XX.

Szomorú őszi délután volt, midőn a fiatal gróf a pályaházba érkezett

Tornyoson, mely mint tudjuk, az ő állomása is volt, s kissé tájékozni

akarván magát, az állomásfőnökkel beszédbe eredt.

--Most kevés ember száll ki itt az állomáson?--kérdé, mielőtt kocsira

ült volna, hogy birtokára hajtasson.

--Nagyon kevés, majdnem senki, tegnapelőtt azonban a tornyosi uraság

jött meg. Azaz maga Holcsi úr nem, csak a kisasszonyok, egy öreg nő és

szobaleány kiséretében.

Oroszlaynak ujra megdobbant a szive e hírre. Ez volt, mit tudni akart,

e miatt állt szóba a főnökkel, s szerencsésen el is érte czélját.

E szavak után köszönt és ment; szolgájával együtt kocsira ült, s

emelkedett hangulatban, hevesen lüktető aggyal, örömrepeső szívvel

közeledett Zaláncz felé.

Végre, végre: gondolta boldogan. Hónapok teltek el, mióta Dóziát nem

látta és érzé, hogy szerelme ez idő alatt növekedett iránta.

Most azonban az volt a kérdés: hogy és miként eszközölje ki a vele

való találkozást; mert bármily nyugodt, csöndes, álmodozó természettel

birt is, most már türelmének végén volt, s itt a közelben tudva

Dóziát, úgy érezte, hogy egy napot sem birna tölteni annak láthatása

nélkül.

Egész úton azon törte fejét: mit tegyen, hogy közelébe jusson? Levelet

nem mert írni neki, félve, hogy az más kezébe juthatna; de

elhatározta, hogy másnap reggel puskát vesz vállára és átmegy a

tornyosi határba, mintha vadászatra indulna, remélvén, hogy Dóziát a

kertben, vagy a tó partján megpillantja, s amaz édes reményben

ringatta magát, miként az szintén keresi a vele való találkozást, s

azokat a helyeket, hol utoljára együtt voltak.

Ha tudta volna, hogy mi történt a Holcsi-házban a leányok odaérkezése

után, biztosabb reménnyel kecsegteti magát, mert Klára elfáradva az

úttól, hirtelen rosszul lett, s ágyba kellett feküdnie és Dóziára nem

ügyelhetett föl úgy, a hogy azt neki Holcsi meghagyta, bár igyekezett

őt ágya mellett tartóztatni, mind a mellett nem tilthatta meg, hogy

pár órára szabad levegőre ne menjen.

És az ezt az időt fölhasználta arra, hogy lefusson a tó partjára, és

ama szép órák emlékeit keresse, melyeket a kék vizű hullámzó tó

mellett Jakabbal töltött.

Nem remélte őt ott találni, írni pedig most sem mert neki, mert Klára

előrelátásból ágyához vitette a posta-táskát, s azt saját kulcsával

bezárva és midőn megérkezett, kinyitva: minden menő és jövő levél az ő

kezén ment keresztül.

Dózia tehát legfeljebb maga vihette volna levelét a tornyosi

állomásra, hogy azt ott föladja; de az gyalog másfél órányira feküdt,

s annyi ideje a távollétre nem volt, sem pedig bátorsága, hogy az

erdőn keresztül egyedül nekiinduljon a hosszú útnak.

Kínos és szomorú napokat töltött bizonytalanság és halvány remény

között, s fejecskéjében a legregényesebb tervek kergették egymást:

szökésről, eltünésről, stb. ... Melyeket azonban ismét elvetett, mert

azok egyikének kivitelére sem volt bátorsága.

Pedig tudta, hogy most kellene valamire elhatároznia magát, míg Klára

beteg, mert ha fölkel ágyából, ismét folyton sarkában lesz, mint volt

már hónapok óta, sőt miután amaz idegen Genfben fölkereste őket, kiről

Holcsi semmit sem tudott, s azt gyanusnak találta: megbizta

gyámleányát, hogy az kétszeresen ügyeljen az ő tetteire. Az idegen

ottlétének következtében hagyták el gyorsan az ügyvéd rendeletére

Genfet, és jöttek Tornyosra, hol valószinüleg biztosabbnak tartotta

Holcsi tartózkodásukat, mint külföldön, vagy különösen a fővárosban,

hol, mint ő hitte, Dózia Eszthey gróffal, vagy a grófnéval

találkozhatnék.

