Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi
Kálmán ügyvédet elfogták.
Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember
volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.
Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a
nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf
a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az
elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a
leánynyal.
És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a
cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a
nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy
szerencsétlenség érte a családot.
--Hol lakik Somorjayné asszony?--kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy
Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye
Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.
--Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr
lakásával szolgálhatok.
--Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?
--Azt hiszem, igen.
--De nem biztos benne?
--Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak
annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.
Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi
történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg
lezárták lakását.
De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi
oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt,
egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt
meglátva, hozzá sietett.
--Szabad fölkisérnem, grófné?--kérdé.
--Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi
ügyvédet elfogták?
--Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal
és gyermekcsempészettel.
--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az
jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.
Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt,
mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat,
mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.
--Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,--mondá Enyingi a
háziúrnak.--Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt
valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt,
mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy
belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.
--Mivel van az ügyvéd vádolva?--kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.
--Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el
akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté
körmét és megfojtotta.
--Évek előtt?--kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.--Mennyi ideje lehet
annak?
--Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú
ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen
tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.
--Tizennégy év után?--kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen
férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott,
s szeme majdnem félelmet árult el.
--És Holcsi bevallotta bünét?
--Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos
nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még
senki sem tud semmi bizonyosat.
--Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?
--Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta
Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt
mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.
--És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?
--Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem
hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb
szomszédságban fekszik.
--Ez különös eset,--jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi
azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette,
valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta
folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe,
ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.
Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon
ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen
kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy
Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.
Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje
hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát
zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre
megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott,
kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár
egyedül maradt.
--Voltam Obrennénál,--kezdé Hermance--de nem találtam otthon. A cseléd
azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk
okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért
legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.
--Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az
egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.
--De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy
ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen
elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.
--Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset... A hirlapok kiaknáznak
minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a
tárgyaláson.--Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem
felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az
oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?
--És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni
anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,--rebegte halkan,
elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.--Félek, hogy a
gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden
következhetik még ebből?
--Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?--kiáltott
föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.--Holcsinak
annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az,
hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható
forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.
--De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik
okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség
vádjába keverednek...
Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni
magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó
beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket,
melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.
--Egy fiatal hölgy van itt,--mondá,--ki a méltóságos grófnéval kiván
beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.
--Mi a neve?--kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.
--Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán,
s azóta talán össze is esett...
Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal
hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé,
hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész
életében nem volt.
--Bocsássa be!--kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el,
és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy
lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva,
hozzá futott.
--Dózia!--mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki
fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.
A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot
várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna...
Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun
pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi
székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a
szőnyegen előttük.
--Honnét jösz?--kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely
kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát,
zokogott.
--Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol
van barátnőd?
--Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian...--rebegte szakadozottan a
leányka.--Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak
Holcsi elfogatásáért és és...
--Folytasd, folytasd.
--Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők
többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.
--Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,--folytatta Hermance
levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki
távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén,
és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.
--Itt maradhatok?--kérdé szorongva Dózia,--vagy innét is elüznek...
Oh, hisz megérdemlem!
--Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?
--Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba
Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki
egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt
nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg
akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.
Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.
--Ki az a Kardos?--kérdé feszülten.
--Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi
ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget
láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól,
mit ő nekem beszélt.
--És megtaláltad őt itt a fővárosban?
--Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig
Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint
most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a
mérnököt hol keresni.
--Mikor fogták el Holcsit?
--Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába
léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.
--És ő?
--Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket
követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő
semmiben sem érzi bünösnek magát.
--Azután követte a rendőröket?
--Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet
váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott
kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös
zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött
magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.
--Nem tudod, mit értett ezalatt?
--Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s
azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem
lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki,
míg végre elhatároztam, hogy...
--Ide jösz,--folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva
előadott, félbenhagyott szavait.--Jól tetted, bár soha se távoztál
volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy
Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.
--Oroszlay gróf?--rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el
arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.
--Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél
meg falun.
--Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem
fordulhattam hozzá,--viszonzá zavarral a leányka.
--Miért?--kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia
mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott
jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.
--Felelj Dózia a grófnak,--figyelmeztette őt Hermance, kit szintén
nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.
--Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem
volna hozzá folyamodni... Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés
vagyok.
És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az
igazi fájdalom tud keseregni.
Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére
pillantva, kérdé:
--Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják.
Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és--és úgy tudom, Oroszlay
gróf szerelmes beléd,--folytatta bizonytalanul.
--Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele...
--Miből ered ez elhatározásod?--kérdé talán akarata ellenére
fölvillant örömmel a grófné.
--Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?--jajdult föl új könyekkel
Dózia.--Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam
róla örökre!
--Azt okosan tette,--mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki
most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt...--De mit tud
származásáról?
--Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután
ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?
--Azt nem tudom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.--Anyádat
csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig
tudott beszélni.
--És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha
egészen idegen volt rá nézve?
--Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön...
De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt
rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e
felvilágosítás.
--Min gondolkozol?--kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud
a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak
hivnak.
--Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt
pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak
velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén
Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel
történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,--s majdnem akarata
ellenére csukódtak le szemei.
--Elájult,--mondá rémülten Hermance.--Mit tegyünk vele?
--Majd magához jön,--viszonzá egykedvüen a gróf.--Mit szándékozol vele
tenni, cselekedni?
--Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben.
Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s
ő bizonynyal jó lesz iránta.
--És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?--kérdé látható
kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.
--Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van.
Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.
--Mint Veronika társalkodónője?--kérdé gúnyosan Eszthey.--Az a
társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a
szerepre Veronika mellé.
Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang,
melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt
gondolta: mily rosszak a férfiak!
--Nem lehet válogatnunk,--mondá gyorsan, határozottan, majdnem
hidegen.--Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.
És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva
Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.
--Éppen menni akartam hozzád, Veronika,--kezdé gyorsan a grófné--
kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a
világon, s teljesen el van hagyatva.
--Beteg?--kérdé hozzá közeledve Veronika.
--Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó
leszel hozzá?
--Oh, mama, mily kérdés?--kiáltott föl melegen Veronika.--Szeretni
fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van
hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?
--Édes, jó leányom,--mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén
rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az
lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül,
mintha nem tudná, hol és kik között van.
--Jobban érzed magad, Dózia?--kérdé tőle a grófné, s az némán intett
igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal
mosolygott rá.
--Leányom, Veronika,--mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit
Dózia szemében látott.--Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki
magadat, szomszédságában az ő szobájának.
--Köszönöm,--viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s
hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette
őt a teremből.
Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt
a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt,
kérdé:
--És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki
természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?
--Azon még nem volt időm gondolkodni,--viszonzá sóhajtva Hermance.--Ha
Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent
megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a
társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül
elhagyatva... De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a
hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt
boldoggá teszi...