Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta
Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután
elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar
uralkodott.
Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem
vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s
a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták
volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott
ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors
vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek,
csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és
nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe
vetették.
Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki
mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s
mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén
arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.
Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a
kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és
váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem
mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga
kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a
kórházba vigyék.
Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban
feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba
vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.
Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes
nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy
tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága...
Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay
grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival
történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött
az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia
történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.
Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem
tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt
foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt
volna.
Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél
semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy
gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre
jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is
méltató szavakkal fejezte ki előtte.
Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az
elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s
mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy
beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.
A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem
hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes
gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s
abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál
megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú
és erkölcsös ember lehetett.
És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget
találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme
tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke
magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban,
mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle
hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét...
E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő
az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát
kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék
vele.
Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének
bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát
először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.
Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s
életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt
volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek,
ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem
használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti
idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a
barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.
A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely
nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és
olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai
folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.
Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra
lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs
hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács,
mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna...
Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a
hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf
némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem
lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.
--Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos,--mondá Oroszlay, észrevéve
a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.
--Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően
megfeleltem.
--Még pedig fényesen!--viszonzá elismeréssel hangjában a gróf.--
Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg
az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi
azóta történt,--s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s
miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?
--Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr,--viszonzá Kardos,
ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt
szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott
közléséből.
--Megvárom, míg visszatér,--mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni
a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra
álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra,
hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.
De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez
ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e
hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a
grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét
többé át nem lépi...
Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s
majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit
cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz
annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá
fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s
minden eshetőség ellen oltalmazni őt.
Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert
arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté
és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.
Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét,
távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt
szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:
--Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás
terén, de egyet kifelejtett számításából.
--És az?--kérdé láthatólag megütődve Kardos.
--Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.
--Például Holcsi és társai, azaz nővérei,--viszonzá nevetve a
detektiv.
--És mások: Például--és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott--
egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot
eltemetve hagyja.
--Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt,--
viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott,
míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű
izgatottságban talált.
--Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van?--kérdé elébe sietve.
--A legjobb hely számára, a hol lehet.
Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang,
melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.
--De én így nem közeledhetem hozzá!
--Egyelőre--nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a
törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.
--Mi közöm Holcsi ügyéhez?--kiáltott föl haraggal Jakab gróf.--Az nem
tartozik össze Dóziával.
--Azt ma még nem lehet biztosan tudni.
--De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja
Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi
vádolva van.
Enyingi láthatólag meg volt lepetve.
--Ki mondta ezt neked?--kérdé feszülten.
--Kardos,--viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész
történetet, mit a detektivtől hallott.
--Igy Dózia Holcsi unokanővére,--mondá vállat vonva s futó gúnnyal
Enyingi.--Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy
egész életét a fegyencházban tölti.
Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt
barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos
tusakodást annak belsejében.
--Miért tetted e megjegyzést, Loránd?--kérdé Oroszlay egyszerre
megállva előtte.
--Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.
--Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?
--Az nem is volt szándékom!
--Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?...--folytatta
bizonyos keserűséggel Jakab gróf.--Adj tanácsot.
--Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt
tudatni fogja.
--Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó
megrázkódtatáson mehetett keresztül.
Oroszlay hallgatott.
--Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig
türelmesen, s én hírt hozok neked róla,--folytatta hévvel Enyingi.
--Megtennéd azt?--kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay.--Megváltás
volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia
miatt.
--Oly nagyon szereted?--kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban
tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban
majdnem hihetetlen.
--Életemhez van forrva ez a szerelem,--viszonzá szenvedélyes
föllobbanással a kérdett.
--Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit
ott Dóziáról hallok.
--Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak,--mondá kérő hangon
Jakab gróf.--Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki
lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.
--Ott leszek!
--Köszönöm,--rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással
váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey-
palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes
szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen
érző szivéből.
Ezek az ábrándos emberek!--gondolta elégedetlenül.--Hosszú évekig
átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel
vetik magukat az árba, mely elsodorja őket...
És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab,
ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő,
dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.
Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját,
s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak,
hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette
barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte:
ballépését.
No, de még semmi sem bizonyos,--fűzte gondolatait tovább.--Talán a
botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is
szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt,
csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely
minden józan gondolkodás ellen van...