XXIV.

Dózia két nap óta volt Esztheyéknél, s Veronika annyira megszerette,

hogy egész idejét vele tölté, és boldog volt, hogy egy ifjú társnőt

nyert benne, kivel kedve szerint cseveghetett, s ki nagyon eszes,

művelt és szellemes társalgó volt.

Mihelyt biztosságban látta magát a palotában, kedélye lecsillapult.

Mindenki jó volt iránta, még Ernesztine is, kinek aggályai

lecsillapultak a leányka kilétére nézve, látván, hogy az nincs többé

titokban a palotában, sőt Veronikának és Béla grófnak is jó pajtása.

Ez utóbbi rögtön fölcsapott imádójának s tüzesen udvarolt neki.

Legtartózkodóbb volt iránta Eszthey, s olykor, ha ebédnél ült az vele

szemközt, hosszan függött rajta tekintete és vonásai mindig ugyanazt a

kételyt fejezték ki, mit neje már annak első megjelenésekor észlelt

rajta.

Dózia a ház leánya melletti szobában lakott s az szeretettel

gondoskodott róla, hogy jól érezze magát közelében. Legtöbbnyire

együtt ültek s kézimunkán dolgoztak, és beszélgettek; mindkettőnek új

és érdekes volt mindaz, mit a másiktól hallott. Mindketten más és más

világban éltek, nevelkedtek, különböző tapasztalatokkal birtak, s ez

érdekessé tette az együttlétet.

Veronika két évvel idősebb volt, de annak életmódja jobban kifejté

szellemi tehetségeit, mert sokat gondolkodott, elmélkedett, mire a

gazdag, elkényeztetett leánynak nem volt szüksége, sohasem jutott

eszébe az élet esélyein, a lét küzdelmein tünődni, még vágyai is alig

voltak, mert minden akarata, óhajtása teljesült, s teljesen boldog

lett volna, ha Oroszlay viszonozza szerelmét.

Ez a csalódás volt az egyedüli, mi megszomorítá az életét, s anyja úgy

vette észre, hogy szép arczocskája az utolsó időben halványabb a

szokottnál, de sohasem merte kérdezni annak okát, mert félt érinteni

szivének sajgó sebét.

Most, hogy ifjú társnőre talált, vidámabb lett. Érdekkel hallgatta

annak történetét és látta, hogy mily boldog az ő sorsa más számtalan

leányokéhoz képest, s talán ez okozta, hogy nyugodtabb, türelmesebb

lett, és igyekezett Dóziát fölvidítani, ki pedig csak annyit mondott

el élményeiből neki, mit jónak és tanácsosnak látott... Tartózkodó

volt némely dolgokra nézve, mert azt gondolta, hogy ez a minden jóban

bővelkedő leány úgy sem értené meg az ő kétes sorsát, s bizonytalan

jövőjét. Pedig az megértette volna, mert természetében nem volt semmi

felületesség, s mindenről komolyan tudott gondolkozni és mindent

mélyen érezni, mi szivébe lopta magát.

És Dózia iránt az első percztől csodálatos vonzódást és szimpátiát

érzett, mit alig tudott megmagyarázni magának, s mi talán abból eredt,

hogy még sohasem ismert egy ahhoz hasonló sorsú leányt és fogalma sem

volt arról, hogy némely embernek mily küzdelmes élete van, hisz ő

emlékezete óta napfényben fürdött, s nem ismerte az élet sötét

árnyait.

Most látta először, hogy mennyi szenvedés van a földön. Dózia különös

bájjal tudta elpanaszolni sorsát, s mindazt, mit nélkülözni kellett;

kivetve a világba, rokon, vagyon, tanácsadó nélkül. Magára hagyatva

oly kietlen jövővel szemben, mely semmi örömmel nem kecsegtethette s

minden irányban vészt hordott magában.

