jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a
szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre
döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta
meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri!
– mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál.
Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?
– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte
tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az
ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony
magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!
Szilvia elkeseredetten mormogta:
– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára
szerelmese is idegen nők után csavarog.
Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.
– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon
boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja
szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben
harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat,
vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a
szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.
A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk.
Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és
barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné
katonás hangja fölhangzott a folyosón.
A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
kalapja mellé tűzve.
– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon,
nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem
reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is
ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.
A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.
– Milyen gyönyörű a néni!
– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen
magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó
divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy
mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár
keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt
veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza
akarok menni.
– Ki az a Tóricsné?
– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az
én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a
Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet
pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést
emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap
elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi
vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet
megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába
mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor
megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A
kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem
tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan
tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy
nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett
feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz
elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja
sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.
Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok
toalettet csináltak és útrakészen állottak.
– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az
özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.
A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet
eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju
házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos
folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné.
Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és
pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az
ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.
– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte,
miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. –
Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani,
amit mondani fogok.
Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az
asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.
– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen
ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?
– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem
tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem
valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.
A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.
– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni,
jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy
nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell
azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem
kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember
után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez
senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen
nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a
házban.
Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két
fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda
úron.
– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.
– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A
jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a
bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át
tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és
akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg
magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a
mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony,
jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor
minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!
Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már
levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki
bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors
pillantást vetett a leányra.
– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?
– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.
– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni.
Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek
kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem
különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem
gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá.
Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a
fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az,
aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon
boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát
nézem meg.
Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett
elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt.
Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott
kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról
jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a
furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember
váltakoztak, igazi vetőkártya volt.
– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az
egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap,
találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve.
Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen
rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára
és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.
A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak
volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon
átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a
szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.
Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte
meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.
A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a
javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt
magában csendesen.
Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak
egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes
kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a
tekintetét.
– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem
emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé
voltak kopottak és a kávé jobb volt.
– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, –
mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok
néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és
pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy
emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes
párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört
mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották
a lámpát! Igy van minden az életben.
– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott
Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel
és frakkos gavallérjaival!
A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember
üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő
szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a
társaság felé fordította.
Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult
tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan
elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.
– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?
A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.
– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk
hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.
– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.
A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések
megismerkedni.
A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben
gyorsan, vidáman locsogott:
– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
láttalak?
Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a
szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.
– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.
Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte
Szilviát:
– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?
A színésznő halkan, turbékolva nevetett.
– Igen. De nem mondom meg senkinek.
IX.
A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomhoz érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve.
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.
(_Anyégin_.)
Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt,
gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda
illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon,
feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a
bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből,
sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből
szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva
állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt
lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint
éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó
vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás
folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a
bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd
csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és
léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak
aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette
Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a
lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána
lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár
kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult
századokból való lovag bizonyosan már várakozott.
Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli
sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a
rejtelmeket és az éjszakát.
Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki
városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a
Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok
dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát
hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz
Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és
első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott
táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó
szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene
vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy
gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina
szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal
azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette
volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a
vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig
Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.
Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz
hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok
együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró
Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az
életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt
futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de
szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes
világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország
álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi
Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből
kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint
csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az
Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte
hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte
tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki
professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték),
célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a
körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez
hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és
szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt,
mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében
csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)
A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária
Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben,
kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett
meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő
mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a
hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben
áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha
valamely bajba estek.
Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott
lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok
hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték
selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor,
józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők
is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből
leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és
ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a
magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya
alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik
százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok
voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem
igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és
halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és
göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet
vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony
harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.
A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos
fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint
Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta
Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt.
Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki
törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta
nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon
Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan
keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat
tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt
Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és
szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett
jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak
és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel.
Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat
fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán
kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára
gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly
fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is
írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott
tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a
hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos
francia könyv.
Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon
kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat
hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az
időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és
városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan
gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén
kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.
Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben
vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:
– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már
férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán
kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek
tetszeni akar?
Rezeda vállat vont:
– Én nem akarok tetszeni.
– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön
azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők
csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy
könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje
meg azonban, hogy elolvassa!
– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.
Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött
szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda
úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a
könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett,
– amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki
leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg
szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni
bizonytalan ily fontos okmányt.
Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő
életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban
agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a
hosszúnak igérkező költeményhez.
Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy
az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között
először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek
tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan
Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan
ki nem könnyezett?
Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit
nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő
lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő
homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő
összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda
úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.
– Tatjána! – mondta.
Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.
– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és
túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét
találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.
– Szeretem.