kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány.
Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd.
Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a
dologról.
A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és
Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és
meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi
mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó
bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel
öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva,
töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.
– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.
– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a
városban divathölgynek csúfolnak.
A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék
voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi
szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket
eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.
A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója
annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.
Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot,
amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta.
Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés
hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és
már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a
hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.
A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.
– Ki jár itt?
Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a
villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az
állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán
után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen
húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis
holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és
mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez
éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett,
vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt
fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma
maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely
erre érdemes volt.
Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda
úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy
hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön
vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába
aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű
pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor
lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett
hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn
Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt,
mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste
restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a
fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen
sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson
talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket
váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága
nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem
haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit
tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem
tudott olvasni.
Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte
Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak,
hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki
régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő
udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a
helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál,
máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi
vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és
Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a
spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus
Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson
Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte
Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével
Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában
lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a
budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig
mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a
sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly
fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán
szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa
ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint
legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta
üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.
Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol
lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a
földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét
hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba
járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a
pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép
álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven
nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét,
a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh,
korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában.
Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai
kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek
Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog,
miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika
ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt
hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena
Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül,
hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi
skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és
tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu
derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai
nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat,
almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról,
az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt
Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek,
az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…
– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé
elvirult Hortense-t.
Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában
találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben
korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor
hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes,
aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch
kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék
abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor
nagyatyám.
Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban
lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy
nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de
sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt.
Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész
Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
megvette volna.
A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda
úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét,
a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte
regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi
napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok
illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy,
kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be.
Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.
– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott
fővel járt, mintha halott volna a háznál.
Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a
vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha
hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.
– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.
Rezeda úr gúnyosan felkacagott:
– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője
titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán
csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok,
nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő
nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A
nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a
rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék
Pesten…
– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.
– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. –
Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu
karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia
erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a
cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát
vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak
elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a
szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű
fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár
mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti
nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára
állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai
cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond
muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az
ingébe!
Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:
– Honnan tudja, uram?
– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba
karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér,
szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt
a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket
megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem
hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai
cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az
órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve,
– mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.
Klára hangosan, teli szájjal kacagott.
– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt
mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a
katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s
az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a
sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és
Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten.
Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva
sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik
ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak
integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az
oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a
tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget
lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden
Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult
vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett
térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?
– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét,
koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a
hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát
mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt
óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy
Szilvia apácának?
Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a
kezét. Hosszasan az arcába nézett:
– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn
napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután
sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a
karjába kapaszkodom.
Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról
az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.
– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan
Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a
jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának
gyónok meg mindent.
Rezeda úr elhalványult:
– Mi történt?
– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros
kalapot teszek a fejemre.
X. Estella.
Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond
Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni
hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy
tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony
mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a
Lánchídon mormogta apáskodó hangon:
– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.
Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség
történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér
barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében,
nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a
londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi
kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb
szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben
vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére
eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti
reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák
álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék
fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel
megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre
gondol).
– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, –
mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis
visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés,
a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a
Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá
kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század
közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa
kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok
súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten,
csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot
az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a
hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová
már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki
mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a
Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál
együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan,
álmodozva mondta:
– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely
Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig
Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt
hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is
undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a
kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret
stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a
réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal,
akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik
útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő
Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni
és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy
merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben
fölfelé nem juthat Komáromba.
Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.
– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta
Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett
pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol
kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?
– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét
hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,
kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel
csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint
minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a
szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap,
dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye
mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg
uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor
szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.
Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.
– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte,
gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a
színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába
vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt
elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De
hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket
nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat
vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt.
Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még
boldog és nyugodt férfi leend.
– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt
ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta
megfigyeltem?…
Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre
bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.
– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori
barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte
Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története
elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott
teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek
nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem
is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy
darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó
cipője.
Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón.
Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint
megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az
iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint
egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a
földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella
a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő
volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös
fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.
Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba
léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően
ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a
pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:
– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!
Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én,
és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő
voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát.
Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már,
micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam
mellette.