És Veronikának mindig hajlama volt a romantikus dolgok iránt, s most,

midőn a véletlen egy oly társnőt adott mellé, ki minden szeretetet

nélkülözött, s egyedül állt a földön, kétszeresen vonzódott hozzá és

megfogadta, hogy kárpótolni igyekszik annak szenvedéseit, s mindent

elkövet, hogy boldog sorsot alkosson számára.

A második nap estéjén együtt ültek Veronika szobájában, s Dózia

fönhangon ujságot olvasott, míg egyszerre hangja reszketni kezdett s

Veronika nagy rémületére kiejtve a lapot kezéből, halálsápadtan dőlt

hátra székében.

--Rosszul van, Dózia?--kérdé tőle, fölugorva helyéről.

--Elszédültem,--viszonzá az gyönge hangon, s önkéntelen betakarta

arczát, mintha sírna, de szeme száraz volt, csak ajkán hallatszott

belső zokogása, mi nehéz, fájdalmas sóhajban nyilatkozott.

--Pihenjen, én majd folytatom az olvasást,--mondá Veronika.--Hol is

hagyta el? Nemde, valami Holcsi ügyvéd elfogatásáról s börtönben

létéről szólt az ujdonság.

--Igen,--viszonzá halkan Dózia.

--Ismeri talán azt az embert?

--Házánál töltöttem egy évet, gyámleánya jó barátnőm volt... Milyen

sorsa lehet most annak?

--Mintha hallottam volna már azt a nevet,--mondá gondolkodva Veronika,

erősen kutatva emlékezetében, míg egyszerre fölkiáltott:

--Ah, már emlékszem, Béla beszélt róla, midőn megjöttek atyámmal

Zalánczról, hol Oroszlay grófnál voltak vadászni.

Dózia arczát láng borítá e név váratlan kiejtésére, mi nem kerülte el

társnője figyelmét.

--Ismeri Oroszlay grófot? Úgy tudom, az az ügyvéd, kiről itt a lapban

szó van, annak szomszédjában lakott.

--Is-me-rem.

--Mily elfogultan mondja ezt,--kérdé enyelegve Veronika, de szemét

feszülten szegezte a leányra, ki oly zavarodott lett, hogy nem tudott

felelni.

--Szóljon, legyen hozzám őszinte, édes Dózia,--folytatta meleg, kérő

hangon Veronika, égve a vágytól beszélhetni és hallani Oroszlayról,

kinek nevét már hetek óta nem ejtették ki Esztheyéknél, s szülői

kerülték arról a beszédet.

--Oh, grófnő, ha mernék róla beszélni...--viszonzá akadozva a leányka,

s szemei egyszerre könyesek lettek.--De oly boldogtalan vagyok, ha

rágondolok, hogy jobb, ha nem is hallom, vagy említem nevét.

--Szereti őt?--kérdé megdöbbenve Veronika s álmélkodva nézett Dózia

szemébe.

--Jobban életemnél, s ő is szeret engem és még is le kell mondanunk

egymásról.

--Ő--is--sze-re-ti ma-gát?

A kérdett némán intett fejével. Nem sejtve, hogy mily kínt okoz

szavaival Veronikának, ki nem hitt füleinek a vallomást hallva.

--De hát hol találkoztak, hol ismerkedtek meg s mikor vallotta meg

szerelmét?

--Hónapok előtt... És én akkor még tapasztalatlanabb voltam, mint ma,

s nem tudva, mily mélység tátong közöttünk, boldognak éreztem magam.

Derültnek, bájosnak láttam a jövőt. Együtt készíténk terveket az

életre. Ő nőül akart venni, s én hajlottam szavára... Most azonban

tudom, hogy az lehetetlen.

--Miért?--kérdé reszkető hangon Veronika, ki most már értette Oroszlay

iránta tanusított közönyét s alig bírta könyeit visszafojtani.

--Grófnő kérdezi ezt tőlem, ki ismeri a társadalmi szabályokat? Ő nagy

úr, magas születésű ember, nem vehet nőül oly leányt, mint én, ki még

szülőit sem ismerte.

