Ez állt a levélben, azután anyját kereste föl, s elmondta neki, hogy
Dóziát magával hozta a kolostorból, ki nem nagy örömmel vette ezt a
hírt.
--Csodálom, hogy volt kedve és bátorsága idejönni,--viszonzá
kedvetlenül a grófné,--s fölöslegesnek tartom részedről azt a nagy
érdeklődést, melylyel annak a gyors elhatározásokra hajlammal biró
leánynak tetteit kiséred.
Veronika meghatva tekintett anyjára, mert ily hangon ez nem szokott
hozzá beszélni.
--Rosszalja, a mit tettem?--kérdé lehangoltan.
--Dóziának legjobb lett volna a zárdában maradni.
--És Jakab?--kérdé kitört szenvedélylyel a leány.--Ő egész életére
boldogtalan lett volna, holott nekem hatalmamban áll boldoggá tenni.
--Rövid idő mulva elfelejtené képzelgéseit és akkor...
--Azt hiszi, nőül vett volna engem? Soha! Az oly szív, mint az övé,
csak egyszer szeret, de abba az érzésbe fölolvad s beletemeti egész
élete boldogságát.
--Azt az idő mutatta volna meg.
--És én, ki osztatlan szivet kivántam volna, sohasem fogadnék el oly
érzelmeket, mik egy volt szerelemnek maradványai. Vegye ő nőül Dóziát,
ez már így volt elhatározva. A sors vezette őket össze a társadalom
két végéről. És én boldog leszek, ha Jakabot boldognak tudom.
--Nem csalod meg magadat, Veronika?--kérdé leverten, szomorúan
Esztheyné, ki természetellenesnek találta leánya arczán és hangjában a
nagy lelkesültséget, melylyel az szavait kiejté.
--Nem! A mit teszek, az megfontolt elhatározásomból ered. Megnyugodtam
csalódásaim fölött, de ezzel nincs befejezve életem. Hisz annyi tér
van, hol az ember kárpótlást talál... Férjhez nem megyek, mert egy
második Jakab nincs a világon.
Esztheyné sírva hallgatta e szavakat. Ő volt az oka mindennek. Ő
követte el az első végzetes lépést, s a többi mind egyenkint abból
következett. Vajjon ez a jutalom azért, hogy esküjét megtartotta, mit
annak a beteg asszonynak adott, s gyermekei boldogságára fogadta, hogy
leányáról gondoskodni fog, és helyrehozza férje ballépését... Még csak
nem is az a gyermek Dózia, kinek ő tartá, de mindegy, fölkarolt egy
elhagyatott gyermeket, neveltette, gondoskodott róla, és jótette
ellene fordul s megbünteti őt férje vétkéért.
Veronika látván anyja szomorúságát, letérdelt előtte, s átfonta
derekát karjaival és erőltetett mosolylyal, enyelgő hangon mondá:
--Együtt maradunk, mama, és nem lesz nélkülem elhagyatva... Avagy azt
hiszi, nem vettem én észre számtalan szomorúságát házaséletében? Én
kárpótolni fogom azt, mi szenvedését okozta, és végre is, a mely
családban vétkeznek az erkölcs, vallás és tisztesség ellen, ott
valakinek bűnhődni kell, olykor a szülők gyermekeikért, vagy
megfordítva, a gyermek atyja, anyja vétkeért. Nálunk én vagyok a
sorstól kiszemelve arra, s legyen meg Isten akarata!
--Veronika!--kiáltott föl elszörnyüködve ezen a beszéden Esztheyné,
miből látta, hogy leánya kegyetlen szigorral birálja meg a helyzetet,
ő tudja, vagy kitalálta azt, mit ő oly nagy gonddal őrzött és titkolt
gyermekei előtt.
--Ne beszéljünk többé ezekről, mama!--kiáltott föl zavarral s lángoló
arczczal a lányka és elhagyta helyét. Két forró könyet törült le
arczáról, melyek kicsordultak szép, lelkes szeméből, s mosolygott. A
megnyugvás és lemondás mosolya volt ez, de anyjának tőrdöfésként
hatolt szivébe...
Fél óra mulva Oroszlay gróf jelent meg Veronika hivására a palotában.
Boldog kifejezéssel arczán lépett a terembe, s kérdőleg függeszté
szemeit Veronikára, ki futólag köszöntve őt, szaladt Dóziáért, s kézen
fogva vezette be és mondá:
--Itt hozom menyasszonyát, Jakab. Tegye őt boldoggá, kinek ezerféle
aggodalma van a jövőre nézve. Oszlassa el azokat, mert nincs többé
semmi akadály, mi házassága elébe gördülhetne. Mindketten szabadok,
függetlenek, s a jövő oly bájosan mosolyog feléjük.
E szavak után eltünt a teremből, egyedül hagyva a mátkapárt, kik
boldogságban úszva, nem sejtették, hogy két szobával távolabb egy szép
fiatal leányka zokog, kinek mindene megvolt e földön, csak az nem, mi
boldoggá tehette volna, s ki keservesen siratja boldogságát.
Eszthey gróf és a grófnő megdöbbenve, elszomorodva fogadták az
Oroszlay és Dózia eljegyzésének hírét, s talán mindketten arra
gondoltak, hogy Veronika boldogságát ők tették semmivé. A férj
könnyelműsége volt a kezdet, a nő végzetes tévedése a folytatás, s
leányuk nagy, nemes szive a vég! Talán a sors intézte így, s nekik meg
kellett hajolni gyermekük nemes cselekedete előtt...
*
A fővárosban nagy szenzácziót keltett Oroszlay leendő házassága.
Mindenki azt hitte, soha sem fog az megnősülni, mert kivéve Eszthey
Veronikát, soha sem foglalkozott egyetlen rangjabeli leánynyal sem, s
azt, hogy ahhoz is csak mint jóbarát közeledett, senki sem tudta;
talán csak maga Veronika, ki finom itéletével meg tudta bár
különböztetni az udvarlást a barátságtól, mind a mellett mindaddig
remélt, míg meg nem győződött arról, hogy Jakab Dóziát szereti.
És mint anyjának mondta: neki osztatlan szív kellett. Attól a
percztől, hogy megtudta, miként a fiatal gróf szive másért hevül, nem
óhajtott mást, mint őt boldognak látni! És ez sikerült neki!...
A következő nap Enyinginek mosolygó ajkkal, száraz, könytelen
szemekkel tudta elmondani Oroszlay és Dózia mátkaságát. Volt ereje
örömét fejezni ki a házasság fölött, s midőn Enyingi megtévesztve e
viselet által, mely közönyt jelentett Jakab iránt, nem állhatott
ellent és imádását, csodálatát, s rég titkolt szerelmét tette a
leányka lábaihoz; az mosolygó arczczal nyujtott neki kezet s biztató
hangon mondá:
--Ma még nem igérhetek semmit, de mához egy évre megadom a választ
kérésére... Legyen addig türelemmel. Hisz a jövőt nem lehet tudni.
És Enyingi hálás volt feleletéért. Remélt, mint minden szerelmes
ember. Eddig még kilátásai sem voltak arra, hogy Veronika Jakab
mellett őt észreveszi, s most határidőt szabott az a válaszra!
Lehetetlen, hogy elutasítsa őt, hisz a nőket meghatja az igaz,
föláldozó szerelem!