XVI.

Alig egy óra mulva, hogy Esztheyné elhagyta Obrenné lakását, az sietve

vett kalapot és felöltőt magára s ment a Vadász-utczába Holcsi

ügyvédhez, kit otthon talált, de ki őt nem az irodában fogadta, hanem

átment vele lakására, hol háboríthatatlanul beszélhettek.

--Mi hoz hozzám ily szokatlan időben?--kérdé Holcsi, levéve sötét

szemüvegét, mit leginkább arra használt, hogy szeme kifejezését és

arczának netáni változását eltakarja.

--Nem valami kellemes hirrel jövök, a mi különben érthetetlen előttem

s tőled kérek fölvilágosítást vagy inkább magyarázatot arra.

--Halljuk, mi az?--kérdé az ügyvéd látható nyugtalansággal, mert az

oly ember, mint ő, minden váratlan eseményre megdöbben.

--Eszthey grófné volt ma nálam, s kijelenté, hogy ő nem akar többé

tudni Dóziáról. Átengedi őt azoknak, a kiknél jelenleg tartózkodik, s

nem fogja többé kutatni hollétét.

--Hohó! Ez valami új s mivel okolta meg elhatározását?

--Tulajdonképpen semmivel. Elmondta, hogy Dózia háládatlan volt iránta

stb., de hisz erről már azelőtt is beszélt, s szerintem

elhatározásának valami mélyebben fekvő okának kell lenni, mit én nem

tudok kitalálni, s tőled szeretném azt megtudni.

--Nekem fogalmam sem lehet róla; te jobban ismered őt, sőt nagy

bizalmat mutatott irántad, midőn Dózia származását elmondta... Nekem

éppen úgy megfoghatatlan ez a dolog, mint neked, annál is inkább, mert

mikor utólszor nálam volt, lázas érdeklődést mutatott iránta.

--De ez még nem minden, a mit mondani akarok. Sokkal veszélyesebb ránk

nézve az, hogy tudja, miként testvérek vagyunk, mit én mindig

titkoltam előtte.

--Megtudta összeköttetésünket?--kiáltott föl rémültem Holcsi.--Kitől

és mikor?

--Úgy látszik a legutolsó időben, de hogy kitől és mi módon, arról

nincs fogalmam, sőt azt is tudja, hogy Somorjayné is nővérünk.

Az ügyvéd álmélkodva s összeránczolt homlokkal hallgatta Obrenné

előadását. Nagyfokú nyugtalanság látszott rajta, s gyors léptekkel

járt föl és alá a szobában.

--Ez rossz hír, Lujza, nagyon rossz hír,--mormogta fogai között.--Ki

mondhatta meg neki, hisz senki sem tudta rokonságukat, s különösen

Somorjaynéval, ki soha sem jön hozzám, vagy intézetedbe.

--Csodálatos és megfoghatatlan!

--És te azt hiszed, hogy ennek következtében mond ő le Dózia

kereséséről? De hisz az nem lehet hatással az ő vele való viszonyára.

--Azt nem is hiszem, sőt mint láttam, messze terjedő következtetést

von le ezekből a dolgokból a multra nézve, s nem hittem volna oly

találékony eszünek.

--Miféle következtetéseket?--kérdé mindjobban meglepetve Holcsi s

nővére előtt megállva.

--Nyiltan kimondta, hogy mi Dóziát már születése óta ismerjük, s

mindaz, mi vele történt, egy általunk szőtt terv szerint ment végbe.

--És te mit mondtál neki?

--Mit mondhattam volna? Tagadni a tényt, hogy testvérek vagyunk,

lehetetlen volt, s csak gyanusabbá tette volna a dolgokat.

--Tehát bevallottad neki?

--Természetesen! Sőt azt is beismertem, hogy te Dóziát kis gyermekkora

óta ismered anyjával együtt.

--Szerencsétlen, együgyű teremtés!.... Így teszed semmivé terveimet!--

kiáltott föl bősz haraggal Holcsi.--Bolond, ki asszonyban bizik,

valamennyi egyforma ostoba és megbizhatatlan.

