a győri püspök védelme alatt vagyok. Tudja, hogy ha eljön az
én időm, akkor a bosszum… oh, nem félek tőle.
József csendesen belenyugodott abba, hogy maradjanak, és aznap nem is
történt semmi különös dolog.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap déltájban Mihályhoz, a zsidó hitközség előljárójához betért
Zakariás, a hires pozsonyi orvos. Lovon jött Trencsénből, ahová azért
hívták, hogy gyógyitsa meg a trencséni hercegnőnek egy beteg unokahugát.
Pozsonyig ekkor már meg sem akart állni, de az erősen tűző napban olyan
gyengeség vett rajta erőt, hogy ágyba kivánkozott. Nyolcvan éves volt
már és Mihálynak, aki vigyázva és gyöngéden fektette ágyba, bágyadt
mosollyal mondta: „Lejárt az időm Mihály. Ha itt halnék meg nálad,
bocsáss meg érte.“ Néhány órai fekvés után azonban annyira megüdűlt,
hogy fel is kelt. Mihály örömmel mondta neki, hogy ime mégse járt le az
ideje, de Zakariás derülten rázta meg hófehér fejét és azt felelte, hogy
legfeljebb még napokról lehet szó. Az ideje lejárt. Ma hadd maradjon még
itt, azután holnap hazamegy Pozsonyba meghalni. Később azonban olyan
jókedvűen beszélgetett Mihálylyal, hogy Mihály két kérést terjesztett
eléje. Az első az volt, hogy nem tudná-e meggyógyitani az ő Judit
lányát, aki mindig mély ájúlásba esik, ha kérő jön a házhoz, a másik az
volt, hogy nem vezetné-e a tanácskozást valamelyik környékbeli rabbi
helyett, amikor a község előljárói itélkeznek Dávid felett. Zakariás
elgondolkozott.
– Az ösapákról, – mondta csendesen, – meg van írva, hogy hosszú élet
után _elteltek az élettel_, azután meghaltak. Én nekem most a halálra
kellene készülnöm, és talán bűnös telhetetlenség tölem, hogy még mindig
nem tudtam eltelni az élettel. De fiatal lányok szenvedése, fiatal
férfiak dacos ágaskodása, minden, ami élet, engem még most is mindennél
jobban érdekel. És igy, ha Isten hozzád vezérelt, én szivesen segitek
nektek igazságot tenni a vőd ügyében, és megpróbálom, hátha meg tudom
gyógyitani a lányodat.
Megállapodtak abban, hogy Dávid felett másnap fognak itélkezni, azután
Mihály behivta a feleségét – Gunda asszonyt – és ketten elmondtak neki
Juditról mindent, amit el tudtak mondani. Gunda asszony panaszosan
mondta végűl, hogy ő azt hiszi, ezt a lányt szemmel verte meg valaki,
mire Mihály ráförmedt, ne legyen olyan együgyü, hogy elhiszi a parasztok
babonáit; tudhatná, hogy minden betegség abból ered, hogy a test nedvei
valamilyen ok következtében megromlottak. Zakariás hallgatva nézett
rájuk, azután megkérdezte, Judit volt-e az, akit az előbb énekelni
hallott. Amikor megtudta, hogy ő volt, kérte, hogy küldjék be hozzá
Juditot, de ne mondják neki azt, hogy ő meg akarja gyógyitani. Judit
nemsokára bejött a szobába. Az öreg Zakariás az asztalnál űlt egy
karosszékben, előtte bor volt – Mihály legjobb bora – amelyből néha
ivott egy-egy kortyot. Leültette magával szembe Juditot és meleg
örömérzés járta át öreg testét. Milyen szép, hogy ilyen rejtelmes sötét
szépség van a világon. Mégis szép volt ez az élet. Milyen kár volna
ennek a bóditó virágzásnak meddőn elhullnia. Beszélgetni kezdett
Judittal. Judit tartózkodva felelgetett. De az öreg Zakariás azután ezt
mondta: „Nagyon szépen énekelsz Judit. Olyan szép hangot, mint a tiéd,
nem hallottam azóta, mióta Milanóban jártam. Ott a herceg udvarában
szinjátékot játszottak, és egy szinjátékban az éj királynőjeként lépett
fel egy csodálatos hangú és rendkivüli szépségű asszony.“ Judit ekkor
kitáguló szemmel nézett Zakariásra és nemsokára mohó beszélgetésbe
merült vele. Estefelé Zakariás azt mondta Mihálynak: „Még nem tudom
Mihály, mi baja a lányodnak, de tartok tőle, hogy ha a gyógyúlását
akarod, el kell küldened magadtól valahová idegenbe.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kint ragyogó májusi alkonyat volt. A nap vonakodva ereszkedett le a
nyugati hegyek mögé, az árnyékok hosszúra nőttek már, de a világ még
tele volt kicsorduló fényességgel és olyan hömpölygő jó szaggal, amelyet
mintha óriási, mennyei tömjénhintők hintettek volna el. Földek páráztak,
fűvek zsendültek, akácfák illatoztak; és a bazini várból lassan és
rosszkedvüen lefelé indúlt a városba a selmecbányai hóhér. Tetőtől
talpig bőrbe volt öltözve. Szulejmán császár ázsiai katonáin látta,
milyen félelmes az ilyen sötét bőrpáncél. A selmecbányai hóhér szerette,
ha félnek tőle; ez a félelem az előize volt annak az örömnek, amelyet
akkor érzett, ha vért látott kicsordulni a kezére adott emberi testből.
