XXV.

Dózia az ajtó függönye mögött állt, midőn Veronika Oroszlayval ő róla

beszélt és minden szót hallott a társalgásból.

Nem tudva, hogy Veronika vendéget vár, annak nappali szobájába akart

menni, midőn a függönyön keresztül megismerte Oroszlay gróf hangját,

kitől saját nevét hallotta kiejteni.

Lábait a földbe gyökerezni érzé, nem tudta elhagyni helyét, a függöny

eltakarta őt a mellékszobában lévők előtt, s ő végighallgatta azoknak

minden szavát, és csak akkor suhant be egy olaszfal mögé, midőn

Veronika be akarta őt hívni.

És jól számított, mert az nem találva őt a szobákban, visszatért

vendégéhez, mialatt ő szobájába futva, leroskadt egyik székbe és

keservesen sírt.

Így találta őt a ház leánya, de nem tudta meg könyeinek okát, mert

arról fogalma sem volt, hogy az őket kihallgatta, s Dózia könyeinek

okát annak vette, hogy az nagyon boldogtalannak érezheti magát.

Megkönnyebbül, ha kisirja könyeit--gondolta s egyedül hagyta.--Az

örömhírt majd később tudatom vele, valamint anyámmal is, kinek ez

iszonyú csapás lesz, de valamint én, úgy ő is meg fog nyugodni

rajta...

Esztheyné pedig ez alatt, míg házában a föntebbiek történtek, Lamberth

Klárát kereste föl, kivel ama leánykáról kivánt beszélni, kinek helyét

Dózia foglalta el hosszú évek során, s kiről Enyingitől tudta, hogy az

jelenleg Holcsi lakásán van annak gyámleányával együtt, kik nem voltak

rokonságban, de a veszedelem egyformán érte őket, s ő saját érdekében

is beszélni kivánt velük. Megtudni tőlük, mit terveznek, s valamit

tenni akart a fiatal leányért, ki helyett ő Dóziát részesítette

mindabban, mit a beteg anyának igért.

Félt és reszketett, hogy a tárgyaláson férje neve is előfordul, mi a

legnagyobb botrány lenne mindnyájokra nézve, s e bizonytalanság

kétségbeejtőbb volt a legrosszabb valónál és minden áron bizonyosságot

akart szerezni, mit Lamberth Klárától remélt megtudni, ki otthon volt,

s meglehetős hidegen fogadta őt.

Midőn a szobába lépett, két fiatal leányt talált ott, egyiket sem

ismerte, de elhalványodva tekintett a fiatalabbra, mert oly

hasonlatosságot talált annak arczán, mi származását kétségtelenné

tette.

Lélekzetét elállni érzé. Halk, bizonytalan, tétovázó hangon válaszolt

Klára mogorva kérdésére, hogy mit kiván, s eleinte alig tudta, mit

beszél és nem birta szemeit levenni Juliskáról.

--Megtudva a borzasztó esetet, mi önöket érte, Lamberth kisasszony,--

kezdé pár pillanatnyi szünet után,--mint Dózia barátnőjének,

segítségemet kivántam fölajánlani. Önök hosszú ideig jók voltak

iránta, s én azt viszonozni szeretném.

A Dózia névre Klárát valóságos düh fogta el.

--Ő volt az oka mindennek!--kiáltá.--Ha ő nincs, sohasem jutunk ebbe a

bajba, de ne merjen szemem elébe kerülni.

Esztheyné megdöbbenve hallgatta e szavakat.

--Nem igazságtalan ön iránta?--kérdé hidegen.--Miféle szerepe lehetett

neki a kérdéses ügyben?

--Kár erről beszélni, grófné,--mondá gúnyos megvetéssel Klára.--Dózia,

az ön pártfogoltja, a legálnokabb teremtés, kit képzelni lehet. Mi

minden jóban részesítettük. Fölfogadtuk elhagyatottságában, úgy élt

nálunk, mint egy herczegné, s hátunk mögött szerelmi viszonyt kötött

Oroszlay gróffal, ki detektivvel kisértette lépteinket s az utánunk

utazott Genfbe, kutatott, kémkedett, míg oly vádakat kovácsolt

gyámatyám ellen, mi a börtönbe vezette őt, s ki tudja, hogy és miként

fog végződni ügye.

--Mindezt Dózia tette volna?--kérdé hitetlenül Esztheyné, ki minderről

még semmit sem hallott s nem is hitte, csak az döbbentette meg, mit

neki Klára Oroszlay és Dózia összeköttetéséről beszélt, mert ő azt

eddig ártatlan szerelemnek gondolta, mi inkább csak ábrándozáson

alapul, s úgy fog elmulni, a hogy jött.

--Kérdezze meg tőle magától, vagy kérdezze meg ettől a fiatal

leánytól, ha nekem nem akarja elhinni.

Esztheyné a feltűnő csinos leánykához fordult.

--Mit tud maga, gyermekem, ezekről a dolgokról?--kérdé tőle.

