XXI.

Kardos behordozkodott az általa kibérelt szobába és megismerkedett

Somorjaynéval, valamint sógorával, az öreg morózus Somorjay Lajossal,

kinek igyekezett kedvében járni.

Pár nap alatt már kutatta annak gyöngéit. Órákig üldögélt nála. Olykor

egy-egy üveg jó bort vitt át szobájából neki, s beszélgetés közben

lassan megitták az üveg tartalmát, mi az öreg urat beszédessé tette, s

mi nem kerülte el a detektiv figyelmét, hogy az nincs Somorjayné

inyére...

Egyáltalán az öreg nő nem igen látszott kedvelni az új lakót, de

miután leánya az ő hon nem létében kiadta a szobát, a felpénzt

elfogadta, egy hónapig mindenesetre tűrnie kellett, annak ottlétét, de

midőn a tizennégy nap eltelt, kurtán, minden megokolás nélkül

fölmondott neki. Van az embernek egy különös sejtelme, mit lehetlen

megmagyaráznia, de ilyfélét érzett Somorjayné, habár nem tudta volna

okát adni és Juliskával valóságos harczot vívott miatta, ki nagyon meg

volt elégedve az udvarias, csinos lakóval, s ugyanígy érzett Somorjay

Lajos is, ki Kardostól megtudván sógornője fölmondását, éktelen

haragban tört ki.

A fölmondás napján Kardos ismét egy üveg jó borral jelent meg az öreg

úrnál, s midőn belépett hozzá, az özvegyet is ott találta.

A két embernek kipirult, fölhevült arcza mutatta, hogy heves vita

folyt közöttük, és az öreg nő gyorsan elhallgatott, míg Somorjay nem

törődve az idegen jelenlétével, elfojtott dühvel mondá:

--Oktalanság, ilyen lakót elbocsátani, talán ismét egy Zsófi-féle

személyt akarsz ide venni, kit Kálmán azért bocsátott el, mert

észrevették, hogy kémkedett?

Az öreg nő észrevehetően elhalványodott, s intett a beszélőnek,

valószinüleg, hogy hallgasson az idegen előtt, mi annak nem kerülte el

figyelmét, de az öreg úr sokkal indulatosabb volt, minthogy intésére

hallgatott volna és folytatta kifakadásait.

--Rosszkor jöttem,--mondá Kardos,--s engedelmet kérek, hogy zavarom

önöket, de Somorjay úr ilyenkor egyedül szokott lenni.

--Most is egyedül lesz, mert én távozom,--viszonzá erőltetett

mosollyal a nő.--Egy kis vitánk volt ön miatt, de azonnal jókedvű lesz

ő, ha megyek.

És e szavak után gyorsan elhagyta a szobát, de kívül az ajtónál

megállt, s nagy nyugtalansággal hallgatódzott.

--Utálatos vén asszony,--kezdé mormogva az öreg úr.--Szeszélyes

bolond, makacs és önfejű, bár megszabadulhatnék tőle.

--És miért ne tehetné, ha kellemetlen az együttlakás?--kérdé Kardos,

kihúzván az üveg dugaszát, s megtölté a vele hozott poharakat a nehéz

erős borral, mit az öreg úr mohó örömmel hajtott föl, mialatt az

ajtóra pillantva mondá:

--Majd felelek erre a kérdésre, de mindenekelőtt tekintsen ki, nem

hallgatódzik-e az a vén asszony az ajtónál.

Kardos nehéz, dobogó, súlyos léptekkel ment a mondott helyre, hogy

ideje legyen az öreg nőnek elfutni onnét, ha csakugyan ott volna. És

nem csalódott, senkit sem talált ott, az özvegy eltünt onnét, míg ő

feszült kiváncsisággal foglalta el helyét szemben házigazdájával.

--Bizonyos abban, hogy nincs az ajtónál senki?--kérdé az tőle kipirult

arczczal, mert a bor oly erős volt, mit ivott, hogy az rögtön fejébe

kergette minden vérét.

--Szemeimmel láttam.

--Nos hát felelek kérdésére,--mondá halkan,--ha megigéri, hogy

senkinek sem szól arról, a mit mondok.

--Becsületszavamra igérem.

--Tehát azért nem távozhatom innét, mert Holcsi ügyvéd gondoskodik

rólam s ő egyszerűen fogvatart e nyomorult lakásban, hol nincs egy

nyugodt pillanatom.

