zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek
neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény
Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt
az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a
halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és
burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák
váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és
a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk
nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem.
Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent
papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze
költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az
aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú
hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak,
akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a
ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi
estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke
cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt
arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és
Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni
lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor
elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt
szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott
a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a
szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők
nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü
feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.
Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A
redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge
nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak
színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik,
amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a
vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett
vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta
meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is
bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot.
Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán
színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és
csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik
Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely
uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas
foteljei között.
A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái.
A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi
falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában,
hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran
állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei
elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott
senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a
budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig
mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily
jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint
pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai
színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők
már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló
(de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?
Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül
igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak.
Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró
angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még
jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti
operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt,
mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben
az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért
nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben
és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége.
A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel
egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik,
Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő
alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem
szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg
Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné
Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem
igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!
Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget
öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is
elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a
lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött,
a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör
tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias
ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory
kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok,
ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás
kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent
az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó
oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert
lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt
fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az
előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a
fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a
nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal
zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki
küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?
Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában.
Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory
lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból
a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai
pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni
kezdte a lábát.
– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta
Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust!
kiáltanak háromszor.
Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:
– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A
kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.
A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez
hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített
cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső
részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta
azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg,
mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti
világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss
fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A
kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára
felé.
Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést,
mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.
– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét
levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani
játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. –
Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton
férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között.
Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet
csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon
szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt
mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából
jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti
a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán
harisnyája, hiába utánozza Jászait.
Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott
volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a
bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a
köszöntését.
– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.
– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a
mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt,
mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz
előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis
ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a
helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után
nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér
keztyűvel folytatott eszmecserét.
– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért
nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz,
azt mi is ismerhetjük.
Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán,
mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.
– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok
ezen a tényen semmi csodálkozni valót.
De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz
felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és
hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért
pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú
embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem
szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.
A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben
szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.
– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én
kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban
ábrándoztam.
– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.
Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait
óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan
halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné,
mintha félálomban lesné az álom folytatását.
– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a
hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg
Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok
fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben!
Miért?
– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a
leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok
fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak
számítanak, hanem a tettek.
S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi
alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és
magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden
emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a
nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott,
amennyire kíváncsi volt.
– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak,
hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!…
Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé
óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt
utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit
rajongott! Uram, én minden művét ismerem.
– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája
föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, –
akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett
énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban,
hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott
lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak
hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől
közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis
madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.
S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő
pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával
mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem
szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“
A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:
– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.
Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára
ütött.
– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.
– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot.
Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.
Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon
nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben
a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította,
mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó,
konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar
nézni egy képet, amíg az megelevenedik.
– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna:
„Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy
szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“
– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.
Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz,
mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez
nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.
– Pesti lakos lettem.
– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?
– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.
– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.
– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.
– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.
Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét
mondaná.
– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.
Szilvia összecsapta a kezét.
– Hallatlan!
Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.
– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…
A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a
vicc-srapnell pusztításától.
– Harmadik lapom „A lámpás“.
Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt
bólintani.
– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?
– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az
utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a
világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb
meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?
Urbanovicsné hátrafordult:
– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.
– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint
színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth
kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem
tudja a szerepét.
Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr
magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen
mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy
holnapután…
– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott
írni?
– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.
– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A
legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a
présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő
uram?
Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a
Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire,
amíg meg nem puhul.
– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából.
– Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a
népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…
– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a
vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.
– Mikor maga játszott.
– Ferenc József-kabátot hordott.
– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.
– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.
– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
– Oldalszakálla is volt.
– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra
nézett.
– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.
– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a
deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen
szaga van a szájának.
– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?
– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom
a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és
vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete
hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már
joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.
Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.
– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta
fehérnemüt.
– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord
koszorut és pirománia a betegsége.
Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a
civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.
A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett,
míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent
csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével,
amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt
megszorította a hirlapíró kezét.
– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot
közölne.
Majd hangosan megkérdezte:
– Velünk tart?
– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? –
szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán,
mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.
A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján
friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.
– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a
szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.
– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában
Kürtös és unokahuga miatt.
A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy
szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint
éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak
hazafelé.
– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. –
Kihuzták a török sorsjegyemet.
Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.
– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre
kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)
– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, –
mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt
iszik.
– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára,
miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.
Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.
A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon
tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros
szőnyeg volt a padlóra terítve.
– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
fitymáló hangon. – Hé, fogadós!
Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról.
Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki
semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.
A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen
jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte
vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni
mulattatásának szentelte magát.
– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
jellemszínészre?
– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól
enni.
– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?
A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.
– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen
mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az
asztalnál!
A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús
dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig
elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan,
temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután
színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még
harminc éves se volt egészen.
– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre
Klára a szótlan szerkesztőt.
– Magának.
– Dehogy! Szilviának.
Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A
lámpás-ba.
Szilvia engedelmeskedett.
Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt,
kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a
megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb
szakértelem volt jelen.
Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr
szavait.
– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka
fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember!
A nagysága molett hölgy ezek szerint.
– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns
dolgokról beszélni.
– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, –
mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán
sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?
– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.