Az, hogy ama levél, melyet neki az ügyvéd Eszthey aláirásával

mutatott: hamis volt, soha sem jutott volna eszébe, s olykor hálát és

meghatottságot érzett Klára és annak gyámatyja iránt, kik oly hévvel

karolták föl az ő ügyét, s nem akarták kiszolgáltatni azoknak, kikhez

ő nem kivánkozott menni...

Mind a mellett sokkal eszesebb volt, hogy ne gondolkozott volna olykor

azon: miért védi az ügyvéd oly lelkesen az ő dolgait? Humanitásból?

Daczára, hogy semmi élettapasztalása sem volt, ez valószinütlennek

látszott neki. Vagy Klára iránti szeretetből, ki meleg barátsággal

viseltetik ő hozzá, s gyámatyja talán örömet akart neki szerezni

azzal, hogy fiatal leányt vett a házhoz, hol Klára egyedül érezhette

magát. De végiggondolva az eseményeken, ez is hihetetlennek tetszett

neki.

Mikor Klára az intézetbe jött, hol ő már évek óta volt, azt mondták,

hogy gyámatyjánál nem lehet, mert az nőtlen ember, és szűk a lakása, s

nincs a szerint berendezve, hogy fiatal leány lakjék nála...

Azután egyszerre elég nagy lett a lakás. Nemcsak Klára, de ő is külön

szobát kapott, sőt társalkodónőt is fogadtak, ki sétáljon velük, s

egész háztartás létesült körülöttük, és mindez most gyakran

gondolkozóba ejté őt, s úgy tetszett neki, mintha előre minden ki lett

volna számítva, hogy őt kivéve az intézetből, magukhoz csalják.

Lassanként rájött mindezekre, de az okát nem birta kitalálni, s félni

kezdett, hogy valamely cselszövevény veszi őt körül, mi lassú

biztossággal halad czélja felé...

Azon a reggelen, melyen Oroszlay puskával vállán elindult Tornyos

felé, ő is elhagyta szobáját és gyorsan átfutva a kerten, sietett a tó

partja felé.

Hűvös őszi szél lengeté ruháját, s csak a fák megritkult levelei

között és a levegőben röpdöső varjak szomorú károgása verte föl a néma

csöndet.

De ő sem a szél élességét, sem a szárnyasok lármáját nem vette észre,

sietett előre, míg egyszerre úgy érzé, a földbe gyökereznek lábai,

mert egy alakot pillantott meg, ki lassan közeledett felé, s

gondolatokba mélyedve a földre nézett.

--Jakab, Jakab!--kiáltá örömtelt hangon, s futva közeledett felé és

pár pillanat mulva karjában volt, ki alig tudott fölocsudni

mélázásából, de szorosan átölelve őt, szivéhez szorítá.

--Édes szerelmem, egyetlen Dóziám!--kiáltott föl elragadtatva az ifjú,

ki az első pillanatban alig hitt szemének, a bájos, kedves arczocskát

látva...--Mily boldog véletlen. Tehát nem hiába jöttem Zalánczra.

--Tudta, hogy itt vagyok?--kérdé csodálkozva Dózia.

--A bérkocsis mondta Eszthey Bélának, ki ugyanaz volt, ki amaz éjjel a

Holcsi-házhoz vitte, s ráismert.

Dózia halálsápadt lett e szavakra.

--Istenem, istenem!--rebegte rémült hangon,--úgy itt sem lesz

maradásom...

--De hát ki elől szökdösik, s viszik ide, s tova a világban?--kérdé

bámulva Oroszlay.

--Esztheyék elől! Olvastam a grófnak egy Holcsi úrhoz írt levelét,

melyben tudatta azzal, hogy értem jön és magával visz.