--Holcsi ügyvéd? Ki az? Nem ismerem,--viszonzá egykedvűen a detektiv,

míg belseje reszketett az örömtől.

--Ennek a vén asszonynak a fivére. Gyalázatos rossz ember, kitől

minden kitelik s kitől én félek és nem merek ellene tenni.

--Ne mondja! Mit tehetne ő önnek?

--Sokat! A mit azonban nem közölhetek és vissza is kellene mennem a

régen múltba történetemmel, mi azonban önt keveset érdekelné.

--Engem minden érdekel, mit öntől hallok, Somorjay úr,--viszonzá

gyorsan a detektiv.--De különben is, oly vonzalmat érzek önhöz, mintha

rokonom, vagy atyám volna.

--Ennek örülök, mert vonzalmunk kölcsönös. Sohasem voltam nős s így

nem lehetett fiam, de ha volna, kivánnám, hogy önhöz hasonló legyen!

--Ez nagy bók volna rám nézve, azonban ön még oly kevéssé ismer engem,

hogy ezt a mondást csakis előlegnek vehetem a jövőre.

--Fájdalom, ittléte már csak rövid időre terjed.

--Valóban fájdalom! És önnek nincs hatalma arra, hogy sógornője

akaratát ellensúlyozza?

--Nincs,--mondá mogorván az öreg úr.--Nem volna bátorságom velük ujjat

húzni s tűrök, a mig lehet, de végre mindennek megvan a határa!

--De ha nem szándékozik örökre leigáztatni magát, úgy jobb előbb, mint

utóbb kitörni,--mondá Kardos, ismét megtöltvén Somorjay poharát, ki

azt rögtön föl is hajtotta.

--Most már elég,--mondá megnyalva bajuszát--többet nem iszom, mert nem

szeretném, ha nyelvem oly irányban eredne meg, minek következményei

kiszámíthatatlanok.

--Ugyan, Somorjay úr, csak nincsenek veszedelmes titkai, miket fél

elárulni?

--Azt nem lehet tudni!

--Azonkívül nem tartom önt oly gyönge embernek, kinek néhány pohár bor

a fejébe szálljon,--mondá nevetve Kardos, ki alig tudta izgatottságát

titkolni az öreg ember utolsó, kétértelműen kiejtett szavaira.

--Ha tíz év előtt mondja ezt, barátom, igazat állított volna, de semmi

sem viseli meg a testet úgy, mint a lelki nyomoruság.

--Szomoruságai voltak, csapások érték?

--Nem tudom, mit feleljek kérdésére, mert nem szeretnék többet

mondani, mint lehet,--viszonzá az öreg ember, az utolsó szót

nyomatékkal ejtve ki.

--Előttem föltárhatja a szivét,--mondá a detektiv melegen.--Én önre

nézve teljesen idegen vagyok, kit dolgai csak annyiban érdekelnek, a

mennyiben szavaiból kiveszem, hogy szenved s nekem is voltak már az

életben csapásaim. Szüleimet alig egy év lefolyása alatt vesztettem el

s árván, szegényen, zsenge korban maradtam vissza a földön, pártfogó

nélkül és keményen kellett küzdenem a létért! Oh, én tudom méltányolni

a mások baját.

Az öreg úr pár pillanatig részvéttel tekintett rá, azután leöntve az

előtte álló pohár bort, bánatosan mondá:

--A halál mindig szomorú s különösen ha olyanoktól foszt meg, kiket

szerettünk, de sokkal borzasztóbb az, ha a nélkül kell siratnunk

valakit, ki hozzánk tartozott, hogy utolsó perczeiben vele lehettünk s

nehéz óráiban vigasztalhattuk, bátoríthattuk volna.

--És ön abban a helyzetben van?

--Fájdalom!--kiáltott föl egyszerre lángoló szemekkel Somorjay s

gyorsan fölegyenesedett görnyedt tartásából és keze ökölbe szorult.

Kardos csodálkozva szemlélte és látta rajta, hogy az élvezett szeszes

ital erősebb már, mint akarata s izgatottan várta további szavait.

--Szerettem valakit,--mondá dühösen az öreg--és azt meggyilkolták!

--Borzasztó!

--Meggyilkolták,--folytatta Somorjay boszút lihegő hangon.--Ellopták

gyermekét... Semmi, semmi sem maradt belőle nekem.

