Holcsi Kálmán ügyvéd bűnpörének nyilvános tárgyalása egy szombati
napra volt kitűzve s óriási érdeklődés mutatkozott a közönségben
iránta, melyet már hetek óta izgattak a lapok tudósításai, melyben,
mint híre járt, főrangú személyek is szerepelni fognak.
A mondott napon a törvényszék tágas terme fulladásig megtelt kiváncsi
közönséggel.
A birói emelvényen ült az elnök s jobbról-balról mellette a birák.
Előtte a jegyző, oldalt az ügyész s távolabb nyult el az esküdtek
padja, melyen tizenkét esküdt foglalt helyet, az elnök háta mögött az
ujságok tudósítói, kik feszülten várták, mikor kezdhetnek
jegyzéseikhez.
A tanuk padján ült Lamberth Klára, Pármai Juliska, Zsófi, volt
szobaleány, Latorné, ki Genfben is volt Holcsi gyámleányával és
Dóziával, Tornyoson pedig a háztartást vezette. Kardos, a detektiv és
Somorjay Károly a koronatanu, ki betegen, sápadtan, összetörve ült
helyén s nyugtalanul tekintgetett az ajtóra, melyen a vádlottnak
belépni kellett.
Holcsi nagyon öntudatosan jelent meg a teremben. Pillantása átröpült a
tanukon, s Klárának vidáman, biztatóan intett, de midőn Somorjayval
találkozott, fenyegető dacz tükröződött abban.
Azután az elnökhöz, birákhoz, esküdtekhez fordult s udvariasan hajtá
meg előttük magát.
A törvényszéki jegyző felolvasta a vádiratot, melyben a vádlott
gyilkossággal és gyermekcsempészettel van vádolva. A biró megkérdezte
tőle: bűnösnek érzi magát? mire ő emelt, bátor, határozott hangon nem-
mel felelt.
Ekkor fölemelkedett helyéről a királyi ügyész, s azt az indítványt
tette, hogy miután a rendőrségnek még nem volt elég ideje az adatokat
összegyüjteni, s különösen Holcsi nővéreinek bűnrészességét
megállapítani, napolják el a tárgyalást bizonytalan időre.
De ez indítvány ellen hevesen kelt ki Holcsi védőügyvédje, s a
leghatározottabban protestált, mondván: hogy elég ideje volt a
rendőrségnek adatok gyüjtésére, mert hetek óta tartják védenczét fogva
egy közönséges, nedves czellában, mi által annak egészsége szenved,
kinek szívbaja van s egy oly régi, majdnem elavult bűnnel vádoltatik,
mely időből a tanuk közül már legtöbbnyire meghaltak és alig emlékezik
valaki a bűntettre.
Az elnök kérdő pillantást vetett birótársaira, azután pár perczig
összesúgtak, azután mondá:
--A védőügyvédnek igaza van. Semmi ok sincs a tárgyalás
elhalasztására, miután itt összegyűltünk. Hallgassuk ki a tanukat s
azután határozzunk a királyi ügyész úr indítványára nézve.
Az első tanu Kardos detektiv volt, ki nyugodtan, zavar, vagy habozás
nélkül felelt a hozzá intézett kérdésekre, habár tekintete koronként
elröpült a csinos Juliskához, ki lesütött fejjel ült helyén, s arcza
égett az izgatottságtól.
Kardos nyilt tekintete, nyugodt tartása és következetes feleletei
láthatólag jó hatást tettek a hallgatóságra.
Elmondta, hogy jött rá az évek előtt elkövetett bűnre, és sok fáradság
után sikerült neki rábirni Somorjayt a vallomásra, minek alapján tette
meg a följelentést Holcsi ellen.
A vádlott ismét gúnyosan mosolygott, de nagyon halavány volt, s kezét
többször szíve tájékára szorítá, mintha valamely fájdalom kinozná.
Miután Kardos bevégezte vallomását, Somorjay Károly lett fölhíva, ki
nehézkesen hagyta el helyét, görnyedten, s lesütött szemekkel várta a
hozzá intézendő kérdéseket.
Kiváncsi zúgás hangzott föl a hallgatóság sorai közül. Tudták, hogy ő
az egyedüli tanu, ki abból az időből, midőn Holcsi a gyilkosságot
állítólag elkövette: fölfedezéseket tehet, sőt már irásbeli vallomása
is a birák kezei között van, s nagy feszültséggel várták feleleteit.
