valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.
– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…
Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:
– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!
– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol
járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de
hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv
nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra
induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig
tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias
lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat
kiejteni.
Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó
pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a
hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)
– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg
végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget.
– Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság
pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol
hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök
kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák
meg a szép nők egészségére.
Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta
lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte.
A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a
kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok
megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.
– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy
minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a
szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek
köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén.
Mert szeretni mertem. És elhagytak.
Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát.
Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér
húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami
borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha
mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a
pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért
lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.
– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a
pisztolygolyók személyes barátai volnának.
A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely
szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.
– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak
nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem
a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér
Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket
váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli
szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam…
Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se
hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett
volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát,
a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz
Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert
táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett
kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik
kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte
magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a
széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba,
csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan
mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi
utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim
körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A
gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka
szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból
hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam
hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette
pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg
baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen,
éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető
mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig
virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres
Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar
Hirlapba.
Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok
társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:
– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes
ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?
– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi
romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig
csak szerelmes voltam.
Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame
Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl
a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!
Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem,
egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…
Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem
jöttenek.
– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.
Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha
a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.
– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan
kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam.
Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem
csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol
dörmögne az ebéd miatt?
– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván
csufondáros hangon.
Louise asszony erre komolyan megharagudott:
– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a
fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek
képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha
vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy
tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson,
amelyeken esetleg elgondolkozik?
Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a
hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:
– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak
azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd
elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap
azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes
ember.
A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter,
Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában
lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig
evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)
Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt
megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság
felé:
– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!
Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:
– Hallgasson, vén gazember.
Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:
– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc
vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte,
– kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította
róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem
érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem,
vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!
Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart,
most végérvényesen fölállott.
– Későre jár!
Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s
halkan a fülébe súgta:
– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!
Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.
Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét
belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette,
hogy Klára ábrándozik.
– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb
lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni
egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes
ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.
– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis
csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben,
mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a
szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már
csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás
Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek.
S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… –
mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz
éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint
egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is.
Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a
velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle
megtanulni.
Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a
szívében.
– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem
mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…
– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait
mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen
kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen
energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a
pattantyus-utcai régi házon.
V. A vörös postakocsi megjelen.
Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt
csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis
lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot
Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.
– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska
fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)
Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:
– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta
bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai
gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat…
Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon,
miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.
Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire
járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója,
hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál,
férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak,
bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik
életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán
ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a
kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután
fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.
– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! –
mondta csöndesen.
Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett,
mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.
– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor
Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha
csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot
viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás
pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…
– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok
öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl
benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!
A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már
ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az
égő cigarettát.
– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb
boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed
megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne
kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását
mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott
ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak
virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes,
kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai
Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt
barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult
színésznőhöz.
– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra
jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor
észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!
– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a
két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi
közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az
ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.
– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett
olyan…
– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék
felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy
elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét
láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam
szeges korbács nélkül. Induljunk.
Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a
tányérra, lemondó hangon megszólalt:
– Én nekem ismét itthon kell maradnom?
– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és
lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.
Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután
fölemelkedett az asztaltól:
– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy
valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak
felé, öltözködünk.
Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem
segítettek egymásnak az öltözködésben.
– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, –
odakünn a mezőkön még olvad.
– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.
– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.
A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve
védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)
– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek
között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a
napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március
harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség
szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.
– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.
Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a
másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.
– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra
törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.
Lóvasútra szálltak a hídakon túl.
Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek
között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál
hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az
utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a
javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott.
Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte
hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.
– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát
fúrt a puha talajba.
Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.
– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?
– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.
Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a
Tündér Ilona előtt.
– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák
nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai
hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap
délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis
leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az
ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat
hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!
Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!
– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem
heveredik le az erdőben!
Rezeda úr nevetett:
– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges,
amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem.
Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a
debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!
A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded
társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.
– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.
Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák
egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely
olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció.
Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna
szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal
állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy
elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a
nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári
reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü
lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az
éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek
bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a
hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó,
titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az
eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől
rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat.
Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó
fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?
Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék
fák között az elhagyott kertbe.
Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti
ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen
felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt.
Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth
kisasszony a szívére szorította a kezét…
A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes,
fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a
nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi
könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte
bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.
Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában
narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi
között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.
Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós
rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis
kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat
elvégezzék…
Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.
Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába
kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.
Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a
rejtelmes lak felé.
Jó darabig mentek szótlanul.
– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a
homlokát.
Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a
talajt.
A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt
bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan
megfáztak az erdei sétában.
Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl
a Tündér Ilona előtt.
Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit,
amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken
egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak
eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott
a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a
leereszkedő tavaszi alkonyban.
– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.
Rezeda úr gúnyosan mosolygott:
– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt
sem látta meg fátyola alatt?
– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia
és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába
próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy
ebben több szerencséje lesz.
– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban,
menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl
Horváth kisasszony.
– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer
papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett
nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a
kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen
lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott
mosolyogni.
Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő
erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös
postakocsi – érte.
– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.
Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:
– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi
kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon
megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában?
Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És
tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján
a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy
régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a
szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg
úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem
húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.
Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el
a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt,
bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.
– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.
Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:
– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t,
vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…
VI. Az utolsó nihilista.