--Ki mondta ezeket magának, Dózia?

--Egy Lamberth Klára nevű leány, ki okosabb, tapasztaltabb nálam, s

ismeri a világ szokásait és fölfogását, mikről nekem fogalmam sem volt

addig. Bár mondta volna előbb, vagy ne tudatta volna soha!--jajdult

föl a leány s zokogott.

Veronika megdermedve ült helyén. A mit ez az idegen leány beszélt

neki, az ránézve kétségbeejtő volt. Tehát Oroszlay mást szeret és ő

még mindig reményeket fűzött hozzá! Ő is szeretett volna sírni, de

zárkózottabb és büszkébb természetű volt, mint hogy elárulja szivének

kínját, szenvedését.

--Lamberth Klára igazat mondott, midőn a társadalmi különbségekről

beszélt,--kezdé pár pillanatnyi hallgatás után, mialatt leküzdötte

fölindulását;--de vannak emberek, kik a szabályokkal nem törődnek, s

én, ki Oroszlay Jakabot ismerem, azok közül valónak tartom, ki

szerelméért dacol az egész világgal és nem riad vissza semmitől, hogy

akaratát érvényre juttassa.

--De én nem fogadhatok el tőle oly nagy áldozatot, s elhatároztam,

hogy többé nem találkozom vele.

Veronika meglepetve függeszté rá tekintetét, ki oly nagy

elhatározással, s oly kétségbeesett hősiességgel ejté ki szavait, de

egyszersmind olyan arczczal, mintha szive megrepedni készülne. És ő

igazi meleg részvétet érzett iránta, ismerve azt a kínt, mi annak

belsejében dulhat.

--Igy mindketten boldogtalanok lesznek, s én úgy ismerem őt, hogy nem

fog e határozatba belenyugodni.

--Nem fogom őt többé látni s megnyugszik a sorsban és--elfelejt.

De Veronika nem osztotta ezt a nézetet, némán, tagadólag rázta meg

fejét, s gondolkodva szögezte a szőnyeg virágaira szemeit. Azt hitte,

nem fogja tudni elfojtani zokogását.

Sokáig egyikük sem szakítá meg a csöndet, egyformán boldogtalanok

voltak, egyformán szenvedtek, s most csak az volt a kérdés, kinek

erősebb a lelke, s ki bírja el jobban a megrázkódtatást.

Végre Dózia társnőjére emelte szemeit, s megdöbbenve látta annak

bánatos kifejezését, nagy halványságát, minek okát nem tudta

megmagyarázni magának.

--Fájdalmat okoztam grófnőnek, vagy untatom?--kérdé bátortalanul.--

Bocsásson meg, de oly boldogtalan vagyok, s nincs senkim, kinek

bánatomat kiönthetném. Nagyon is merész voltam.

--Megszomorított, mert szenvedni látom,--viszonzá halk, elfojtott

hangon Veronika.

--Milyen jó, mily nemes szíve van. Így még, kivéve Oroszlay grófot,

soha senki sem beszélt velem. És én képtelen vagyok, grófnő, részvétét

meghálálni. Hisz nekem nincs módomban, hogy bármily csekélységgel

viszonozzam jóságát.

--Ne aggódjék a fölött, Dózia. Maga nem is tudja, mily gazdag

kincscsel bír, s mily választottja a sorsnak,--mondá Veronika

leverten... Azután gyorsan elhallgatott, mert szavai majdnem

öntudatlanul röppentek ki ajkain.

Dózia kissé elcsodálkozott e szavakra. Nem értette, mit ért az a

«kincs» alatt, de a hang lepte meg, mely meleg és bánatos volt, s

kérdőleg függesztvén rá szemeit, elfogultan kérdé:

--Oroszlay szerelmét érti?

--Azt! Minden nő boldog lehet, ki az ő szivét megnyerte, mert Oroszlay

oly férfiu, kihez kevés, vagy talán egy sincs hasonló e földön s azzal

sem játszani nem szabad, sem pedig eldobni magától.

