folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a
brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol
urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán
külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák,
cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a
Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel
megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe
van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig
kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes
asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról,
akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a
pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az
utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a
kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér
Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő
kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva
kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy
bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a
zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok
sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait
megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott
néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja
Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut
fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori
víg urak…
Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult
locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a
férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel,
pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy
amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor
megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között,
éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul
háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság,
irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán
sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna
ütni a nyomorultnak.
– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.
– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis
fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A
szívem nem fájt többé.
Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott
egy parafavégű cigarettából.
– Boldog vagy? – kérdeztem.
– Mi az a boldogság?
Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a
fejét.
– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig
valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a
keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres
orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint
tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy
férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a
férfiaktól.
– Nem vagy szerelmes?
– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom
éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért
dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye,
elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna,
akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok,
mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli
gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd
bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!
Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem
engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem
mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella,
ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje
meg a sok szájas, aljas férfiát!
No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a
pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a
hangján:
– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam
szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak
manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy
Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új
ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné,
aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné
konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a
bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának
udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!
Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt
van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak,
csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új
tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik
magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük
sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a
firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy
golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak
krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest
egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is
elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát…
Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért.
Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám
Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.
– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.
– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha
néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy
az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A
német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar
pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja,
hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó
bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad
vagyok.
– Borzalom, – mondtam.
– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és
elhallgatott.
Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem
emlékszem, vagy elmondani nem akarok.
Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de
a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron.
Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a
fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki
alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután,
ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az
alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben
ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a
lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.
Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen
szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért
szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott
nőkről…
– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy
engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és
a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.
Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.
– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az
apámat!
Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol
nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.
Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi
kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában
állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:
– Figyeld meg a tisztes öregeket.
Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben
üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint
valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy
figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán
az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély
tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint
amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek
és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.
– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.
Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.
– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten
laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az
emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz.
Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel
játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul
ennél az üzletnél – mire visszavonultak.
Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg
ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki
ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában
ülök a budai kávéházban?
Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul.
Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is
könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.
Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem
jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban
fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.
Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg
asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros
bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.
Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan
fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s
papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1.
E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak
jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat
húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az
ingembe, lilaszínü szalagot.
Mire gondoltam ezalatt? Semmire.
Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek
már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem
törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella
vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az
elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A
legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.
Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam,
anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája,
amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal
olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam
a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam
a csengő gombját.
Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak
volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang
kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,
pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta
rajtam.
– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.
Bólintottam.
– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van
Estella.
Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével
megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.
– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.
Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:
– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges
mindenkivel találkozni, aki jön és megy.
Estella a karomba kapaszkodott.
– Gyerünk a konyhába.
A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében
csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld
tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag
volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és
tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt
nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom
napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a
rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.
Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy
dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet
szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki
van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos
ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a
kezem az Estella kezéből.
A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen
a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen
hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a
tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait.
Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk,
és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis
tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.
Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy
gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid
csengetés hangzott.
A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját,
igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és
olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk
a végszót várni a kulisza mellett.
Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e
még, ezért fagyosan megkérdezte:
– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?
Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre
a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen
fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:
– Szőke asszony!
A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan
mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn
hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett
is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a
konyhából.
– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most
doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar
Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már
megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért
és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.
– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.
– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.
A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.
Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy
talán az én szívem dobogott.
– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a
szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra
nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a
falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.
Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a
derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:
– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el
a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd
megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után
mászkálni, azt tudja!
A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a
háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot
szippantott:
– Azt hittem, összetörik alattam a szék.
A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.
– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? –
kérdezte Steinné a kövérebb leányt.
– Ád a mama kölcsön.
– Van eszembe.
A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.
Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem
csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.
Steinné egyszerre letette a kártyát:
– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak
az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.
Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:
– Istenem, de utálom az életem!
Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén
a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében
révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk
egykor a színpadon.
Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából
is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené
a kegyelmes öreg urat.
Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis
madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen
gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan
fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára
válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:
– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!
Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta
ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott,
amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor
keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan,
tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a
kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.
– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt
fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.
Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem
érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.
Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az
előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.
– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és
rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.
Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még
hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az
utazóládán a konyhában.
– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella,
amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy
kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat
arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát
megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt
kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom
fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros
talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon
hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt
a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné
vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától
álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak
meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta
feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos
szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi
cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától.
Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan,
szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy
megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal.
Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak
ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik
nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek
és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok
hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán
elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a
templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán
egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak.
Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a
kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így
élünk itt, én kedvesem.
Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha
nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely
meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.
Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra
perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos
cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott
asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és
báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a
hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos,
hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi
szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás
öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok
szoktak lenni.
– Steinné apja! – mondta Estella.
És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.
Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a
lángtól, a szeme vidoran csillogott.
– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli
kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron…
Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy
elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák
meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell!
Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.
A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan
kifordult a szobából.
Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák,
Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja,
mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú
falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti
fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd
pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla,
Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow
cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi
Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből
került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között
szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a
szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor
és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe
egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik
mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak.
Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában,
erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.
– Pszt! – mondta hirtelen Estella.
A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat
kiáltott egy női hang.
– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a
férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a
reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az
angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer
ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.
Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem
tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az
arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett
fiatalembert.
Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.
Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.
– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.
– Becsületemre!
Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.
XI. Pillanatnyi elmezavar.
„_Kedd. Reggel 6 óra_.