XXII.

Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi

Kálmán ügyvédet elfogták.

Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember

volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.

Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a

nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf

a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az

elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a

leánynyal.

És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a

cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a

nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy

szerencsétlenség érte a családot.

--Hol lakik Somorjayné asszony?--kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy

Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye

Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.

--Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr

lakásával szolgálhatok.

--Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?

--Azt hiszem, igen.

--De nem biztos benne?

--Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak

annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.

Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi

történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg

lezárták lakását.

De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi

oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt,

egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt

meglátva, hozzá sietett.

--Szabad fölkisérnem, grófné?--kérdé.

--Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi

ügyvédet elfogták?

--Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal

és gyermekcsempészettel.

--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az

jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.

Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt,

mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat,

mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.

--Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,--mondá Enyingi a

háziúrnak.--Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt

valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt,

mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy

belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.

--Mivel van az ügyvéd vádolva?--kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.

--Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el

akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté

körmét és megfojtotta.

--Évek előtt?--kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.--Mennyi ideje lehet

annak?

--Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú

ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen

tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.

--Tizennégy év után?--kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen

férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott,

s szeme majdnem félelmet árult el.

--És Holcsi bevallotta bünét?

--Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos

nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még

senki sem tud semmi bizonyosat.

--Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?

--Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta

Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt

mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.

--És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?

--Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem

hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb

szomszédságban fekszik.

--Ez különös eset,--jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi

azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette,

valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta

folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe,

ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.

Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon

ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen

kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy

Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.

Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje

hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát

zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre

megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott,

kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár

egyedül maradt.

--Voltam Obrennénál,--kezdé Hermance--de nem találtam otthon. A cseléd

azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk

okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért

legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.

--Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az

egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.

--De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy

ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen

elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.

--Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset... A hirlapok kiaknáznak

minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a

tárgyaláson.--Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem

felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az

oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?

--És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni

anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,--rebegte halkan,

elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.--Félek, hogy a

gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden

következhetik még ebből?

--Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?--kiáltott

föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.--Holcsinak

annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az,

hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható

forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.

--De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik

okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség

vádjába keverednek...

Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni

magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó

beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket,

melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.

--Egy fiatal hölgy van itt,--mondá,--ki a méltóságos grófnéval kiván

beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.

--Mi a neve?--kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.

--Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán,

s azóta talán össze is esett...

Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal

hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé,

hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész

életében nem volt.

--Bocsássa be!--kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el,

és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy

lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva,

hozzá futott.

--Dózia!--mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki

fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.

A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot

várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna...

Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun

pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi

székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a

szőnyegen előttük.

--Honnét jösz?--kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely

kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát,

zokogott.

--Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol

van barátnőd?

--Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian...--rebegte szakadozottan a

leányka.--Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak

Holcsi elfogatásáért és és...

--Folytasd, folytasd.

--Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők

többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.

--Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,--folytatta Hermance

levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki

távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén,

és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.

--Itt maradhatok?--kérdé szorongva Dózia,--vagy innét is elüznek...

Oh, hisz megérdemlem!

--Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?

--Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba

Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki

egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt

nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg

akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.

Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.

--Ki az a Kardos?--kérdé feszülten.

--Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi

ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget

láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól,

mit ő nekem beszélt.

--És megtaláltad őt itt a fővárosban?

--Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig

Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint

most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a

mérnököt hol keresni.

--Mikor fogták el Holcsit?

--Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába

léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.

--És ő?

--Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket

követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő

semmiben sem érzi bünösnek magát.

--Azután követte a rendőröket?

--Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet

váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott

kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös

zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött

magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.

--Nem tudod, mit értett ezalatt?

--Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s

azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem

lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki,

míg végre elhatároztam, hogy...

--Ide jösz,--folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva

előadott, félbenhagyott szavait.--Jól tetted, bár soha se távoztál

volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy

Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.

--Oroszlay gróf?--rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el

arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.

--Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél

meg falun.

--Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem

fordulhattam hozzá,--viszonzá zavarral a leányka.

--Miért?--kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia

mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott

jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.

--Felelj Dózia a grófnak,--figyelmeztette őt Hermance, kit szintén

nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.

--Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem

volna hozzá folyamodni... Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés

vagyok.

És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az

igazi fájdalom tud keseregni.

Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére

pillantva, kérdé:

--Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják.

Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és--és úgy tudom, Oroszlay

gróf szerelmes beléd,--folytatta bizonytalanul.

--Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele...

--Miből ered ez elhatározásod?--kérdé talán akarata ellenére

fölvillant örömmel a grófné.

--Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?--jajdult föl új könyekkel

Dózia.--Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam

róla örökre!

--Azt okosan tette,--mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki

most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt...--De mit tud

származásáról?

--Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután

ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?

--Azt nem tudom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.--Anyádat

csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig

tudott beszélni.

--És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha

egészen idegen volt rá nézve?

--Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön...

De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt

rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e

felvilágosítás.

--Min gondolkozol?--kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud

a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak

hivnak.

--Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt

pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak

velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén

Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel

történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,--s majdnem akarata

ellenére csukódtak le szemei.

--Elájult,--mondá rémülten Hermance.--Mit tegyünk vele?

--Majd magához jön,--viszonzá egykedvüen a gróf.--Mit szándékozol vele

tenni, cselekedni?

--Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben.

Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s

ő bizonynyal jó lesz iránta.

--És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?--kérdé látható

kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.

--Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van.

Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.

--Mint Veronika társalkodónője?--kérdé gúnyosan Eszthey.--Az a

társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a

szerepre Veronika mellé.

Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang,

melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt

gondolta: mily rosszak a férfiak!

--Nem lehet válogatnunk,--mondá gyorsan, határozottan, majdnem

hidegen.--Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.

És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva

Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.

--Éppen menni akartam hozzád, Veronika,--kezdé gyorsan a grófné--

kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a

világon, s teljesen el van hagyatva.

--Beteg?--kérdé hozzá közeledve Veronika.

--Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó

leszel hozzá?

--Oh, mama, mily kérdés?--kiáltott föl melegen Veronika.--Szeretni

fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van

hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?

--Édes, jó leányom,--mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén

rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az

lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül,

mintha nem tudná, hol és kik között van.

--Jobban érzed magad, Dózia?--kérdé tőle a grófné, s az némán intett

igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal

mosolygott rá.

--Leányom, Veronika,--mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit

Dózia szemében látott.--Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki

magadat, szomszédságában az ő szobájának.

--Köszönöm,--viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s

hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette

őt a teremből.

Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt

a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt,

kérdé:

--És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki

természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?

--Azon még nem volt időm gondolkodni,--viszonzá sóhajtva Hermance.--Ha

Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent

megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a

társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül

elhagyatva... De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a

hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt

boldoggá teszi...