De ekkor oly valami történt, mi az összes egybegyűlteket megzavarta és
nagy fölfordulást okozott.
A vádlott szó nélkül összerogyott, s elterülve feküdt a földön
halálsápadtan, mozdulatlanul; a hallgatóság felugrott helyéről s Klára
és Juliska rémült kiáltással futottak hozzá.
A közönség köréből egy orvos vált ki, s az élettelen testhez sietett
és gyorsan felgombolva annak mellényét, szivére tette kezét, s
hangosan mondá:
--Meghalt, ezt nincs ki fölébressze többé!
A birák zavartan tekintettek egymásra. Nem emlékeztek, hogy ily eset
történt volna hivataluk alatt a törvényszéki teremben. Visszahúzódtak,
a közönség is gyorsan kivonult, Somorjay is eltünt, s csak Kardos,
Klára és Juliska követték a testet, melyet visszavittek börtönébe
további intézkedésig.
Ez az eset óriási lármát okozott a fővárosban. A lapok hasábokat írtak
a történtekről, s aznap senki sem beszélt másról, mint a vádlott
haláláról, ki megszabadult a földi itélet büntetésétől; s most már a
legfelső biró előtt áll.
Természetes, hogy Esztheyéknél is nagy izgalmat okozott Holcsi esete.
Már hetek óta a legnagyobb izgalomban éltek a palota lakói. Rettegtek
az ügyvéd vallomásától, s talán még inkább attól, hogy Somorjay
megemlíti Eszthey gróf nevét is, sőt a grófot is beidézik tanunak. A
rendesen vidám, könnyűvérű ember egészen ki volt véve sodrából. Alig
mozdult ki hazulról, s betegnek állítá magát. Hermance grófnő nem
kevésbbé volt leverve az események miatt, mihez még Dózia eltűnése is
járult, kiről semmi hír sem érkezett, és lépéseket nem mertek miatta
tenni a rendőrségen, félve a botránytól.
Enyingi ebben a nehéz időben naponkénti s majdnem egyedüli látogatója
volt az Eszthey-családnak, s hordta a híreket Oroszlay
kétségbeeséséről és más egyéb, a Holcsi-pörrel kapcsolatban levő
eseményekről. Sok időt töltött Veronika társaságában, ki tőle szerette
volna megtudni mindazt, mi szüleinél érthetetlen volt neki. Azoknak
levertsége. Atyjának szokatlan viselete stb., de természetesen nem
sokat tudott meg tőle, mert az nem adhatott fölvilágosítást.
A legnagyobb részvéttel beszélt olykor Dóziáról, s Enyingi oly nagy
melegséggel nyilatkozott a szerencsétlen leányról, hogy Veronika
szivét egészen megnyerte s anyja előtt többször úgy nyilatkozott, hogy
ő ezelőtt Enyingit egészen másnak ismerte, mert majdnem semmi
figyelmet sem fordított rá, de most látja, hogy az mily melegszívű
ember.
A tárgyalás balesetének szenzácziós hírét is ő hozta először az
Eszthey-palotába, s ott a grófi pár föllélegzett Holcsi halálának
hirét hallva. Egyelőre meg voltak mentve annak vallomásától, de hátra
volt még a két elfogott nővér és Somorjay, kik annyit tudhattak a
multból, mint maga az elhunyt ügyvéd, rájuk nézve azonban már nem
voltak oly veszélyesek, miután a fő és igazi bűnös meghalt.
Némileg tehát visszatért a nyugalom a palotába, s a fiatal Béla gróf
is többet időzött otthon, mint a kedvetlenség idejében. Mert ő csak a
víg társalgást és mulatságokat szerette, s kerülte mindazt, a mi még
kedélyét megzavarta volna.
Egy napon Oroszlay is meglátogatta Esztheyéket s azok megijedtek azon
a pusztuláson, mi szép arczán ki volt fejezve. Vonásai nagy
szenvedéseket mutattak, s álmodozó szemében most keserv tükrözé magát
az elveszett remény miatt, mert ő sem hallott Dóziáról, de mind a
mellett folytonos remény és kétség között töltötte napjait.
A szalonba léptekor Enyingit is ott találta, s a kandalló körül a
hölgyeket, kik napok óta nem mehettek ki a házból a gyorsan beállt tél
hóvihara miatt és örömmel látták Oroszlay jövetelét.