--Szegény uram,--mondá meleg, résztvevő hangon a detektiv--és érezte

is, a mit mondott, mert társa arczán oly kétségbeesett fájdalmat

látott, mi meghatotta.

--Ön az első, ki ama borzasztó eset óta részvéttel szól hozzám... Óh,

ha tudná, mily alávaló gazok az emberek!

--Volt alkalmam őket megismerni,--viszonzá a detektiv.--És meg lett

büntetve a gyilkos?

--Nem! Ma is szabadon járkál. A földi büntetést elkerülte, de majd egy

felsőbb biró fog fölötte itélni.

--Csodálatos, hogy ön, ki így szenved a hűn elkövetése miatt, nem

vitte a végletekig a gyilkos üldöztetését!

--Nem--te-hettem.

--Ez különös!

--Nem találná annak, ha tudná a részleteket. Óh uram, maga nem is

képzeli, mily iszonyú helyzetek vannak a világon!

--Nem mondhatná el a történetet, ha már ennyit mondott?--kérdé

tartózkodva Kardos, ki félt, hogy az öreg ember gyanúra gerjedhetne.

Az azonban annyira el volt foglalva saját emlékeivel és keserűségével

s itélőtehetségét kissé talán a bor is megbénította, hogy keveset

ügyelt az ő sürgetésére.

--Szívesen tenném, mert jól esnék vergődő szivemet egyszer valaki

előtt kiönteni, de nem lehet. Rabja vagyok saját biztosságomnak és egy

gyalázatos bandának, mely képes volna örökre elnémítani.

--Ez különös!--mondá Kardos, de nem mert tovább kérdezősködni s

csillapítólag mondá:

--Tehát ne beszéljünk többé róla. Én itt közelében lakom, Somorjay úr

s ha egyszer majd mégis szükségét érzi, hogy megkönnyítse szívét,

talán el fogja mondani nekem a szomorú történetet, mi, úgy látom,

feldúlta egész életét.

--Igaza van! Nem kétlem, hogy kitárom önnek szivem keservét és akkor

látni fogja, hogy mily boldogtalan ember vagyok, helyzetem rosszabb,

mint a rabé, ki, ha kitöltötte büntetését, kiszabadul börtönéből, míg

nekem halálom napjáig néma kétségbeesésben kell szenvednem!

E szavak után egy ideig mély hallgatásban ültek s Kardos mára elégnek

tartván azt, a mit megtudott, átment szobájába s gondolkodott a

hallottakon s egész nap nem hagyta el a házat, csakis az étkezésekre

távozott egy közeli kis korcsmába és sietett vissza, hogy a házban

történendőket a legpontosabban megfigyelje.

Leírhatatlanul érdekelte ez a rejtélyes eset.

De azon a napon már semmi sem történt... Juliska párszor betekintett

hozzá, kérdezvén, nem kíván-e valamit s ő mindannyiszor jobban és

jobban meg volt lepetve azon a különös hasonlatosságon, mi őt egy más

arczra emlékezteté, de hogy ki az? Nem birta kitalálni.

A következő nap reggelén suttogás vonta magára figyelmét, mely a

szomszéd szobából hallatszott be hozzá s ő az ajtóhoz lapulva, a

következőket hallá:

--Megtiltom, hogy egy pohár bort is elfogadj attól a fiatal embertől.

Máli beszélte, hogy tegnap együtt ittatok. A bor megoldja a nyelvet s

nem kell ismételnem a következményeket, mik fecsegésedre előadhatnák

magukat. Vigyázz! Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el.

Kardos megcsóválta fejét.

Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva,

ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki

hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél!

De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki

könyörgő hangon mondta:

--Bocsáss el, Kálmán. Adj annyi pénzt, hisz neked van elég, hogy a

világ végéig mehessek. Nem tartom itt ki. Gyűlöllek mindnyájatokat,

különösen ezt a kőszívű Málit, ki saját gyermeke iránt sem volt

kegyelmes.

--Csitt!--kiáltott föl a másik olyan hangon, mint a kutya félelmes

morgása, mely veréstől fél.--Hallgass, vagy nyakon ütlek.

--Úgy, hogy örökre elnémuljak. Nemde? De másodszor nem sikerülne

kibújnod a törvény büntető markából.

E szavakra Kardos egy csattanást hallott, azután heves birkózást,

káromkodást, míg egy zuhanás után elcsendesült minden s még csak egy

ajtó becsapódása verte föl a csöndet és halk hörgés, lihegés nesze

tartotta őt izgalomban.