--Esztheyné a rendőrséggel fenyegetett,--mondá síró hangon Obrenné,--

ha nem leszek őszinte hozzá; azonban tőle nincs mit tartanunk, mert

megigérte, hogy soha sem beszél rólunk senkinek, s Dózia hollétével

nem törődik...

--És te ezt elhiszed neki?

--Szóról-szóra, mert láttam, hogy a mit mond, arra el is van tökélve.

Sőt figyelmeztetett, hogy más valaki, a ki gazdag és hatalmas, kutatja

Dózia hollétét, s ha jól el nem rejtjük, föl is fogja találni.

--Ezt mondta ő? És nem nevezte meg, ki az, ki a leányt keresi?

--Nevét nem említé.

--Nem is szükséges az, mert én tudom az illető kilétét!

--Te tudod, kit értett a grófné!--kérdé csodálkozva Obrenné.

--Tudom, de nem közlöm veled. Valamint semmit sem fogsz ezentul tőlem

megtudni, mert nem vagy az a megbizható egyén, kinek tartottalak.

--Haragszol rám?

--Nem bizom benned, mert eljár a szád s nem tudod megitélni, mit és

mennyit lehet bizonyos dolgokról mondani.

--Mi rosszat mondtam a grófnénak? Csupa ártatlan dolgokat... És ő nem

is igen hallgatott rám, saját gondolataival volt elfoglalva, s a

multtal alig látszott törődni. Egyáltalán Dózia iránt teljesen

közönyösnek mutatkozott, mi, azt hiszem, neked nagy zavart idéz elő

számításodban.

--Legkevésbbé sem! Én Esztheynére csak másodsorban számítottam, a

főszemély a gróf... És ő már is dupláját igérte a lapokban megjelent

kitüzött jutalomnak, ha nekem sikerül fölkutatni Dóziát. Ez tehát már

jóformán kezemben van. Negyvenezer korona! Csinos kis összeg, mi? De

nekem nem elég. Még más terveim is vannak, s miután az általam

kihirdetett jutalom, huszezer korona, czélzata ily fényesen sikerült,

remélem a többi is gazdag kamatot hajt számomra, mert nekem Dózia már

sok pénzemben van, de sok jövedelmet is várok tőle.

--A grófot akarod megdézsmálni?--kérdé nevetve Obrenné.

--Természetesen. Ő az, a ki nagy szorongattatásban van, s azonkívül,

úgy látszik, ragaszkodik ahhoz a gyermekhez, a kinek anyját szerette,

s a kit oly váratlanul veszített el, mielőtt még ráunt volna.

--Hogy becsüllek, Kálmán, azt nem mondhatom, de bámulom számítási

ügyességedet, a melylyel már vagyont tudtál szerezni,--mondá majdnem

lelkesülten Obrenné.

--A becsület szép hangzású szó, de keveset jövedelmez, s mellette

meghalhatunk éhen!--viszonzá Holcsi vállat vonva,--s azzal, hogy rossz

a hirem, keveset törődöm. A kinek pénze van, becsülete is van, s ha

terveim sikerülnek, fittyet hányok az egész világnak!

Obrenné elhagyta helyét. Erre az épületes okoskodásra semmit sem

tudott mondani. Ő, a ki hosszú évek során leginkább fivére kegyéből

élt, nem törődött azzal, honnét veszi az a pénzt, melylyel segíti, és

kivéve, hogy olykor szemébe mondta tetteiről véleményét, nem sokat

gondolt azzal, miféle életmódot folytat az, csak olykor óvatosságra

inté, a mit az gúnyos felsőbbségi mosolylyal fogadott.

Obrenné rövid búcsú után az ajtó felé indult, de midőn az föltárult, a

szobaleány, a ki jelenleg Zsófi helyét tölté be az ügyvéd házánál,

levéllel kezében lépett be.

--Egy hordár hozta,--mondá, átnyujtva a levelet,--s azt mondta, hogy

az irodából ideküldték őt, mert sürgős van a boritékra irva.