Eleinte a napi eseményekről beszéltek, azután Enyingi rátért a
közeledő farsangra. Elmondta a bemutatandó leányok neveit, a
főrendűeknél készülő bálokat, s vidámságot öntött a társalgásba, mi
kissé nehézkesen indult meg, mert a hölgyek meg voltak döbbenve Jakab
gróf külseje fölött, ki, mint mondtuk, feltünő rossz színben volt, s
alig mertek előtte vidámabb dolgokról beszélni.
És ő észrevette ezt, s talán nem akarva szomorúságával terhökre lenni,
erőlködött Enyingi élénk társalgásában résztvenni, és Veronikához
fordulva, kérdé:
--Örül a farsangnak, grófnő, mi Lóránd szerint hosszú és tartalmas
lesz?
--Oh, én nem szándékozom többé bálba menni, vagy legalább az idén nem.
Oly nagy határozottsággal ejté ki e szavakat a leányka, hogy
mindnyájan csodálkozva néztek rá.
--Hisz még csak egy farsangon tánczolt,--mondá Oroszlay,--s azt
állítják a fiatal hölgyek, hogy a világban való szereplés kezdete
rendesen nehézségekkel jár és nagyobb náluk az elfogultság, mint az
élvezet, s a második farsang az, mely élvezetet szerez.
--És igazat mondanak!--viszonzá hévvel Veronika.--Rendesen nagy
várakozással kezdjük meg mulatságainkat, s talán ez tesz elfogulttá.
De rendesen nem találjuk azt, a mit vártunk.
--Ezt sok fiatal hölgy elmondhatná magáról, de legkevésbbé grófnő,--
viszonzá enyelegve Enyingi.--A ki oly ünnepeltetésnek van kitéve, az
többet talál, mint a mit talán várt.
--De nem mindenki vágyik arra, s nekem elég volt a farsang élvezete
egy télen. Végre is nagyon felületes mulatság végigtánczolni az
éjszakákat, hogy azután a napokat átaludjuk.
--Kevés leány gondolkodik így,--mondá Enyingi mosolyogva, s egy
pillantással Jakabra, kire látható kellemes hatást tettek e szavak, s
majdnem érzékenyen mondá:
--Szóról-szóra aláírnám grófnő állítását, csak azt csodálom, hogy hol
vette e tapasztalatokat? Lórándnak igaza van, kevés leány gondolkozik
így, s úgy az anyák, mint leányaik lehetetlennek tartanák másként
cselekedni, mint a bevett szokás előírja, hogy az egyik bál és
mulatságból a másikba siessenek vég nélkül.
--És természetesnek tartja azt, hogy Veronika így beszél?--kérdé
majdnem megrovóan Hermance, Oroszlayhoz fordulva.
--Veronika grófnő egyéniségét ismerve--igen.
--Ha tíz évvel idősebb volna, nem lehetne bámulni szavain. De
tizennyolcz éves korban ez természetellenes.
--És hány leány van, ki soha sem mulatott, s boldog és elégedett!--
kiáltott föl hévvel Veronika.--És hány van, ki ott a bálterem zenéje
mellett sírni szeretne, holott kötelessége mosolyogni és derült arczot
mutatni.
Oly nagy érzékenységgel ejté ki e szavakat a fiatal leány, hogy pár
pillanatra megakadt a társalgás, s a két ifjú meglepetve pillantott
egymásra.
--Csakhogy azok a leányok, kikről te beszélsz, nincsenek a te
helyzetedben,--mondá Esztheyné,--s nem azért nem vesznek részt az
ifjúság élvezeteiben, mert nincs kedvük, hanem mert nem tehetik.
--Például szegény Dózia!--mondá búskomolyan Veronika, mely név
kiejtése mindnyájokat megdöbbenté, s Hermance grófnő arcza élénk
rosszalást fejezett ki.
--Semmi hír sincs róla?--kérdé Enyingi.
--Semmi!
Oroszlay nem szólt a feleletre, de nagyon halovány lett, s Enyingi
mondá:
--Végre is a rendőrséghez kellene fordulni miatta, mert annyiban nem
maradhat eltünése.
--Nem, nem, azt nem tehetjük,--viszonzá hévvel Esztheyné.--Botrány
lehetne belőle. Ha nyiltan keresnénk, belejönne az az ujságokba, s ezt
ő maga legkevésbbé szeretné.
--De hát hova lehetett?--tört ki fájdalommal Oroszlay.--Miért
rejtőzködik azok előtt, kik szeretik és nélkülözik?