Vaszilinak hitták. Görögországi cigány-félvér volt; és gyerekkorában
végignézte egyszer, hogy török katonák hogyan kinozták sorra a faluja
embereit, mert az emberek nem akarták bevallani, hová ásták el a
pénzöket. Ezt a látványt nem tudta többé elfelejteni; nemsokára
elszökött otthonról és beállt azok közé a gyülevész csapatok közé,
amelyek a szultán rendes katonaságát kiegészitették. Mikor a törökök
Magyarországon jártak, el kellett szöknie a szultán hadseregéből, mert
megölt néhány foglyot, akit nem lett volna szabad megölnie. Selmecbányán
felfogadták hóhérnak. Nemrégiben Pozsony város kölcsönkérte néhány
napra. Amikor megint utban volt hazafelé, a bazini gróf itt fogta azzal,
hogy dolgot ad majd neki: nehány zsidót kell a maga módján rábeszélnie,
hogy ne ragaszkodjék olyan bűnösen a pénzéhez. Napok teltek el és még
mindig tétlenűl sétált. A torkában száraz görcs támadt már és a hátán
hideg bizsergések futottak végig a vágytól, ha arra gondolt, milyen az,
mikor a kés alatt kicsordul a vér vagy a hüvelykszoritó szoritása alatt
ropog a csont és szakad a hús.
A selmecbányai hóhér lassan ment le a város felé. Az út szélén sűrű
galagonyabokrok voltak. A hóhér megállt és hallgatózott. A bokrokon túl
két különös hang veszekedő, rikácsoló és siró párbeszédét hallotta.
Átbújt a bokrokon. Az út mellett, az árkon túl piszkos vityiló állott; a
vityiló előtt egy rút öregasszony hajolgatott a föld felé, köveket
szedett fel és a köveket rikácsolva hajigálta egy kilencéves fiú felé. A
fiú sirva ugrált el a kövek elől és sirva kiabálta az öreg asszonynak,
adja vissza a pénzt, amelyet elvett tőle. A hóhér egy ideig szótlanúl
hallgatta a kiabálást, azután átugrott az árkon és megállott az
öregasszony és a kisfiú között. Az öreg asszony ijedten pislogott fel a
hóhérra és egyszerre remegni kezdett. A fiú bátorságra kapott. Elmondta,
hogy délben a Szent Floriánhoz cimzett fogadóba – az a város másik végén
van, Szered felé – küldte az apja két ezüstpénzért, amellyel a fogadós
tartozott neki. Ez az asszony – mindenki tudja róla, hogy boszorkány –
elcsalta tőle a pénzt, azzal, hogy azt mondta, olyan madarat mutat neki,
amilyent még sohse látott. Mig ő a madárra várt, kicsavarta a kezéből a
pénzt, azután eltünt. De ő tudta, hogy a boszorkány hol lakik. A pénz
nélkűl nem mert hazamenni, hanem itt várt mostanig, a boszorkány most
hazajött, s ő követeli vissza a pénzét.