Mit tegyen? Befusson-e szomszédjához, ki talán a földön elterülve

fekszik, sőt meg is halhat s neki segíteni kellene rajta. De nem mert

belépni hozzá és várta, mi fog még következni.

Hogy ki volt nála, azt tudta, mert hallotta kiejteni keresztnevét, kit

Holcsi Kálmánnak hívtak s kit ő már rég gonosztevőnek tartott, de még

nem voltak oly bizonyítékai, hogy lépeseket tehetett volna ellene...

Várt, várt, a perczek végtelennek látszottak neki, míg végre ismét

ajtónyílást hallott és női hangokat.

--Már ismét ujjat húztál Kálmánnal?--kérdé Somorjayné, kit Kardos

megismert hangjáról.--Kelj föl és tanulj abból, a mit kaptál. Tudod,

hogy vele nem lehet tréfálni.

Az öreg ember nem felelt, de a detektiv mozgást hallott, miből

gyanítá, hogy az fölemelkedett a földről, hova Holcsi teperte le s

ágyába feküdt, mert az asszony pár percz múlva elhagyta a szobát.

Kardos kalapot vett s felöltőt dobott karjára és óvatosan lépett ki

szobájából. Azután úgy tett, mintha most érkeznék haza s beszólt a

konyhába.

--Be lehet menni Somorjay úrhoz?--kérdé az ott lévő cselédtől.

--Csak tessék,--viszonzá az rá sem hederítve s folytatta dolgát és

Kardos fedezve látván magát az eshetőségekkel szemben, belépett az

öreg úrhoz, ki ágyban fekve, kezeit arczára tapasztva zokogott, de

meglátván őt, gyorsan fölegyenesedve mondá:

--Jó, hogy jön, barátom... Ma meg fogja tőlem mindazt tudni, mit

tegnap nem akartam közölni önnel.

Hangja elszánt, határozott és keserű volt, tekintetében baljóslatú tűz

égett.

A detektiv csodálkozást színlelve közeledett hozzá.

--Mi baja?--kérdé tőle részvéttel...--Remélem, nem lett beteg

tegnapról mára?

Az öreg ember erélylyel rázta meg fejét.

--Ellenkezőleg! Régen nem voltam oly erős és egészséges, a bitófához

is segítség nélkül tudnék föllépni.

--Milyen hasonlat!

--Jöjjön ide és üljön le ágyamhoz, de előbb zárja be kulcscsal az

ajtót.

Kardos teljesítette kívánságát, még ki is tekintett az előszobába s

miután nem látott senkit, megfordítva a zárban a kulcsot, feszült

várakozással foglalt helyet az ágy közelében, gyanítván, hogy nagyon

fontos dolgokat fog hallani...

--Honnét jön most ön?--kérdé tőle Somorjay.

--Kint voltam a városban, most jövök haza--füllentett a kérdett,--de

mielőtt szobámba mentem volna, egy perczre be akartam ide szólni.

--Tehát nem volt itthon félóra előtt?

--Már több, mint két órája, hogy elhagytam szobámat.

--Kár,--mondá sötét tekintettel az öreg úr,--szép dolgokat hallhatott

volna szomszédságában. Kis híjja, hogy nyomorék nem lettem! Holcsi

sógorom letepert a földre s egyet még rugott is rajtam.

--Lehetetlen, hogy vetemedett ilyen brutalitásra?

--Azt majd mindjárt meg fogja tudni, ha elmondom történetünket. Pedig

elmondom, ha addig élek is. Akasztófára juttatom őt, az álnok

gazembert, ki mindig a mások megrontásán dolgozik.

Kardos hallgatott. Szíve röpködött az örömtől és diadaltól. Hát nem

volt hasztalan fáradozása. Leste a szót az öreg ember ajkáról, kinek

arcza lázban égett, szemei tüzeltek s majdnem magánkívüli állapotban

látszott lenni.

--Történetem hosszú lesz,--mondá rekedt hangon s ajka reszketett.--Van

türelme végighallgatni?

--Hogyne! Érdekkel várom, a mit mondani fog, csak ne becsülje túl az

erejét a beszéddel.

