okleveles mérnök.
Ajánlva Holcsi Kálmán ügyvéd által.
--Ezt el kell fogadnunk,--mondá Klára.--Gyámatyámtól van ajánlva s nem
utasíthatjuk el.
--Nagyon előkelő külsejű, csinos ember,--mondá Latorné tájékoztatásul.
--Fiatal vagy öreg?--kérdé Klára, kezében forgatva a névjegyet s újra
és újra elolvasta a mi arra írva volt, mind a mellett némi habozás
látszott rajta.
--Lehet negyven éves, vagy valamivel több,--viszonzá Latorné.
--Mondja, hogy szivesen látjuk s vezesse ide,--jelenté ki Klára egy
pillantással barátnőjére, ki egykedvűen hallgatta a párbeszédet.
--Nem lehet elutasítanunk ezzel az ajánlattal,--mondá Klára.
Dózia helyeslőleg intett fejével.
Az idegen belépett. Csinos, intelligens kifejezésű arcza, urias
öltözéke, magas, karcsú termete és udvarias meghajlása szimpatikusan
hatott a leányokra, mit ő azonnal észrevett, sőt számítani látszott
arra.
--Pár napra e városba szándékozván jönni ügyleti dolgokban, Holcsi úr
szerzett számomra útlevelet, melyre ugyan alig van szükség, de mégis
jobb, ha azzal el vagyok látva, s egyszersmind szíves volt
megemlíteni, hogy kegyetek szintén itt időznek,--kezdé Kardos,--sőt
ajánlatot is adott.
Klára üléssel kinálta meg őt.
--Hogy van gyámatyám?--kérdé, nem tudván valami jobbal megkezdeni a
társalgást.
--Jól érzi magát. A napokban Tornyoson volt s elragadtatva érkezett
vissza, mint rendesen, ha oda kirándul.
A leányok látták, hogy az idegen tájékozva van Holcsi életmódjáról, s
ez Klárára nézve megnyugtató volt, ki kissé gyanakvó természettel
birt, s feltünt neki, hogy a «mérnök úr» le nem vette szemeit
Dóziáról.
--És meddig marad Genfben kegyed?--kérdé a vendégtől.
--Pár nap alatt elvégzem ügyeimet, mert sietnem kell haza, vagy jobban
mondva Zalánczra, hol Oroszlay gróf új birtokát fogom fölmérni és
beosztani.
Dózia e névre elpirult, mit úgy Klára, mint Kardos észrevettek, s ez
utóbbi önkéntelen elmosolyodott.
--Meg van elégedve a gróf birtokával?--kérdé Klára.
--Azt hiszem, igen! Nagy építkezéseket szándékozik ott létre hozni, s
majdnem hetenkint kirándul oda Enyingi gróffal.
--Nem lakik ott? Azt hittem, ott tölti a nyarat,--kérdé Klára.
--Úgy is szándékozta tenni. De gondolom Angolországban van valami
teendője, s talán néhány hónapra már el is utazott.
A leányok mindinkább meggyőződtek, hogy vendégük nemcsak Holcsit
ismeri, de a szomszéd gróf terveiről is tájékozva van.
Dózia arcza megélénkült e társalgás alatt, s elveszté közönyös
kifejezését, melylyel a vendéget fogadta.
--Most nagyon szép lehet az a vidék,--mondá önkéntelen sóhajjal.--
Erdő, mező másodvirágzását ünnepli.
--Csodálom, hogy önök oly hosszú ideig távol vannak onnét,--mondá a
mérnök.--Úgy tudom, már hetek előtt eljöttek.
--Négy hete, de most már haza készülünk,--mondá élénken Klára.
--Gondol még olykor Obrenné intézetére?--kérdé Kardos, Dóziához
fordulva.
--Ritkán...--viszonzá zavarral és meglepetve a kérdett.
--Én pár hét előtt voltam nála, kis hugomat adtam az intézetbe, s
akkor említé Obrenné, hogy önök mindketten több évet töltöttek nála.
--Csak Dózia, én mindössze pár hónapig voltam csak ott, a zárdában
nevelkedtem, de ő kiskora óta Obrenné növendéke volt.