A hóhér nézett az öregasszonyra. Tekintete alatt az öregasszonynak
egészen meggörnyedt a háta és vacogni kezdett fogatlan szája. A hóhér
sokáig nézett rá, azután a fiúhoz fordult. „Gyere be,“ mondta neki, „ide
a házba, a boszorkány vissza fogja adni a pénzedet.“
Az öreg asszony remegve mutatott utat a piszkos vityilóhoz. Mindahárman
bementek. A nap leszállt a nyugati határhegyek mögé. Kint sötét lett és
csípő, tavaszi hűvősség támadt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap szombat volt, hetivásár napja Bazinban, és a vár felől a város
felé vivő uton vásárosok igyekeztek befelé. Az egyik kocsit hirtelen
megállitották, mert a mezőn a sűrű tövisbozót mellett egy öregasszony
jajgatva kezdett kiabálni. A férfiak leszállottak a kocsiról, azután az
asszonyok is átmentek a mezőre; azután megállott még néhány kocsi, és a
gyalogosok is odagyültek a tövisbozót köre. A tövisbozót alatt egy
kisfiú holtteste feküdt. A két lába kötéllel volt összekötözve; a teste
tele volt szurások nyomaival, a kezén és a lábán fel voltak az erek
vágva. A vásárosok meghökkenve állták körül a kis holttestet és
elszörnyedve kérdezték, ki tehette ezt. Vért sehol nem lehetett a
közelben látni, a holttestet máshonnan kellett idehozni. Az öreg asszony
azt mondta, ő nem tudja ki követte el ezt az istentelenséget; ő nem
látott senkit; csak hajnalban látott valamiféle zsidókat erre
lopózkodni, de nem tudja, ők tették-e. Az öregasszony azután elment. A
vásárosok tanácstalanúl állták körűl a tüskebozótot; a tömeg egyre
nagyobb lett; végre valaki azt mondta, hogy a holttestet fel kell tenni
egy kocsira és be kell vinni a városházára. Minthogy a holttestet senki
nem akarta a kocsijára felvenni, egyelőre nem történt semmi. A tömeg
folytonosan nőtt, és egyszerre egy bazini ember megismerte a kis
halottat. Ez, – mondta, – a Meylinger György Jancsi fia. Az emberek
elálmélkodtak ezen a közlésen és hangosan kiabálták, hogy értesiteni
kell Meylinger Györgyöt. Azonban senki se mozdult, a tömeg állt és zúgva
beszélgetett. A vár felől jövet ekkor megjelent az országuton Tamás
gróf. Le akart menni a hetivásárra, mert rá akart csapni azokra az
árúsokra, akik ujabban mindenféle lázitó, luteránus nyomtatványokat
adtak el a hetivásáron és ezekkel a nyomtatványokkal megmérgezték a nép
lelkét. Mikor a tömeget meglátta, átjött a mezőre. Az emberek
elcsendesedtek. Levették a kalapjukat és utat nyitottak neki. Tamás gróf
meghökkenve állott meg a holttest előtt.
– Ki tette ezt? – kérdezte haragosan.
A körülötte állók sietve felelték, hogy ők nem tudják, ők a vásárba
igyekeztek, a holttest itt feküdt a tövisbozótban, egy öregasszony
talált rá, és az emberek azt beszélik, hogy hajnaltájban zsidókat láttak
erre lopózkodni. Tamás grófon a mély megrendülés forró borzadása futott
végig. Ki tette ezt? A kereszténység ellenségei tették, azok, akiket egy
vétkes lanyhaság nagyon is sokáig tűrt a keresztény nemzetek kebelében.
Csoda-e, hogy az igaz hit megromlik és mindenütt felemeli fejét a
gonosz, ha Krisztus nyilvánságos ellenségeinek ilyen szabadságuk van? A
Németországból fenyegető hitrontás ellen a védekezés legelső és
legsürgősebb cselekedete, hogy azokkal kell leszámolni, akik nyilt
tagadással merészelnek Krisztus ellen támadni. A Boldogságos Szűznek
harcosokra van megint szüksége: oh, _egy_ harcosa lesz a Boldogságos
Szűznek, aki el nem lanyhul és meg nem pihen a keserű végig. –
Összerázkodott és körűlnézett. Az emberek várakozva néztek rá.
– Tegyétek fel, – mondta nekik komoran, – ezt a szegény áldozatot egy
kocsira. Be kell vinni a városházára.
A holttestet most feltették a legelső kocsira, Tamás gróf odafordult egy
emberhez.
– Menj fel, – mondta, – a várba és mondd meg a várnagynak, hogy tizenöt
huszárral azonnal jöjjön le a városházára.
Az ember sietve indult a vár felé, Tamás gróf pedig a kocsi mögött
lassan ment befelé a városba. A városban a tömeg, amely követte, még
jobban megnőtt. A városháza előtt a kocsi megállott. Tamás gróf
lehivatta Pongrác Andrást, a városbirót.
