regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott
Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta).
Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a
legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig
érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes,
lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat,
amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és
hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus
emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen
hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes
gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar
a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.
A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.
Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak
volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az
anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat
csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.
– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az
élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S
bűnbocsánatra mindig számíthatsz.
Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte
Ferdinánd.
– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást.
Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.
Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De
ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még
érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben
elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és
fejét a nő ölébe hajtotta.
– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.
Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a
maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a
legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes
előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az
Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok
áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül
járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.
A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy
Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig
nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt,
semmi más.
Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem
engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be
életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket
komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik
feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő
szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül
bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és
hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A
szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a
pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus
Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui
csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf
reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház
ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról.
„Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit
egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar
külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal
lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e
rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.
A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar
főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s
természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.
Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt
külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.
A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan
észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon,
sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.
A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a
nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a
Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü
kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de
Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, –
amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de
mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben,
bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága
révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a
nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy
sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse:
„Louise de Péczely.“
S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa,
terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.
A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már
nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket
elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre
nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el
itthon a csatát.“
Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon
felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich
hercegnő forgatott egyszer ujjai között.
A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője
tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is
ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar
arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza
oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…
– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos
tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.
Ferdinánd megcsókolta a homlokát.
– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!
… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és
Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok
valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak
szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik
ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben
kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak
rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában
is kiárad egyéniségükből.
Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók
tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket
és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)
A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal
mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros
rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát.
Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta,
hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó
hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány,
madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a
homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával,
aki karácsonyi játékai után búsúl.
– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már
nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort
iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.
Rezeda úr megérintette a Klára vállát:
– Az Alvinczi titoknoka!
Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre,
ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát
tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz
Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén
jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:
És a kő azt mondja:
Én leszek a sírköved.
Vadrózsának bokra
A temetkező helyed…
Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel
szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:
– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok
és Bonifácz Béla a barátom.
Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent
orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban
oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott
édesanyjára gondol.
– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép
kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam
felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.
Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol
a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó
kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén
térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.
– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már
rossz.
– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam,
amikor szerencsém volt hozzá házamnál.
Szilveszter legyintett:
– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?
Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban
sokat jártam utána.
Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki
házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku
üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy
sarokba tették.
– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.
– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.
– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a
poharakba.
– Szép kisasszony, a maga egészségére!
Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a
hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől
fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.
– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi
ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.
Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy
öreg nagybácsi nézi a hugát.
– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat
meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a
világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény
Balázs Sándorral?
– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!
Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek
szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a
raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott
regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel
berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést
dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal,
pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a
nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben,
amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa
férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén
találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte
Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros
állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély
öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A
kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson
föllépett.
Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise
lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü
ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le
gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő,
majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy
polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas,
később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket
írja.
Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a
takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő
gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat
ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és
hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös
fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.
Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy
gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején
kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.
Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal
úr s fiatal leány arcképe.
– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a
szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül.
Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind
háládatlan.
– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.
– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna.
Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt,
amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében
nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy
félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy
galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja
húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy
bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való
fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból
küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun
neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már
megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.
Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi
tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte
zsebkésével.
– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.
– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám,
belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém
döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a
háziasszony.
Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az
asztal végén.
– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag
kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz
esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen
egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén
disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?
Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.
– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát,
amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a
kedvem egy hétig.
Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott,
mintha tormába harapott volna.
Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az
ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző
ételek kerülnek az asztalra!
– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a
kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben
meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a
vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer
uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja,
komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi
kellene a házhoz.
Ilics Iván csúfondárosan nevetett.
– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá
kergetné!
– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.
Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta
az étkezést.
– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem
sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp
volna. Talán még a lapom is élne.
– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta
Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.
Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:
– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem.
Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az
embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!
Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja
ragyogott:
– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.
Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült
művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise
asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott,
holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a
társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.
– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy
cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon
lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? –
fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és
különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a
vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia
előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:
– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok
hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.
Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta
a szemöldökét:
– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy
Bártfai sohasem szokott hazudni.
Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.
– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –
Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?
Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir.
Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.
Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz,
szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta
szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen
szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek.
Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai
költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay
és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali
ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott?
Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha,
hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik
végéről a másikra gyalogolt.
A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek
pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.
– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony.
– Lenke, segíts az öltözködésnél.
– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már
hallgass a Hentzi-szoborral.
A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar
párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl,
kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.
De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány
ijedt arccal lépett be.
– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és
levelet nyújtott át úrnőjének.
Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta
székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat
játszák, mérgesen dörmögött:
– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a
párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.
Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan,
mint vidáman.)
– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az
öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen
gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az
embert, Julis!
A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.
Egy borszagú házmester jött be az ajtón.
– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt
van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő
urat.
– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.
Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a
szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már
közeledik…
– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.
Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli
szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.
– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. –
Elfelejtettek neki vacsorát adni!
– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva,
gyorsan kisietett a szobából.
Szilveszter fölsóhajtott:
– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.
Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.
– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.
Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta,
szinte kérkedni kezdett:
– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit
akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana
magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell
tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.
Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:
– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt
fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő
a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.
– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos
arcfintorítással.
A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott,
fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint
máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai
pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet.
Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges
időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes
kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki
ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára
elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott,
hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán
félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a
házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő
királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme
hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság
tagjain.
Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz
azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:
– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet
parancsolni.
A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az
asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen
védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az
asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és
Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:
– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak
tovább.
Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy
hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt,
mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére
mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket,
mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)
Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére
sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi
csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy
váratlanul társaságba keveredett.