a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi
ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a
társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy
fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a
nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük
mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg
fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom
az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s
éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te
vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh!
Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!
– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.
– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért
Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így
üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai
szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig
azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták
fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak
megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl
magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind
„tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe
súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.
– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan
pillantott Rezeda úrra.
– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen
tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen
például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi
igért Montmorency Clarence-nak.
Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét
kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot
hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)
– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen
érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki
volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s
elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.
– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy
tipró. Szívtipró.
A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a
coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.
– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő
cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette
és körülnézett, mintha más társaságot keresne.
Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített
fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.
– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.
– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt
hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.
– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen
nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a
nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem
kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.
– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte
Rezeda úr.
Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a
kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló
réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.
– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.
– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az
ifjúember, hogy hozzá beszélek.
Klára nyomban elintézte a dolgot.
– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.
– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés
sorrendje?
A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.
– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta
s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is
vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.
– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag
Klára.
– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A
férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.
– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy
égetnének meg, vén bocskor!
III. Indiában rossz volt a termés.
A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik
legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere
Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak
maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló
ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra,
hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején,
származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A
Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a
Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt
a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván
azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó
táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr
megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a
professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet
lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes
Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt,
a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben
természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar
követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási
próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi
zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a
párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb.
(Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán
a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele
a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának
bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a
százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú
ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház
körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan
küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg
vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam,
most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az
olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe,
amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát.
Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz
táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia
követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor
vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a
csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira
a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár,
elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét
küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva
indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos
inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a
Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre,
megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg,
ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most
kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni,
lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon
Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első
foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas
kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem
lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel
ugatott volna.
(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez
érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:
– Istenem.)
Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.
Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a
nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá
testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki
kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.
– Fölébredt a fejedelem?
– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.
Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott,
amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang
tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.
– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.
Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt
elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán,
amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely
alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A
pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő
messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt.
Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil
Blas“-t.
– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én
írtam.
A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.
– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.
– Igen rövid, – tódította később.
Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.
– Nos?
– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.
Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva
nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.
A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok.
Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott,
amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom,
de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt
szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe
nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s
halkan, unottan megszólalt:
– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az
angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a
névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!
Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg
írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros
mellénye tájékán.
– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette
az ajándékot, ha azt megköszönték.
– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.
– Estély lesz, szőr. Szoáré!
– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk.
Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én
nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a
nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának,
régi barátnőnknek.
Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget
megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a
Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen
köpönyege.)
Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt
benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s
furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán
elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy
régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény,
amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a
fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok.
Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária
Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos
kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből
egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán
az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel.
Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere
préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei,
amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy
szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában
aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek
közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy
férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös
feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet
valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon
sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az
ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző
követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)
Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a
szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az
asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.
– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok.
Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai
terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést
csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.
Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a
téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.
– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter
elhagyta a szobát.
Katonás komolysággal lépett be a legény.
– Mi ujság, János?
– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.
Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
öltözködés idejét halogatná.
– Mit rendeltünk mára, János?
– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A
salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.
– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony
otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!
– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg
tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.
Alvinczi elgondolkozott:
– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?
– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.
A fejedelem a multba nézett.
A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott.
Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az
ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy
könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye
felöltöztesse.
A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot
freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször
megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe
gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot
vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek
és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg
pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját
különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint
a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott
csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak
ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi
szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a
legnemesebb szivart jelentette.
A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre
szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről,
amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt.
Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy
bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig
vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb
lett a pesti vagyon.
A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János
inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.
– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.
Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.
– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…
… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe
dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján
heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére
fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt),
Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik
levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek
sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az
éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt
a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.
– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja
nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és
szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros
szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.
A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így
Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:
– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt
Viktória-fontot!
Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.
Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.
– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz
aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.
A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó
előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el,
mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha
kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga
gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.
– Jó éjszakát, János.
A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó
felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.
(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a
kezét, mintha láza volna.)
Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics
muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra
forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.)
Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás
hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes
látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi
estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki
egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus
regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás
hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi
s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön
író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről.
Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy
pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas
fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a
borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán
és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az
ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs
Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből
s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol
az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az
eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)
Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres
uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.
– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!
A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és
komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér
füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni
lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat
és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér
vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás
szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban
érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös
figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi
országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a
japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton
hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában
nagy utazásokra gondoljon.)
A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és
arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli
napsugárban.
– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel
nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog,
Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a
lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt
lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban
hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát
tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki
mintha a közelgő tavaszt hirdetné.
Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.
– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A
nagyúr parancsolja.
Alvinczi a füstbe nézett.
– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való.
Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol
művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő
és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal
kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában,
talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő,
mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi
igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.