--Tegye föl a kalapját, Ernesztine és menjünk,--mondá pár nappal
később Veronika kisded prémes bundájában és tollas kalappal fején
lépve be az öreg komornához, ki ablaka mellett ülve nézte a
háztetőkről lefüggő zuzmarát, s azt gondolta magában, hogy milyen jó
dolga van annak,--ki meleg szobájában ülhet.
--Ilyen hidegben akar grófnő sétálni menni?--kérdé, megriadva hagyván
el helyét.
--A hideg levegő egészséges,--viszonzá mosolyogva a leányka.--De ne
féljen, nem akarom öreg lábait próbára tenni. Kocsin megyünk.
--Az más!--viszonzá megvidámulva Ernesztine s gyorsan öltözni kezdett.
De midőn kiléptek a kapun, csodálkozva tekintett körül. Kocsit nem
látott sehol, s gyanakodva nézett Veronikára, mert hozzá volt szokva
annak tréfáihoz.
--Csak az első bérkocsi-állomásig megyünk. Ne ijedjen meg.
--Miért nem hozatott kocsit ide, grófnő? Ha nem akar gyalog menni,
fölösleges ezen a hosszú légvonatos utczán végig ballagnunk ebben a
fagyos szélben.
--Jőjjön, jőjjön, mindjárt ott leszünk, senkinek sem szabad tudni,
hova megyünk s azt a portás előtt meg kellett volna mondanom.
--De hát hová készül oly titkos útra?
Veronika nem felelt, gyorsan sietett előre, Ernesztine alig birta
követni.
Midőn a kocsi-állomáshoz értek. Veronika besegíté az öreg komornát s a
kocsisnak mondá:
--A Sacré-Coeurbe.
Ernesztine elámulva ült mellette.
--Hova mondta a kocsisnak, hogy menjünk?--kérdé, azt hivén, hogy nem
jól hallott.
--Zárdába, hol addig, míg én a fejedelemnővel beszélek, nézheti a
szentképeket, s imádkozhatik, és nem lesz hosszú az ideje.
A komorna megcsóválta fejét.
--Oly különös dolgok történnek egy idő óta nálunk,--motyogta rossz
kedvvel--és ez ismét valami szokatlan kirándulás.
--Fontos teendőm van ott, s remélem, jól fogok végezni.
Többé egyetlen szót sem váltottak együtt, s nemsokára a zárda kapuja
előtt állt meg a fogat, hol Veronika a fejedelemasszonyról
kérdezősködött, s megmondván nevét, rögtön be is bocsátották ahhoz.
--Mit kíván, gyermekem?--kérdé az tőle, jóindulattal tekintvén a
viruló szép leányra.
--Néhány nap előtt egy fiatal hölgy jött ide,--kezdé Veronika.--
Somorjay Teodózia a neve. Vele kivánok beszélni.
--Az nehezen fog menni,--viszonzá kellemetlen meglepetéssel a
fejedelemnő.--Ő betegen érkezett hozzánk, s mint mondta, kimerült és
nagyon boldogtalan; és arra kért, ha valaki keresné, senkit se
bocsássunk hozzá.
--Én legjobb barátnője vagyok, ő pedig menyasszony. Valamely
félreértés következtében határozta rá magát, hogy titkon elhagyja
házunkat és ide jőjjön... Beszélnem kell vele okvetetlen. Kérem,
bocsásson hozzá. Remélem, nem ágyban fekvő beteg.
--Az volt, de ma már elhagyta ágyát, s kérem, gyermekem, ne zavarja őt
nyugalmában és szándékában, ő zárdaszűz óhajt lenni.
--Tudom! És legyen, ha azok után, miket én mondani fogok neki, nem
változtatja meg szándékát,--viszonzá hévvel Veronika, s kezét kérően
tette össze.
--De gondolja meg, helyes, sőt szabad-e valakit eltéríteni akarni
szent czéljától, ki Istennek kivánja szentelni életét?--kérdé majdnem
hidegen a fejedelemnő.
--Szerintem ahhoz, hogy igazán szívből és vallásos elhatározásból
tegyünk ily lépést, semmi másnak nem szabad elfoglalni lelkünket,--
mondá korához alig illő komolysággal a leányka,--holott Teodóziának a
szíve tele van szerelemmel, s csak a kétségbeesés vezérelte ide.
--Bármi az oka hozzánk jövetelének, itt békét, csöndet és nyugalmat
talál; s ha később mást határoz, bármikor elhagyhatja a zárdát.
--Tehát nem engedhetik meg, hogy találkozzam vele?--kiáltott föl
türelmetlenül Veronika.
A fejedelemnő pár pillanatig gondolkozott.
--Határozzon ő maga,--mondá azután, s csöngetett és a belépő apáczának
mondá:
--Kérdezze meg Somorjay Teodóziát, kiván-e találkozni Eszthey Veronika
grófnővel?
A zárdaszűz eltünt, s a fejedelemnő ismét vendégéhez fordult.
--Ha találkozik barátnőjével, kérem, ne izgassa föl, mert az orvos
idegrohamoktól féltette, mi azonban mostanig szerencsére nem
következett be, de ki tudja, mi történik, ha...
Ekkor visszajött a küldött, s jelenté, hogy Teodózia várja a vendégét.
Veronika szeme örömben villant föl e hirre, míg a fejedelemnő arczán
az ellenkező hatás látszott; de a leányka nem vette azt észre, mert
repült az őt vezető zárdaszűz után, alig várva, hogy Dóziát lássa, ki
oly szintelenül és betegen jött elébe, hogy megdöbbent látásán.