--Nos hát, a mint gondolhatja, én sem voltam mindig ilyen törékeny

öreg ember, hanem ifjú, erőteljes, vidám, mint ma ön s szép

kilátásokkal tekinték a jövőbe, de első szerencsétlenségem az volt,

hogy beleszerettem egy férjes asszonyba, ki úgy mutatta, hogy

viszonozza szerelmemet, de ez nem volt igaz, mást szeretett, egy nagy

urat, ki elcsábította s én csak takaróul szolgáltam.

De ezt, természetesen, akkor még nem tudtam s pár hónapig nagyon is el

voltam foglalva fivérem házasságával, ki eljegyezte Holcsi Amáliát,

Holcsi Kálmán ügyvéd nővérét, kivel ekkor hozott össze először

balsorsom s ki egész életem megrontója lett...

A fiatal asszony, kit szerettem, szegénysorsú volt, úgy mint mi

fivéremmel, kit bemutattam nála s meghívtuk az esküvőre és ott

ismerkedett meg Holcsival, ki a szép asszonyért szintén lángra gyúlt

és üldözte szerelmével s miután az kereken visszautasítá, boszút

esküdött ellene.

Minden lépését figyelemmel kisérte s ő fedezte föl viszonyát Eszthey

gróffal, ki házas ember volt s a legnagyobb titokban tartotta

összeköttetését, félve, hogy neje azt megtudja.

Holcsi jellemtelenségét ismerve, mi volt természetesebb, mint hogy ő

névtelen levelet írt Eszthey grófnénak, tudatván vele férje viszonyát,

sőt megnevezte a hölgyet is, Pármai Elizt, de ezzel nem elégedve meg,

Eliz férjének is írt, ki különben is gyanakvó, szenvedélyes, durva

ember volt s nejét figyelemmel kisérte és gyorsan rájött, hogy a

névtelen levél igazat mondott.

Eliznek egy kis leánya volt s azzal együtt kidobta házából és az

elhagyatva, szegényen folyamodott sógornőmhöz, hogy rövid időre

fogadja be, míg dolgait valahogy rendezi s majd menhelyet talál, mert

büszkébb volt, semhogy Eszthey segítségét kérte volna. Szerette őt, de

kitartatni nem akarta magát általa s csak akkor szándékozott vele

tudatni hollétét és a történteket, midőn segített magán s valamennyire

rendezve lesznek ügyei.

Hogy megtörtént-e ez valaha, nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy

Holcsi fölajánlá neki segítségét, sógornőm, valószinűleg fivére

parancsára, megnyitotta neki házát s pár hónapig nála lakott,

férjének, az én fivéremnek nagy boszúságára, ki elitélte a férje által

elkergetett asszonyt s ezt ki is mutatta neki.

Én vérző szívvel néztem ezt az Elizre nézve lehetetlen helyzetet.

Sajnáltam azt a szegény, elhagyatott nőt, nemcsak azért, mert jövője

huszonhat éves korában föl volt dúlva, megsemmisítve, de leginkább ama

helyzet miatt, hogy Holcsi őt körmei közé kaparította.

Óh barátom, ennek az embernek a rosszaságáról nem lehet annak fogalma,

ki nem ismeri őt... Híre oly rossz, hogy kerülik őt kollégái s minden

tisztességes ember elhúzódik tőle, de mindez kevés ahhoz képest, mit ő

érdemelne. Azonban most eljött az ideje s el fogja nyerni büntetését,

úgy, a hogy megérdemli!

--Nem akar egy pohár vizet, vagy bort, Somorjay úr?--kérdé részvéttel

a detektiv, látva annak lihegését s hangjának koronkénti elcsuklását;

de az fejével tagadólag intett és folytatta.

--A nő tehát teljesen Holcsi kezei között volt, de egyben csalódott az

alávaló számításában, mert Eszthey grófné nem tett semmit, úgy

látszott, vagy nem adott hitelt a levélnek, vagy nem törődött férje

tetteivel, holott ő a grófot zsarolni akarta, vagy a nőt, de miután az

nem ment bele hálójába, más tervet gondolt ki, rábeszélte Elizt, hogy

irjon a grófnak és ő kezébe juttatja annak a levelet, ki bizonynyal

föl fogja keresni.

Ez a levél meg is iratott, de sohasem került Eszthey kezébe. Holcsi

magánál tartván azt, be akarta Eliznek bizonyítani, hogy Eszthey nem

akar róla többé tudni s az a szerencsétlen elhitte, de mind a mellett

nem hajlott Holcsi szerelmi ostromára, ki azt remélte, hogy az, látván

teljes elhagyatottságát, meghallgatja az ő szerelmi ömlengéseit.