--De én azzal az ő javát óhajtom, s kész volnék bármit megtenni érte.

--Menjünk aludni,--mondá idegesen Veronika, ki nem tudta elviselni

Dózia rászegzett kérdő, kutató tekintetét. Emberfölötti erőre volt

szüksége a párbeszéd alatt, hogy el ne árulja magát, ismerve társnője

eleven eszét, s helyes itélőtehetségét, és gyorsan elhagyta helyét,

mit amaz követett.

--Nem haragszik rám, grófnő, hogy sorsom elmondásával s érzelmeimmel

untattam?--kérdé szomoruan Dózia.

--Ellenkezőleg! Köszönöm bizalmát, s majd máskor folytatjuk e tárgyat,

de mára elég! Nemde, maga is fáradt és álmos?

És be sem várva annak feleletét, átölelte derekát, s a mellékszoba

ajtajához vezette, hol az eltünt, s Veronika egyedül maradt, és

leroskadva a legközelebbi székbe, keservesen zokogott.

Ő ama ritka fiatal leányok közé tartozott, kik sokat gondolkoznak,

elmélkednek oly dolgok fölött, mik még csukott könyv lapjaihoz

hasonlítanak előttök s bár alig ismerik az életet, már is sok birálni

valót találnak abban, és tapogatóznak oly dolgokról, mikről csak

képzeletük által lehetnek tájékozva. Mind a mellett sokkal mélyebb

érzésű volt és józan itélettel bírt, semhogy a helyest a helytelentől

s a jót a rossztól már tisztán meg ne tudta volna különböztetni.

És most a legkeserűbb csalódáson ment keresztül, mert bár Oroszlay

érzelmeiben már rég kételkedett, s az utolsó időben félig

szétfoszlottak reménységei, mind a mellett sohasem tudta oly

határozottan, mint Dózia vallomása után, hogy annak a szívnek

szerelme, melyért ő életét adta volna, másé, s rá nézve örökre

elveszett.

És ennek a tudatában teljesen érvényre jutott lelkének nemessége,

gondolkozásmódjának fenkölt iránya és hosszú tűnődés után nagy

elhatározásra jutott, mi enyhítette keservét, s lecsillapítá izgatott

idegeit.

Becsöngette Ernesztinét és megüzente tőle anyjának, ki estélyre ment,

hova ő nem akarta követni, hogy nem várhatta meg, mint rendesen szokta

tenni, visszajöttét, mert erős fejfájása van és lefeküdt s azután

elküldé az öreg komornát, kit azzal nyugtatott meg, hogy álmos s jót

fog tenni neki a pihenés; ágyában folytatta elmélkedését s álmatlanul

tölté az éjét...

A következő nap, midőn sétálni ment angol kisérőnőjével, levelet

dobott a postaszekrénybe, mely Oroszlay Jakab grófnak volt czimezve, s

annak látogatását kérve, meghatározta az órát, midőn egyedül, négyszem

között beszélhet vele.

Ez oly szokatlan tett volt egy az ő állásában levő leánytól, hogy

Jakab bámulva olvasta a meghivást, s nem tudta, örüljön-e, hogy Dózia

közelébe juthat, vagy féljen attól a jelzett párbeszédtől, mit

Veronika folytatni akar vele.

Veronika ismervén anyja szokásait, tudta, hogy az két órakor naponkint

kikocsikázik dolgait végezni, s olykor ő is vele ment, de legtöbbnyire

otthon maradt, mi most sem lehetett annak feltünő, s a mondott órát

határozta Oroszlaynak; Ernesztinének pedig meghagyta, hogy tudassa a

portással, miként fogadni fogja Oroszlay grófot egyedül, mi fölött a

komorna kissé csodálkozott, tudván, hogy az «szabály ellen van», de

hamisan mosolygott, mert régen kitalálta úrnője titkát, hogy az leánya

férjének a grófot szánta.

