jóbaráthoz illik.
– Verset fogok róla írni.
– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint
a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe,
midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő
aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel
az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a
tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.
– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.
Alvinczi intett a kezével:
– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj
Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a
kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem
tudom elfelejteni, amióta láttam.
– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.
– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán
követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár,
hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben
segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana
az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit
jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.
– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a
Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű
urak karjaiba.
– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz,
hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel
levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt,
mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés.
Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én
gondoskodhatnék.
– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!
Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt
egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki
purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a
termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel
telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte
megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik,
nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot
alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább
nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és
fütyörészve jött le a hegyről.
– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában,
amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.
Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.
– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.
– Már felöltözött.
A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott
arcán.
– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.
Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája
olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon
függött volna.
A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a
duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk
körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt
halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot
terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi
kis húst vegyenek magukra.
A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka
sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.
– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.
Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.
Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla
volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a
viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás
asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el
végleg a temérdek iratok.
A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem
tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő
várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való
ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.
– Jó napot, méltóságos úr.
Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta
szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem
vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.
Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában,
finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt
helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása
mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a
szerződést aláírja.
Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen
bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette
zsebkendőjét.
A kövér jegyző sebesen olvasta:
– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső
kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai
növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir.
kamarás, földbirtokos…
Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.
A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének
tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről
gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért
kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony
óhajtásához mérten a színi pályára lép…
Az aláírások következtek.
Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
alkalommal.
Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.
– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.
– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.
Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e
szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett
francia hercegnők imádkoztak.
– Ime, jegyesi ajándékom.
Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.
– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.
A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában
megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan
hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:
– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába
élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban
szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek.
Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó
szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és
angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy
még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak
igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot.
Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá,
mint a két szemedre.
– Igenis, sire.
Egy óra mulva János inas berontott a szobába.
– Méltóságos úr, itt van a hajós.
– Miféle hajós?
– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.
– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.
– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.
A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal
hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját.
Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen
előrenyomult.
– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem.
Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik.
Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.
A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.
János ismét a szobába nyomult.
– Csengetni méltóztatott?
– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész
nap.
– Úgy lesz, méltóságos úr.
Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi
kocsija.
A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
Alvinczi a kocsiból kiszállott.
Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe
öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely
fejedelmet.
– Parancsoljon, Monte Cristo uram?
(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet
csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek
előtt.)
– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve,
ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott
ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben
Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a
címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise
tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem
vigyázott a ringyó…
– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen
senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a
jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és
nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan
bezárta.
– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és
halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom
óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna
megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár
vizet!
Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját
alsó ajkára téve nézett maga elé.
Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a
kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról,
amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.
*
… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a
szerkesztő kezét:
– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom
látogatni.
Rezeda úr vállat vont.
– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná.
Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.
– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.
Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:
– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a
nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még
férjhez is óhajtanak menni.
– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.
Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a
bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak,
ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a
muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy
kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok
keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a
határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a
vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A
különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos
amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a
horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a
Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy
festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában
virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)
Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.
Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál
volt. A kapitányt Henriknek hívták.
A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van,
csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott
kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében
mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint
hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi
Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A
hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat
pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és
jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“
Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket
a Valse de Moscox alatt.
*
Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette
a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el,
mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a
kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át.
Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.
Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka
meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat
áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid
ruha alól.
– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van
már – a lábam?
– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem.
Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban
helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még
akkor megjelenünk.
– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a
Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a
hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat
fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül
megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére,
aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a
piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.
– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!
– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot
s a szekrény tetejére hajította.
Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla
fölött fölkiáltott:
– Klára, dugd el a nadrágokat!
Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája
alá, azután megint elővette.
– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra,
látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes
polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs
egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.
Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a
kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.
– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam,
amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És
a derékon csokorba kell kötni a szalagot.
Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.
Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy
majálisozó diák.
– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a
színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük,
mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti,
selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten,
ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű
napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a
verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy
név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás
lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely
rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök,
mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc;
kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap;
így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi
pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre
mutatott.
– Ott szoktam varrni.
Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait
végigfuttatta a billentyükön.
– Itt szoktam ábrándozni.
– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre,
úgy látszik, már régen készülődött:
– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet
istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is
különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította.
Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák,
köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a
színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is
érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a
mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez
magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most
csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent
rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött
s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,
szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében
előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten
árvaleánykái.
– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni
kell.
Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította
Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann
szerelmi dalát.
A zene alatt Klára halkan megkérdezte:
– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem
lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?
– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.
Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:
– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem
elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha
egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.
Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt
járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer
pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az
átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba
vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára
simogatására.
– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt
ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.
Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat;
ez azonban szomorúan nézett a földre:
– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.
– Nem baj.
– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe.
El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy
grófné lesz, vagy utca leánya.
Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét
ajtaját nyitotta ki egyszerre.
Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal
hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.
Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.
– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben a Fedórában játszottál, –
mondta később halkan Szilvia.
Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges,
örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen
nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de
vidor mozdulattal fölkiáltott:
– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?
Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.
– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt
szertartásosan Szilvia.
– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.
IV. A legbarátságosabb pesti ház.
Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre
mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné
asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez
intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői
lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és
lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame
Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.
Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt
Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi
lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique –
színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi
garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta
vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,
vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett,
franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja
megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a
faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a
nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.
A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy
csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi
éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az
ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn
holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők
nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.
Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy
részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek
volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak,
sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű
Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai
voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok
(akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád,
elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a
bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket,
hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“
lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás
hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd
sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a
regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes
öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a
világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.