--És szeretett az intézetben? Hugom érdekében kérdezem ezt, ki nehezen
szokik meg idegenek között a családi kör után.
--Nekem nem volt családom, s így nem veszítettem az ottléttel, sőt
nyertem általa,--mondá halk, elfogult hangon Dózia.
--Tehát szivesen volt Obrennénál?
--Szerettem tanulni, s jól bántak velem.
--És mégis oly könnyen hagyta oda.
A leányok meglepetve tekintettek rá, s nem feleltek.
--Előttem teljesen nyiltak lehetnek,--mondá mosolyogva Kardos.--Tudom
Dózia kisasszonynak jóformán egész élettörténetét, nemcsak Holcsi
úrtól, de csodálkozni fognak, ha azt mondom, hogy őt magát is ismertem
kisgyermek korában.
--Engem ismert, mint kisgyermeket?--kérdé Dózia a legnagyobb
meglepetéssel.
--Ismertem anyját, ki halála előtt kegyedet Eszthey grófné gondjaira
bizta.
--De hát ki ön? Mindent tud multamról s én soha sem hallottam nevét?--
kiáltott föl nagy izgatottsággal Dózia elhalványodva, mialatt Klára
nyugtalanul mozgott helyén.
--Ez nem valami különös,--viszonzá mosolyogva Kardos.--Szüleimmel a
szomszédban laktam, s mintegy tizennégy éves fiú voltam. Kegyed akkor
három éves lehetett. Nem emlékezik abból az időből semmire?
--Semmire!--sóhajtá Dózia.
--Egy csinos lakásra, hol anyja esténkint lámpa világa mellett
dolgozott, gyermeke ruháit igazgatva.
--Mintha rémlenek előttem valami,--rebegte Dózia szemeit a levegőbe
függesztve, s arczán látszott, hogy emlékező tehetségével küzd, a
régen multba akarván tekinteni.
--Honnét tudja ön mindezeket?--kérdé nagyfokú ijedtséggel és
nyugtalansággal Klára.--Kérem, Kardos úr, ne mulattasson bennünket
regékkel, minek nincs más czélja, mint hogy barátnőmet fölizgassák.
Remélem, nem azzal a szándékkal jött ide.
--Isten mentsen, de jól esik a multról beszélnem. Kedves emlékeim
vannak ahhoz fűzve s nem tudtam, hogy Dózia kisasszony előtt
ismeretlen az,--viszonzá hangjában élénk sajnálkozást fejezve ki a
mérnök.
--Beszéljen, kérem, beszéljen!--kiáltott föl Dózia kérő hangon.
--Megengedi, kisasszony?--kérdé a vendég Klárához fordulva.
--Sőt egyenesen eltiltom! Miért fölkavarni a multat, van a jelenben
elég érdekes beszédtárgy.
--De nekem még soha sem volt alkalmam anyámról hallani,--mondá hévvel
Dózia s szép szemébe könyek gyültek.
--Nem, nem, megtiltom önnek, hogy folytassa megkezdett
beszédtárgyát,--jelenté ki szigorúan Klára.--És meg vagyok győződve,
ha gyámatyám tudta volna, hogy ilyenekkel mulattat minket, nem
ajánlotta volna önt hozzánk.
--Ellenkezőleg, ő fölhatalmazott erre,--füllentett Kardos merészebben
s nagy nyugalommal.
--Az lehetetlen.
--Miért kételkedik abban kegyed. Vagy valami titok lappang a mult
eseményei alatt?
--Az nem,--viszonzá láthatólag megzavarodva Klára,--de miután
gyámatyám arról sohasem beszélt nekünk, azt hiszem, nem bizott meg
idegent, hogy ezeket Dóziának előadja.
--Nem beszélt, mert maga sem tudott róla. Legujabb keletű dolgok ezek
s Holcsi úr egyenesen megbizott, hogy tudakoljam meg Dózia
kisasszonytól, nem emlékezik-e arra az időre, midőn még anyjánál volt.
Klára halotthalványan ült helyén és nem tudta, mit gondoljon e
konokságról.