Ez volt az oka, hogy Eliznek el kellett hagyni sógornőm házát s ekkor

jött el az én időm. Eddig távol tartottam magam a szerencsétlen nőtől,

de most nem nézhetvén tovább teljes elhagyatottságát, kértem, hogy

fogadja el segítségemet és a nyomor nagy hatalom lévén, minek Eliz

gyermekével együtt elébe nézett s nem volt ereje és bátorsága

ajánlatomat elutasítani, béreltem neki egy szegényes kis szobát, mint

a hogy béreltem volna egy palotát is, ha tehetségemben áll, mert még

mindig szerettem és szántam, de szegény voltam, éppen oly szegény,

mint ő s nem volt módomban többet tenni érte.

Évekig dolgoztam, koplaltam és fáztam, csakhogy neki meleg szobája

legyen s gyermekével együtt naponként jóllakhassék, de hogy miért

teszem mindezt, arról sohasem szóltam. Elfojtottam magamban minden

szerelmi vágyat, legyőztem azt, hogy csak egyetlen egyszer is

beszélhessek neki forró imádásomról. Láttam őt búslakodni, könnyezni,

hervadni, vérző szívvel, míg egyszerre nagybeteg lett s orvost

hivatva, attól megtudtam, hogy éltének ideje meg van számítva;

tüdővészbe esett, melyből nem gyógyulhat ki többé.

Nem beszélek arról a kétségbeesésről, mit az orvos kijelentésére

éreztem, hisz azt úgy sem tudnám elmondani, csak arról, hogy mit

álltam ki, midőn Eliz közeli haláláról beszélt előttem, mert ő maga is

sejté, hogy meg kell halnia s csupán gyermeke miatt kesergett, kiről

nem tudta, mi fog vele történni, ha ő nem lesz többé s az a félelem és

kétségbeesés adta neki azt a merész eszmét, hogy Eszthey grófnénak

írjon... Magához kérje őt és megvallva neki mindent, gyermekét

könyörületébe ajánlja.

És csodálatosképpen a grófné el is ment hozzá, de hogy mit beszéltek

együtt, azt én sohasem tudtam meg, csak annyit láttam, hogy a beteg

hervadt arczán reménysugár csillogott s utolsó napjaiban széppé tette.

--Mi volt a gyermek neve?--kérdé Kardos.

--Dózia. Pármai Teodózia névvel volt az anyakönyvbe bevezetve s bár

Eliz férje később megtagadta a gyermeket, az anyakönyvön nem lehetett

változtatnia s ott mint törvényes gyermek szerepelt,--viszonzá a

beszélő kissé elcsodálkozva társa e kérdésén.

--És mi lett a gyermek anyja halála után?

--Annyira még nem vagyunk uram, majd később elmondom azt is,--

folytatta fáradtan az öreg ember s pár pillanatra lehúnyta szemét.

--Hagyjuk a többit holnapra, Somorjay úr,--mondá a detektiv, holott

egész belseje remegett a kiváncsiságtól.

--Nem, uram. Elkezdtem és végig el fogom mondani történetemet, mert

félek, hogy nem lenne arra időm.

--Csak nem gondol a halálra?

--Holcsi közelében minden eshetőségre lehet gondolni.

--Mitől tart, mire gondol?

--Minden lehetőségre. Ha végighallgatja történetemet, megérti

állításomat, de siessünk, nem szeretném félbenhagyni, a mit még

mondani akarok.

--Beszéljen. Látja, mily figyelemmel hallgatom.

--És én sietek a borzalmas véggel... Hallja tovább.

Kardos közelebb hajolt hozzá, mert hangja halkabb lett s majdnem

suttogva folytatta beszédét.

--Eszthey grófné látogatása boldog fordulatot idézett elő a beteg nő

még hátralévő életében. Nyugodtan tekintett a halál elé s nekem annyit

mondott, hogy ha meghal, Eszthey grófné magához veszi gyermekét,

nevelteti és gondoskodik róla s én adjam át neki a kis leányt, kire

boldogabb sors vár, mintha ő életben maradna.