--Én nem tettem le a reményről, hogy vagy visszatér, vagy tudatja
hollétét,--mondá Enyingi.--Talán ki akart térni az esetleges
kihallgatás elől Holcsi pörének tárgyalásában, kivel összeköttetésben
volt, s félt, hogy beidézik tanunak.
--Az valószinű,--jegyzé meg Esztheyné, kinek nagyon kellemetlen volt
ez a beszédtárgy, s örömmel látta a komornyik megjelenését, ki
teakészlettel lépett be, követve az inastól, s gyorsan elrendezték a
tea-asztalt, mialatt megszakadt a társalgás, s Veronika a tea
kiöntéséhez fogott.
--Egy levelet hoztak a grófnőnek,--mondá a komornyik Veronikához
lépve, s átadva azt, ki rápillantva az írásra a borítékon, csodálkozva
szemlélte a teljesen ismeretlen betüket.
--Kitől van?--kérdezte Hermance grófnő.
--Nem tudom. Ha megengedik, fölbontom, mert oly különös érzésem van,
mintha a levél fontos tartalommal bírna.
És leszakítva a borítékot, mindenekelőtt az aláírásra pillantott s
annak látására halk sikoltás hagyta el ajkait.--A levél Dóziától volt.
--Mi bajod, Veronika? Kitől jön a levél?--sürgeté őt megrettenve
Esztheyné, s a többiek feszülten vizsgálták arczát, mert sejtették,
hogy abban valami különös lehet, itélve a leányka megdöbbenéséről,
kinek arcza a fölindulástól halálsápadt lett.
--Dó-zi-á-tól,--rebegte halkan, s olvasni kezdett, mialatt mély csönd
honolt a teremben.
A levél a következőket tartalmazta:
Sacré-Coeur, 12/9. 19....
Szeretett kedves grófnő!
Onnét írom e sorokat, hol lenni egyedüli rendeltetésem--a kolostorból!
Beléptem a szent szűzek közé, s itt maradok örökre és fölveszem a
fátyolt. Ne aggódjanak miattam, hogy híremet eddig nem hallották. Meg
voltam hasonolva önmagammal s idő kellett, míg lelkem egyensulyát
valamennyire visszanyertem.
Most csöndes és békés vagyok. Lecsillapult bennem mindaz a kínzó
érzés, mi megőrüléssel fenyegetett. Istenhozzádot mondtam a világnak!
El vagyok temetve, s nem kívánok fölébredni.
Imádkozni fogok mindazok boldogságáért, kiket szeretek, s kik oly jók
voltak hozzám, hogy meghálálni nem tudom, s csak arra kérem, felejtsék
el a boldogtalan
Dóziát.
Veronika könyes szemekkel nyujtá Oroszlaynak a levelet, ki mohón
futotta azt keresztül, s azután némán, leverten tekintett maga elé.
Nagy csapás volt ez rá nézve, és mégis megkönnyebbülést érzett, mert
azt megtudta, hogy Dózia él, mi fölött már kételkedni kezdett.
Azután sorra elolvasták a szomorú tudósítást s mindnyájuk arczán
meghatottság látszott. Senki sem tett megjegyzést Dózia elhatározására
nézve, s Oroszlay búcsút vett és gyorsan távozott, mint ki nem birja
titkolni bánatát s idegességét és nem akart a hölgyeknek terhére
lenni.
--Még mindig mennyire szereti,--gondolta ajkait harapdálva Hermance.--
És ezt az érzést én keltettem föl benne végzetes tévedésemmel!
--Nem hagyhatjuk Dóziát a zárdában,--mondá nagy erélylyel Veronika.--
Irtóztató meggondolni, hogy oly szép, fiatal leány tizenhét éves
korában örökre elbúcsuzzék az élet minden boldogságától!
--Ki tudja, nem lesz-e ott békésebb, boldogabb élete, mint a
világban?--mondá Esztheyné.
--Láttuk Oroszlay izgatottságát s arczának kétségbeesett kifejezését.
Ez a két ember úgy szereti egymást, hogy boldogság várhat csak rájuk s
miért áldozzák azt föl képzelgéseknek?--mondá Veronika hévvel s igaz
szánalommal hangjában.
--De ez ellen most már semmit sem lehet tenni,--viszonzá Hermance
grófnő, láthatólag megnyugodva a történtek fölött.