--Nem sokat,--viszonzá az zavarral.--Én Somorjayné leányának tartottam

magamat, ki fölnevelt és jó volt hozzám, s az említett Kardos nevű

detektiv azt állítja, hogy nem én, hanem Dózia az ő leánya, de nem

hiszem és nem is akarom hinni.

--De mit tud arról, mit Lamberth kisasszony Dóziáról beszél?

--Semmit! Én őt nem ismerem. Csak pár nap előtt hallottam egy Zsófi

nevű szobaleánytól, hogy Holcsiéknál van, de Klárának igazat adok,

mert Kardos úr, ki pár hét óta hónapos szobát bérelt tőlünk, elmondta,

miként ő végette járt Genfben, s ha ez nem történik, a többi sem

következik utána...

Nagy élénkséggel és természetességgel adta elő szavait a leányka, s

Esztheyné látta, hogy a mit mond, arról meg is van győződve.

--Lehet, hogy igazuk van,--mondá kitérve,--lehet, hogy nincs, de nem

erről kivánok beszélni, hanem megkérdezni, nincs-e valamiben

fogyatkozásuk, s nem lehetek-e segítségükre?

--Semmire sincs szükségünk,--viszonzá hidegen Klára.--Én szerencsére

vagyonos vagyok, s holnap Juliskával birtokomra utazom, és együtt

maradunk, ott várva be, hogyan fog gyámatyám sorsa eldőlni. Mit nem

kétlek, hogy gyorsan kitisztázza magát.

Esztheynét bosszantotta Klára gúnyos, sértő modora s látva, hogy

további maradása czéltalan, hideg, büszke főhajtással, minden további

szó nélkül távozott, azon tudatban: hogy Juliska el van látva, s nem

szorul az ő segítségére.

Meglehetős rossz kedvvel érkezett haza, hol öltöző-szobájába menve,

leányát ott találta, ki mint látszott, várt az ő jövetelére.

--Azt hittem, sétálni mentél,--kezdé Hermance grófnő, figyelmesen

pillantva rá, kinek arczán valami szokatlan kifejezést látott, mi

vonásain a rendes komolyságnál is feltünőbb volt.

--Ma nem mentem, mert fontos beszédem van mamával.

--Fontos beszéded, velem?--kérdé meglepetve a grófné s feszülten

vizsgálta arczát.

--Dóziáról szeretnék valamit mondani.

--Beszélj gyermekem, remélem, nincs valami kifogásod ellene?

--Ellenkezőleg, nagyon megszerettem s csak azt sajnálom, hogy már

akkor nem maradt itt, midőn először nálunk volt s mint Ernesztine

mondja, egy estét töltött a házban.

A grófné arczát sötét, haragos pir önté el e szavakra. Ernesztine, az

a vén csacsi fecsegett,--gondolta bosszusan.--Ugyan mire való volt ez

a szószátyárkodás?... Ezért jól meg fogja szidni.

--Akkor ő csak pár órára jött ide s szó sem volt arról, hogy tovább

maradjon nálunk,--viszonzá erőltetett mosolylyal, de titkolhatatlan

zavarral Hermance.

--Ama kisded arczképet is ő hagyta itt akkor, melyet én találtam meg,

s mely, mint mondja, anyja arczképe?

--Ő mondta azt neked?

--Ő, miután visszaadtam neki a képet, de hát kinek a gyermeke ő

tulajdonképen?

--Egy özvegyasszonyé, kit Somorjaynénak hívnak,--mondá gyorsan

Hermance.--Atyja katonatiszt volt, de meghalt, s ők nagy szegénységben

maradtak.

--És leánya mégis oly kitünő nevelést kapott. Minden tekintetben úri

leány ő, úgy fogalmaira, mint műveltségére nézve.

--Azt nem lehet tagadni, nevelését egy elsőrangu intézetben nyerte,

hol kitünő tanárok voltak s úgy látszik, kedvvel tanult.

--És ki fedezte költségeit, mert az olyan intézet sokba kerül?

--Én neveltettem,--viszonzá uj zavarral Esztheyné, kinek igen

kellemetlen volt ez a kérdezősködés.

--Úgy mamának valami összeköttetésben kellett velük lenni,--mondá

bizonyos konoksággal a leányka, mi nem volt szokása.

--Minden bizonynyal!--kiáltott föl türelmetlenül Hermance.--De miért

kérdezősködöl most ezekről? Még pedig oly szokatlan nagy érdekkel!

--Előzményéül azoknak, miket mondani akarok, mert Dóziáról kivánok

hosszasabban beszélni, ki nagyon boldogtalan.

--Több nála a képzelődés, mint a való,--mondá könnyedén a grófné.--Mi

baja van? Ő nálunk marad, s olyan sorsban részesül, mi kifogást nem

szenved, s ha nem elégszik meg sorsával, háládatlan!

--De ő szereti Oroszlayt, s viszont szerettetik általa és attól fél,

hogy nem lehetnek egymásé.