--Miért keresett föl, grófnő?--kérdé gyönge, fájdalmas hangon.--Én
leszámoltam mindennel, s egyedüli óhajtásom e zárda falai között
tölteni életemet.
--És nem gondol arra, kinek koczkára teszi életét?--kérdé mély
érzéssel Veronika, levonva maga mellé Dóziát, s szeretettel fogva át
derekát.--Oroszlay magának vőlegénye, s nincs ok rá, hogy cserben
hagyja... Tudja-e, hogy ő olyan valamire fogja határozni magát, mitől
Isten óvjon meg mindnyájunkat, kik jó keresztények és vallásosak
vagyunk.
--Az nem lehet!--kiáltott föl rémülten Dózia.--Ő tudja, hogy miért
hagytam el... Nem vagyok méltó hozzá, s ha ma kész volna is értem
minden áldozatra, később megbánná és akkor...
Kezébe rejté arczát és keservesen sírt, s nem tudta bevégezni
mondatát.
--Olyan embernek tartja Oroszlayt, kinél az érzelmek elromlásnak
vannak alávetve? Nem, Dózia! Azt nem szabad és nem lehet róla
föltételezni. Én ismerem őt évek óta, majdnem gyermekkoromtól és
mondhatom, hogy kevés férfi van hozzá hasonló, jó, gyöngéd, állhatatos
és számtalan leány boldog volna, ha ő megajándékozná szerelmével.
Oly nagy hévvel, meggyőződéssel ejté ki e szavakat Veronika, hogy
Dózia levéve kezét szeméről, meglepetve tekintett rá.
--Maga is szereti őt?--kérdé önkéntelenül, majdnem rémülten.
--Sokkal jobban, mint fölfogni képes volna, mert én saját boldogságom
árán kivánom őt boldoggá tenni; míg az, kit szeret, romlásán dolgozik.
--Ne mondja ezt, grófnő, hisz mérhetetlen az, a mit én e
határozatommal veszitek!--kiáltott föl zokogva Dózia,--Nekem nincs más
menedékem e kopár falakon kívül, s itt kell töltenem egész életemet.
--De miért teszi? Egészségtelen képzelődés, a mit cselekszik és azt
hiszi, hogy valami hősies tettet követ el, pedig csalódik. Én
gyávaságnak tartom elhatározását. Nem mer megküzdeni a nehézségekkel,
melyek nem is léteznek. Elbujik, mint a büntetéstől félő gyermek, s
magával együtt szerencsétlenné tesz egy oly embert, kinek életét földi
mennyországgá tehetné.
Dózia valósággal meg volt rémülve ettől a határozott kijelentéstől, s
félve, habozva tekintett a beszélőre... Mennyivel nagyobbnak, szebbnek
látta őt önmagánál, ki oly fenséges lelkesüléssel védte azt az ügyet,
mi tönkretette saját jövőjét, míg ő: igaza volt Veronikának, gyáván
megfutott a nehézségek elől.
--Nemde, grófnő, maga nagyon rossznak, önzőnek és szívtelennek tart
engem?--kérdé bátortalanul s könyes szemekkel.
--A legszívtelenebbnek, kit valaha ismertem! Nem törődik senkivel,
semmivel, csak saját képzelgéseivel, és hagy egy egész csapat embert
nyugtalankodni távozása miatt. Avagy azt hiszi, helyesen cselekedett,
mikor titkon elhagyott bennünket és ide menekült?
--Féltem, hogy beidéznek tanunak a Holcsi-ügyben, s ez
beszámíthatatlan állapotba kergetett.
--Annak mások is ki voltak téve, s mégsem szöktek meg. Különben az az
ügy már be van fejezve. Holcsi meghalt a tárgyalási teremben birái
előtt. Szívszélhüdés ölte meg s két nővérét szabadon bocsátották.
Dózia a legnagyobb ámulattal hallgatta e szavakat.
--És Klára... Mi történt vele?--kérdé visszatartott lélekzettel.
--Róla nem tudok semmit. Most azonban vegyen kalapot és köpönyeget s
jőjjön velem; legyen vége a habozásnak. Jól öltözködjék föl, mert
hideg van.
--Hogy lépjek a grófnő elébe, ki bizonynyal megvet engem?
--Ne aggódjék azon. Én felelek mindarról,--mondá erélylyel Veronika.--
Vegyen búcsút a fejedelemnőtől, s menjünk e szomorú helyről mielőbb!
Dózia pár percznyi habozás után felöltözött. Fátyola alatt könyek
hulltak arczára, mikor a fejedelemnőtől elbúcsúzott, ki megrovó
szavakkal mondta el, hogy mennyire nem helyesli ezt az ingatagságot, s
nem jósolt jót a jövőre, de nem tett ellenvetést Dózia távozására
nézve.
A leányokat megpillantván Ernesztine, bámuló fölkiáltást hallatott.
--Tehát ide menekült?--kérdé majdnem gúnyosan Dóziától, ki nem felelt,
némán, lesütött fővel ült társnője mellett, s hosszú pilláit nem merte
fölvetni és szó nélkül érkeztek a palotába.
Szobáikba mentek, hol Veronika egyedül hagyva pár pillanatra Dóziát,
néhány sort vetett papirosra, s Oroszlaynak czímezve, azonnal elküldte
ezt a grófnak:
«Dózia itt van. Jöjjön mielőbb.