Enyingi azonban látta Veronika arczán, hogy az valami nagy
elhatározásra készül s jobbnak találta egyedül hagyni a hölgyeket és
rövid idő mulva ő is távozott, azzal a szándékkal, hogy fölkeresi
Jakabot, kinek arcza halálos sápadtságából gyanítá, hogy az miféle
kedélyállapotban lehet.
Ő, daczára, hogy bizonyos tekintetben könnyűvérű ember volt, tudott
nagyon mélyen érezni és komoly is lenni, s most barátja háza felé
haladva, egyenkint végiggondolta azoknak az embereknek sorsát, kiket a
véletlen oly messziről, s oly különböző társadalmi állásból szedve
össze, egymásba fűzte történetük eseményeit.
Valamennyien mást és mást óhajtanak s egyik csak a másik boldogsága
árán érheti el azt, a mire vágyik, s egyedül Veronika az, ki
valamennyiüknek fölötte áll, nem törődik saját érdekeivel, szivével és
boldogságával, igyekszik boldoggá tenni azt, a kit szeret és azt, ki
nála oly sokkal szerencsétlenebb helyzetben született, és semmije
sincs neki az életből s az ifjúságból, szerelmén kívül!
--Nagyszerű jellem,--gondolta elragadtatva--és talán nem is lenne
boldog Jakabbal... Neki másforma férj kellene, ki páratlan egyéniségét
úgy fogja föl, mint én, de hát hasztalan udvarolok neki már évek óta,
észre sem veszi azt Oroszlay mellett, ki pedig sohasem volt más, mint
jó barátja.
E gondolatok és tünődések alatt lesütött fővel haladva, egyszerre
sötét árnyékot látott maga előtt, s fölpillantva, Kardos detektivet
pillantá meg.
--Jó reggelt kivánok, gróf úr,--szólítá az meg őt,--a törvényszéki
tárgyalásról jövök. Hallotta már, hogy Holcsi nővéreit fölmentették
bizonyítékok hiányában. Miután a főbűnös meghalt, s a két hölgy úgy is
csak mellékes személy volt és Somorjay visszavonta ellenök vádját,
holnap szabadon bocsátják őket.
--Nem sok hasznát veszik fölmentésüknek,--viszonzá Enyingi.--Obrenné
bizonynyal nem kapja vissza engedélyét leánynevelő intézetére, de ha
kapná is, vajjon ki adná hozzá gyermekét? És a másik, Holcsi nélkül,
nem tudom miből fog élni?
--Azt én sem tudom... Talán leánya fogja segíteni, ki, úgy hallom,
Eszthey grófnénál van.
--Már nincs ott, zárdába ment.
--Ne mondja, gróf úr! Ez igazán csodálatos. Oly fényes jövőnek nézett
elébe... És mit mond erre Oroszlay gróf, ki általam oly nagy hévvel
kereste hollétét?
--Még nem tudom, most megyek hozzá,--viszonzá Enyingi tartózkodva, ki
nem igen szeretett Kardossal ezekről a dolgokról beszélni.
--Ujságot is akarok mondani, gróf úr, ha érdeklik egy kevéssé az én
ügyeim.
Ekkor már Oroszlay háza előtt voltak, s Enyingi megállva a kapu előtt,
kérdőleg nézett rá.
--Vőlegény vagyok, s leendő házasságomat tulajdonképpen méltóságodnak
köszönöm.
--Nekem?--kérdé csodálkozva a gróf.--Ezt igazán nem tudom, hogy
történhetik, miután semmit sem sejtek arról.
--Ha megmondom, ki a menyasszony, rögtön érteni fogja szavaimat.
--Halljuk, ez igazán érdekel.
--Pármay Juliska. A cseregyermek!
--Ez meglepő. A pör alatt ismerkedtek meg?
--A mint tudja, gróf úr, ott laktam náluk egy hónapos szobában, hogy
Somorjayt megfigyeljem, a mi sikerült is. Megtudtam mindent, a mit
tudni akartam, de elvesztem szivemet.
--Tehát kétféle eredménnyel járt a megbízás? Gratulálok!
--Köszönöm. Majd tudatom ezt Eszthey gróffal, talán érdekelni fogja
őt.
--Eszthey gróffal?
--Természetesen! Ajánlom magamat kegyeibe, gróf úr,--mondá nevetve
Kardos s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi belépett a kapun és
fölhaladt a lépcsőkön, hogy Oroszlayval beszéljen és esetleg, úgy, a
hogy tudja, megnyugtassa.