Jakab gróf mind nagyobb csodálkozással hallgatta e szavakat, s

visszagondolva arra, mit neki Hermance grófnő mondott, hogy Dózia

létezéséről sem férjének, sem fiának nem szabad tudni,

valószinűtlennek találta azt, mit a leány beszélt.

--Olvasta maga azt a levelet, Dózia?--kérdé feszülten, s látható

kétkedéssel.

--Olvastam, mielőtt elutaztunk innét, azért kellett oly rögtön

eltünnünk, mert a tudósítást Zalánczról hozták és meg volt határozva

abban az óra, melyben Eszthey értem jön, s magával visz.

Oroszlay megcsóválta fejét.

--Mindebből egy szó sem igaz, Dózia! Eszthey akkor az én vendégem

volt, s tudom jöttét-mentét, és mondhatom, hogy aznap, midőn maga

elutazott Tornyosról, neki eszében sem volt onnét távozni, oda pedig

nem hozhatta volna, férfiak közé.

--Úgy nem tudom, mit gondoljak!

--És én sem tudok fölvilágosítást adni, édes angyalkám,--mondá Jakab

szerelemmel tekintvén a leányka kérdő szemébe, kinek arczáról eltünt a

boldog kifejezés és látható félelemnek adott helyet.

--Oh, Jakab,--mondá szorongva,--mit akarnak velem Holcsiék? Miért

tartanak fogva, mert az nem szabadság, a mit Klára oldala mellett

tűrök, ki minden tettemet ellenőrzi, s minden léptemre vigyáz.

--Azt kell megtudnunk, és végére is fogunk járni. Én már minden

intézkedést megtettem arra. De most azt kell elhatároznunk, hogyan

szabaduljon tőlük, mert tovább nem engedem, hogy körmeik között

maradjon.

--Hova menjek?--kérdé szomorúan a leányka, elhallgatván, hogy ő már

maga is gyakran gondolt a távozásra.

--Egy tisztességes családot fogok keresni, melynek gondjai alá

helyezem.

--De addig? Klára beteg, s azért volt lehetséges egyedül elhagynom a

házat, de ha jobban lesz, ujra kezdődik teljes és határtalan rabságom.

--Ne féljen attól, s ne higyje, a mit Holcsi és barátnője beszélnek.

Mindaz valótlanságon alapul, s csak rémíteni akarják. Esztheyék nem

keresik, de más czélja lehet az ügyvédnek azzal, hogy magához csalta

és magánál tartja. Mindezt föl kell derítenünk, addig legyen

türelemmel és ne árulja el összeköttetésünket,--mondá, gyöngéden

simogatva Jakab a leányka kezét, melyet kezében tartott, s mely az

izgatottságtól reszketett.

--És ismét elválunk, ismét oly soká nem fogom látni?--kérdé könyes

szemekkel Dózia, s zokogva borult az ifjú keblére, ki csókokkal

halmozta könytől ázott arczát.

--Csak rövid időre, drágám! A jövő miatt szükséges ez, de míg Klára

betegsége tart, addig naponként látjuk egymást itt az épület

közelében, vagy a tó partján, hol távozása előtt oly boldogok voltunk.

A leányka kissé megnyugodott és lecsillapult a gyöngéden kiejtett

szeretetteljes biztatásra, s karonfogva sétáltak a sárga levelű fák

alatt. Beszélgettek mindarról, mi Dóziával történt utolsó együttlétük

óta, s a gróf mindjobban meggyőződött a leány beszédéből, hogy

Holcsinak csakugyan valamely titkos szándéka van vele, de hogy mi az?

azt Kardos detektivtől remélte megtudni.

Aztán újra és újra kicserélték érzelmeiket. Oroszlay elmondá, mennyit

szenvedett, mióta őt nem látta. Fáradozásait, hogy föltalálja, s

Kardos küldetését, hogy keresse föl a világ bármely részében, ki föl

is találta, és most többé nem rabolja el tőle senki, ha mindjárt élete

árán kellene is megvédeni!

És Dózia boldogan hallgatta szavait. Hitt neki, mert szerette, és nem

jutott eszébe, hogy csalódhatnék benne. Hisz oly tapasztalatlan volt,

nem ismerte a rosszat, a bűnt, a csalfaságot, és Oroszlaynak oly

bizalmat gerjesztő volt külseje, egyénisége, minden szava, mintha maga

lett volna az élő igazság...

Majdnem egy órát töltöttek e boldog együttlétben, azután Dóziának

menni kellett, nehogy Klára gyanakodjék. És szomorúan váltak el, ezer

biztosításával szerelmüknek, mely hű, változatlan, és mindkettőjük

részéről örök marad... Érezték is azt, a mit mondtak, igaz volt, s

szivüknek legmélyéből eredt, és Dózia boldogságtól sugározva sietett

haza, de nem kereste föl rögtön Klárát; félvén, hogy elárulja magát,

szobájába sietett.

De az már többször tudakozódott utána, s nyugtalanul hányta-vetette

magát ágyában, rémeket látott, s félt gyámatyja haragjától, ha

Dóziával valami történnék, ki még soha sem maradt ki ily hosszasan

hazulról.

Végre hallotta, hogy a mellékszobában járkál, s megkönnyebbülve

hallgatódzott. Csodálkozott, hogy az nem jön hozzá, mint máskor

sétájából hazatérve, s végre elkiáltotta nevét, ki még mindig égő

arczczal, tündöklő szemekkel jelent meg a mellékajtón, és kedves

mosolyával ült le ágyához.

--Merre jártál?--kérdé Klára, feszülten vizsgálva kipirult

arczocskáját.

--Messze voltam és már nagyon siettem haza! Szinte melegem lett a

gyors haladástól...--viszonzá az, nyugodtan állva ki a ráfüggesztett

tekintetet, de Klára észrevette hangjának reszketését, s odavetve

kérdé:

--Találkoztál Oroszlay gróffal?

A váratlan kérdés oly gyorsan intéztetett hozzá, hogy Dózia

megzavarodott. Arcza még pirosabb lett, s erőltetett nyugodtsággal

kérdé:

--Nem hallottam, hogy ő Zalánczon volna és nem is hiszem.

Klára látta, hogy nem mond igazat, s a következő szavakat már

határozottan ejté ki.

--Ne tagadd, Dózia, te láttad Oroszlay grófot!

--Miért tagadnám!--kérdé az bizonyos daczczal, de szivét remegni érzé

a félelemtől, hogy óva őrzött titka el van árulva.

--Mi czélod van azzal az úrral, kinek szemében te senki és semmi sem

vagy?--kérdé gúnyosan Klára, mialatt Dózia szemei könybelábadtak.--Azt

hiszed, ő igazat beszél neked, ha szerelmével zúgja tele füledet? Az

ilyen gavallérok játékszerül használják az olyféle leányokat, mint te

vagy, és ha hisznek nekik,--kinevetik őket.

A leányka először hallott életében ilyen teoriákat, s megdöbbent

azoknak kegyetlenségén. Arczán a piros színt ijesztő halványság váltá

föl és megdermedve, megnémulva ült helyén.

--Avagy nincs fogalmad helyzetedről és arról az áthidalhatatlan

mélységről, mely Oroszlay gróf és közötted létezik?--folytatta majdnem

kárörömmel Klára, látván a rémületet barátnője arczán, nem tudva neki

megbocsátani, hogy háta mögött cselekedett oly dolgokat, mik

homlokegyenest ellenkeztek Holcsi szigorú utasításával, s őt gyámatyja

haragjának tették ki.

--Nincs!--rebegte bátortalanul a kérdett.--Mit értesz áthidalhatatlan

mélység alatt?

--Az ő társadalmi állását, s a te születésedet... Ő nagy úr, te pedig

szülőidet sem ismerted, és senki sem tudja, kik voltak azok.

--Olyan nagy bűn ez?--kérdé ártatlan arczczal a leányka, kinek

bizonyos dolgok kezdtek derengeni elméjében.

--Nem bűn, de rád nézve helyrehozhatatlan hiba és akadály, hogy

tisztességes család sarja nőül vegyen; annál kevésbbé oly előkelő

ember, mint Oroszlay gróf.

--Bizonyos vagy ebben, Klára?

--Oly bizonyos, mint hogy itt fekszem ágyamban, s ezeket mondom. De

hát tett ő neked házassági ajánlatot?

--Arról szó sem volt közöttünk. Párszor találkoztam vele, ő hozzám

csatlakozott, s beszélgettünk. Ebből áll egész ismeretségünk.

--De hisz ha csak mindennapi dolgokról volt szó köztetek, azt

elmondhatta volna itt, én előttem is, miért nem látogatott meg. Nem

először lett volna nálunk.

--Azt nem tudom, nem kérdeztem tőle, és ő nem mondta.

--Dózia, Dózia, te nem vagy őszinte hozzám, holott tudod, hogy rajtam

kívül senkid sincs e földön. Mondd, mit csinálnál, ha nálunk nem

lehetnél?

--Valószinüleg Eszthey grófnéhoz fordulnék, kivel különben is kell még

találkoznom azok után, miket most tőled hallok.

--Eszthey grófnéval?--kérdé kellemetlen meglepetéssel Klára.--Minek?

--Ő az egyedüli, ki anyámat ismerte, s így azt is kell tudnia, ki volt

atyám?--viszonzá bizonyos daczczal Dózia, ki engedékeny, szelid

természettel birt, de koronként erős elhatározásai voltak.

--Azt hiszed, nem szólt volna ő neked arról, ha tudná, vagy ha akart

volna róla beszélni?--viszonzá kétértelmű mosollyal Klára.--Légy

meggyőződve, hogy hasztalan mennél hozzá e miatt; de különben is, ez

valami egészen új elhatározás nálad. Hisz éppen ő előtte rejtegetünk

mi, s emlékezz vissza, mennyire kivántad a Tornyosról való elutazást,

midőn Eszthey gróf levelét olvastad?

--De vajjon csakugyan ő írta-e azt a levelet?

--Ki más írta volna?--kiáltott föl a legnagyobb csodálkozással Klára,

s arczából eltünt minden vér az ijedtségtől.

Dózia e kérdésre nem felelt, mert ismét Oroszlay szavai jutottak

eszébe, ki a legnagyobb óvatosságra inté.

--Mikor megyünk vissza a fővárosba?--kérdé, szép szemeit barátnőjére

szegezve, ki igen rosszul érezte magát e pillantás alatt.

--A mikor kivánod. Nekem nincs érdekemben, hogy itt legyünk, s úgy az

utazás, mint a falusi lét miattad történt.

--Nem félek többé Esztheyéktől, ők nem rendelkezhetnek fölöttem,

valamint senki sem, szüleimet kivéve, kik nem léteznek,--mondá komoly

meggyőződéssel Dózia, s oly határozottsággal beszélt, mi sehogy sem

tetszett Klárának.

--Akkor nincs is czélja ittlétünknek,--viszonzá közönyt színlelve.--Ma

még irok gyámatyámnak, s tudatom vele, hogy a fővárosba óhajtunk

menni.

--Még pedig mielőbb!

--De hát miféle sürgős dolgod akadt ott egyszerre, hogy egészen

megváltoztak terveid?

--Szeretnék multamról tudni, és arról adhat fölvilágosítást valaki,

kivel beszélni szeretnék.

--Ki az? Esztheyné?--kérdé mind nagyobb nyugtalansággal Klára, ki még

soha sem látta ily kedélyállapotban Dóziát.

--Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben

fölkeresett bennünket?

--Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.

--Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad,

hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról,

stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra

irányítani stb., ... És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott

valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg

kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas

érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem

tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell

pótolnom.

Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt

nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem

helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől

egészen más hatást várt.

--Hiú remény ez, Dózia,--mondá csillapítólag,--s azt tanácslom, hogy

ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed

részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj

fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.

--Van!--viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre

elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben

ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem

varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta,

hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét

birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól

eltántorítani nem engedi...