A meghatározott időben Oroszlay megjelent, de nem tudva bizonyos

elfogultságot legyőzni, hidegebben, hivatalosabban hajtá meg magát,

mint talán akarta volna.

Veronika nyugodtan és barátságosan fogadta, s mindössze az mutatta

belső fölindulását, hogy halvány arczocskáján rózsapír terjedt szét,

mi azt még bájosabbá tette.

Hellyel kínálta meg vendégét kisded nappali szobájában, mely leány

vendégeinek fogadására volt szánva s talán először fordult meg abban

férfivendég, ki önkéntelen érdekkel pillantott körül s kellemes hatást

érzett a szűzies, fiatal szentély láttára.

--Ne itéljen meg, kérem, hogy minden szokás ellenére négyszem közt

fogadom,--kezdé nyugodtan, majdnem elszántan Veronika, ki az éjszaka

csöndes órái alatt teljesen leszámolt azzal, mit tenni akar s szóról-

szóra kigondolta, mit Jakabnak mondani fog.

--Parancsára állok, grófnő.

--A mit önnel közölni akarok, az legjobb meggyőződésemből ered, de

tudom, hogy a mi világunk fölfogása szerint nem helyes!

Itt kissé elcsuklott a hangja, s lesüté szemét a ráfüggesztett

csodálkozó tekintet előtt.

--Azonban én sohasem voltam egészen rabja a társadalmi törvényeknek,

mert olykor nagyon is szigorú fölfogásuaknak, máskor

túlengedékenyeknek láttam azokat.

--Nem értem, grófnő, mit akar mondani?

--Nem találja ki, hova czéloznak szavaim?--kérdé most már teljesen

megbátorodva Veronika.--Hisz talán tudja, hogy Dózia néhány nap óta

nálunk van s azt is sejtheti, hogyha két ifju leány sok időt tölt

együtt, titkaikat ki szokták cserélni.

--Grófnő!--kiáltott föl meglepetve a gróf, ki minden mást várt, mint a

hallott bevezetés után Veronika ajkáról e szavakat, de még mindig nem

tudta, mit gondoljon.

--Meg van lepetve beszédemen, de gondolja meg, hogy mi, leányok, félig

el vagyunk zárva a tarka, zajos világtól s azt, a mit tudunk, sejtünk

és hiszünk, jóformán magunk alkotjuk és többnyire oly ideálisnak

festjük, mi nem felel meg a valóságnak, de addig, a meddig, boldogok

vagyunk a csalfa képzeletben. Nekem is voltak álmaim, kecsegtető

reményeim, de le tudok azokról mondani, talán azért, mert le kell

mondanom, de nem fájdalommal, nem keserüséggel teszem, mert tudom,

hogy egy mást, sőt két embert teszek boldoggá, kik már csak azért is

érdemesek egymásra, mert szerelmük erős, forró és kölcsönös,

áldozatokat kiván s azt mindketten teljes hévvel, erővel,

elhatározással készülnek hozni.

--Még mindig nem értem, grófnő,--mondá helyéről fölugorva Oroszlay, ki

egészen el volt bájolva Veronika szavai által s annak lelkes

kifejezésű arczától, melyet még sohasem látott ily szépnek.

--Tehát megmagyarázom szavaim értelmét,--viszonzá erőltetett mosollyal

a leányka, mi azonban nagyon szomoruan sikerült.--Arra kérem, vegye

nőül mielőbb Dóziát, tegye őt boldoggá, s ne törődjék azokkal a

küzdelmekkel, miket házassága miatt a világgal vívnia kell, mert a

világ itélete szappanbuborék, mely szétfoszlik a leheletre!

--Grófnő mondja ezeket nekem?--kiáltott föl elbájolva Jakab, ki

szerette volna karjába venni ezt az okos, fölvilágosodott, meleg szivű

kis teremtést, de csak szeme fejezhette ki óhajtását, s reszkető

hangon folytatta:

--Szeretnék lábához borulni és ruhája szegélyét érinteni ajkammal,

mert szavakban nem tudom kifejezni, a mit érzek: csodálatomat és

hálámat!

