bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal,
a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és
Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a
fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“
keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép
trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért
egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok)
huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra
különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék
és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött
a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja
volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a
nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy
primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a
nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban
Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat,
Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna
Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti
színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve
tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene
csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a
manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek
voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola
Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a
várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e
portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek és ledér nők élnek a
földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a
feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau
Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből,
Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke
szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott
vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első
elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón
mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár
Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök
korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a
„Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser
csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört
helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe
hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi
Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann
csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki
Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a
néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“
mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik
képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők
hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város
előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója
és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom
maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött
meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici
hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári
Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok
együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki
hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg
fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége
mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon
a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és
passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá
aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát
viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze
ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer
és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek
arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös
milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg
színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A
pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el
pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők
mámoros hangja.
Orfeum!
Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú
gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér
inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben
tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta,
rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt
arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik
jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a
csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: eljött hozzánk
vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind.
Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre
csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek
nevezett tavaszi lóversenyre.
Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság
Budapestre.
*
Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a
Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann
piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és
négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az
álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi
ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas
pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek
olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki
nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a
férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!
Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a
boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők,
miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt
varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes
ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután
fiákert hozattak.
– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a
turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.
A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.
– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen Klára.
A bús férfiú beleegyezett sorsába.
– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró.
Vásárra hordom nőismerőseimet.
A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban.
Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból
ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek.
Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel,
cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral
elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely
izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok
kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És
az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és
gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint
a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag
cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van,
hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni?
Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha
csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye
volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú
fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.
Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit
el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant
föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét
egykedvüen himbálta a karján.
– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.
Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi
szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen
ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.
Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.
– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem
el magát!
(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)
Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.
– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő
pillantást vetett Rezeda úrra.
Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:
– Louise asszonynál… Az estélyen…
Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek
keserűségével köhintett.
– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a
legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének,
habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet
nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd
szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert
már start van.
Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony
kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek.
Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a
legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.
Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.
– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy
viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán
van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten
vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.
– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára.
– Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa
emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő
is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.
De Rezeda úr nem bocsátott meg.
– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok
föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak
itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal
megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.
– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.
Éles csöngetés hangzott.
A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr
törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
sétapálcával integetett.
– Nagysádkám!
Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.
Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony
kezébe.
– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.
– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.
– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B.
bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.
– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.
Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.
– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak,
gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?
– Az Alvinczi lova. Ignác.
Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak.
Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan
visítottak.
– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.
A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan
a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak
futását figyelte.
Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.
Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a
verseny kimeneteléhez.
A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken
a magasból a paripák futását figyelte.
Azután elvette szeme elől a gukkert.
Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú
arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai
kezüket nyújtották felé.
– Ignác! – ordította ezer torok.
– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth
kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.
– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.
Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát
elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű
pejlovacska felé.
– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.
… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi
úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…
– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn
hazafelé mentek fáradtan és porosan.
Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:
– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek
különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad
valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket
osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más
lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket
szerencsés ismerősnek számít.
– Nagyszerű ember.
– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta
(hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket
támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak
imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott
ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác
győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása.
Ezért hívják Monte Cristonak.
Klára összecsapta a kezét:
– Imádom, – mondta.
VIII. Az álmok és a kártyák.
Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és
regényeket olvasott Rezeda úr.
Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a
költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol
mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan
tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy
biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és
midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és
álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha
megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén
végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a
verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt,
aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt.
Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné
hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti
álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra
emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt
kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét
vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban
elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők
nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü
apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte
röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a
bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a
kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen
szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor
elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és
rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben
ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy
Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“
Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb
kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a
torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a
pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett
a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj
szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női
álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord
verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi
délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.
– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal
Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással
lesznek hölgyeimre.
– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.
De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
színésznők erkölcseit féltette…
Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü
ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg
részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig
cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.
– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…
De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és
pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj
sűrűségéből, finomságából.
Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották
leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel,
mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a
székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába,
amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes
nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a
hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd
pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok
helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt.
Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos
éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát
elérte.
Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.
– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra,
sem Klárára.
Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna,
vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.
– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.
Szilvia fölsóhajtott:
– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna
felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a
Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre
színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a
nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt
hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem
mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem.
Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az
ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom,
hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt
hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami
váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok,
amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy
nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy
költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre
egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve
nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam.
Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az
eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak
akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és
én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…
– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy
csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból,
amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy
dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek
a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt
muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem,
csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart,
hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott,
sohasem fog eszembe jutni.
– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda,
ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou
címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan
emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire
ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a
vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint
tizenöt esztendős koromban voltam.
– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom
Medvét.
Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.
Horváth kisasszony halkan fölnevetett.
– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer.
Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem,
hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot,
aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga
nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?
A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.
– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel.
Kegyedék.
Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.
– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én
semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt
az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a
gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.
Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.
– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert
bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe,
Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék,
hogy esténkint imádkozzál érte.
Horváth kisasszony homloka elpirult.
– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.
– Nem is szoktál imádkozni.
Horváth kisasszony letette a varrást.
– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet
és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit
is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem,
Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek
életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más
szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az
övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is
gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki
belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt
érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék
naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?
Szilvia makacsan rázta a fejét.
– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam,
pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt
pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!…
S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé
ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!