Az idegen férfi a legnagyobb nyugalommal és biztossággal adta elő
állitásait s modora, külseje majdnem bizalmat gerjesztő volt. Viselete
kifogástalan úri emberre vallott és mégis oly lehetetlen, teljesen
megfoghatatlan volt előtte, a miket az nekik beszélt.
--Ne hallgasson Klárára!--kiáltott föl heves, sürgető hangon Dózia s
közelebb húzta hozzá székét.--Beszéljen a multról, emlékeztessen
egyre-másra abból az időből, melyre sohasem gondoltam s érzem, hogy
emlékezőtehetségem derengeni kezd...
A vendég kérdő pillantást vetett Klárára, kinek arcza nemcsak
nyugtalanságot, de határozott félelmet árult el.
--Nem tudom, mit gondoljak önről,--rebegte teljesen megzavarodva.
--Semmi különöst!--kiáltott föl nevetve Kardos.--A véletlen
összehozott Dózia kisasszonnyal, kit kis gyermek korában szerencsém
volt ismerni. Családja jó volt az én családommal s azt hittem, örömmel
hall valamit a multból.
--De mily örömmel,--mondá hévvel, ragyogó arczczal Dózia, megrovó
pillantással Klárára, ki majdnem megdermedve ült helyén.
--Nos, hát kutasson kissé emlékeiben. Semmit sem emlékezik anyjára?
--De igen, homályosan. Magas termetű, s azt hiszem, szép asszony volt.
--Úgy van. És játszótársaira, kikkel gyakran mulatott egy ház udvarán,
eperfák árnyékában?
--Arra nem emlékezem,--viszonzá szomorúan Dózia.
--Egy napon elvitték egy beteg asszonyhoz, ki ágyban feküdt. Később
egy szép fiatal úri hölgy jelent meg a kisded szobában s megsimogatta
haját, ölébe vette és megigérte, hogy szeretni, pártolni fogja.
--Eszthey grófné?--kérdé érdekkel Dózia.
--Emlékezik rá?
--Abból az időből nem, de később gyakran volt alkalmam őt látni.
--Mikor találkozott utoljára vele? Mert csakugyan ő volt, kiről
beszélek.
Dózia elpirult s zavarral mondá:
--Majdnem négy hónapja mult.
--Amaz este, midőn elhagyta az Eszthey-palotát?
A leányok tágra nyilt szemekkel néztek rá.
--Ön azt is tudja?--kérdé Dózia csodálkozva.
--Holcsi úr mindent elmondott nekem.
Klára nem tudta, mit gondoljon. Mindazt, mit eddig a legnagyobb
titokban kellett tartaniok, tudta ez az idegen ember, kinek ő még
nevét sem hallotta soha kiejteni Holcsi által.
--Most láthatják, hölgyeim,--mondá mosolylyal Kardos,--hogy Holcsi úr
mily őszinte és bizalmas irántam, s most azt szeretném tudni, hova
szándékoznak innét menni?
--Nincsenek terveink,--viszonzá Klára,--addig maradunk itt, míg
gyámatyám másként rendelkezik velünk s tudatja, hogy mit tegyünk.
--Ősz felé közeledik az idő s nekem úgy bebeszélt Holcsi úr, hogy
legközelebb visszahivja önöket.
--Erről utolsó levelében nem tett említést, s alig hiszem, hogy az
volna terve.
--Mikor kapta kegyed utolsó levelét?
--A napra nem emlékezem.
--Nem lenne szíves megnézni a levelet, érdekelne tudni annak keltét?
--Mi végre?
--Hogy utolsó találkozásunk előtt, vagy utána küldte-e el tudósítását?
Klára elhagyta helyét s bement a szobába a levelet elhozni, de alig
hogy eltünt az erkélyről, Kardos gyorsan húzott ki zsebéből egy
összehajtott papirost és Dóziának nyujtva, mondá:
--Olvassa és rejtse el ezeket a sorokat. A mit meg nem mondhattam
barátnője előtt, azt megtudja azokból. De legyen óvatos.