--Nagyon boldog?--kérdé elfojtott sóhajjal, fájdalmas kifejezéssel

Veronika.--Bizonnyal én vagyok az első, ki így szól önhöz, mindenki

ellenezte eddig tervét, a ki tudott róla?

--Mindenki,--viszonzá szomoruan Jakab.

--Kik voltak azok, Enyingi? Tudom, hogy ő önnek bizalmas barátja.

--Elmondtam neki, mert oly telve volt szivem, hogy ki kellett azt

valaki előtt öntenem. De ő ellene volt tervemnek.

--És ki tud még arról?

--Hermance grófnőnek megmondtam, hogy Dóziát szeretem.

--Szegény anyám!--kiáltott föl önkéntelenül Veronika, mert már hetek

óta észrevette, hogy az kerüli vele Oroszlayról a beszédet, s most

megtudta annak okát.

Jakab gróf sejtette e fölkiáltásban foglalt értelmet. Tudta, hogy

miért okozott csalódást Esztheynének, s azért nem is tudakolta, mit

jelentenek a szánalomteljes szavak, de megragadva Veronika kezét, azt

melegen, hálás tekintettel vonta ajkához.

--Szabad kifejeznem e kézcsókkal bámulatomat, hódolatomat s azt, hogy

sohasem láttam kegyedhez hasonló leányt.

Veronika egy pillanatra lesüté szemét, mert érezte, hogy pillái

megnedvesedtek, azután minden bátorságát összeszedve, kérdé:

--Akarja látni Dóziát?

--Az volna legfőbb boldogságom!

Veronika elhagyta helyét s a mellékszoba ajtajához közeledett, de

mielőtt odaérhetett volna, gyorsan távozó lépteket hallott és

ruhasuhogást, mintha valaki sietve távozott volna a függöny mögött.

De belépve, nem látott senkit s végigsietve a szobákon, mindenütt

Dóziát kereste, ki azonban nem volt sehol s ő csalódva tért vissza.

--Nem találom őt! De mihelyt szülőim értesülve lesznek az ön

elhatározott szándékáról, gyakran láthatja őt, sőt bármikor is,

házunknál.

Oroszlay, ki már reszketett az örömtől, hogy Dóziával találkozhatik,

majdnem leverten fogadta e hírt, de meleg bucsut véve a leánykától,

boldog álmokban ringatva magát hagyta el a palotát, s rendes elmélyedt

álmodozásával haladt végig a népes utczákon, hol nem látott senkit,

mert teljesen belső világával volt elfoglalva, és csodálatával

Veronika iránt...

A következő nap ki is fejezte ezt Enyingi Lóránd előtt, ki mély

figyelemmel hallgatta végig, azután mondá:

--Boldog lehet az a férfi, ki Veronikát megnyeri élettársul; én

mindjárt fölajánlanám neki kezemet és szívemet, de fájdalom, tudom,

hogy kosarat kapnék.

--Azt nem lehet csak úgy könnyedén elhatározni,--viszonzá

Oroszlay...--Én, ha helyedben volnék, udvarolnék neki.

--Azt hiszed, nem kisértém meg? Természetesen te nem vetted azt észre,

minthogy nem kiséred figyelemmel az irántad való érzelmek

megnyilatkozását. Mily más helyzetben volnál most, ha Veronika

szerelmét észrevetted volna, s olyannak ismered meg, mint a hogy most

beszélsz róla.

--Hagyjuk ezt a tárgyat, barátom; már sokszor kértelek, hogy arról ne

beszéljünk.

--Én pedig szeretném tudni, hogy miféle alkalommal pillantottál

belsejébe, melynek következtében oly nagy dicséretekkel halmozod, mit

eddig soha sem tettél?

