Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
A VÖRÖS POSTAKOCSI
REGÉNY
IRTA
KRÚDY GYULA
HARMADIK KIADÁS
10–15. EZER
BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomban érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem.
De könnyét rég elsírta már.
(_Anyégin._)
_Levél Kiss Józsefhez._
Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája,
amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig
meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek
bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek
miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok,
alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők
gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több
ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint
valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül
közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól
tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a
vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki
régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a
postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban
közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi
estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek;
apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok;
züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl;
halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések,
amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan
remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az
ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a
gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és
óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a
színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a
villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és
szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz
szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a
történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán
az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca
zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti
szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség.
„Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen
tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson
egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult
asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és
arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon
kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a
nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül
kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn
karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak,
férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik
mindez?
Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott,
kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt
kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy
közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak
frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és
falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek
és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az
író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy
regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a
történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a
közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most
a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor
enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat
megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem
is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba
essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió,
mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a
regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint
akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.
Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!
Tisztelője és híve
_Krúdy Gyula_.
Budapesten, 1913. vízkereszt napján.
I. Tavaszi vasárnap Budán.
Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két
nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem
hívta őket szerződés.
A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a
tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból
állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen
elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott
köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a
szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha
temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva
merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább
leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok
mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők
mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a
házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges,
hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi
Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a
megfojtott rác kupec?
A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el,
miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt,
közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a
lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban
senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán
hagyták el lakásukat.
Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a
Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony
botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb.
Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke
volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a
minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek
óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s
azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi
becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom
harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte
tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már
várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes
cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor
könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü
lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik
mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az
olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak,
vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az
utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka
a formásabb női lábbeliket.
Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg
úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak
szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai
Dunaparton.
Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki
mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit
megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a
hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a
vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó
csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a
füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed
ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha
megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta,
az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja
olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan
nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az
eladásra.
A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia
karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai
gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a
kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat
nevetett.
– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász
keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől
valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori
urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki
úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan
uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam
odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy
megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony
és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak
meghallották kivánságát.
Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán
bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán
születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem
volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész,
tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a
Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő
beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas
mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora
területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok…
Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi
életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves,
egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!
Istenem, csak tudnék közöttük választani!
Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben
ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg
megvetéssel mérte végig a gavallért.
– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik.
Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.
Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.
Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen
lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő
siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli
kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve
vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak
hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik
napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok
egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, –
egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt
elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül
a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi,
de titkon nagyon vár.
A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes
párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat.
A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a
társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az
emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt
ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna,
amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női
fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már
felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly,
szemében üde tavasz…
A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért,
mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig
érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy
konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki
szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi
temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a
szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és
látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a
kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná
hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.
– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a
hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?
A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai
korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból
jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi
Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és
elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy
mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy
elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy
gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki
ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.
Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb
budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is
visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a
fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.
– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső
donjuan ezidőtájt a hidakon túl.
Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna,
Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan
megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a
guerilla-harcokban):
– Levelet irunk a Nap-nak!
Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga,
kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent
a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők
kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket
kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte
az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón
jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó
hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü
toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen
kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja
Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai
kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a
fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen
pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.
A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról.
Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést
sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,
elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak
hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a
régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette
tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult
kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók
tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák
kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s
a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint
udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti
zsidóleánynak.
Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára,
ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző
figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és
szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A
vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai
korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított,
kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a
tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára,
a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a
hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul
csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.
– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből
elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem
szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki
leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó
katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha
Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy
fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy
aranysisakos középkori király.
Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
napokat.
– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.
– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt
Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs
mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.
A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre
jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga
volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy
otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben,
ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez
pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a
jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós
süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok,
görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus
csizmában ült házikójában.
A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy
Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz
selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment
mulatni Magyarországra.
A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett
meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is
el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a
vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a
cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen
beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette,
itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három
napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a
vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és
Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette
ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert
emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy
tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.
– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A
vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.
Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta
elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A
Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral
vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon
kiáltott unokahugára:
– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert
nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A
nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.
A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel
járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.
Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.
– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.
– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon.
Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus!
– megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?
Szilvia élénken fölemelkedett.
– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.
– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a
kabátját.
Körülnézett a kis lakásban.
– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat
az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket
hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta.
Hadd lássalak, Szilvia.
A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a
száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül
barátságosan a hátára ütött.
– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva
mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek
között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a
vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De
az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.
– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.
– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a
vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint
beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a
vöröseknek!
Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
vizsgálatnak.
– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!
Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.
– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy
keress valamely jóravaló szeretőt.
– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.
– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak,
elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy
szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy
háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat
megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas,
kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind
elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy
nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal
farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven
éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a
befagyott Drávában.
Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
Urbanovicsné elveit.
Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond
gondolatai is támadtak.
– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? –
kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?
A horvát asszony vérvörös lett.
– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim,
legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi
vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy
jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden
vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki
sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen
kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt
tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban.
Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De
mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
dolgokban!
Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
hatalmas vállait.
– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
vacsorára?
– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.
– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki
kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád
korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel
zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert
vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem
az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett
szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg
volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba.
Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi
mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?
Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett
elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal
olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a
Városligetben.
– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.
– Gyönyörü, – felelte Klára.
– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz.
A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a
festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú
vénasszony, ha már eddig kibírtam?
Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.
– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem
volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni
hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a
szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint
azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára
elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni.
A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.
Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.
– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi
igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy
tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek
jövök!
Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.
– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. –
Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az
igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez
sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante
versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék
föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot,
zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket
olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek
nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs
fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte
ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám,
hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit,
akiért érdemes volna akár elrothadni!
Szilvia a zongorához ült.
– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…
– Mi volt az apád?
– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
színházi zenészen.
Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor
kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki
bizonyos kis csipkéket készített elő.
– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.
A drámai művésznő nevetett.
– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.
– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor
szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.
– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné!
Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!
– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár
háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson
az ajtón.
– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a
pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel
találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném
be a lábam.
– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.
A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.
– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami
ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?
Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett
hozzá.
Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia
azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra
ösztönözte.
– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű
neked. A ruháidat magad varrod…
– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a
színésziskolából.
– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.
– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.
– Mélyen alszol.
– Mint egy szakácsné.
– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi
mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni
mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az
orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s
félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én
nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.
– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai
színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.
Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha
saját magát ölelte volna meg.
– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak.
Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az
ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába;
Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a
város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához
s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány;
ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek
szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a
kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek,
pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak
nevezett.
– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.
– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó
családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt.
Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen
elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy
színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig
vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek
volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli
éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe
hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült
az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az
ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az
ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be
az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran
elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes
pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?
– Bizonyára.
– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült,
mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már
kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a
kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt.
Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem
emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de
az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt
voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.
– És én hol lehettem ekkor?
– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl
ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába
hivott!
Klára nevetve forgatta a vasalót.
– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák
alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel
álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem
karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy
katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.
– Az én huszárom vitte el emlékbe.
Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és
figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája,
foltocskája?
– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?
– Elvitte. Nem kérdezte, kié.
– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka
ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A
kapitánynak piros orra volt.
– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos
pillantást vetett a barátnőjére.
Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.
Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra
ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé
vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá
reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban
a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis
állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a
kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely
kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett
menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel
letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már
leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s
a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe,
mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi
színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik
városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és
a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A
sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél
sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő
gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város
megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr
regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú
Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller
urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba
ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a
virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek,
a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi
színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a
levéldobozon.
– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…
– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos
szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az
uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki
előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a
másik felét.
A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A
városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú
gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos
nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad
szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal
világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját
viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér
mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.
– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek
voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. –
Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó
pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki,
esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom
teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot
viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki
tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!
Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a
Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a
tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz
már többé soha.
… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az
egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a
virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék
karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei,
a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas
sapkájában kedveskedve szalutáltak:
– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.
– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos
barna fejét a zongora lapjára hajtotta,
– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az
ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a
színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!
A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A
legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a
sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás
kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a
lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.
– Mi történt? – kérdezte Szilvia.
– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy
leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a
fülbevalója akkora volt, mint a dió.
– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon
kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény,
pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen
fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony
vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a
pesti hivatalnokoknék divatját.
Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon
egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy
rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét.
Más ékszert nem kivánt.)
Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.
– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán
a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a
hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?
– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és
nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors
elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a
néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt
magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.
Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.
– Milyen szép lábad van! – mondta végül.
– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt
mindenki tudja.
A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt.
Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az
Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.
A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.
Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó
darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a
lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti
vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.
– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja,
hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.
– Tudom. A pesti nők romlottak.
– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.
– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend
legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.
A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A
fiákeres félrerántotta a lovait.
Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény
ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási
vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire
sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában
Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen
fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és
fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy
elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely
addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan
hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.
Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült
mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót
vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.
A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a
hölgyek kocsijában.
Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott
a kocsisnak.
– Kié volt ez a vörös kocsi?
– Alvinczi őnagyságáé.
– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.
Szilvia később halkan odaszólott Klárához:
– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
iskolában.
Klára megvetően legyintett:
– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.
II. A szinésznő és lába.
A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak,
nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba
verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.
Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti
arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul
eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura,
Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld
szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb
ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika
sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani
operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony
tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra
adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai
polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a
modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve,
hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét.
Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról
elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik
fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával
ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy
régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta
Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik
később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban
szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a
sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a
befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a
minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap
feladta a főnöke kabátját.