– Városbiró úr, – mondta neki felcsendülő hangon, – ki tette ezt?
A városbiró megütődve nézett a holttestre, azután megzavarodva nézett a
grófra.
– Ezt a szegény áldozatot, – mondta Tamás gróf, – a mezőn, egy
tövisbozótban találta Isten rendelése szerint egy öregasszony. Elhoztuk
ide. Nézze meg; és mondja meg: ki tette ezt?
A városbiró levett süveggel állott a gróf előtt és lassan a homlokához
emelte a kezét, hogy letörölje róla az izzadságot. A tömegből, amely
eddig hallgatva állta körűl őket, most megszólalt egy hang:
– A zsidók tették.
Egy másik hang:
– Csak a zsidók munkája lehet.
Nehányan helyeseltek, de a tömeg egyébként hallgatott és várt. Tamás
gróf összevont szemöldökök alól nézett a városbiróra. A városbiró
zavarodottan próbálta kitalálni, hogy mit akar, de az arcáról semmit se
tudott leolvasni.
– Ki fogjuk nyomozni a bűnöst, – mondta habozva, – de el fogjuk
hallgattatni azt, aki tudatlanságból és ostobaságból ártatlanokat vádol.
Tamás gróf felcsattant:
– Én pedig össze fogom törni azt a birót, aki lanyhaságból vagy
megvesztegetettségből futni engedi a bűnösöket.
A városbiró elsápadva nézett rá és nem értette, mit akar.
– A zsidókat azonnal el kell fogatni, – mondta Tamás gróf. Nem tűröm,
hogy a zsidó pénz munkába fogjon és megint egyszer elhomályositsa az
igazságot.
A tömeg halkan morajlott. A városbiró meghajtotta a fejét és
engedelmeskedett. Semmiképen sem volt az az érzése, hogy helyesen
cselekszik. De ha a gróf igy akarja? És hiszen az igazság majd kiderűl.
Bement a városháza kapuja alá és kiadta a városi darabontoknak azt a
parancsot, hogy menjenek és hozzák a városházára a zsidó férfiakat.
Tamás gróf a kocsit a holttesttel eközben elküldte Meylinger Györgyhöz
és a tömegnek megparancsolta, hogy oszoljon szét. Azután belépett a
városháza bolthajtásos kapuja alá. A hat városi darabont indúlóban volt.
Tamás gróf megállitotta őket, megkérdezte, milyen parancsot kaptak,
azután hideg haraggal fordult a városbiróhoz:
– Ha csak a férfiakat fogatja el, az annyit jelent, hogy a nők kezében
szabad utja van a zsidó pénznek arra, hogy birákat vesztegessen meg.
A városbiró most őszinte és becsületes dühbe jött. A gróf harmadszor
gyanusitotta meg mások előtt. Káromkodva mondta a darabontoknak, hogy
hozzák be, valamennyi zsidó a városban van; az ölbeli csecsemőt is.
Tamás gróf rövid fejbólintással vette tudomásúl a parancsot. A
darabontok elmentek. Tamás gróf töprengve járkált a kapubejárat alatt. A
városbiró mérgelődve várakozott. Tamás gróf megállott előtte:
– Kire tartozik a zsidókon való itélkezés? – kérdezte komoran.
– Negyedik Béla király szabadságlevele szerint, amelyet utóljára második
Lajos király is megerősitett, főbenjáró ügyekben felettük a nádor
itélkezik, vagy pedig a budai király várnagy.
A Tamás gróf szeme komor lobogással tűzött a városbiróra. A nádor? A
budai király várnagy? Elhúzni a vizsgálatot? Nyujtani a pert? A
bűnösöket talán még utnak is inditani innen Budára? Közben felvenni a
jutalmakat az igazság eltemetéseért? Oh, odakint holtan fekszik egy
ártatlan, szegény gyermek; az igazságot, te pénzre éhes biró: azt nem
fogod megölni és eltemetni. A városbiró elvörösödött a gróf
tekintetétől, amely ujra a gyanusitás ostorcsapásaival verte végig, és
keservesen küzdött, hogy bátran és nyugodtan tudjon a gróf szemébe
nézni. Kint lódobogás hallatszott. A gróf huszárjai érkeztek meg. Tamás
gróf elfordult a városbirótól. Lázas elszántság égett minden csontjában,
a cselekvés vágyának kinzó lobogása. Kilépett a kapu elé és gyors
parancsokat adott ki huszárjainak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –