XIX.

Kardos detektiv nagyon ügyes s nagyon nevezetes egyéniség volt

szakmájában. Gyakran vette a rendőrség is tanácsát igénybe, s mint

egyik angol kollégája, a híres Holmes, ő is szenvedelemből dolgozott

ezen a téren, mert, bár gazdag ember volt és semmiféle hivatalt nem

viselt, életének minden napja be volt töltve a kutatásokkal, miket

pusztán kedvtelésből űzött. Enyingi gróffal, ki őt barátjának,

Oroszlay Jakabnak ajánlotta, szintén e téren ismerkedett meg. Annak

évek előtt nagy lopás történt házánál s a tolvajt mindaddig nem tudták

kikutatni, míg végre ő volt az, ki föltalálta a tettest, fölkereste a

grófot s őt abból az időből ismerte.

Tudjuk, hogy mivel bízta meg őt Oroszlay, s ő csakhamar eleget is tett

a megbízásnak, de a mellett apró, gyanús jelekre talált, mik másfelé

terelték figyelmét, és most egészen azoknak szentelte idejét.

Mindenekelőtt azt akarta tudni, miféle összeköttetésben áll Holcsi

Dóziával. Miért rejtegeti azt, miért költ rá, még pedig sokat, mert

lakásukról s életmódjukról a drága fogadóban, tájékozva volt kiadásaik

felől; s gyanus volt neki nemcsak az ügyvéd viselete és a három

testvér összejátszása, de az is, mit Oroszlaytól hallott róluk, ki

viszont Zsófia szobaleánytól tudta meg a részleteket.

Ismerte Holcsi rossz hírét s azokból, mit annak életmódjáról és

cselekményeiről tudott, azt minden rosszra képesnek tartá. És hogy

annak valami különös czélja van Dóziával, abban nem kételkedett, sőt

Klára szerepe is gyanús volt neki. Sokat tűnődött ezeken a dolgokon,

mik érdekelték s egy szép napon beállított Somorjayné lakásába, kit

ismerni akart, tájékozva lenni annak egyéniségéről s tőle remélt

czéljainak kezdetéhez jutni, mert ismerte hírből Holcsi ravaszságát,

ügyességét s hozzá még közeledni sem mert, nehogy gyanúra adván okot,

mindent elrontson...

Somorjayné mintegy ötven éves nő volt, s mint tudjuk, az Üllői-úton

lakott egyetlen leányával, ki igen csinos tizenhét éves hölgyecske

volt, mindig vidám, jókedvű, s egy hímző-üzletben dolgozott és csak az

estéket s ünnepnapokat töltötte otthon. Ilyenkor összefoltozgatta

anyja és saját ruháit s mellette egész nap vidáman énekelt.

Vasárnap volt, midőn Kardos csöngetett a kis lakás ajtaján és azt

Juliska nyitotta ki, Somorjayné leánya.

Férfi nem volt a háznál. Somorjayné özvegységében töltötte már évek

óta napjait, de a szomszéd lakásban egy nyomorék öreg ember lakott, ki

tőlük nyerte az étkezést s ki állítólag sógora volt neki, meghalt

férjének a fivére.

Ebéden és vacsorán megjelent a nőknél s étkezés után azonnal

visszatért lakásába, mely két szobából állt s azok egyikét rendesen

bérbe adták.

--Engedelmet kérek, kisasszony,--kezdé szerény, illedelmes hangon

Kardos.--A kapun láttam egy czédulát, melyen hónapos szoba kiadását

olvastam. A házmester ide utasított, s arról szeretnék tudakozódni.

Juliska végigpillantott a csinos fiatal emberen, s úgy látszott, az

megnyerte tetszését, mert barátságosan mondá:

--Csakugyan van itt a szomszéd lakásban egy csinos szoba hónapszámra

kiadó. Pár hét óta üresen áll, egy hölgy lakott benne, ki

elhordozkodott s ha látni kívánja, fáradjon a szomszéd lakásba, ott

egy öreg úr azt meg fogja mutatni.

--Nem önök adják azt ki?--kérdé kissé csalódva Kardos, le nem véve

szemét a fiatal leányról, ki valakihez nagyon hasonlított, de nem

emlékezett, ki lehetne az ismerősei közül.

--Azt felelhetném e kérdésre, uram, hogy igen és nem!--viszonzá

mosolyogva a leány, s piros ajkai közül tündöklő fehérségű fogsor tünt

elő, mialatt szemeiből vidám életkedv sugárzott, mi még inkább

meglepte a detektivet.

Hogy ezeket a hamis kifejezésű szemeket már látta valahol, a fölött

nem kételkedett... De hol?

--Hogy értsem ezt, kisasszony?--kérdé nevetve, mert a leányka jókedve

rá is elragadt.

--Mi itt lakunk anyámmal, míg a szomszéd lakást egy rokonunk bírja. Ő

adja ki a szobát, azonban mi gondoskodunk a lakóról, s mi szabjuk meg

a szoba árát.

--Remélem, nem lesz az drága,--viszonzá kissé elkomolyodva Kardos.--Én

szegény tanuló vagyok, ki utolsó vizsgámra készülök. Azért jöttem föl

a vidékről, hogy elzárkózva mindenkitől, tanulmányaimnak éljek, mig a

szigorlatot leteszem, de nem röstellem bevallani, hogy körülményeim

nem valami fényesek.

--A szegénység nem szégyen,--viszonzá biztató mosolylyal a

leányka...--A szoba ára húsz korona, de csinosan van bútorozva. Tiszta

és csöndes, alkalmas a kegyed czéljára, s a takarítás is bele van

értve az árba.

--Szabad azt megtekintenem?

--Hogyne! Természetes, hogy látatlanba nem veheti ki. Jőjjön, majd

megmutatom.

És mentek együtt a szomszéd lakásba, melynek kisded előszoba ajtaja

nyitva volt, s pár percz múlva a helyiségbe léptek.

Kardos szeme gyorsan futotta át e szobának minden zege-zúgát s

pillantása az abból nyíló mellékajtón pihent meg.

--Hova vezet ez?--kérdé a leánytól.

--A lakás tulajdonosához, ki öreg úr, alig mozdul ki szobájából. Azt

hiszem, most nyitva is van.--És félig kinyitva az ajtót, bedugta szőke

hajjal borított fejét.

--Ki van ott?--kiáltá egy megriadt gyönge hang.

--Én, Pali bácsi. A szobát akarja valaki kibérelni.

--Miféle ember? Remélem, nem valami nő ismét, mint az a Zsófi volt?

Juliska kissé elpirult s az idegenre pillantott, ki minden szót

hallott, s a Zsófi névre figyelmes lett, de egykedvű mosolylyal mondá:

--Úgy látszik, az öreg úr nem valami barátságos ember.

Juliska becsukta az ajtót, mind a mellett nagyon halkan mondá.

--Mindig rossz kedvű, de rendesen csöndes és nem okoz semmiféle zajt,

vagy alkalmatlanságot a szomszédságban.

--Ki az a Zsófi, kire úgy látszik haragszik? Valószínűleg az előbbi

lakó?

--Igen! azért haragszik rá, mert alig hogy behordozkodott ide, ismét

mindjárt elment, s minden ok nélkül hagyta el a szobát... Mi is

sajnáltuk, mert minden házi munkában segítségünkre volt.

--Sajnos, én ezt nem tehetem,--mondá tréfásan Kardos.

--Nem is kívánjuk!--viszonzá pajzánan a leány.--Nos uram, hogy tetszik

a szoba?

--Kiveszem, s holnap behordozkodom. Kinek adjam az előleget. Lesz

kegyed szíves azt tőlem elfogadni?

--Anyám nincs itthon s ő fölhatalmazott arra.

Kardos egy tízkoronást nyújtott át neki s nemsokára távozott, de

behúzódott a sötétes kapu alá, mert Holcsi alakját látta közeledni, ki

őt nem véve észre, gyorsan sietett fölfelé a lépcsőn.

Nagyszerű kilátások! gondolta a detektiv. Tervem kivitele jól

kezdődik, s ha itt lakom, figyelemmel kisérhetem ezt a vén rókát, kit

mindenre képesnek tartok. De hol láttam már annak a csinos leánynak a

szemeit? Mert okvetetlen láttam valahol hasonló szemeket és

kifejezést! De hol? Csodálatos, hogy nem emlékszem rá, holott rendesen

fényes emlékezőtehetségem van.

Ilyen s ehhez hasonló tépelődéssel haladt lakása felé, midőn a ház

előtt már messziről föltünt neki Oroszlay gróf elegáns, magas alakja,

ki valószínűleg nála volt, s most az ő jövetelére várt föl s alá

sétálva az épület előtt.

--Honnét jön ily gondolatokba mélyedve?--kérdé Jakab, szokott nyájas

modorában szólítván meg őt.

--Ha magamban vagyok, rendesen dolgaimon tűnődöm. Az én hivatásom sok

fejtörést kíván.

--Előbbre van már azon az úton, melyen, mint a multkor mondta, érdekes

fölfedezéseket vár?

--Sokkal előbbre, de engedje meg gróf úr, hogy most még ne beszéljek

arról. Azt tapasztaltam, hogy bonyolódott ügyről soha sem jó beszélni,

mert annak magától kell kiforrni agyunkban, s idegen vélemények

hallása rendesen kuszáltabbá teszi azt.

--Hát ne szóljunk róla. Azonban azért jöttem, hogy megkérdezzem: nem

hallott-e valamit a Genfben volt hölgyekről, kik már nincsenek ott.

Eltüntek onnét, mint a lehelet, nyom nélkül.

--Valóban? Az különben előre látható volt. Klára kisasszony okvetetlen

kérdezősködött rólam Holcsinál, s az gyanúra adott okot és azonnal

továbbította őket.

--De hova mentek, és miért rejtegeti Dóziát?--kérdé föllobbant

haraggal Oroszlay.

--Azt megtudjuk nemsokára! Csak türelem, gróf úr. Az ilyen bonyolult

ügy hosszú időt kíván a kihámozásra.

--Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hova lettek a hölgyek?

Remélhetem, hogy újra ki fogja hollétüket kutatni?

--Igyekezni fogok, bár e perczben nem tudom, hol keressem nyomukat.

--Megfoghatatlan, hogy Dózia nem felel levelemre!

--Arra nézve ellenőrzi őt Lamberth Klára, s ez a fiatal hölgy méltó

tanítványa Holcsinak, sőt talán saját véréből való vér. Az is

meglehet, hogy leánya.

--És Dózia oly nagyon bízik benne.

--Én kissé kételkedem abban, mert láttam, mily mohón rejtette el előle

méltóságod levelét.

--De hisz akkor legegyszerűbb volna otthagyni őt, ki tulajdonképen

senkije neki.

--De ő egyedül áll a világon, s nem tudna hova és kihez fordulni, ha

Klárát elhagyná. Mi férfiak nem tudjuk, mily kínos gondolat az egy oly

fiatal, tapasztalatlan leányra nézve, kitaszítva lenni, egyedül a

világban.

Erre felelhetett volna Oroszlay, de nem akarta nagyon mélyen beavatni

titkába a detektivet, s mondá:

--Szedje össze, kérem, minden ügyességét és hozzon hírt nekem

Dóziáról. Nem volna a legjobb, ha elutaznék ismét Genfbe?

--De ha már nincsenek ott a hölgyek.

--Talán a szállodában tudnák, hová és merre vették útjokat.

--Nem hiszem, hogy nyomát hagyták volna hátra útjok czéljának... De

jelenleg nem is hagyhatnám el Budapestet, mert nagyon fontos ügy

tartóztat a fővárosban.

--Így az enyém háttérbe szorúl?

--Korántsem! Összefüggésben van az emezzel, s remélem, rövid időn

fontos híreket leszek szerencsés méltóságoddal közölni.

--Valóban, annak örülnék.

--Kutatásaimnak szálai ma még elágaznak, de tömörítenem kell azokat,

hogy a gombolyagot egyszerre kettévághassam,--mondá villogó szemekkel

s gonosz mosolylyal Kardos, ki elemében látszott lenni.

--Rejtélyekben beszél, de arczán látom, hogy valaki iránt biztos

gyanúja van. Ki az, Dóziának valamely ellensége?

--Ismétlem, nem mondhatok ez idő szerint semmit... De a mi a gyanút

illeti, azt a magamféle ember mindenkire kiterjeszti. Legyen az gazdag

vagy szegény. Úr vagy szolga, nagy hangzású nevekkel már sok bűnös

takaródzott, s én a rossznak már annyi példáját láttam, hogy senkit

sem tartok kivételnek.

--Nem értem, mit akar mondani. Valami előkelő emberről beszél?--kérdé

kissé meglepődve Oroszlay, kinek, maga sem tudta miért, Eszthey

Bertalan jutott eszébe.

--Lehet, hogy annak az ügynek kiinduló pontját valamely főúri

palotában fogom megtalálni. Lehet, hogy nem s a legsilányabb embertől

indult meg a cselszövény... Azonban annyit mondhatok, gróf úr, hogy

Dózia kisasszony története annyira érdekel, mert ez nem könnyű és

közönséges eset, hogy ki fogom azt fürkészni, ha mindjárt évek

telnének is bele.

--Mindenekelőtt fürkéssze ki azt, hova mentek a hölgyek Genfből,--

viszonzá hévvel Jakab gróf, kinek ez volt legfőbb érdeke és kívánsága.

--Meg fogom őket találni, gróf úr,--viszonzá Kardos s ezzel elváltak

és míg Oroszlay másfelé vette útját, addig a detektiv fölsietett

lakásába, hol első teendője volt gyorsan összecsomagolni néhány darab

ruhát, könyvet stb., hogy látszatja legyen a hordozkodásnak s

podgyászt vigyen a kivett lakásba, hol az esti órákban jelent meg.

Félt Holcsival találkozni, kiről ugyan azt remélte, nem ismeri őt, de

mind a mellett jobbnak tartotta sötétben surranni be a házba, hol oly

fontos fölfedezéseket remélt tenni.

Oroszlay Jakab ezalatt lassan haladva az utczákon, még egyszer

végigfutotta gondolatban mindazt, miről Kardossal beszéltek, s törte

rajta fejét, kit érthetett az a «főrendű» elnevezés alatt, s hogy e

szóra mi okból jutott neki eszébe Eszthey, kit mindenki könnyelmű, de

becsületes gavallér embernek tartott, s többnyire szerették is, bár ő

nem különösen szimpatiált vele. Az utóbbi időben majdnem elhidegültek

egymás iránt, de hogy mi volt ennek az oka, meghatározni maga sem

tudta, talán leginkább az, hogy Enyingitől többször hallá, miként azok

számítanak rá, mint Veronika kérőjére!

Ez boszantotta s olykor idegessé tette, mert ő sohasem udvarolt a

leánynak és különösnek találta, hogy azok kitűzték őt leendő vejüknek,

holott ő nem szándékozott nősülni, s szíve mindaddig az ideig

érintetlen maradt, míg Dóziát meg nem látta.

A milyen álmodozó természettel bírt, éppen oly keveset törődött ily

tekintetekben a világ fölfogásával. A társadalmi szabályok rá nézve

csak annyiban léteztek, a mennyiben tudta és elismerte azoknak minden

művelt emberre nézve szükségét, de sohasem párhuzamosította azokat

belvilágával. Egészen különös fölfogással bírt szerelemről,

barátságról és helyzete olyan volt, hogy az emberek ridegségét vagy

rosszaságát alig volt alkalma megismerni, még kevésbbé csalódni s

ennélfogva mindent a maga szép, ábrándos lelke szerint itélt meg...

Talán életének első csalódását Eszthey grófné titkának megismerése

képezte, kiről nem tudta, mit higyjen és hogyan itéljen ama különös

történetet hallva, mit az neki Dóziáról elmondott.

Első benyomása az volt, hogy Dózia a grófné leánya, kinek létezéséről

nem tud senki, amaz Ernesztin nevű öreg komornán kívül, de ez igen

rossz hatással volt rá, mert ő Hermancet mindig tisztelte és becsülte,

bár leányát soha sem jutott volna eszébe nőül venni. Később azonban

örömmel ejté el a róla táplált gondolatot, s férjét vette gyanúba,

kiről nem egy könnyelmű történet forgott a világ nyelvén, és talán ez

is okozta, hogy visszahúzódott tőle és hetek óta alig találkozott

vele, mivel ő keveset ment emberek közé, s az Eszthey-palotát nem

szándékozott többé fölkeresni.

Annál kellemetlenebb volt most neki, midőn az Andrássy-úton sétára

indulván, Eszthey Béla és Veronika jöttek vele szemben karöltve s míg

a leányka némán elpirult, addig a fiatal Eszthey megállt s

barátságosan nyújtotta neki kezét.

--Egész örökkévalóság mult el azóta, hogy láttalak,--kezdé az ő rendes

szeles modorában,--miért nem jösz hozzánk?

--Tudod, hogy keveset járok társaságba,--viszonzá kissé zavartan a

kérdett, mialatt Veronikára pillantva, látta, hogy annak szép arczát

biborszín önté el, s kissé erőltetett mosollyal mondá:

--Mi már rég Angolországban hittük önt, minthogy utolsó látogatása

alkalmával úgy bucsúzott el tőlünk.

--Minden perczben indulni akarok, de új és új hátráltatásom jött

közbe.

--És most már talán nem is mégy?--kérdé Béla.

--Okvetlen kell mennem, de nem tudom, mikor indulhatok.

--Ujságot is akartam neked napok óta mondani,--folytatta Eszthey...--

Emlékezel még a 112-ik számú bérkocsira?

Oroszlay szive megdobbant e kérdésre. Hogyne emlékezett volna?

Kérdőleg tekintett a beszélőre, s elfogultan mondá:

--Emlékezem, te többször beszéltél arról, s valami éjjeli kalandról.

--Nos, hát az a bérkocsis pár nap előtt azt ujságolta nekem, hogy a

vasutról ő szállítá be a fővárosba azt a fiatal hölgyet, kit akkor

mindenfelé kerestünk.

--Valóban? Akkor pedig, ha jól emlékszem, nem akart neked róla

fölvilágosítást adni,--mondá nyugodtságot erőltetve Jakab gróf.

--Most már talán nem érezte kötelezve magát a hallgatásra, s fecsegett

a bérkocsisok szokása szerint; de azt is hozzátette, hogy az egyik

pályaháztól a másikhoz hajtott velük, mert hárman voltak, és azonnal

tovább utaztak.

--Hova?--kérdé meggondolatlanul Oroszlay, nem véve észre, hogy

Veronika szemei mily feszülten függnek az ő vonásain.

--Azt nem tudta megmondani, de én azt gyanítom, hogy Tornyosra

mehettek.

--Lehetséges!--viszonzá, visszanyerve nyugalmát, majdnem egykedvűen

Jakab gróf, azután Veronikához fordult.

--Mi hírei vannak, grófnő, a csetnekiekről, még nem szándékoznak a

fővárosba jönni?

--Tegnap kaptam tőlük levelet, s Irmának a napokban fogják

tizennyolczadik születésenapját ünnepelni, és csak azután jönnek.

Engem is hívott az ünnepélyre, s valószinüleg el is megyek.

--Azt jól teszi. Ilyenkor nagyon szép a falu, és bizonnyal ismét nagy

társaság lesz ott összegyülve.

--Ön nem kapott meghívást?

--Nem emlékezem,--viszonzá zavarral a kérdett,--de lehetséges, hogy az

iróasztalon hever.

--Nem szokta fölbontani leveleit?

--Nem mindig! Olykor több napig maradnak azok érintetlenül, mi tudom,

hogy hiba, de az igazat megvallva, nem nagyon érdekelnek.

--És ha például szerelmes levél volna közöttük?--kérdé ingerkedve

Béla.

--Azt nem szoktam kapni,--viszonzá kellemetlenül érintve e kérdés

által Oroszlay, ismét egy pillantással Veronikára, ki szokva volt

fivére meggondolatlan fecsegéséhez, s igyekezett gyorsan más irányt

adni a beszédnek.

--Csetnekre tehát nem szándékozik menni, ha megtalálná is a meghívást?

--Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, grófnő, mert tudom, hogy a

vesztes fél én vagyok.

E társalgás alatt lassan végighaladtak az Andrássy-úton, s fogatuk

lépést kisérte őket, és Veronika ekkor kinyilatkoztatta, hogy visszaül

a kocsiba, gyorsan bucsút vett, s fivérével együtt a Városliget felé

hajtatott.

Oroszlay a legnagyobb izgatottságban maradt egyedül. A mit Bélától

hallott, az dobogásba hozta szivét. Rögtön elhatározta, hogy haza

siet, és pár óra mulva Zalánczra utazik. Mily boldogság volna Dóziát

ily váratlanul föltalálni és viszont látni! Egészen ki volt véve

rendes nyugalmából, lakására érve, komornyikjának podgyászolni

parancsolt, hogy a legelső vonattal indulhasson birtokára. Boldog

reményben, nyugtalan várakozással. Hátha Bélának csakugyan igaza van

és Dóziát Tornyosra vitték abban a reményben, hogy ősz lévén,

megcsendesült a vidék, senki sem sejti, milyen bájos kincs van a

tornyosi házba rejtve, s ott legkevésbbé fogja valaki őt keresni...