dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán
tudott Budáról Pestre jutni.
Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős
márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis
madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy
elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet
és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és
az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt
tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett
vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a
gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A
koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt
maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött
szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a
város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a
nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos
öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival,
éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az
ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni
a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a
tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket,
mezőket a közelgő nyár szép virágainak.
A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a
hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők
szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká,
napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal
érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a
meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai
paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a
vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja
Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé)
megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász,
friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű
pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.
Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista
és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az
alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis
köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.
Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám
megfizetésére.
A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha
pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya
okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két
forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.
(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)
A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor
Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett
s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek
és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra
olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is
meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez
ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy
valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a
fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet
a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás
nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a
Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az
ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a
sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és
meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel
a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és
az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék
hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a
francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a
nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“
kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa
budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon
kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény
férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a
magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó
csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos,
boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát
emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes
törvényeit nem szegi meg.
Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér
oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig
igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a
hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy
két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.
Már két napja nem evett ekkor…
Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter
úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és
Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört
ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének,
álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy
Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord
Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos
futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a
szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel
uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha
az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s
így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már
esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral
megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a
Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja
délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy
pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a
boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy
esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és
régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker
mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a
szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.
A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s
adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy
elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.
Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A
hegyen azonban még világos volt.
A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott
Bonifácz Bélát.
Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben,
akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az
ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és
hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap
mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de
távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és
aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev
Iván Tavaszi hullámait…
– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S
bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját
megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.
– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.
– Majd megírom a többit!
Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel.
(Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát
vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket
is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet
írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket
a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra
pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.
– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam,
hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az
asszonyokat.
A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és
mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla
szavaira.
Az asszony megfogta a nihilista kezét:
– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint
nálam létekor mondta.
Béla vállat vont:
– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.
– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.
– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt
nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az
éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?
– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném
látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem
elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a
költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy
szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és
Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem,
ha fiatalabb volnék!
– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?
– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a
költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.
A nihilista megcsóválta a fejét:
– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal
író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár
az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő
szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek
között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a
József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen,
miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó
nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel
csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró
betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti
sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél
kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire
bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában
titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és
pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki
Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és
jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az
emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy
Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és
a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene
gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu
szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát
és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz
Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg
Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék
szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket
mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor
szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi
kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és
gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy
a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor
Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni
országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista
templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még
Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt,
aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a
legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek,
amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,
babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor,
magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény
költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos
szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei
mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta
egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető
országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba
elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez,
midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus
darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy
Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól
gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz,
ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni.
Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British
Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol
vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a
messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én
barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.
Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok
magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló
csillagait.
– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt,
fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan
jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég
részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és
emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához
odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy
tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs
lapja!…
– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.
A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti
égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.
– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy
sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy
Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George
Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily
királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség
lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap
szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik
meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem
el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt
a józsefvárosi kis kuglizóban!
– Kegyed egy stréber nő!
– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók
frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok
tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem…
Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.
Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias
léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána
nézett és őszes szakállába halkan mormogta:
– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!
Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.
Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak.
Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.
– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban
csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon
szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.
– Menjenek haza az édesapjukhoz!
– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk
Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia
dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk.
Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint
apánk, vagy mint öreg barátunk…
– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok,
elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.
– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir
leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.
Bonifácz Béla elgondolkozott.
– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a
Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a
polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok.
Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk
dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az
emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is
születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek
semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos
szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg
tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot,
zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött
az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók
feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat
esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok,
mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…
– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.
– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek,
amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek
természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében
lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az
országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az
irodalom ürügye alatt.
Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.
– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a
bozontos, öreges emberkét…
… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A
leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és
Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség
kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.
Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket.
Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer
versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és
félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a
vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir
táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.
VII. A bécsi nők Pesten.
Május volt akkor Pesten.
A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony
cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti
állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai
expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt
megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü
fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok
szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy
elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen
erkölcstelen asszonyait.
Lófuttatás volt Pesten.
A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai
ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli
hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás
kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak
szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös
bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi
aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga
táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku
füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk
és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A
bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,
szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.
A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A
kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek
fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas,
mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü
szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a
dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi
udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni
jönnek Pestre.
Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely
Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb
orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér,
tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik
csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen
fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre
gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes
kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult
táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány,
akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.