Holcsi nyugtalanul vette át a nyujtott levelet, mert, mint mondtuk, ő

mindig nyugtalan volt, ha valami váratlan dolog érte... És a sürgős

szó izgatottá tette.

Obrenné állva maradt az ajtó közelében, melyen a leány távozott, s

várt, míg fivére olvasott, ki végigfutván a sorokat, dühös

káromkodásban tört ki, midőn a levél tartalmát végigolvasta.

--Megőrültek ezek az emberek? kiáltott föl, nővérének nyujtván a

levelet, mely a következőket tartalmazta:

Tisztelt Ügyvéd Úr!

Ne tegyen kérem semmit abban az ügyben, melyről beszéltünk, s én ama

fiatal leány keresésével megbizva önt, negyvenezer koronát igértem

jutalmul, ha azt föltalálja.

Meggondolva a dolgot, nem sokat törődöm ama leány hollétével s

visszaveszem igéretemet és kérem, hogy együtt lefolyt párbeszédünket

meg nem történtnek tekintse, ki maradtam őszinte hive

Eszthey Bertalan gróf.

--Hisz ez majdnem szóról-szóra ugyanaz, miket nekem a grófné ma

mondott Dóziáról!--kiáltott föl Obrenné.--Ez igazán különös és

megfoghatatlan.

--Mondd inkább, gyalázatos kijátszása terveimnek,--fakadt ki villogó

szemekkel Holcsi.

--Valaminek történni kellett a házasok között.

--Azt nem gondolnám.

--Nem lehetséges az, hogy Dóziát föltalálták?

--Az ki van zárva!

--Hol van ő jelenleg?

--Elég, ha én tudom, mint mondtam, rád többé nem bizok titkot.

--Hát Isten veled,--mondá neheztelve s kurtán Obrenné és elhagyta a

szobát, hol az ügyvéd dühösen sétált föl és alá s tünődött, mit tegyen

e nem várt és előtte megfoghatatlan fordulatra, mi terveit és

számításait teljesen tönkretette.

De volt még egy reménysugár! Oroszlay Jakab...

Tanuja lévén a közte és Dózia között történt összejövetelnek

Tornyoson, látta, hogy a gróf szerelmes a leányba, s most ezt az

érzést kellett kiaknáznia és kezeibe játszani neki Dóziát, csak azt

nem tudta, mi czélja van annak vele, mert hogy feleségül akarja venni,

azt a legvérmesebb reményekkel sem gondolhatta, de mindamellett

óvatosan akart eljárni az ügyben.

Új tervet kellett készítenie, de előbb megtudni az okát, a mi a

házaspárt majdnem egyszerre lemondatta Dóziáról, a kit hosszú évek

során rejtegetett Esztheyné férje előtt, az pedig szüntelenül kereste.

Eddig oly kitünően sikerült zsarolási terve, s most, a midőn a végéhez

közelgett, dugába dől számítása, oly váratlanul rabolták meg a

sikertől, hogy szeretett volna tombolni dühében, de okszerübbnek látta

nyugodtan elmélkedni a történtekről és a jövőről, s addig nem fordulni

Oroszlay grófhoz, a míg Esztheyvel nem beszél, a kit sokkal

együgyübbnek tartott, mint hogy az, ha ő találkozik vele, el ne

árulja, a mit megtudni szándékozik tőle.

Azt, hogy Oroszlay és Enyingi ez idő alatt miféle tevékenységet

fejtettek ki Dózia föltalálására nézve, természetesen nem sejtette, a

kik e közben beszéltek egy Enyingi által ismert s általa ajánlott

detektivvel, s elmondván annak a szóbanforgó ügyet, megbizták a

kutatással.

Tiz nap mult el azóta, és Kardos Mihály detektiv már sorra járta

mindama helyeket, a hol a grófok előadása szerint valamit megtudni

remélt az eltünt leányról, és nem is fecsérelte hasztalanul idejét,

mert különös fölfedezésekkel érkezett Oroszlay palotájába, a hol a két

barátot együtt találta, a kik éppen ő róla beszéltek, találgatván,

hogy miféle eredményt ér el megbizatásában.