--Ha fél attól, helyesen teszi,--mondá önkéntelen gúnnyal Esztheyné,

de csodálkozva vizsgálta leánya nyugodt arczát, meg nem foghatva, mily

czélból beszél az ezekről neki.--Mert az ilyen házasság lehetetlen.

Oroszlay gróf és Somorjay Dózia!

--A kik igazán szeretnek, azoknak minden egyéb mellékes!

--Divatos teóriák ezek Veronika. Az előkelő ember mindig az marad, s

kötelességei vannak neve és rangja iránt,--mondá kedvetlenül a

grófné.--És különben is nem tudom kitalálni, mily czélból beszéled

ezeket nekem?

--Oroszlay ma nálam volt, s megigértem neki, hogy szószólója leszek

óhajtásának szülőimnél és Dóziánál, kinek nincs bátorsága igent

mondani.

--Ezt nagyon rosszul tetted, Veronika--viszonzá haraggal, de

egyszersmind a legnagyobb bámulattal Hermance.--Dóziát, azt hiszem,

nem kell rábeszélned semmire, mert ő csak látszatból ellenkezik, ha

ugyan teszi, mert ha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy Oroszlay

grófné legyen, nem hagyta volna odáig jutni a dolgokat. A mi a mi

jóváhagyásunkat illeti, arra Jakabnak nincs szüksége. Dóziának van

anyja, ki rendelkezik fölötte s várjanak, mig kiszabadul a

börtönből,--folytatta gúnyos szenvedéllyel Esztheyné s hátat fordított

leányának.

--Istenem, istenem,--kiáltott fel Veronika könnyekben törve ki,--mily

kegyetlen a sors, hogy annyi embert tesz szerencsétlenné, holott

mindenki boldog lehetne!

A grófné tőrszúrást érzett szivében e följajdulásra, mert érezte, hogy

mindannak kezdete, mi fölött leánya kesereg, tőle indult ki. Az ő

végzetes tévedéséből. De hisz ő jót akart s csak igéretét

teljesítette, mit esküvel fogadott gyermekei boldogságára, s éppen

azzal vétett leánya ellen, hogy könyörületes akart lenni. Sirni látván

leányát, az ő szemei is könyekkel teltek meg, s hosszú ideig nem

beszéltek együtt, míg végre Veronika kérdezte.

--Tehát semmi öröm--vagy megnyugtató hírt sem vihetek Dóziának?

--Tőlem nem s legjobb szeretném, Veronika, ha nem keverednél ez ügybe,

mely csak rosszat foglalhat magában.

--De ha Jakabot boldogsághoz vezetné!

--És te, ki szereted őt, mással kivánod boldoggá tenni? Ez igazán oly

nagylelkűség, mire csak te vagy képes...

--Nem áldozzuk-e föl örömmel saját boldogságunkat azért, kit

szeretünk?--kérdé lelkesülten a leányka.

--De ez a házasság Jakabra nézve nagy szerencsétlenség lenne.

--Azt ő maga tudja legjobban, mi vezeti boldogsághoz.

--Nos, hát ne beszéljünk róla. Dózia most egyelőre itt marad, s a

dolgok rendes lefolyást vesznek... És ha Oroszlay ragaszkodik ahhoz,

hogy nőül vegye, tegye. De előbb le kell folyni az esküdtszék

tárgyalásának s ha Holcsit és nővéreit elitélik, alig hiszem, hogy

Oroszlay abból a családból kivánna nősülni.

--Szegény Dózia!--sóhajtá Veronika, és elhagyta a szobát, hogy

visszatérjen hozzá, kit könyek között hagyott szobájában.

De azt üresnek találta.

Dózia nem volt sehol. Senki sem látta távozni, s éppen úgy eltünt,

mint amaz éjjel az Eszthey-palotából, egy ujságlapot hagyva

szobájában, a padlón heverve, melyben bő és kimerítő leírása volt

Holcsi nővéreinek, Obrenné és Somorjayné elfogatásának.

A lap papirosa azon a helyen nedves volt a könyektől s Veronika

eltalálta az összefüggést annak tudósítása és Dózia eltűnése között.

Szegény leány!--sóhajtá igaz szívből fakadt sajnálkozással.--Sokat

mért rá a sors, de még boldog lehet!

Azután futott anyjához, ki hallván Dózia eltűnését, kikérdezte

Ernesztinét, az összes cselédséget s a portást, de senki sem tudott

róla hírt adni és az Eszthey-család mind külön-külön meg volt döbbenve

a leányka távozásán, kinek most már igazán nem volt menhelye sehol, s

ki tudja, hova ragadja őt kétségbeesése?

De nem mertek semmit tenni keresésére. Várták este, reggel, másnap

délig, s midőn az még mindig nem adott életjelt magáról, Eszthey írt

Oroszlaynak, mert egyedüli reményük még az volt, hogy talán ő tud

annak hollétéről. De visszajött a válasz, hogy a gróf nincs a

fővárosban, s csak pár nap mulva várják vissza...