Jakab elmondá neki a közte és Veronika között lefolyt párbeszédet.

--Ezért hivott és fogadott téged Veronika? Mily nagyszerű jellem! Te

nem is sejted, mibe került neki az, hogy Dóziát ajánlá neked nőül. A

legiszonyúbb önmegtagadásba, valóságos hősies elhatározás--mondá

meghatva Enyingi.

Jakab gróf nem birta eltitkolni megdöbbenését, mert ő Veronikát csak

fölvilágosodottnak s meleg szívűnek látta, de hogy az hősies harczot

vívott önmaga és érzelmei ellen, mindeddig eszébe sem jutott, és e

szavakra mélázva, gondolkozva tekintett maga elé a földre.

--De másról akarok veled beszélni--kezdé Enyingi--Holcsi ügyvédről,

kit okvetetlen súlyos büntetésre itélnek, s tegnap letartóztatták két

nővérét is: Obrennét és Somorjaynét, ki, mint Kardostól tudjuk, Dózia

anyja.

Jakab gróf láthatólag megdöbbent e hírre, s elhalványodva kérdé:

--Ők is vádolva vannak?

--A gyermekcserével, s nem tudom, mi fog történni azzal a fiatal

leánynyal, ki Dózia helyét foglalta el Somorjaynénál.

--Úgy mondják, Holcsi gazdag ember.

--A mije van, azt Lamberth Klára örökli, de remélem, Eszthey

gondoskodik róla.

--És ha ő nem tenné, én veszem ügyét kezembe--mondá hévvel Oroszlay.--

Senki se nélkülözzön, ki Dóziával érintkezett valaha...

--De ő nem ismeri Dóziát, soha sem jöttek össze, s Kardos azt mondja,

hogy igen csinos, életrevaló leány, ki megél a jég hátán is, s

legkevésbbé sincs elkényeztetve.

--Most azonban borzasztó sorsa lehet.

--Lamberth Klárához hordozkodott, s együtt élnek, míg a foglyok sorsa

valamerre eldől.

--De hát be van bizonyítva Holcsi bűne?

--Somorjay vallomása nem hagy semmi kétséget, hogy ő fojtotta meg azt

a beteg asszonyt, s az esküdtszék fölfogása a gyilkosságról csak

egyféle lehet... Különben ez hosszú tárgyalásra ad okot, mert a régen

multban gyökeredzik, sokan meg is haltak a tanuk közül, kiket ki

kellene hallgatni, de vannak újabbak is, még pedig számosan.

--Csak be ne idézzék Dóziát a törvényszékre tanunak,--mondá izgatottan

Oroszlay,--borzasztó volna annak a szegény kis leánynak ott

megjelenni.

--Nem hiszem, hogy elkerülhesse, mert az utolsó évet Holcsi

közvetetlen közelében tölté, s okvetetlen ki fogják hallgatni annak

életmódjáról.

Jakab grófot levertté tette ez a gondolat. Járt-kelt a terem

szőnyegén, mialatt barátja folyton szemeivel kisérte.

--Nem lehetne ezt az ügyet valahogy eltemetni a nélkül, hogy

tárgyalásra kerüljön?--kérdé Oroszlay.

--Az lehetetlen! A három bűnös elfogva, maga a bűn elkövetése

hitelesítve, s Holcsi még csak nem is tagadhat, mert ő maga legjobban

ismeri a törvényeket és tudja, hogy büntetése kikerülhetetlen.

--És mit mondanak Esztheyék mindehhez, hisz őket is érdekli az

esemény?

--Nem beszéltem velük róla, de Eszthey nem mutatja magát sehol. A

grófné úgy tesz, mintha őt nem érintené. Az a szegény asszony valóban

szánalomraméltó azzal a férjjel.

Még sokáig beszéltek Holcsi és nővérei ügyéről, s Enyingi a

legrosszabb kedvben hagyta el barátját, kin látta, hogy gondolatai

folyton Dóziánál vannak...