Minden nap sírva váltam el tőle s minden nap láttam Holcsit a ház

körül ólálkodni, de számba sem vettem bujkálását, azt gondolva, hogy

már nem árthat neki. Csalódtam! Nem gyanítám, hogy ő oly tervet főzött

ki a jövőre, mely sok pénzt hozhat neki s azt következetesen keresztül

is vitte.

Mindenről értesülve volt az által az asszony által, kitől én

kibéreltem Eliznek a szobát. Pénzért minden aljasságra lehet

vállalkozót találni s Holcsi mesterien tudja kihasználni a mások

nyomorát, vagy kapzsiságát...

Egy este, pár nappal később, hogy Eszthey grófné a beteg asszonynál

volt, az nagyon gyönge lett s nekem valami ellenállhatatlan ösztönöm

támadt, hogy még egyszer fölkeressem őt az éjjeli órákban... Hátha

reggelre meghal,--gondoltam fájó szívvel s visszatértem hozzá... De

megdöbbenve láttam, hogy ajtaja tárva-nyitva van s midőn a küszöbre

léptem, Holcsit láttam egy kis leánynyal karján, bő köpenyegbe

burkolva onnét kilépni és meghökkenve hátrálni előttem, kit ily időben

nem gondolt ott találni.

--Hová viszed a gyermeket?--kiáltottam rá dühvel--és mit cselekedtél

anyjával?

De ő egy bősz káromkodással engem félrelökve, elszaladt s én a beteg

ágyához futva, ráhajoltam Elizre, míg a földön egy kis leányt láttam

feküdni, kit nem tarthattam másnak, mint Dóziának, de nem is sokat

törődtem vele, mert anyját haldokolni láttam, arczán az enyészet

jelével, nyakán kékes foltokat vettem észre s csak annyi ideje volt

még, hogy a következő szavakat suttogta:

--Kicserélte gyermekemet. Siessen utána és vegye el tőle, mert megöli,

mint engem, ki nem akartam engedni, hogy Dóziát elvigye és küzdött

velem, míg körmeit torkomba vájta s meg akart fojtani, hogy

elhallgattasson, mi sikerűlt is neki, mert meghalok.

És ezzel kilehelte lelkét. Meghalt s én lerogyva ágya mellé, zokogtam,

rá sem nézve a gyermekre, ki ágya mellett feküdt a földön és mélyen

aludt, valószínüleg valamely álomital következtében.

--Szörnyűség!--kiáltott föl Kardos.--És ez az ember tizenöt évig

szabadon jár-kel s folytatja kárhozatos üzelmeit és ön nyugodtan nézte

járását-kelését a nélkül, hogy föladta volna. Tudja-e, Somorjay úr,

hogy ez bűnrészesség, mit a törvény a legszigorúbban büntet!

--Tudom,--nyöszörgött az öreg fájdalmasan,--de nem tehettem másként.

Szegény, kétségbeesett és beteg voltam a fájdalomtól. A nagy

megrázkódtatás ágyba vetett és Holcsi, valószínüleg félve, hogy

elárulom, idehozatott nővéréhez, orvost hivatott és úgy ápoltak, mint

a legkedvesebb rokont.

Midőn meggyógyultam és szemére vetettem bűnét, ő mindent tagadott.

Lázas álomnak, képzelődésnek mondta, hogy őt láttam volna s hogy

kicserélte a gyermeket.

Oly határozottan állította ezt, hogy magam is kezdtem kételkedni a

látottakon, de nem is volt csoda! Mindaz, a mit Eliz halála

következtében szenvedtem, azután a hetekig tartó lázas betegség,

meggyengíté emlékezőtehetségemet s a következőket csak hónapok mulva

tudtam meg.

Először, hogy Eszthey grófné a halál hírére, mit Holcsi tudatott vele,

személyesen ment el a gyermekért, kit ő csak egyszer látott anyja

betegágya mellett s természetesen nem gondolhatta, hogy azt

kicserélték.

Másodszor, hogy ő temettette el a szegény Elizt, kiről rémülve hallá,

hogy meggyilkolták s alig várta, miként távozhassék közeléből, nehogy

a vizsgálatnál mint tanú beidéztessék.

És harmadszor, hogy a kis tehetetlen Dóziát falura adta egy

tisztességes családhoz, kik jó pénzért jól gondját viselték, kire

nézve már a testvérek között messzire terjedő tervet készítettek, mely

nagy hasznot volt hivatva hajtani Holcsinak.