Dózia meglepetve vette át az iratot s gyorsan zsebébe rejté. Midőn
Klára visszajött, nyugodt társalgásban találta őket, a vidék
szépségéről beszéltek.
--Ime,--mondá Kardosnak nyujtva a levelet, ki azonban csak a dátumot
látta azon, mert az óvatosan volt összehajtva, hogy tartalmát ne
lehessen elolvasni.
--Szeptember tizedike,--olvasta Kardos,--tehát öt nap előtt... És most
kegyeikbe ajánlom magamat.
--Már megy?--kérdé Dózia sajnálattal hangjában.
--Nagyon is hosszúra terjedt látogatásom, de ha megengedik, elutazásom
előtt még tiszteletemet fogom tenni.
--Szivesen látjuk,--viszonzá hévvel Dózia, míg Klára csak fejével
intett s a vendég elhagyta az erkélyt és pár percz mulva látták őt a
ház előtt elmenni s a tó felé haladni.
--Különös ember,--mondá Klára, gondolkozva kisérvén őt szemével.--Nem
hittem volna, hogy gyámatyám valaki iránt ily bizalommal lehessen,
ismerve az ő zárkózott természetét.
--Talán nagyon régi ismerőse.
--Nagyon régi nem lehet, mert arra még fiatal!
--Rám azt a hatást tette, hogy igen komoly ember, kiben lehetne bízni.
--Nekem nem tetszett a szeme... Tekintete éles, mintha az ember lelke
mélyére akarna látni, s pillantása gyors és nyugtalan. De még ma írok
gyámatyámnak s megkérdezem tőle, ki ez a Kardos nevezetű mérnök.
--Várj pár napig,--viszonzá érthetetlen nyugtalansággal Dózia.--Ez az
úr azt mondta, hogy haza hívnak bennünket, s így legközelebb kell
érkezni levélnek.
Klára figyelmesen vizsgálta a beszélőt, valami szokatlan kifejezést
látott arczán. Maga sem tudta, mily irányban, de különös gyanura
gerjedt, azonban nem tudván azt határozott formába önteni, mondá:
--Igazad van, megvárom gyámom levelét--s ezzel távozott az erkélyről,
de szobájában azonnal a levél írásához kezdett, mit még aznap el is
küldött Holcsinak.
Dózia élénk tekintettel kisérte távozását, s midőn az eltünt az
erkélyről, lassan elővette zsebéből a levelet s a következőket olvasta
abban.
Szeretett drága Dóziám!
E levél átadója az én megbizásomból megy önt keresni, s bárhol találja
is, bizzék benne, s ha lehetséges, szóval vagy pár sorral válaszoljon
nekem, kinek érthetetlen az ön gyors eltünése és rettegve gondolok
arra, hogy valamely cselszövénynek lehetne áldozata... Holcsi nagyon
rossz ember, s képesnek tartom őt mindenre, és gyámleányában sem
bizom, kérem, óvakodjék tőlük!
Mihelyt Kardos hirt hoz nekem önről, azonnal sietek fölkeresni, mit
nem kell mondanom, hogy ön nélkül nem kell nekem az élet, s jóban,
rosszban örökre híve marad
Oroszlay Jakab.
Dóziának könyek gyültek szemébe e sorok olvasása alatt. Kedves ajka
boldogan mosolygott, s miután megcsókolta a levelet, ujra zsebébe
rejté és gondolkodott, hogy adhatna hirt Jakabnak, mit eddig
lehetetlen volt tennie.
De remélte, hogy még fölkeresi őket a gróf megbizottja s akkor valami
módon kezébe csusztatja annak a választ, bár alig volt reménye, hogy
Klára szemét kijátszhassa, kin valami gyanut vélt észrevenni, bár nem
lehetett annak semmi alapja, mert mind az valószinü volt, mit Kardos
beszélt.
Azonban hasztalan várta másnap, harmadnap az idegent, az többé nem
mutatta magát, de az ügyvédtől érkezett levél, melyben az egyetlen
szóval sem említette a mérnököt, s Klára e miatt nagyon nyugtalan volt
és valami--Dózia előtt érthetetlen félelem látszott rajta...