A terv az volt, hogy a gyermek Obrennéhez kerüljön, mi meg is történt,

hogy mi lett azóta belőle, nem tudom.

--De hát a másik, az igazi Dózia hova lett?--kérdé Kardos látható

nyugtalansággal.

A kérdett súgva mondta:

--Itt van a háznál. Somorjay Juliska néven. Itt nőtt föl, de én hosszú

betegségemből fölgyógyúlva, megismertem Eliz gyermekét s ez is egyik

oka volt, hogy hallgattam, mert nem akartam közelemből elveszíteni a

kis leányt, ki anyja képmása, kit szeretek s ki élő emlék attól a

nőtől, kit oly forrón imádtam.

--De hát miféle czélja volt Holcsinak a gyermekcserével?

--Tudván, hogy a kis Dóziának jó dolga lesz a grófné pártfogása alatt,

jó nevelésben részesül, s talán gazdagon megy férjhez, az ő ördögi

terve az volt, hogy hasznot biztosítson magának a jövőre s kezeiben

tartsa a leányt, kit, születése titkát tudva, mindenre rábirni remélt

és legfényesebb jövedelmi forrásnak tekintett, ha az felnövekszik.

--Hisz azt mondják, Holcsi gazdag ember?

--Igaz, de ilyen alávaló módon szerezte minden vagyonát s folytatja

üzelmeit addig, míg mozogni képes, vagy míg a törvény gátat nem vet

gazságainak.

--És az a fiatal leány, ki mint gyámleánya szerepel, miféle

összeköttetésben van vele? Gondolom, Lamberth Klárának hívják.

--Ah, Lamberth Klára!--kiáltott föl szenvedélyes dühvel az öreg

ember.--Az egy elhalt barátjának a leánya, ki egészen az ő tanítványa.

Atyja mindenben bűntársa volt Holcsinak, együtt szerezték a vagyont s

midőn meghalt, leánya árván maradt és örökségét az ügyvéd kezeli.

--Hogy érti azt, hogy a leány méltó tanítványa neki?--kérdé feszülten

a detektiv.

--Éppen oly elvetemedett, mint ő maga, pedig zárdában neveltette, de

mióta visszakerült hozzá, a legrosszabb dolgokra alkalmazza.

--És tud ezekről a történtekről más is önön kívül, Somorjay úr?

--Hogyne! A két nővér, Obrenné és sógornőm. Egy szörnyű banda ez s ha

ők nem is követtek el testi gyilkosságot, megölik, megrontják annak a

lelkét, ki kezeikbe kerül.

Kardos alig birta eltitkolni örömét e vallomást hallva, mi oly

váratlanul került tudomására; most csak az volt a fontos kérdés, mit

tegyen és hogy ragadja meg Holcsit, ki csodálatosan ügyes és ravasz

ember volt.

--Hajlandó volna ön azt, a mit beszélt, jegyzőkönyvbe mondani és

aláirásával hitelesíteni?--kérdé az öreg embertől.

--Bármely perczben, de előbb el kell innét távoznom, mert megölni, azt

hiszem, nem mernének, de agyonéheztetnek, s a baj az, hogy nincsen egy

fillérnyi pénzem.

--E miatt ne aggódjék! Azonban most maradjon minden a régiben, míg én

intézkedem. Ne sejtse senki az ön vallomását. Tetesse betegnek magát,

s én a kórházba vitetem addig, míg más segítségben részesül. A fő az,

hogy innét megszabaduljon,--mondá Kardos és elhagyta helyét.

--Mily boldog leszek, ha Eliz halálát megboszulva látom és ezt a

fiatal leányt biztosságban tudom, mert itt csak rossz várhat rá! Ön

talán képes lesz megmenteni, ha Eszthey gróffal tudatja azt, a mit

tőlem hallott.

--Legyen nyugodt, mindent meg fogok tenni, a mi az ön és a leány

érdekében áll, kinek szemei már az első perczben emlékeztettek

valakire, de nem tudtam rájönni a hasonlatosságra. Most tudom, kinek a

gyermeke ő, s azt be is fogom bizonyítani.

--Tegye, tegye!--kiáltott könyörgő hangon Somorjay, és kimerültségét

egyszerre ismét lázas erély váltotta föl. Szemei a boszú tüzében

égtek, s karjait kinyujtá a levegőbe, mintha átkokat szórt volna a

mellékszoba ajtaja felé, hol sógornője, özvegy Somorjayné lakott...